Regényújság / A Csontváry-kód ÷ 10. fejezet
Nácsa János A Csontváry-kód, avagy nem esik messze a macska a fájától című könyvének előző fejezetében magánnyomozónk akciófilmekbe illő jelenetbe keveredik Csontváry szobránál.
A most következő részből kiderül, mire jut Tamás a hipnotizőri képességeivel…
10. fejezet
‒ Ülj le ide, és ne izgulj, tényleg nem fog fájni! – nyugtatgatta a fiát Tamás, miközben egy háttámlás, kényelmes székre mutatott a nappaliban. Szultánt már korábban kiengedte, és a tavasz hormonforraló hatása miatt bizakodott benne, hogy a kandúr estig haza sem jön. A függönyöket behúzta, a telefont kihúzta, valamint a kapu- és ajtócsengőt is hatástalanította. Készen állt minden a délutáni hipnózishoz.
‒ De csak egyszer, és csak a te kedvedért – fanyalgott még mindig Tomi, és leült a neki felkínált helyre. A lábait maga alá húzta, kissé előredőlt, és a könyökével a combjára támaszkodott, mint aki arra készül, hogy bármelyik pillanatban felugorjon, és elmeneküljön.
‒ Ez így nem jó, lazíts egy kicsit! – ült le Tamás a fiával szemben egy ugyanolyan székre. Egész délelőtt a jegyzeteit bújta, hogy felidézze a sikeres hipnotizálásait, amit a szakvizsgához kellett prezentálnia. Rájött, hogy tulajdonképp szerette ezt a terápiás módszert, talán, mert ez volt az egyetlen helyzet, amikor valaki csak rá figyelt, és amikor közvetlenül is befolyásolhatta egy másik ember gondolatait. A hipnotizőr valójában egy diktátor, aki rákényszeríti az akaratát a páciensre. Természetesen korlátok itt is vannak, de a hatalom édes íze kárpótolja a kezelés szigorú szabályait.
‒ Azt hogyan kell? – kérdezte Tomi őszintén, mert el sem tudta képzelni, hogy mi vár rá, és különben is, már szerette volna folytatni a tegnap elkezdett festményét, aminek a „Csontváry puzzle” címet adta, és azt ábrázolja, ahogyan a muzeológusok próbálják egy asztalon összerakosgatni a festő csontvázát.
‒ Először is dőlj hátra, a kezedet ejtsd lazán az öledbe, a lábadat pedig nyújtsd egy kicsit előre, de ne feszítsd meg! Lélegezz mélyen, egyenletesen! – adta az instrukciókat Tamás. Ezúttal a kíváncsiság hajtotta, nem a hatalomvágy. Szerette volna megtudni, miért lelkesedik a fia annyira Csontváryért, és megnyugtatni magát, hogy nem az őrült festő született újjá Tomiban. Valójában nem hitt a reinkarnációban, de Angéla elültette a bogarat a fülébe. Tisztázni akarta a dolgokat egyszer és mindenkorra.
‒ Ezért kérni fogok valamit cserébe. Lehet, hogy egy új festőállványt, de az is lehet, hogy profi festékeket, hogy ne a legolcsóbb vacakkal kelljen dolgoznom, amit a vásártéren vesztek a kínaiaktól – látta meg az üzlet lehetőségét a dologban Tomi.
‒ Rendben, csak ne mocorogj már! – egyezett bele mindenbe Tamás. – Először azt nézzük, meg, hogy mennyire vagy fogékony a hipnózisra. Figyeld az ujjam hegyét! – kérte Tamás, és a mutatóujját a fia elé tartotta egy kicsit magasabbra, mint a szemmagassága. – Lazítsd el az izmaidat, és csak az ujjamat figyeld! Ne pislogj, de ha elfáradt a szemed, akkor becsukhatod! – Tamás észrevétlenül kezdte közelíteni az ujját Tomi felé, akinek persze erre hamarosan lecsukódott a szeme. – Most, hogy lecsukódott a szemed, már csak az én hangomra figyelsz. Minden izmod ellazult, mélyen, egyenletesen lélegzel, kellemes a közérzeted. Képzeld azt, hogy egy lépcső tetején állsz, a lépcső aljában pedig egy hatalmas vászon van kifeszítve, ahová kedved szerint festhetsz! Képzeld azt, hogy elindulsz a vászon felé. Ahogy haladsz egyre lejjebb, minden lépcsőfok után jobban és jobban ellazulsz, csak a hangomra figyelsz, és mindent végrehajtasz, amit én kérek tőled. Most megérkeztél a vászon elé, ami valójában egy bűvös vászon, hiszen azonnal megjelenik rajta az, amit festeni szeretnél. A gondolatod erejével dolgozhatsz rajta. Arra kérlek, hogy alkosd meg azt a képet, ami a jelenlegi lelkiállapotod szerint a legjobban esik neked! Tükrözze azt, ami valójában te vagy! Csak rá kell gondolnod, és már kész is. Mit látsz a képen? Mondd el!
‒ Ez egy fantasztikusan színes festmény, olyan fényekkel és árnyalatokkal, amilyet még nem is hozott létre senki! – lelkendezett a hipnózisban Tomi. – A formák is zseniálisak, sehol egy egyenes, sehol egy szögletes tárgy, minden kerek, vagy ovális. Mintha minden mozogna, gurulna a képen.
‒ Mit ábrázol ez a kép? – igyekezett valami számára is elképzelhető dologra rálelni Tamás.
‒ A játékot ábrázolja, hiszen az élet maga is egy nagy játék – tört elő Tomiból a művészetfilozófia. – Ezt a játékot hivatott ábrázolni a festő, hiszen neki rá kell vezetnie az egyszerű népet a helyes útra. Ha önfeledten bele tudunk feledkezni egy olyan dologba, aminek nincs kézzelfogható haszna, akkor játszunk. A játék szabályokra tanít, előrelátásra ösztönöz, elűzi a hétköznapok megszokottságát, de fel is készít a problémák megoldására. A játék nemesebbé teszi a lelket…
‒ Mi látható rajta konkrétan? – vágta el a túláradni látszó szófolyamot Tamás, mert úgy érezte, a tanulságok levonása valójában az ő feladata.
‒ Állatok – jött most a tömör válasz.
‒ Milyen állatok? – érdeklődött tovább a hipnotizőr.
‒ Macskák, sok macska, rendkívül sok macska – felelte átszellemülten Tomi.
‒ Hol vannak ezek a macskák, és mit csinálnak? – próbált tényeket megtudni Tamás.
‒ Egy nagy szobában vannak, és egy ezerszínű szőnyegen játszanak a lemenő nap fényében – lehelte a csodálattól elaléltan Tomi.
‒ Mivel játszanak? – várta a pontosítást Tamás, és rossz előérzete támadt.
‒ Fonálgombolyaggal – vágta rá Tomi, mint aki fel van háborodva, amiért ilyen egyértelmű dolgot kérdeznek tőle.
„Baj lesz” – villant be Tamásnak a vészjelzés. Tanulmányai során mindig attól félt, hogy jóvátehetetlen kárt okoz valakinek a hipnózis alatt. Valami olyan emléket hoz a felszínre, ami a későbbiekben elhatalmasodhat a páciensen, vagy olyan utasítást ad, ami rossz irányba befolyásolja a hipnotizált további életét. Most a fia álombeli festményén található tömény giccstől ijedt meg. Nem szerette volna, ha Tomi ezentúl csak cuki kiscicákat festene, akik édesen hancúroznak egy nagypolgári otthon szalonjában kiterített perzsaszőnyegen. A művészet elég távol állt tőle, nem is értett hozzá, de ettől még az ő gyomra is felkavarodott.
‒ Most töröld ezt a képet, és fordulj balra! Ott van egy régi tölgyfaajtó, ami fölé nagy betűkkel az van kiírva, hogy: „MÚLT”. Téged is nagyon érdekel, hogy mi lehet mögötte. Nyomd le a kilincset, és nyisd ki ezt az ajtót! Itt is lépcsősor vezet a mélybe, aminek azonban nem látni a végét, de te bátran elindulsz rajta lefelé, amikor én arra kérlek. Minden egyes lépcsőfok megtételével egy évet mehetsz vissza az időben. A lépcsőfokokhoz bal oldalt tartozik egy-egy üvegajtó is, amin ha benézel, láthatod, hogy mivel foglalkoztál akkoriban. Amikor kérdezlek, te el tudod mondani, hogy mit látsz az ajtókon túl, akárhány évet is mentél vissza a múltba. Most indulj el, egyesével lépkedve a lépcsőfokokra, melyeken akár meg is pihenhetsz egy kicsit, nem kell sietni! Hangosan számold, hogy hány fokot haladtál már előre!
‒ Egy, kettő, három – számolt Tomi álmatag hangon, majd kicsit felélénkült, és halkan kuncogni kezdett.
‒ Miért nevetsz? – kérdezte Tamás meglepődve.
‒ Bocsánat! Véletlenül benéztem az üvegajtón – felelte Tomi szégyenlősen.
‒ Mit látsz ott? – érdeklődött Tamás.
‒ Reggel van, és én be akarok bújni mellétek az ágyba, de nem tudok, mert az anya rám szól. Azt mondja, hogy ha folyton ott vagyok, akkor soha nem lesz kistestvérem. Te meg nem mondasz semmit, mert a takaró alatt vagy – ad pontos leírást a helyzetről Tomi.
‒ Menj tovább lefelé! – utasította gyorsan Tamás a fiát, és megállapította magában, hogy a hipnózis újabb kockázati tényezőjét fedezte fel.
Tomi gond nélkül folytatta az útját, és lassan, de folyamatosan számolt egészen huszonötig. Tamás ekkor eszmélt újra.
‒ Mit látsz most az üvegajtón túl? – kérdezte a fiát, és örült, hogy a fogantatásán már túlhaladtak.
‒ Semmit. Minden sötét, már a lépcsőfokokat is alig látom – felelt tényszerűen Tomi.
‒ Most óvatosan haladj addig lefelé, amíg újra világosság nem szűrődik át valamelyik üvegajtón. Ott állj meg, és mondd el, hogy mit látsz, ha benézel rajta! – adott újabb feladatot Tamás a nagy utazónak.
Tomi komótosan folytatta a számolást, mindig pontosan ugyanannyit hallgatva két megszólalása között. Ahogy haladt előre, érezni lehetett, hogy abban a félhomályos szobában az idő nem a megszokott módon viselkedik. Kissé meg volt zavarodva ugyanis, és nem értette, hogy honnan bukkant elő a múlt. Először arra gyanakodott, hogy egy napkitörés zilálta szét a percek rendes haladási irányát, majd a saját öregségét kezdte hibáztatni, miszerint a memóriája már gyakran megvicceli, és a régi dolgokra jobban emlékszik, mint arra, mit tett az imént. A nagy erőlködésbe, hogy megfejtse a kizökkenésének rejtélyét, megfájdult a feje, és feladta a küzdelmet. Egyszerű déjà vu-nek nyilvánította a történteket, és egy kis pihenő erejéig, amíg nem rendeződnek a gondolatai, elhagyta a Zalai család nappaliját. Tamás meglepődve vette észre, hogy a szekrényen álló óra megállt, és megjegyezte magában, hogy venni kell bele elemet.
Tomi a kilencvenesig jutott a számok sorában, amikor újra volt közölnivalója.
‒ Egy szobát látok az ajtón túl – jelentette a legnagyobb természetességgel.
‒ Milyen szobát? Hogyan néz ki? Mi van benne? – döbbent meg Tamás, mert már kezdte feladni a reményt, hogy valóban rátalálhatnak egy korábbi életből származó emlékre.
‒ Egy műteremszoba. Kis ablakok vannak rajta, mégis egészen világos, a nap sugarai teljesen átjárják. A sarokban vásznak vannak összetekerve, mellettük egy nagy szekrény áll. A szoba közepén, az ablakokkal szemben egy festőállvány van, rajta valószínűleg egy félbehagyott festmény. A falnak nekitámasztva sorakoznak a kisebb, egyszerű keretbe foglalt alkotások, mint például a Vihar a nagy Hortobágyon, vagy a Fohászkodó Üdvözítő. A másik sarokban egy vaskályha áll, de most nincs begyújtva, mert jó az idő, tavaszodik. Mellette van az ágy, azon fekszem éppen – nyújtott szemléletes leírást Tomi.
Tamás hirtelen szóhoz sem jutott. Hogy meddig, azt nem lehet pontosan megmondani, mert az idő még mindig nem csatlakozott hozzájuk, hasogató migrénjére ellen való, gyorsan ható tabletta után kutatott a gyógyszerei között.
‒ Egyedül vagy a szobában? – kérdezte halkan Tamás, hogy megtörje a csendet, s közben kétségbeesetten igyekezett összeszedni magát. „Az nem lehet, hogy mégis Tomiban született újjá ez az őrült piktor! Tiszta agyrém! Tulajdonképp Csontváryt tettem tisztába több százszor, amikor a Tomi alól szedtem ki a trutyis pelenkát? És párszor még le is pisált! Na, nem, ezt nem vagyok hajlandó elhinni! Különben is, tegnap a kezemben fogtam a koponyáját, az volt Csontváry, aki előttem ül, az pedig a fiam” – nyugtatgatta magát.
‒ Igen, és hatalmas békesség vesz körül. Csend van és nyugalom, annak ellenére, hogy a körülöttem lévő festmények rendkívül mozgalmasak. Annyira otthonosan érzem magam, hogy kissé elszundítottam. Ahogyan látom, biztosan nagyon boldog lehetek, egészen kiegyensúlyozottnak tűnök – elemezte korabeli énjét Tomi.
‒ Milyen festmény van a festőállványon? – menekült a praktikus kérdések irányába Tamás. Úgy gondolta, ha már így alakultak a dolgok, akkor egy kicsit körülnézet a műteremben Tomival. Egyébként nem is lehet emiatt lelkiismeret-furdalása, hiszen a fia tulajdonképp otthon van.
‒ Nem tudom, mert nekem háttal áll, de le is van takarva – felelte Tomi.
‒ Látsz ott olyan művet, amit nem ismersz? – kutakodott ezúttal a festő ismeretlen alkotásai után Tamás.
‒ Nincs közöttük olyan – ábrándította ki Tomi az apját. – Most azonban bejött valaki, de csak hátulról látom. Ahogy belépett, én is felébredtem, és nyújtózkodom egy nagyot.
‒ Férfi vagy nő az illető? – jött ismét izgalomba a múltkutató hipnotizőr.
‒ Idősödő férfi, magas, vékony, szakállas, őszülő hajú. Odamegy a festőállványhoz, és felhajtja a készülő festményt letakaró lepedőféleséget. Nézegeti egy darabig, majd felveszi az ágyra dobott köpenyt, és egy dobozban lévő ecsetek között kezd válogatni. De, hiszen… szerintem ez maga, a mester! – érzékenyült el Tomi.
‒ Csontváry? – veszítette el végleg a talajt a lába alól Tamás.
‒ Ki más lenne? – kérdezett vissza szemrehányón Tomi.
‒ És te? Te is ott vagy még? Mit csinálsz éppen? – próbálta tisztázni a helyzetet nyomozónk.
‒ Felkeltem, és egy ideig figyeltem a mestert. Aztán leugrottam az ágyról, és most a lábaihoz dörgölődöm – tájékoztatott a fejleményekről a legnagyobb természetességgel Tomi.
‒ Micsoda? – értetlenkedett Tamás.
‒ A lábaihoz dörgölődöm, és közben dorombolok is. Ő kedvesen megsimogatja a fejemet, és elővesz valamilyen ételmaradékot a zsebéből. Kicsomagolja az újságpapírból, majd egy kis tálkába teszi, ami a földön van. Én azonnal habzsolni kezdem, biztosan nagyon éhes voltam már – közvetíti a jelenetet Tomi.
‒ Macska vagy? – kérdezte Tamás, de nem azért, mert bármilyen választ várt volna rá, csak, hogy megbizonyosodjon róla, tud még beszélni, és hallja a saját hangját.
‒ Igen. Egy nagy, öreg, cirmos kandúr, de a hasam és az egyik hátsó lábam fehér – beszélt igazán nagy szeretettel önmagáról Tomi.
A pirula végre hatott, és elmúlt az idő fejfájása. Igaz, most viszont mély álomba zuhant, és nem lehetett tudni, mikor eszmél fel ismét. A mellékhatások néha ártalmasabbak, mint a gyógyítani óhajtott betegségek.
‒ Gyere el az ajtótól, fordulj meg, és indulj vissza, vagyis felfelé a lépcsőn! – jött a haladéktalan hazatérést sürgető utasítás. Miközben Tomi kilencventől visszafelé számolva haladt a jelen irányába, Tamás kétségek között őrlődött. Nem igazán tudta eldönteni, hogy az újabb fordulat jó, vagy rossz, vagy semmilyen. Végül, hogy ne kelljen neki, magának is pszichológushoz fordulnia, az utóbbi mellett döntött.
‒ Itt vagyok, felértem – jelentette a helyzetét Tomi. – Már az ajtón is kiléptem, és ismét a hatalmas vászon előtt állok. Festhetek még egy kicsit?
‒ Inkább ne! Majd ha ismét itthon leszel. Most pedig gyere felfelé a vászonnal szembeni lépcsőn is! Ahogy egyre magasabbra érsz, újra megélénkülsz, visszaköltözik az erő minden tagodba. Kipihent és jó hangulatú leszel, teli kreativitással és energiával. Még öt lépcsőfok, és visszaérkezel. Veled együtt számolom a hátralévő lépcsőket, öt, négy, három, amikor felérsz, én csattintok az ujjammal, és te kinyitod a szemed, teljesen élénk, kipihent és friss leszel, kettő, egy.
Tamás csattintott, Tomi visszatért, az idő felijedt.
‒ Hát, ez egész jó volt – meresztgette Tomi a szemét, és kifejezetten elégedettnek tűnt.
‒ Emlékszel mindenre? – kérdezte félve Tamás.
‒ Persze, és úgy érzem, most olyan képeket tudnék összehozni, amik megváltoztatnák a világtörténelmet – kerítette hatalmába az ihlet az ifjú zsenit. – De, ha esetleg valamikor alkotói válságba jutnék, akkor ugye újra hipnotizálsz? Majd neked ajánlom az utána festett műveimet – bizonyult gáláns úriembernek és racionális álmodozónak Tomi.
‒ Ez csak természetes, Kiscicám – simogatta meg a fia kócos fejét Tamás, és bár soha nem szólította még ilyen kedveskedő módon Tomit, most mintha mégis helyénvalónak érezte volna ezt a gyengédséget.
‒ Vacsoráig ne is zavarjatok! – húzta meg a határvonalat a művészet és a mindennapok gondjai közé Tomi, és már be is csukta maga mögött a szobája ajtaját.
Tamás sokáig ült még a gondolataiba mélyedve az elsötétített nappaliban. Igyekezett rájönni, hogy mi is történt ezúttal velük, de súlyos értelmezési problémái támadtak. Próbálta felidézni, amit a lélekvándorlásról valaha olvasott, és azt is, hogyan vélekedik minderről a pszichológia. Aztán azon kezdett el agyalni, miképp lehetne ezt a két elméletet úgy ötvözni, hogy ne tartsa önmagát komplett idiótának. Talán rá is esteledett volna a nagy merengésben, ha az erkélyajtó felől hallatszó kaparászás és elnyújtott nyivákolás észhez nem téríti.
‒ Persze, szedd csak szét az ajtót, ne is zavartasd magad! – mondta fennhangon, és felkelt, hogy beeressze a hazaérkező Szultánt. – Muszáj itt élesítened a karmaidat? Hamarosan kenhetem le megint a keretet, annyira tönkretetted, már teljesen szilánkosra martad. Azt hiszed, olyan nagy élvezet festegetni? El sem tudod képzelni, hogy az mennyire unalmas, koszos, büdös munka – zárta be újra az erkélyajtót, miután a macska besom- fordált rajta. – Legalább ez a szerencsétlen óra működik, nem kell elemekre költenem – vonta meg a vállát Tamás, amikor az újra becsületesen kattogó időmérő szerkezetre pillantott, s elindult a konyha felé, hogy keressen valami ehetőt a hűtőszekrényben.
A regény 9. fejezete ITT olvasható.