Krisz ötletei / A novellapályázat első győztese – írástechnikai elemzéssel

Könyv Guru novellapályázatának első nyertese Zabán Tamás lett A megbeszélés című (alább olvasható) írásával.

A novella már a stílussal, nyelvezettel felkeltette a figyelmem. Olyan derűvel írja le a késésben lévő férfi minden baját, hogy képtelenség nem szeretni.

Már az első mondatból tudjuk, hogy itt bizony gond van:

„Azon a reggelen minden John ellen dolgozott.”

Az olvasó egyből kíváncsi lesz, milyen balszerencse éri a főhőst, így tovább olvas. Arra is szeretném felhívni a figyelmet, hogy az olvasó máris tudja a főhős nevét, mert az író azonnal elárulja. Márpedig ha van valakinek neve, hirtelen személyisége is lesz. Különleges névvel különleges személyt képzelünk el, egyszerű névvel egyszerű embert és így tovább. Tegye fel a kezét, aki Johnként egy átlagos, szinte unalmas pasit képzel el! (Igen, látom a kezeket a magasban.) Az író szándéka tehát sikerült: egy átlagember átlagos napjáról fogunk majd olvasni, amikor valami azért csak történik vele.

A névadás azért fontos, mert a legtöbb kezdő író ki tudja, milyen indíttatásból egyáltalán nem szokta elnevezni a hőseit, illetve nem mondja el a neveket az olvasónak, de legalábbis késlelteti az információátadást a legutolsó pillanatig, ameddig képes néven nem nevezve írni főszereplőjéről. Ezt szépirodalminak vélik talán, de itt és most szeretném kimondani: ettől nem lesz szebb egy írás. Ettől csupán nehezebben elképzelhető figurát alkotunk, magunktól vonjuk meg azt a lehetőséget, hogy az olvasó mihamarabb megismerje, megkedvelje hősünket!

Térjünk vissza Tamás hőséhez, Johnhoz. John eszeveszetten siet, ami kissé komikus (jó a szóválasztás, van a szövegben hasonlat). Tamás ügyesen fokozza a feszültséget, a novellának remek az íve, az olvasó alig várja, hogy megtudja, hova siet ennyire a főhős – hogy aztán megtudjuk, csöppet sem volt fontos a megbeszélés, csupán időre kellett beérnie: a feladat teljesítéséért John jutalma, hogy a hátsó sorban meghúzódva amőbázhat az egyik kollegájával. Ez a váratlan, cseppet sem megszokott vég egy pillanatra elgondolkodtatja az olvasót, aztán rájövünk, hogy a helyzet milyen abszurd, mégis igaz – és ekkor mosolyra húzódik a szánk széle.

Ami javításra szorul, hogy az olvasó itt-ott kissé elejti a szálat. Például ennél a résznél:

„…két kézzel rontott neki a lépcsőházajtónak, hogy lesprintelje azt a pár száz métert, ami elválasztotta a buszmegállótól. Óriási lendületét csak a tegnapi felhőszakadásból visszamaradt tócsák törték meg…”

Az olvasó itt azt érzékeli, hogy a hős a lépcsőházban van és kifelé tolja az ajtót. A cél, a sprint emlegetése még nem azt jelenti, hogy a szereplő az utcán van. Ezért aztán olvasóként a tócsáknál értetlenkedve áll meg a szemünk. Érdemes például így fogalmazni:

„…két kézzel rontott neki a lépcsőházajtónak, hogy lesprintelje azt a pár száz métert, ami elválasztotta a buszmegállótól. Amint kint termett az utcán, óriási lendületét csak az törte meg, hogy a járda telis tele volt a tegnapi felhőszakadásból visszamaradt tócsákkal…”

Másik példa:

„Kivéve persze John-nál, aki a bérletét a zsebkendővel együtt kirántotta a zakójából, amivel csak annyit ért el, hogy egy elkent folt virított a mellkasán, most meg még meg is büntették.”

Itt is ajánlott egyértelműen leírni, miről is van szó, például:

„Természetesen Johnnak pechje volt: madárürülékes balesetekor ugyanis valószínűleg bérletét a zsebkendővel együtt rántotta ki a zakójából, mivelhogy zsebe semmilyen igazolványt nem tartalmazott, ami feljogosította volna őt a buszozásra. Kellett neki elővennie a zsebkendőt! Nem elég, hogy egy elkent folt virított a mellkasán, most meg még meg is büntették.”

A történetben nekem sántított, hogy a főszereplő neve angol (egyébként miért? – magyar névvel is működne a sztori), a jegyellenőr viszont úgy pestiesen kéri a „jegyeket, bérleteket”. Milyen városban buszozott John, hogy van jegyellenőr?

Szintén furcsa volt ez a rész:

„Ott aztán a külön jelenléti ívezéstől kezdve a “Hogy érezted magad?, Hasznos volt a tréning?” mélységű kérdőívekig mindenféle papírmunkával súlyosbították a helyzetet, arról nem is beszélve, hogy a csoportvezetője mellett még egy másik főnök is hivatalos volt a fejtágításra.”

Ez miért szerepel a novellában? Nem látom célját, nem ez tartja vissza a hőst attól, hogy csúfosan elkéssen.

Stilisztikai, nyelvhelyességi szempontból csupán néhány baki szerepel a szövegben, pl.: „a lustaság győzedelmeskedett a tettek felett” furcsán hangzik, „ébredező belei” gusztustalan hatást kelt, ami nem illik a szövegbe, „megvan e a kulcs, bérlet pénztárca szentháromság” helyesen „megvan-e a kulcs, bérlet, pénztárca szentháromság” (lehet őket kötőjellel is egymáshoz kapcsolni, írói szabadságba belefér), „Precíz kitérőkkel és ugrásokkal operált” mondatba nem illik a választott ige, „amiket” helyett „amelyeket”.

Mint látjuk, Guru pályázatán a nyertes novella sem lett hibátlan, de fontos, hogy ez senkit se tántorítson vissza az írástól és a fejlődéstől! 100%-os írás nem létezik, már csak azért sem, mert minden olvasónak más és más az igénye. Nem ismerek olyan írót, akinek az írásán egy jó szerkesztő ne tudna tovább csiszolni. A szerkesztő elfogulatlan a művel szemben: a szöveg folyamatosságát, logikáját, ívét, stílusát, helyesírását figyeli, és a megbicsakló szavaknál felhívja az író figyelmét, hogyan javasolja ezeket átírni.
Tamásnak gratulálok, így tovább!

Nádasi Krisz
www.krisznadasiwrites.hu


És itt következik a novella:

A megbeszélés

Azon a reggelen minden John ellen dolgozott. Mindegy, hogy a karma, a sors, vagy Isten keze volt a dologban, a lényeg, hogy már a felkeléssel is problémák adódtak. Valami hiányzott a hajnali derengésből. Valami idegesítő, ami nem a madarak felajzott rikácsolása és nem is a szomszéd WC-jének menetrendszerű öblítése. Ezeken már mind túlesett, félálomban mégis érezte, hogy valami nincs rendjén. Nyugtalanságában addig forgolódott, hogy elzsibbadt kezével leverte feje mellől a telefonját, ami a földön koppanva John agyában is felgyújtotta a villanyt. Pontosabban egy 1000 wattos reflektor erejével égette ki a szeméből az álmot: elaludt.

Rémülten rúgta le magáról a téli takarót – amit így kora tavasszal már illett volna lecserélnie, de a lustaság győzedelmeskedett a tettek felett – és tornászokat megszégyenítő mozdulattal vetette le magát az ágyról, hogy kezébe kaparinthassa azt az átkozott készüléket. Azt a vackot, amit valami gyengeelméjű – nevezetesen John maga – elfelejtett normálisan beállítani. Ránézett a kijelzőre, és az idegroham és pánik határán egyensúlyozva látta, majd egy óra mínuszban van. Itt bizony turbó módra kell kapcsolni.
Kirohant a konyhába, hogy elfogyassza a későn kelők reggelijét, egy bő pohár vizet, ami mellé valami olcsó vitamintablettát is legurított – de csak azért, hogy szilárd táplálék is legyen a gyomrában. Igyekezetében majdnem félrenyelt, a poharat levágta a pultra és rohant is tovább. A legkisebb helység meglátogatásáról a másodperc törtrésze alatt lemondott, de míg a 3 perces fogmosást rendkívüli találékonysággal belesűrítette 20 másodpercbe – kinyomta a fogkrémet, és hanyag mozdulatokkal sikált egyet minden oldalon – ébredező belei meggyőzték, lassítson egy kicsit a tempón, irány a WC.

A megkönnyebbülés percei után előbújt belőle a zsigeri divatdiktátor, és mindenből magára kapta az első keze ügyébe akadó tiszta ruhadarabot. Ez a friss alsóneműn és pólón kívül konkrétan a teljes megelőző napi outfitet jelentette. Csak semmi bonyolítás.
Gyorsan leellenőrizte, hogy megvan e a kulcs, bérlet pénztárca szentháromság, bevágta maga mögött az ajtót és a zárak kattanása után megkezdődött a Nagy futás. Kettesével szedte a lépcsőket lefelé és csak imádkozott, hogy sima talpú bőrcipője nehogy megcsússzon a szépnek szép, de siető emberek számára életveszélyes kőlépcső valamelyik fokán. A postaládák előtt elhadart egy gyors miatyánkot, majd két kézzel rontott neki a lépcsőházajtónak, hogy lesprintelje azt a pár száz métert, ami elválasztotta a buszmegállótól.

Óriási lendületét csak a tegnapi felhőszakadásból visszamaradt tócsák törték meg, de John nem hagyta magát. Precíz kitérőkkel és ugrásokkal operált, és közben igyekezett meggátolni, hogy öltönyében bármilyen kár keletkezzen. Összecsapott nadrággal mégsem lehet beülni a tárgyalóba. A teljes győzelem persze elmaradt, az enyhén feltámadó szél ugyanis leverte az összes, levelek tövében megülő esőcseppet, amiket még nem szárítottak fel a reggeli napsugarak. A telepöttyözött zakó azonban nem ér semmit egy hatalmas madárpiszok nélkül, ami az utolsó kanyarban meg is találta legfeltűnőbb helyét az elülső díszzseb fölött. Mint egy kitüntetés a leggyorsabban siető, késésben lévő dolgozó számára.

Ekkor már John sem bírta tovább, kiszaladt belőle egy combos káromkodás miközben kirángatott egy papírzsebkendőt belső zsebéből, amivel gondosan letörölgette a fehér plecsnit. Ő legalábbis így gondolta, a körkörösen szétkent madárszar azonban éppen csak annyira halványult el a szöveten, amennyire beette magát a rostok közé. Enyhe bűztől dagadó mellkassal vette fel újra a tempót, szaglik, nem szaglik, itt már nincs idő visszarohanni a lakásba. Órájára sandított, és látta, ha minden klappol, elkésik ugyan, de még éppen odaér a megbeszélésre. Az a fontos, gondolta, az első munkaórát úgyis elbliccelné a büfében, vagy a dohányzóban.

Éppen felszakadozott a felhőzet, megjelentek a nap sugarai és isteni gondviselés jeleként a 455Y is fél perccel John után futott be a megállóba. Gyorsan felnyomakodott, habár itt már felesleges volt sietni, innentől nem rajta múltak a dolgok. Kapott egy két könyököst a hátába, amíg eljutott egy kapaszkodóig, de nem nagyon foglalkoztatta, a fintorgó nagyanyók és iskolakerülők arca mindenért kárpótolta.
Alig szusszant egyet, a nagy tömegben feltűnt egy alak, aki a sofőr felől lassan de biztosan közeledett a jármű közepe felé, módszeresen jobbra balra dűlöngélve, mintha mindenkinek lenne valami mondanivalója. Volt is, de ez a “Jegyeket bérleteket kérem ellenőrzésre!” és a “Rendben, köszönöm!”-re korlátozódott. Kivéve persze John-nál, aki a bérletét a zsebkendővel együtt kirántotta a zakójából, amivel csak annyit ért el, hogy egy elkent folt virított a mellkasán, most meg még meg is büntették.
Legalább haladunk, nézett ki az ablakon egykedvűen, de minden bizonnyal a sofőrnek is gondja volt aznap a felkeléssel, vagy valamilyen furcsa mód csak bal lába lehetett, mert a következő kereszteződésnél olyan természetesen kanyarodott le a járat útvonaláról, mintha nem is a 455Y-t vezetné. Mint egy méhkas, úgy bolydultak fel az emberek, egyből panasz és szitokáradat zúdult szerencsétlen vezetőre. Nem elég neki a két balláb, még le is hülyézik így a nap elején. Több se kellett neki és belerecsegte az ócska hangszórókba, hogy akinek nem tetszik a rendszer, a következőnél leszállhat, ő már bizony a 455-ös vonalon megy végig. Mit neki az az Y?

– Hogy rohadna rád az ég – tört ki szegény Johnny-ból, neki ugyanis plusz fél óra időveszteséget jelentett az az Y, így az első adandó alkalommal levágódott a buszról. Gyorsan kalkulált, gyaloglást, menetrendeket, menetidőt, különböző járatokat, míg végül arra jutott, itt már semmi sem segít, hív egy taxit. Arról a fránya meetingről nem maradhat le. Ott aztán a külön jelenléti ívezéstől kezdve a “Hogy érezted magad?, Hasznos volt a tréning?” mélységű kérdőívekig mindenféle papírmunkával súlyosbították a helyzetet, arról nem is beszélve, hogy a csoportvezetője mellett még egy másik főnök is hivatalos volt a fejtágításra.

Johnny sárga angyala végigsöpört a városon, majd leparkolt az irodaház előtt. – Mennyi lesz? – tette fel a legfájóbb kérdést, amit így hónap vége felé az ember feltehet, és a seprű alakú bajusz alól érkező kurta válasz után fájó szívvel megvált néhány dollártól. Gyorsan beszaladt az épületbe, belépőkártyáját meglobogtatva átrohant a biztonsági kapun, és a liftet meg sem várva, már lépcsőzött is az első emeletre.

Az ajtó pont az orra előtt záródott be, az előadó még el sem engedte a kilincset, amikor John sűrű bocsánatkérések közepette belépett a terembe. Meglepően sokan voltak – olyanok is, akiket még életében nem látott a cégnél -, de valami furcsa véletlen folytán pont kiszúrta Smith haverját a hátsó sorok egyikében, aki mellett még bónuszként egy üres hely is akadt. Gyorsan intett neki, és megindult a fal mentén. Alig tette le magát, az előadás már el is kezdődött. Az első mondatokból ítélve egy újabb tök felesleges maszlagot készültek letolni a torkukon a vállalat negyedéves teljesítményéről, vagy valami hasonlóról – mit érdekli őt, úgyis ugyan azt a munkát csinálja, ha esik ha fúj, a bónuszt meg mindentől függetlenül elmismásolják. A tényállás mélyen meggyőzte arról, itt bizony komoly figyelemelterelésre lesz szüksége, így feltűnés nélkül odahajolt Smith-hez és halkan megkérdezte:

– Tolunk egy amőbát?

Zabán Tamás