Regényújság / A Csontváry-kód ÷ 4. fejezet

 A Csontváry-kód, avagy nem esik messze a macska a fájától harmadik fejezetében Tamás a Csontváry Múzeumba látogatott családjával, ahol roppant különös dologra lett figyelmes.

A folytatásból kiderül, miért van ráfestve minden múzeumbeli Csontváry-képre a macskájuk, Szultán is, és hogy mit rejt a Juliska néni lakásában talált, titkosírással írt füzet.


4. fejezet

Tamás nem emlékezett rá, hogyan gyűjtötte össze a családját, milyen tempóban hagyták el a múzeumot, miképp élték túl a hazavezető utat, csak arra eszmélt, hogy ül a kanapén, és farkasszemet néz egy sárga szempárral. Vagyis inkább macskaszemet, mert vele szemben, az egyik díszpárnán Szultán feküdt, és bosszúsan méregette a délelőtti szunyókálását megzavaró családfőt. A távolból Tamás mintha Angélát vélte volna hallani, amint valami magyarázatot követel, és ebédet, vendéglőt, ígéretet emleget. Hozzá mindebből csak szófoszlányok jutottak el, annyira kongott a feje az ürességtől. Mint amikor valaki egy hatalmas uszodában ordítozik, és minél hangosabban teszi, annál érthetetlenebb a mondanivalója az összevissza verődő hangdarabkák miatt. Hirtelen eszébe jutott egy huszonöt évvel ezelőtti arc, annak az úszómesternek az ábrázata, aki őt és az osztálytársait meg akarta tanítani a vízi jártasság fortélyaira. Szerencsétlen flótásnak mindig vörös volt a feje, egyrészt azért, mert a vizet csak a medencében szerette, a poharában nem igazán tűrte meg, másrészt, mert folyton üvöltött. Nem fogta fel, hogy reménytelen túlkiabálnia a saját, falakról visszapattanó utasításait, mert minél jobban igyekszik, annál hangosabb lesz a vetélytársa, a visszhang is. Ez az együgyű, agresszív figura arra oktatta a társaságot, hogy ha folyóvízben örvénybe kerülnek, nem szabad hadakozniuk ellene, mert akkor az a mélybe húzza őket, hanem hagyni kell magukat sodortatni, előbb-utóbb a felszínre bukkannak. Tamás soha nem úszott még folyóban – szutykosnak tartotta valamennyit ‒, de élete során számtalanszor alkalmazta az akkor tanultakat. Nem hadakozik semmi ellen, és eddig még minden esetben a felszínre bukkant, bármi is akarta a mélybe kényszeríteni. Ettől a gondolattól megnyugodott, és lassan újra működésbe léptek az érzékszervei.

‒ Szóval, hol marad a kényelmes, mosogatásmentes vasárnapi ebéd? – keménykedett csípőre tett kézzel Angéla. – Miért kellett így hazarohannunk? Süket vagy, téged kérdeztelek?

‒ Van ennél most sokkal nagyobb bajunk is – igyekezett ügyet sem vetni feleségére Tamás, pedig Angéla mellé most joggal kihelyezhették volna a „Nyílt láng használata tilos, és életveszélyes!” táblát. Egy apró szikra csupán, és mesebeli sárkányokat megszégyenítő lángcsóva tört volna elő a felpaprikázott asszonyból.

‒ Én csak azért utánoztam Csontváryt, hogy tanuljak tőle – kezdte kérdés nélkül a mentegetőzést Tomi, aki a saját hangjától felbátorodva máris öntudatosan nézett az apja szemébe. – Ahogyan te is mondtad, és a Juliska néni is, gyakorolnom kell, hogy minél többet tudjak. És abban semmi rossz nincs, ha kiállítják a képeimet, hiszen azért fest a festő, hogy sokan megnézzék az alkotásait.

‒ Persze, hogy azért fest, de akkor a képei alá a saját neve van írva, nem valaki másé! – próbálta önuralmát érveléssel fenntartani Tamás.

‒ Miről van szó? – érdeklődött Angéla.

‒ Rám nem kíváncsi senki, Csontváry miatt viszont sokan mennek múzeumba – talált ismét logikus magyarázatot tettére Tomi. – Különben is, eddig még senki sem panaszkodott, vagyis az én képeim is vannak olyan jók, mint az eredetiek, sőt Szultán miatt még jobbak is.

‒ Mi köze van Szultánnak Csontváryhoz? – értetlenkedett tovább Angéla.

‒ Csakhogy ez képhamisítás, amiért börtön jár! Ráadásul nekem, mert te még kiskorú vagy! – szakadt el a cérna Tamásnál. – Legalább azt áruld el, hogy mi lett az eredeti festményekkel, Juliska néni eladta őket? Ebből élt az öreglány?

‒ Ott vannak a szobájában, a falakon – hajtotta le egy pillanatra a fejét Tomi, de máris ráeszmélt, hogy ismét van min megsértődnie. – Juliska néni nem kereskedik a képekkel, ő imádja a festészetet. Mindig azt mondja, hogy addig fog élni, amíg Csontváry művei veszik körül. Én csak segítettem neki, hogy ha a dereka miatt majd nem tud dolgozni a múzeumban, akkor is ott legyenek vele a képek.

‒ Képhamisítás? Juliska néni? Csontváry? – nézett felváltva riadtan férjére és fiára Angéla. – Mi van itt? Avassatok már be!

‒ Röviden összefoglalva: Juliska néni kilopott magának néhány Csontváry-képet a múzeumból, és a helyükre olyanokat akasztott, amiket Tomi másolt le. A fiunk a biztonság kedvéért Szultánt is odapingálta mindegyikre, hogy a szülei még véletlenül se kerülhessék el a sittet – összegzett cinikusan Tamás, és várta a hatást.

‒ Nem feltűnően, a kompozícióba teljesen harmonikusan beillesztve, a megfelelő stílusjegyekkel felruházva – jegyezte meg halkan Tomi, mindenkivel elhitetve, hogy érti, amit mond. – Még Juliska néni sem vette észre, és mivel most is ott vannak a falakon, úgy látszik, apán kívül senki más nem figyelt fel rájuk.

Szultán életét ezúttal a reflexei mentették meg, mert még sikerült idejében leugrania a kanapéról, mielőtt az oda lerogyó Angéla agyonnyomta volna.

Angyal szállt el a család felett, lassú, kimért szárnysuhogással, némaságot hintve a tanácstalan Zalaiékra. Csak az éhes Máté tudta, mit kell ilyenkor tennie, és konyhai magányát kihasználva diszkréten belefogott a száraz macskatáp rágcsálásába. Az angyal tett még néhány kört a nappaliban, majd menekülőre fogta a dolgot, mert néhány kisördög is felbukkant a színen.

‒ Rajtad és Juliska nénin kívül ki tud még a hamisításról? – kérdezte a fiát Angéla, miután visszanyerte a színét.

‒ Szerintem senki – mondott végre valami biztatót Tomi.

‒ Juliska néni eltűnt, reménykedjünk benne, hogy örökre. Azt, hogy te festetted a képeket, mi senkinek sem mondjuk el, ha valaki mégis ezt állítaná, akkor egyszerűen letagadjuk – határozta meg a követendő stratégiát a racionális asszony. – Idővel úgyis rájön valaki a cserére, és akkor mi szólunk a rendőröknek, hogy szerintünk a képek itt vannak a szomszédban. Talán még jutalmat is kapunk. Hány százalék is jár ilyenkor a becsületes megtalálónak? – kérdezte immár a férjét Angéla.

‒ Én már annak is nagyon örülnék, ha ép bőrrel sikerülne megúsznunk – jelentette ki Tamás.

‒ Ne legyél már ennyire élhetetlen! Különben is, Tomi keményen dolgozott, és semmi haszna nem volt belőle. Fogjuk ezt úgy fel, mintha a honoráriuma lenne! Pár százezer forintot biztosan hozna a konyhára az állampolgári bejelentésünk – elemezte a helyzetet Angéla. – Vagy…, talán… mégis jobb lenne áthozni azokat a képeket, és vevőt találni rájuk. Én készítem néhány helyi maffiózó asszonykájának és barátnőjének a frizuráját, biztosan érdekelné valamelyiket, és ki is tudnák pengetni az árát.

‒ Anya! – szólt rá felháborodottan minden idők legügyesebb képhamisítója az édesanyjára.

‒ Lehet, hogy én élhetetlen vagyok, te viszont telhetetlen vagy ‒ védekezett és támadott egyszerre Tamás. – A képek maradnak, ahol vannak, és ha kipattan a botrány, szólunk Attila barátomnak, hogy Juliska mamánál lehetnek a keresett művek. A jutalomból pedig magántanárhoz járatjuk Tomit, de csak olyanhoz, aki nem dolgozik múzeumban.

‒ Rendben – egyezett bele a haszonminimalizálásba Angéla.

‒ Azonban van egy feltételem. Menjünk át ma este, és nézzük meg őket! Van kulcsunk a lakáshoz. Szeretnék legalább egyszer az életben egy ilyen értékes holmit a kezemben tartani.

‒ Na, persze, hogy aztán az ujjlenyomatodat ott hagyd mindenhol – tiltakozott erőtlenül Tamás, mert az ötlet azért neki is tetszett. – Különben is, lepecsételték az ajtót.

‒ Majd húzok kesztyűt, a pecsétet meg óvatosan leszedjük, aztán meg visszaragasztjuk. Nem lehet túl bonyolult – erősködött Angéla.

‒ És a gyerekek addig hol lesznek, amíg mi odaát nézelődünk? Nem merem Tomit felügyelet nélkül hagyni, egy óvatlan pillanatban összehoz egy Leonardót vagy egy Raffaellót – kezdett kifogyni a komoly ellenevetésekből Tamás.

‒ Legfeljebb visszük a gyerekeket is, jártak már a szomszédban, nem lesz újdonság a számukra – oldotta meg a helyzetet Angéla.

‒ Te jó ég! Hová jutottunk? – temette tenyerébe az arcát Tamás. – Családostól megyek betörni. Tényleg, hol bujkál Máté?

* * *

A vasárnapi vacsora, majd fürdés után, tévénézés helyett izgalmasabb elfoglaltságot talált a Zalai família. Éjszakai kirándulásra indultak a szemközti lakásba, csak először a rendőrségi jelzést kellett óvatosan eltávolítaniuk az ajtóról. Tamás célszerszámként egy kis, körömvágó ollót használt, azzal próbálta az öntapadós papírpecsétet felfeszegetni, lehetőleg sérülésmentesen.

A kudarc okai a következők lehettek: a ragasztóanyag kiváló minősége, a hárompercenként lekapcsolódó lépcsőházi világítás, a ház lakóinak időről időre való váratlan felbukkanása, és a vastag, belül bundás, kívül műbőr kesztyű, amit Tamás az ujjlenyomatok terjesztésének elkerülése miatt vett fel. Igazából képtelen volt rendesen megfogni a kisollót, így a precíziós munka helyett az ajtó újramázolásának szükségességét érte csak el. Végül rájött, hogy az ő ujjlenyomata nem lehet bűnjel, mert legutóbb a rendőrök kérésére járt a lakásban, így a kesztyűt levetve fejezte be a műveletet.

„Sebaj, majd kivasalom, mielőtt visszaragasztom” – gondolta Tamás, miután tanulmányozta a matricán keletkezett jelentős mértékű roncsolást.

‒ Jöhettek! – intett hősünk a saját bejárati ajtajuk felé, mert tudta, hogy Angéla a kémlelőnyílásra tapadva követte figyelemmel a hatósági jelzéssel folytatott küzdelmét.

A család aránylag csendben átcsörtetett az egyik lakásból a másikba. Tamás tartotta a kinyitott ajtót, Angéla a karjában hozta Mátét, és Tomi is igyekezett minél hamarább bejutni Juliska néni jól ismert, mégis rejtélyes otthonába. A küszöböt ennek ellenére először Szultán lépte át, aki a lábak között szlalomozva egy szemvillanás alatt eltűnt a bútorok között.

‒ Már csak ez hiányzott! – jajdult fel Tamás, és bekapcsolta a zseblámpáját. – Most kereshetünk ebben a koromsötét labirintusban egy fekete macskát.

‒ Nem kell keresni, ott van! – mutatott annak a szobának a közepére Tomi, ahol a valódi Csontváry-képek lógtak a falakon.

‒ Kapd fel, és el ne engedd, amíg haza nem érünk! – utasította Tamás a fiát.

A halvány fénycsóva lassan pásztázta végig a felbecsülhetetlen értékű festményeket. Valamennyien némán állnak a remekművek előtt, de ahányan voltak, annyifelé járt az agyuk.

„Már látom is a szalagcímeket: A magánnyomozó, aki megtalálta az ellopott Csontváry-képeket” – ábrándozott Tamás.

„Vehetnék belőlük néhány fodrászszalont” – számolgatott Angéla.

„Az én világoskékem és rózsaszínem ezerszer légiesebb ezeknél” – állapította meg büszkén Tomi.

„Buúúú, buúúú!” – azonosította a szürkemarhákban a tehénfélét Máté.

„Íme a bizonyítéka annak, hogy ha az elhivatottak kitartóan igyekeznek teljesíteni kötelességüket, remekműveket képesek a világ elé tárni! Íme a bizonyítéka annak, hogy a zsenik a valóságot képesek úgy ábrázolni, ahogyan az nem érzékelhető mások számára! Íme a bizonyítéka annak, hogy a szellemnek teremtő ereje van az anyag felett!” – bölcselkedett Szultán, és elégedett dorombolásba kezdett.

‒ Mi lelte ezt az állatot? – kérdezte Tamás, amikor már a kristálypoharak is rezonálni kezdenek a szekrényben a mély, erős és kitartó hanghatás miatt.

‒ Nem tudom, de most vedd át Mátét, mert közelebbről is meg szeretném nézni valamelyiket! – felelte Angéla, és rögtön át is adta a kisebbik fiát a férjének.

‒ Csak óvatosan! – aggodalmaskodott Tamás. – Ezek pótolhatatlan kincsek, ugye tiszta az a mosogatókesztyű?

‒ Persze, hogy tiszta, most bontottam ki a csomagolásából – válaszolta Angéla. – Különben is, ma nem kellett mosogatnom, mert ebédre pizzát rendeltünk, vacsorára pedig megettük a maradékát – utalt ismét az elmaradt vendéglői dőzsölésre az asszony. – Ez is Csontváry? Eléggé óvodás – nézegette a kezében lévő képet.

‒ Az a címe, hogy Zrínyi kirohanása – oktatta ki az anyját Tomi. – A színek teszik egyedivé, nem az alakok, bár azok is jellemzőek Csontváryra.

‒ Fényt kérek! – szólt Angéla a férjére, mert az épp a festmény helyére világított.

‒ Nézzétek csak! Ott egy páncélszekrény. Vajon mit rejtegethet benne Juliska mama? – kérdezte meglepetten Tamás.

‒ Azt te soha nem fogod megtudni – volt biztos a dolgában Angéla. – Pontosan ilyen fajta széf van a szalonban is, nyolc számból áll a kombinációja. Elég nagy a variációs lehetőség. A főnökasszonyom, hogy ne felejtse el a kódot, a saját születési dátumára állította be. Vagyis év, hónap, nap, azaz nyolc szám. Szegényt, így állandóan arra figyelmezteti a zár, hogy mennyire öreg.

‒ Milyen kárörvendő vagy! – ingatta a fejét Tamás. – Mikor is született Juliska néni? Egy próbát megér.

‒ Fogalmam nincs, de hetven már elmúlt – gondolkodott Angéla. – Valamikor ősszel van a születésnapja. Ha ezt a logikát követed, akkor viszont az első két szám már megvan: 1 és 9.

‒ 1, 8, 5, 3, 0, 7, 0, 5 – nyilatkoztatta ki Tomi.

‒ Honnan veszed? – kérdezte Tamás. – Azért ennyire nem vén a Juliska mama.

‒ Csontváry 1853. július 5-én született – adta szülei tudtára Tomi. – Egyszer, amikor Juliska néni valamit kivett a páncélszekrényből, viccesen azt mondta, hogy: „Mindennek a nyitja Csontváry.” Ezért gondolom, hogy ez lehet a kulcs.

Angéla nem volt rest, gyorsan a falnak támasztotta Zrínyit, és már ugrott is a szekrényhez. Gyakorlott mozdulatokkal elforgatta a számzárat, várt egy pillanatot, majd mosoly ült ki az arcára, és kitárta a széf ajtaját.

‒ Sikerült! – ujjongott hősnőnk, mint egy kislány.

‒ Mi van benne? – türelmetlenkedett Tamás, és bevilágított a szekrénybe.

‒ Egy stukker – álmélkodott Angéla, és kézbe vette a pisztolyt.

‒ Na, ezt gyorsan rakd vissza! – szólította fel a párját viszolyogva Tamás. – Nem lehet tudni, miféle mordály ez. Lehet, hogy valamilyen bűncselekménynél már használták, jobb, ha hozzá sem érsz.

‒ Nyugi, van rajtam kesztyű! – nézegette továbbra is érdeklődéssel Angéla a fegyvert. – Nem illik Juliska nénihez, túlságosan ormótlan, dísztelen, közönséges.

‒ Én tulajdonképp attól félek, hogy lepuffantasz valakit, ha még sokáig piszkálod azt az izét – magyarázta meg ellenérzését Tamás. – Egyébként, szerintem ebben az esetben nem a külső számít, hanem a használhatóság. Gondolom, neked jobban tetszene gyöngyház tussal, aranyberakással, ezüstgolyókkal.

‒ Jól van, visszateszem – egyezett bele Angéla, és a mondottak szerint cselekedett. – Van itt valami papír is – folytatta a kutatást, és egy vázlatfüzetet kezdett el lapozgatni. – Csupa színes, apró pötty – állapította meg, és hunyorogva is szemügyre vette, hátha úgy összeállnak a pontocskák képpé, de nem járt sikerrel.

‒ Más nincs? – érdeklődött Tamás.

‒ Nincs – állapította meg Angéla, és még egyszer belekotort a szekrénybe, de csak a pisztoly árválkodott a mélyén.

‒ Akkor cseréljünk! – adta vissza Tamás Mátét az anyjának. – Én is megnézném azt a füzetet!

‒ Addig mi körbejárjuk a többi szobát – jelentette ki Angéla, és fogást keresett az egyre mocorgósabb Mátén. – Hátha rábukkanunk még valami érdekesre.

‒ Sötét van, és nincs is több zseblámpánk – hívta fel felesége figyelmét Tamás a fény hiányára.

‒ Már hozzászokott a szemem a félhomályhoz, és az utcai lámpa pontosan itt van az ablak előtt, szépen bevilágítja az egész lakást – indokolta megingathatatlanságát Angéla, és már indult is.

‒ Jól van, csak ne törjetek össze semmit! – nyugodott bele felesége elhatározásába Tamás, és gondterhelt arccal lapozgatta a különös füzetet. – Szerinted, mi lehet ez? – kérdezte Tomit. – Olyan minden oldal, mint egy modern festmény, belefájdul az ember szeme a nagy összevisszaságba, ha sokáig bámulja.

‒ Valami rendszer mégis van bennük – vette alaposabban szemügyre Tomi a vázlatfüzetet. – Nézd meg, a pontok ötös csoportokat alkotnak, és függőlegesen állnak sorban, mint a japán írásjegyek. Lehet, hogy ez egy titkosírás. Ebben a sötétben elég rosszul lehet kivenni, de biztos, hogy a pöttyök színének és az elrendezésüknek is van jelentősége. Ha engem kérdezel, akkor az öt összetartozó pont ad ki egy betűt.

‒ Elképzelhető – helyeselt feltételesen Tamás. – Akkor ezt most magunkkal visszük, hátha sikerül megfejteni – határozta el.

‒ El akarod lopni? – lázadozott ismét Tomi szelektív erkölcsi érzéke.

‒ Nyugi, ha már elolvastuk, akkor az egyik este ismét betörök ide, és visszateszem a helyére – avatta be terveibe Tamás a fiát, és bezárta a széfet, majd ismét lefedte a szigetvári kapitány képével. – Keressük meg anyádékat, és menjünk haza!

A kincsvadászok az előszobába lépve vették észre, hogy fény szűrődik ki a becsukott konyhaajtó alatt. Egy pillanatra megfagyott az ereikben a vér, majd halált megvető bátorsággal a közelbe lopakodtak. Rövid hallgatózás után Tamás bosszúsan nyitott be a konyhába.

‒ Megőrültél, miért kapcsoltad fel a villanyt? – mordult rá a feleségére.

‒ Ha gyorsan bejöttök, és becsukjátok magatok mögött az ajtót, nem lehet gond, mert itt le van engedve a redőny, ezért senki sem lát be – magyarázta meg tettét Angéla. – Máté szomjas volt, adtam neki vizet, aztán megnéztük, mi van a hűtőben. Találtunk jégkrémet. Epres. Megkóstoltuk. Gondolom, ez már nem kell Juliska néninek. Ha egyszer mégis előkerülne, majd veszünk neki egy másik dobozzal. Rájöttetek, hogy mi van a füzetben?

‒ Meg vagyok áldva veletek! – fogta a fejét Tamás. – Rakjátok már vissza azt a fagyit, és indulás haza! Egyébként pedig, Tomi szerint valamiféle titkosírással állunk szemben, holnap alaposabban átnézem, hátha sikerül megfejtenem.

* * *

Tamás megkönnyebbülve csukta be maga mögött saját lakásának ajtaját. Nagyobb baj nélkül átvészelték a szomszédban tett illegális látogatást, végre hazaértek, kezdetét vehette a megszokott, esti veszekedések sora. Angéla igyekezett lefekvésre bírni Mátét, aki azonban inkább a bújócskázást választotta, Tomi pedig még festegetett volna egy kicsit, s már fel is vette a maszatos köpenyét, Szultán a heverő kárpitján élesítette a körmeit, majd bánatos nyávogással követelt repetát a vacsorából. Tamás lehuppant a fotelba, bekapcsolta a TV-t, közben lapozgatta a sűrűn telepöttyezett füzetet.

‒ Igazán segíthetnél valamit! – hívta fel férje figyelmét súlyos gondjaira Angéla, miközben azon fáradozott, hogy Mátét kihúzza az asztal alól. – Kapcsold ki a TV-t, adj egy kis tejet a macskának, és parancsold ágyba a fiaidat!

‒ Persze, mindent én csináljak – méltatlankodott Tamás, akinek jól esett egy kis üldögélés. – A parancsolgatás pedig nem az én stílusom.

‒ Ezzel mire célzol? – kapta fel a vizet Angéla. – Csak nem azt akarod mondani, hogy diktatórikus módszerekkel nevelem a gyerekeket? Egy kis szigorra szükség van, hogy rendet tanuljanak, különben semmire sem jutnak az életben. Tőled aztán szétszedhetnék a lakást, akkor sem szólnál rájuk.

‒ Anya, festhetek addig, amíg megmosod a Máté fogát? – lépett be Tomi a szobába, de mielőtt elhallgatott, már érezte is, hogy nem a legjobb pillanatot választotta a kéréséhez.

‒ Nem! Irány a fürdőszoba, moss fogat, aztán alvás! Egy-kettő! – pattogott Angéla, akinek ősei között egy kiképző őrmester is volt.

Tomi bánatosan hátat fordított, és próbálta magát áthangolni a festés élményéről a fogmosás gyönyöreire.

‒ Állj! – hangzott váratlanul a következő utasítás. – Gyere csak ide! – hívta magához Angéla vészjóslóan a fiát. – Ezt nézd! – szólt immár Tamásnak a parancs. – Látod?

‒ Mit? – kérdezett vissza Tamás. – Valamit látnom kellene Tomi festékes köpenyén?

‒ Amikor kimosom ezt a rongyot – fogott bele a magyarázatba Angéla ‒, van olyan festékfolt, ami kijön belőle, és van olyan is, amit semmivel sem tudok eltávolítani. Ezeket a pöttyeket, itt, végig, soha nem tudtam még kiszedni, bármivel próbálkoztam. Éppen olyanok, mint amilyenek ebben a füzetben vannak – bökött rá a Tamás kezében lévő lapokra Angéla.

‒ Tényleg! – ámult el Tamás. – Lehet, hogy megtaláltuk a kulcsot a titkosíráshoz?

A gyerekek ezen az estén további haladékot kaptak a lefekvést illetően. Tomi köpenye a szőnyegre került, és az ötös csoportokban rajta virító festékpöttyeket a közös munkába teljesen belefeledkezett családnak sikerült a magyar ábécé betűivel behelyettesíteni. Nem volt nehéz, csak felülről lefelé kellett sorra venni őket, először a jobb gallértól a zsebig, majd a bal gallértól a köpeny aljáig. Tomi egy nagy rajzlapra vezette át a végeredményt, egymás mellé pingálva a színes pontokat, és azt a betűt, amelyiket hivatottak voltak elrejteni. Végül ezzel a lappal nekiláthattak lefordítani a talált füzetet. Mivel az óra mutatója már éjfélhez közeledett, és Máté Szultánnal összebújva a köpenyen aludt, rövid civakodás után megegyeztek, hogy most csak a borítót díszítő jeleket ültetik át közérthető formába.

Néhány perces egyeztetés után a következő szöveg, vagyis inkább cím bontakozott ki álruhájából: „Bakos Sándor: A Csontváry-talány.”

 

A regény 3. fejezete ITT olvasható.