„Nagyon tanulságos más-más kultúrák ablakain keresztül kinézni a nagyvilágra”
„Néha olyasmit is olvasok, amit a legkevésbé sem kedvelek, mert jó ötleteket adhat” – meséli Sajter Gizella, akinek a napokban jelent meg első verseskötete, az Ad Librum kiadó gondozásában publikált Tudatelégtelenség. Az Olaszországban élő költőnő az interjúban beszélt belső otthonteremtésről, a fotózás és a költészet kölcsönhatásáról, arról, miért vitázik folyamatosan önmagával, hogyan kéne a költészetet az iskolában tanítani és hogy miért nem aggódik, ha nem jön az ihlet.
Különös a kötete címadó versének címe: Tudatelégtelenség. Mire utal ez és miért épp ezt választotta kötetcímnek?
Úgy gondolom, hogy szenvedéseink fő forrása, hogy nem eléggé tudatosan élünk. Belénk nevelt programok, minták, szokások, félelmek, gátlások irányítják az életünk, és évek, évtizedek telnek el néha anélkül, hogy bármit is megkérdőjeleznénk vagy felülvizsgálnánk életünkben; hogy – bár félelmekkel tele, mégis kíváncsian – fognánk azt az ásót és elkezdenénk feltárni a felszínünk alatti világot, amelyben gyökereznek érzéseink. Verseimet saját életem – külső és belső egyaránt – ihlette, és azt tapasztaltam, hogy túl sok időt vesztegetünk el a nem-tudásunkkal és nem-tudatosságunkkal okozott túlzott mennyiségű szenvedéstanfolyamokkal. Mivel a most közreadott verseimet a nem-tudatosságommal okozott helyzetek, gondolatok, érzések, valamint az általuk szült felismerések, tanulságok és utólag megértett összefüggések uralják, úgy éreztem, ez a cím jellemzi legjobban a kötet verseinek hangulatát és témáját.
Élete történetét a kötet elején ellentétekben meséli el. Tényleg ennyire jellemzik Önt az ellentétek?
Igen, én egy „nagy ellentét” vagyok, általában legalább két egymásnak ellentmondó meglátásom, véleményem van. Így folyamatosan vitázom magammal, magamban. A lelki békém érdekében. Ez ugyanakkor hasznos is, mert ilyenkor minimum két nézőpontból tekintek mindenre, ez pedig segít a megértésben. Az életem történetét átható ellentét viszont inkább a mindentudó, bölcs, mélyen rejtőző én és a külső körülmények sodrásában hánykolódó, felszín-én ellentéte. Konkrétabban: miközben egy részem ott mélyen, csendesen mindig tudja, hogy mi jó nekem, addig a felszínem befolyásolható, félelmek és gátlások által bénított üzemmódban próbál megfelelni környezetem minden elvárásának.
A bevezető egyik meglepő mondata – „Van egyáltalán olyan hely, ahol nem otthon vagyunk?” – nagyon érdekes, mert nem a globalizálódott világ felmagasztalása, hanem éppenséggel az önmagát kereső, az önmagával találkozni képes modern ember sóhaja. Mit gondol, Olaszországba szakadt erdélyiként ezt másoknál jobban át tudja élni?
Szerintem az otthonunk bennünk van és ezáltal mindenhol a Földön, talán az egész Univerzumban. Ha otthon van bennünk, otthon van körülöttünk. Olaszország a negyedik ország, ahol élek és a cuccaim már össze vannak csomagolva, útban az ötödik felé. Mindenhol otthon éreztem magam és nagyon tanulságos más-más kultúrák ablakain át újra meg újra kinézni a nagyvilágra, mert mindig meglátunk valamit, amit addig nem, mindig találunk valami újat. Én legalábbis találtam és sokat segített a nézőpontgyűjteményem gyarapodása.
Olaszországban él, nem magyar nyelvi közegben, olaszul is ír. Mennyire nehéz magyarul írni a verseit?
Számomra az idegen nyelvi környezet nincsen negatív hatással az anyanyelven való írásra. Mivel a magyar az anyanyelvem, természetesen magyarul tudom a legjobban kifejezni magam. Egyébként leginkább angolul beszélek, mert a férjem angol anyanyelvű, de magyarul is, mert a családommal, a barátaimmal gyakran beszélek.
Miért volt fontos magyarul kiadni az első kötetét?
Mint említettem, magyarul tudom a legjobban, legpontosabban kifejezni számos árnyalatát érzéseknek és gondolatoknak, valamint a köztük levő, néha porszemnyinek tűnő, mégis szakadéknyi különbségeket. Még akkor is, ha mindehhez új szóösszetételeket kreálok, amelyek még jobban megközelítik, amit kifejezni szeretnék. Ezt egy idegen nyelven – ha nem is lehetetlen, de – sokkal nehezebb megtenni, hisz nem érezzük annyira azt a nyelvet.
Verseinek nagy rész rövid, 2-3 szavas sorból áll. Hogyan alakult ki ez a versforma?
Ami a verseim formáját illeti, szeretem minél egyszerűbben, tömörebben kifejezni magam, a lehető legrövidebb, letisztult formában. Persze, ez nem mindig sikerül, de erre törekszem.
Ki hatott leginkább az Ön költészetére? És kit olvas szívesen (nem csak költőt)?
Be kell vallanom, csak azután kezdtem el mások verseit olvasni, miután elkezdtem verseket írni. Gyerekkoromban írtam verseket, de az iskolában töltött évek alatt és utána még jó ideig nemigen szerettem őket. Sajnos a mai oktatási rendszerek tantárgyként taníttatják és osztályoztatják az irodalmi alkotások olvasását, tanulmányozását, értelmezését. Ezzel, akárcsak a zene, a rajz és a testmozgás esetében, sokszor éppen a szándékkal ellentétes hatás érvényesül, a teljesítménykényszer, a nem-megfeleléstől való félelem, a minősítés, az összehasonlítás, a velünk született képességek, tehetségek szerinti skatulyázás és az emiatt kialakult, sokszor megalázó helyzetek eltávolítanak bennünket ezen önkifejezési lehetőségektől.
Felnőttként nemegyszer rémálomként gondolunk vissza a zeneórákra, tornaórákra, irodalomórákra.
Természetesen olvasok, sokat, nagyon szeretem a mítoszokat, legendákat, ősi eposzokat, tanításokkal teli írásokat, kedvenceim a Mahabharata, a Tao Te King, Konfuciusz beszélgetései. Nagyon szeretem Szepes Mária, Márai Sándor, Hermann Hesse, Richard Bach, Dan Millman, Paulo Coelho műveit, a pszichológiai témájú könyveket, Feldmár András, Popper Péter írásait, valamint a keleti kultúrákban gyökerező, holisztikus látásmódot, gyógymódokat bemutató írásokat, mint például Deepak Chopra könyveit. Szívesen olvasok bármit, amiből úgy érzem tanulni tudok. Néha olyasmit is olvasok, amit a legkevésbé sem kedvelek, mint politika, gazdaság, romantikus vers és regény, mert egyszer rájöttem, hogy mivel ezek számomra kiaknázatlan területek, újabb nézőpontokat és néha jó ötleteket adnak.
Verseinek visszatérő motívuma az álom. Miért olyan fontos ez az Ön számára?
Rengeteget álmodom, sok versem is, sorok, képek, címek álmomban jelentek meg, mint például a Tudatelégtelenség. Nagyon szeretek álmodni, szeretem az álmaimat és nagyon hálás vagyok nekik, sokat adtak nekem, hisz sok mindent csak rajtuk keresztül vettem észre, nagy segítségemre voltak útmutatásban és problémamegoldásban is, amelyekre sűrűn volt szükségem.
Első verseskötete a Tudatelégtelenség. Mennyire tudatosan szerkesztette? Van-e például jelentősége az egyes versek sorrendjének?
Amikor ezeket a verseket írtam, nem gondoltam arra, hogy egy nap kötet lesz belőlük. Csak ki kellett írnom magamból. Segített. Álmomban láttam először a borítót a címmel együtt és az a kép meglehetősen megszállottan követett hónapokon át, mindaddig, amíg elküldtem őket a kiadónak. A versek jelenlegi sorrendjének nincsen jelentősége, hisz mindenik egy külön történet, tapasztalat, érzés. Összefüggenek, de nem függenek egymástól. A kérdés hallatán azonban rájöttem, hogy meg tudnék határozni egy új sorrendet, ami talán láthatóbbá tenné az őket összekötő életfonalat. Erre nem is gondoltam, tetszik az ötlet.
Próbálkozott prózával is?
Igen, írok hosszabb-rövidebb történeteket is, és született már egy könyvem is 2014-ben angolul, a férjemnek, első közös karácsonyunkra. Bár nem erősségem a romantika, a könyv rövid történetek gyűjteménye mindazon véletlennek tűnő eseményekről és álmokról, amelyek megelőzték és előrevetítették találkozásunkat.
Manapság a költészet, úgy tűnik, kevésbé ragadja meg az embereket, a fiatalokat, mint a próza. Ön is így látja?
Egyetértek, a költészet a legtöbb országban nem divat manapság. Olaszország ellenpélda erre, napirenden vannak az irodalmi és művészeti versenyek, rendezvények, ahol az irodalom kategória nagyrészt a versre utal. Én is egy ilyen, egy római kiadó által meghirdetett versenyre küldtem be első, olaszul írt versem. Nagyon sok irodalmi társaság van, rengeteg antológiát kiadnak kortárs költők műveiből. És nagyon értékelik, nagyon nagy szeretettel fogadják, ha egy idegen az ő nyelvükön ír.
Mi lehet az oka egyébként máshol a költészet népszerűség vesztésének?
Bár logikátlannak tűnik, hisz a mai felgyorsult életekre jellemző türelmetlenség inkább rövidebb olvasmányok kedvelését indokolná, ugyanakkor a mai világra az is jellemző, hogy túlságosan elkényelmesedtünk szórakozás terén, és sokszor elfelejtjük, hogy kikapcsolódni, feltöltődni aktívabban is lehet, úgy, hogy közben megmozgatjuk a testünket, elménket. Egy izgalmas regény órákra, napokra leköti a figyelmet és úgymond szórakoztat, míg egy vers csak egy-két percig, ám utána saját magunknak kellene megkeresnünk, hogy mit üzen az a néhány sor számunkra. Ez nem mindenki számára vonzó, nem mindenki találja szórakoztatónak órákat töprengeni egy adott témán, vagy filozofálni, mögöttes tartalmakat keresni egy verssorban.
Szerintem az oktatási rendszer sem segíti elő az irodalom népszerűvé válását.
Kevésbé kellene erőlteti a mások műveinek tanítását és inkább alkotásra kellene buzdítani, az alkotás örömét megízleltetni az iskolákban. Akik magukra találnának az alkotásban, azok maguktól kezdenének érdeklődni más alkotók művei iránt. És az olvasásnak is csak akkor van értelme, ha szívesen tesszük azt, ha igazán érdekel.
Honlapjáról kiderül, hogy fotózni is szeret. Előfordul, hogy kép és szöveg (vers) hat egymásra?
Igen, előfordul, hogy szöveg és kép hat egymásra, és az is, hogy zene és szöveg vagy kép és zene befolyásolják egymást. Dalokat is írok, zenét és szöveget egyaránt, és azt tapasztalom, hogy mind összefüggenek és függenek is egymástól. Néha a szöveg szüli a dallamot, néha a dallam láttat egy képet, néha a kép írja a verset, de természetesen csak olyat, ami valamilyen formában már ott volt belül.
„Úgy gondolom, hogy az ihletet nem szabad üldözni, erőltetni. A görcsös ragaszkodás nem a legpozitívabb és legbefogadóbb légkört teremti” – írja a honlapján. Valóban ennyire könnyedén veszi, ha elapad az ihlet?
Inkább úgy fogalmaznék, hogy még nem írtam ki magamból mindent, amit szeretnék, ezért eddig még nem aggódtam emiatt. Volt azonban olyan, hogy próbáltam erőltetni, amikor nem ment és nemhogy semmi nem lett belőle, hanem még ideges és csalódott is lettem. Nagyon lehangoló tud lenni ez az élmény és akár hosszabb időre elveheti az ember kedvét az írástól. Ezért gondolom úgy, hogy jobb nem erőltetni. Mint minden mással kapcsolatban is, jobb néha elengedni az óhajt és időt hagyni neki, hogy kibontakozzon és új ötletként megjelenjen.
Mit gondol: egy költőnek könnyebb megküzdeni az írói válsággal (mert, mondjuk, neki nem kell annyit „termelni”)?
Nem hiszem, hogy ilyen szempontból különbség van író és költő vagy bármilyen más területen alkotó személy között. Az ihletre, ihletett állapotra szükségünk van, de én nem nevezném válságnak az időszakos hiányát. Ahogyan a fizikai, a szellemi teljesítményeink is ciklikusak, a produktív- és a regeneráló, feltöltő időszakok is váltakoznak. Valamennyi befolyást gyakorolhatunk ezek hosszára és minőségére, de átugrani egyiket sem lehet vagy nem érdemes, hisz mindkettőre szükségünk van.
A válságnak nevezett regeneráló időszakokban nem hajszolni kellene az ihletet, hanem megengedni magunknak a pihenést és újratöltődést
és ilyenkor sokat segíthet teljesen más dolgokkal foglalkozni, másra koncentrálni, mert sokszor éppen a legszokatlanabb, tőlünk legtávolabb álló dolgok, események, információk lehetnek a táptalaja az újabb alkotó periódus friss hajtásainak.
Mi szokta inspirálni az írásra (tárgy, zene, hangulat, egy személy, stb.)? Lehet „elősegíteni” az ihletet?
Az előbb említettek szerintem hasznos segítség lehetnek ihlet terén. Nekem legtöbb ötletem meditáció vagy edzés közben, valamint álmomban jelenik meg. De a személyesen megélt tapasztalatok, a zene, képek, valamint az olvasás is természetesen kiapadhatatlan ihletforrásai az erre szomjazó alkotónak.
Költeményeinek mekkora hányada került bele ebbe a kötetbe? Vannak a nagyközönségnek meg nem mutatott versei?
A verseimnek körülbelül a fele került bele a jelenlegi kötetbe. Egy részüket nem látta még közönség, más részüket igen, azonban azokat adott témára írtam, mert sok verseny esetében a témát is meghatározzák. Emiatt sok helyre be sem nevezek, mert nem minden témával tudok azonosulni. Ebbe a kötetbe azokat válogattam be, amelyeket a saját utam egy szakasza diktált és maguktól jelentkeztek megírásra.
Van-e valaki, aki segített eldönteni, mi kerüljön bele ebbe a kötetbe? Kire hallgat ilyen ügyekben?
A verseimet általában édesanyám és a barátnőm szokta elolvasni, mindig érdekel a véleményük. Egyedül döntöttem el, mi kerüljön a kötetbe, de mielőtt elküldtem a kiadónak, édesanyámat megkértem, hogy nézze át őket. Ritkán hallgatok másokra bármilyen téren, az ő véleménye viszont fontos számomra. És, bár már nincsen közöttünk, remélem, hogy édesapám is látja, hallja, érzékeli őket valamilyen formában, annál is inkább, mert ő is mindig írásra próbált buzdítani.