Regényújság / A Csontváry-kód ÷ 14. fejezet

A Csontváry-kód, avagy nem esik messze a macska a fájától előző fejezetében Tamás a Napút Zarándokainak rejtélyét próbálta kinyomozni.

A most következő fejezetben Juliska néni titkos hódolójának ered a nyomába, és ismét kellemetlen meglepetésekben lesz része… Nácsa János szatirikus krimijének 14. fejezete következik.

---

14. fejezet

Tamás már egy ideje a Kovács professzor háza előtt parkoló autójában ült. Fogalma sem volt róla, hogy miért kellett így iderohannia, de ezúttal ő akart lenni az első. Azon gondolkodott, hogy tulajdonképp mi is az, amiről nem akar lemaradni. Bakos elvtárs naplójából nyilvánvalóvá vált számára, hogy a nyugdíjas egyetemi tanár ismerte Juliska mamát, és nagyon valószínű, hogy ő lehetett a szomszédasszonyuk titkos hódolója. Ezt bebizonyítani azonban nehéz lesz, és különben is, senkit sem büntettek meg még azért, mert hetven felett is dobogott a szíve. Hősünk arra a következtetésre jutott, hogy érdemes lenne elbeszélgetnie újra a professzorral, és egy adandó alkalommal zavarba hozni néhány sokat sejtető utalással. Talán elárul így valami olyasmit is, amit nem szeretett volna. Már csak meg kellene terveznie a társalgásuk menetét, és ravasz kérdéseket szerkesztenie, amivel ki lehet ugrasztani a nyulat a bokorból.

„Ismeri özvegy Bakos Sándornét?” „Mióta járnak együtt?” „Tudott-e a kedvese képhamisítási akciójáról, és benne volt-e a buliban?” „Hol van most a szeretője?” „Egyedül ásta el?”

Nem volt igazán kreatív hangulatban.

Felmerült benne, hogy először talán nem is a kérdéseken kellene agyalnia, hanem inkább egy választ lenne érdemes találnia. Kovács professzor ugyanis biztosan tudni szeretné majd, hogy mi az oka a látogatásának. Végül abban maradt magával, hogy azt állítja, egyszerűen kíváncsi volt a tanár úr hogylétére. Ez nem is lehet különösebben gyanús indok, hiszen tegnap látta, ahogyan meg akarták fojtani. Egy ilyen traumát követően biztosan jólesik, ha érdeklődnek az ember állapota iránt.

Gondterhelten szállt ki az autójából, és töprengve indult el a kapu felé. Egy távoli templom harangszót terített szét a tájon. Tamás a fejét vakargatva azon bosszankodott, hogy már megint rosszul időzített, ugyanis kevesen szeretik, ha váratlan látogatók ebéd közben furcsa kérdéseket tesznek fel nekik. Nem használ az emésztésnek, ha a paprikás krumplit emberrablási váddal megbolondítva fogyasztjuk, egy kis hamisítási ügyet emlegetve hozzá desszertnek.

Ujjával a csengőn Tamás egy darabig ezen merengett, majd erőt merítve a „lesz, ami lesz” életszemléletből, megnyomta a gombot. Vészjósló csend volt a válasz. Azt még nem találta volna különösnek, hogy Kovács úr nem siet elé, hiszen a megrögzött agglegény esetleg egy étteremben is elkölthette az ebédét, de Tarzan üvöltésének hiánya kifejezetten aggasztotta. Legutóbbi látogatása alkalmával a csöppnyi kutya majd szétszaggatta a kaput, miután a csengő hangját meghallotta, most viszont még csak diszkrét morgásra sem méltatta. Sőt, ami még nyugtalanítóbb volt, meg sem jelent a kerítés túloldalán, hogy eljátssza a nagymenőt. Tamás még csöngetett pár rövidet, majd rátenyerelt a gombra, hogy az esetleg a kertben dolgozgató tulajdonos biztosan felfigyeljen rá. Mivel továbbra sem történt semmi, a teljes tanácstalanság lett úrrá rajta.

Kellemetlen volt a tudat, hogy feleslegesen száguldott át a városon, s a balek szó készülődött a felszínre törni tudatának mélyéről. Tennie kellett valamit annak megakadályozására, hogy fel is bukkanjon. Utálta lenézni önmagát.

„Ha már itt vagyok, érdemes lenne legalább a kertben alaposabban körülnézni” – igyekezett valami értelmesnek tűnő elfoglaltságot találni. – „Már egészen gyakorlott betörő vagyok, mit nekem egy ilyen alacsony kerítés!” – biztatgatta önmagát, és körülnézett. A környéken senki sem járt, így a születésétől fogva őt jellemző ügyetlenségnek fittyet hányva Tamás felmászott a kapura. Már a túloldalra való érkezést tervezgette, amikor eszébe jutott Tarzan szívszerelme, Jane. Hirtelen kiverte a hideg veríték, de aztán rájött, hogy a nagydarab kutyahölgy egy kennel biztonságos zártságában él. Megkönnyebbülten sóhajtott fel, majd nekilátott a leereszkedéshez.

Csak az éppen arra kóborló szerencsének köszönhette, hogy nem fordult ki a bokája, annyira esetlen mozdulattal ugrott a földre. Fortuna istenasszony fejcsóválva figyelte, ahogyan Tamás az egyik tujafa mellé bicegett. A szeszélyes hölgy érdekesnek találta a helyzetet, ezért úgy döntött, hogy meglesi, miben mesterkedik pártfogoltja. Imádta az ilyen különleges eseteket, mindig sokat tanult a botladozásukból, és gyakran mulatott is rajta, hogy milyen szánalmasak is lennének egyesek nélküle. Vagyis egyrészt szakmai tapasztalatszerzést remélt az akciótól, másrészt szórakozni is szeretett volna egy csöppet. Úgy döntött, rászán néhány percet erre a félnótásra.

Tamás egy ideig a bal bokáját masszírozta, miközben a másik lábán egyensúlyozott, és a fa takarásából kémlelte, hogy van-e mozgás a dzsungelház körül. Az épületet körülfonó növényzet az elmúlt néhány napban sem hanyagolta el a fotoszintézist, és szemmel látható volt, hogy újabb területeket hódított meg. Csápjaival már elkapta néhány környező fa ágát, és az ablakokat, valamint az ajtónyílást is tovább szűkítette. A szikrázó tavaszi napsütés mintha további terjeszkedésre buzdította volna, elhitetve vele, hogy ha így halad, ő lehet a világ ura.

Hősünk némi hezitálás után lábujjhegyen indult az élő objektum irányába. Nem a zajtalan haladás késztette erre az óvatoskodásra, hanem az, hogy csak így tudott fájdalom nélkül rálépni a lábára. A bokaficamot elkerülte ugyan, viszont egy kis húzódás járt neki.

Tamás bekémlelt az egyik ablakon, de csak a saját arcképe tükröződött vissza róla. Hiába hajolt közel az üveghez, és formált napellenzőt a szeme köré a két tenyerével, nem látott be a legénylakba. A bejárathoz érve lenyomta a kilincset, és meglepődve vette észre, hogy kinyílt az ajtó.

„Úgy látszik, szerencsém lesz” – állapította meg ‒, „bár a megszokott, rózsaszín mosogatókesztyűt magammal kellett volna hoznom” – vonta le a tanulságot az esetből, és egy papír zsebkendőt vett elő, amivel gyorsan letörölgette a kilincset.

„Nekem ehhez semmi közöm” – mentegetőzött Fortuna istenasszony, és a homlokát ráncolta. „Honnan veszi ez az együgyű fickó, hogy szerencse éri, ha bemegy egy nyitott ajtón egy idegen házba? Az emberek hihetetlenül ostobák tudnak lenni.”

Tamás a könyökével nyomta be az ajtót, majd hallgatózott egy kicsit, s csak utána lépett be. Az előszobában is fülelt pár pillanatig, majd óvatos léptekkel a konyhába lopódzott, ahol hatalmas káosz fogadta. Az a bizonytalan érzés kezdett benne motoszkálni, hogy megint megelőzte valaki. Az edények szétszóródtak a földön, valamennyi fiókot kiborították, és még a hűtőgép ajtaját is nyitva hagyták. Nyomozónk rutinosan benézett a mélyhűtőbe, hátha talál ott eperfagylaltot, de csak félig felengedett pörköltmaradékot lelt. Megszánva a régi masinát, becsukta az ajtaját, és a nappali felé vette az irányt, ahol hasonló állapotok uralkodtak.

Könyvek hevertek mindenütt, és a szekrények nyitott ajtókkal ásítoztak. Tamás felvett egy színes albumot a földről, mely természetesen Csontváry műveit mutatta be az érdeklődőknek. A kiadvány annál az oldalnál nyílt szét, ahol a legtöbbet nézegette a tulajdonosa, vagyis a Fohászkodó Üdvözítőnél.

„Lám, lám, a professzor urat is épp ez a kép érdekelte! Miért is nem csodálkozom én ezen?” – morfondírozott magában Tamás. Lapozgatta még egy ideig az albumot, majd letette a kanapéra. Ekkor valaki megköszörülte a torkát a háta mögött.

‒ Tudtam, hogy fogunk mi még találkozni! – mosolygott baljóslatban Michal Krajcir az ajtó mögötti sarokból, és Tamásra fogta a jól ismert pisztolyát. – Azt persze nem hittem volna, hogy ilyen hamar összefutunk.

‒ Nekem nem sürgős a dolog, nem akarom zavarni, már megyek is – szabadkozott Tamás, és tett egy tétova lépést az ajtó irányába.

‒ Meg ne mozduljon, mert most nem hibázom el! Tegye fel a kezét! – kiáltott rá a maffiózó, és a fegyverével intve sürgette engedelmességre reménybeli áldozatát. – Még hogy nem zavar! Folyton azt teszi! Kinek dolgozik?

‒ Magamnak, illetve senkinek – hebegett Tamás. – Én csak egy egyszerű, kíváncsi állampolgár vagyok, aki szeretné megtudni, hogy mi történt a szomszédasszonyával. Az csak véletlen, hogy mindig magába botlok.

‒ Nem hiszek én az ilyen véletlenekben – jelentette ki Krajcir. – Mindig ott van, ahol nem kellene lennie. Tudja, hogy maga kifejezetten idegesítő? Például mi a frásznak kellett két percen keresztül folyamatosan nyomni a csengőt? Miért nem elég egy vagy két rövid csengetés?

‒ Csak meg akartam bizonyosodni róla, hogy senki sincs a házban – közölte a tényeket Tamás.

‒ Mondja csak, sikerült megbizonyosodnia róla? – kérdezte némi gúnnyal a hangjában Krajcir.

‒ Igen – jött a magabiztos válasz.

‒ Ember! Hiszen én itt vagyok! Hiába csengetett hosszan, ugyanazt az eredményt kapta, mintha csak röviden csengetett volna! – csikorgatta a fogát a gyenge idegzetű műkincscsempész.

‒ Igaz – ismerte be Tamás. – Bocsánat, nem állt szándékomban megijeszteni. Különben is, nem tudhattam, hogy itt van.

‒ Éppen ez az! Becsönget valahová, és miután senki sem fogadja, maga átmászik a kerítésen, és betör a házba. Ne próbálja nekem bemesélni, hogy mindez véletlen! – erősködött Krajcir.

‒ Én nem törtem ide be – ragadta meg a beszélgetésnek azt a részletét Tamás, amit önérzetesen cáfolhatott. – Az ajtó nyitva volt, maga forgatott itt fel mindent.

‒ Ebben ismét téved – higgadt le a maffiózó. – Már én is így találtam, de még körül sem tudtam nézni, máris a frászt hozta rám az agresszív csöngetésével.

Kínos csönd támadt a feldúlt nappaliban, s Tamás nem tudta, hogyan folytathatná a társalgást, már ha egyáltalán van értelme folytatni. Végül megkérdezte, amire a leginkább kíváncsi volt:

‒ Mit akar most tenni?

‒ Mit javasol? – felelt a kérdésre kérdéssel Krajcir.

‒ Kutassunk egy kicsit együtt! – indítványozott közös munkát Tamás. – Több szem többet lát! Talán megtaláljuk mindketten azt, ami minket érdekel. Én, mint mondtam, Juliska nénit keresem, és maga?

‒ Nem társulok senkivel – döntötte azonnal romba a szép tervet a magányos szlovák farkas. – Egyébként pedig semmi köze hozzá, hogy mit keresek.

‒ Ne legyen ilyen barátságtalan, hisz tudja, egységben az erő! – próbálta győzködni Tamás a hajthatatlannak tűnő maffiózót, mivel más megoldás nem jutott az eszébe. Vagyis semmi más, ami az ő kilyukasztása nélkül működne.

‒ Az lenne a legjobb, ha lelőném, mint egy kutyát. Egyszerűen nem hoz szerencsét nekem – tárta fel szándékait Krajcir.

„Ellenszenves fickó. Ez is engem hibáztat, ha nem sikerül neki valami. Aki ügyetlen, az ne legyen kalandor, éljen bérből és fizetésből!” – dohogott Fortuna istenasszony, és az ablakhoz úszott a levegőben. Láthatatlan kacsójával félrelibbentette a csipkefüggönyt, éppen csak annyira, mintha csupán a rosszul szigetelt nyílászáró résein beszökő, enyhe fuvallat játszott volna vele.

Tamás felfigyelt a mozgásra, és arra is, hogy azon az ablakon, ahol ő próbált belesni röviddel ezelőtt, most valaki más tette ugyanezt. Az illető azonban – vele ellentétben – a túlvilági segítség hatására sikerrel járt. Hősünk felismerte az újabb betörőben Attilát, ő pedig az ablakon benézve egykori osztálytársát azonosította az égre emelt kezű túszban.

‒ Gondolkodott már azon, kinek hagyna üzenetet, és mi lenne az, ha tudná, hogy hamarosan meghal? – fölényeskedett mit sem sejtve a kinti eseményekről Krajcir, elkövetve ezzel azt a hibát, amit a fegyveresek szoktak, amikor egy fegyvertelennel társalognak, ahelyett, hogy lőnének.

‒ Szerencsére még nem kerültem olyan helyzetbe, hogy efféle sorskérdéseken kelljen elmélkednem – felelt Tamás a tőle telhető legkacifántosabban, hogy húzza az időt.

‒ Most itt a remek alkalom, és még értő közönsége is van hozzá szerény személyemben – ízlelgette kéjesen a szavaiban rejlő fenyegetést a mindenre elszánt gyilkosjelölt.

‒ Ne hozzon elhamarkodott döntést! Még szüksége lehet rám – próbálta fontosabbnak feltüntetni szerény személyét Tamás, és feszülten figyelte, hogy mikor érkezik már a felmentő sereg.

‒ Higgye el, soha nem azt bánom meg, hogy valakit hidegre teszek, hanem azt, ha elmulasztom – avatta be kontár nyomozónkat szakmája rejtelmeibe Krajcir.

‒ Pedig tudok néhány olyan dolgot, amik fontosan lehetnének a maga számára – rejtélyeskedett Tamás, és igazat is mondott, mert látta, hogy az előszoba felől pisztollyal a kezében közeledik Attila és Ottó.

‒ Mondjon egy példát! – vigyorgott szélesen a maffiózó, mert ő a nyitott ajtó mögött állt a falnak támaszkodva, így nem vehette észre a settenkedő rendőröket.

‒ Hamarosan letartóztatják – közölte Tamás egyszerűen.

‒ Na, ne vicceljen! – heherészett egy jóízűt Krajcir, majd hirtelen elejtette a mordályát, a fejét beverte a falba, kiköpte két metszőfogát és a parkettára rogyott. Természetesen ehhez kellett az is, hogy Attila teljes erőből rávágja az ajtót.

A földön fekvő gazfickóra mindezek után teljes testsúlyával ugrott rá Ottó, és szakszerű mozdulatokkal csavarta ki a kezét, majd bilincselte meg. Tamás megkönnyebbülve eresztette le a kezét, és néhány ingatag lépés után lehuppant a kanapéra – egyenesen a Csontváry-albumra ‒, ugyanis váratlanul remegni kezdett a lába. Érezte, hogy kiszaladt a vér az arcából, Attilára nézett, és csak annyit tudott kinyögni:

‒ A legjobbkor jöttetek.

* * *

‒ Ez egy valódi kísértetház – jegyezte meg Attila a professzor otthonának bejárata előtt térdelve. Természetesen nem a kövezeten térdepelt, hanem Krajcir hátán, mialatt a társa, Ottó ellenőrizte, hogy van-e még valaki az épületben.

‒ Ha egy kicsit késtek, lehet, hogy én is ide jártam volna vissza riogatni a lakókat és a környékbelieket – tűnődött el Tamás, aki a fűben ült, és a bokáját masszírozta. – Hogy kerültetek ide? Tudtommal a rendőröknek házkutatási parancsra van szükségük, ha valahová be akarnak menni.

‒ Ne adj tippeket a gyanúsítottnak a védekezéshez, ha kérhetlek! – sziszegte Attila, és a szemével a földön hasaló maffiózó felé intett. – Vedd úgy, hogy hatalmas szerencséd volt!

„Végre valaki, aki helyesen értelmezi a tevékenységemet” – mosolyodott el Fortuna istenasszony, és alaposan szemügyre vette Attilát. „És ráadásul egészen jóképű is! Imádom az ilyen bevállalós srácokat. A bátraké a szerencse!” – idézte kedvenc mondását, és kacéran nézett végig a férfin. Néha komolyan sajnálta, hogy ókori istenségként dolgozik, ezért igyekezett elmélyülni a modern világ dolgaiban. Az utóbbi években számos valóság-show felvételére lopakodott be, kedvenc szereplőit segítve győzelemhez. Ez az elfoglaltsága nyomot hagyott a gondolkodásán és a szóhasználatán is.

‒ Mégis, minek köszönhetem, hogy megmentettetek? – kérdezősködött makacsul, egy kis hízelgést is bevetve Tamás, hiszen szerette volna kikémlelni a rendőri hivatás mesterfogásait.

‒ A telefonban mondtad, hogy a barátunk – ekkor Attila bajtársiasan megütögette hátulról a hason fekvő Krajcir vállát – majdnem kiszorította a szuszt a professzorból. ‒ Természetesen kíváncsi voltam rá, hogy mi miatt alakult ki az összetűzés közöttük, és erről személyesen szerettem volna kikérdezni a sértettet. Amikor befordultunk a kocsinkkal az utcába, épp Kovács Lajos kapujának a tetején trónoltál. Megvártuk, míg lekászálódtál róla, és utánad jöttünk, nem engedhettük ugyanis, hogy kárt tegyél egy lehetséges tanúban.

‒ Kikérem magamnak, hogy ilyeneket feltételezz rólam, de hálás vagyok nektek, hogy élve kijöhettem onnan – intett a ház felé Tamás. – Én egyébként egy rendes, becsületes, jogkövető állampolgár vagyok, aki csak a szomszédasszonya miatt aggódik. Ezt mellesleg említettem az alattad lévő úrnak is.

‒ Elhitte? – vigyorgott Attila.

‒ Kételkedett benne – ismerte be Tamás ‒, pedig pontosan ezért kerestem a professzor urat is, ugyanis rájöttem, hogy ismerte Juliska mamát. Sőt, szerintem a tanár úr volt a titkos hódoló – tárta fel a lapjait nyomozónk.

‒ Te mindig tudsz valami meglepőt mondani – csodálkozott Attila. – Azonban, ha lehet, a többit négyszemközt beszéljük meg! Jelenleg kifejezetten rossz társaságban vagyunk – célzott Krajcirra, és egy kicsit fészkelődött a nevezett gerincén.

‒ A ház üres – közölte Ottó, amikor kilépett az ajtón. – A padláson is jártam, de nem találtam semmi lényegeset, igaz, valaki már alaposan átnézte előttem a helyszínt. Fogalmam sincs, elvihetett-e bármit az illető. Egy dologban viszont teljesen biztos vagyok. Lakott itt valamilyen állat – hozta nyilvánosságra a felismerését, majd félrekapta a fejét, és tüsszentett egy hatalmasat.

A bőséges mennyiségű anyag, mely Ottó allergiájának köszönhetően robbant szét a levegőben, éppen Fortuna istenasszony fenséges ábrázatán száguldott át, és terítette be a mögötte lévő ablaküveget. A bájos szellemalakon az undor vett erőt, és ezúttal nem bánta, hogy testetlen, mert különben kénytelen lenne táplálkozni, és most biztosan viszontlátná az ebédjét. Ez pedig nem lenne sem sikkes, sem kecses, és így sokat rontana az önértékelésén.

‒ Tarzan – bólintott Tamás.

‒ Ki? – értetlenkedett Attila, és az orrát törölgető Ottó egyszerre.

‒ Egy csöppnyi kutya, hatalmas egóval – magyarázta Tamás. – Amikor legutóbb itt jártam, annyira üvöltött, hogy majdnem kiesett a saját száján, és még akkor sem hallgatott el, amikor a gazdája bezárta a WC-be. A nője, a Jane a kert végében van egy kennelben. Igaz, most őt sem hallom, pedig a hölgy valódi vadállat, egy rottweiler. Érdemes lenne megnézni, él-e még.

‒ Ezt én inkább rátok bíznám, ha lehet – mentette ki magát a feladat végrehajtása alól Ottó. – Már hívtam erősítést, és egy orvost is ennek a fickónak, bár nem hinném, hogy vissza tudnák tenni a fogait – utalt Krajcirra, akin, miután helyet cserélt Attilával, kényelmesen elhelyezkedett.

‒ Azt hiszem, ezek után a mosolya lesz a különleges ismertetőjele – viccelődött most már felszabadultan Tamás.

Krajcir, aki eddig a pillanatig némán tűrte a hatóság intézkedéseit, és a sérüléseit, valamint az elfogását foglalkozási ártalomnak tekintette, felemelte a fejét a földről. A szeme villámokat szórt, a nyakán kidagadtak az erek, és úgy fújtatott, mint egy ölni készülő bika. Mivel azonban a jelen helyzetben sem lövöldözni, sem fojtogatni nem volt képes, csak ennyit közölt Tamással:

‒ Eszt még megkesszerülöd, te mocok!

‒ Úgy tűnik, szereztél egy jó barátot magadnak – ironizált Tamásra nézve Attila.

‒ Remélem, sokáig bent tartják – illant el hősünk magabiztossága egy század másodperc alatt.

‒ Ez tuti, és szerintem ki is utasítják az országból – fejtette ki véleményét a hivatásos nyomozó. – Most viszont gyerünk, és nézzük meg, mi van hátul, a kertben.

A keskeny, terméskőből rakott járda mindkét oldalát sövény szegélyezte. Ahogy a két, egykori osztálytárs közeledett rajta a kennelhez, halk nyüszítésre lettek figyelmesek. A hang gazdája Jane volt, aki bizony szorult helyzetben várta, hogy valaki megmentse. Szegény állat megpróbálta magát kiásni a börtönéből, de ez csak félig sikerült neki. A fejét kidugta a drótkerítés alatt, de a teste nem fért át, visszafelé pedig azért nem tudott mozdulni, mert a nyakörve beakadt egy drótszálba. Amikor észrevette, hogy csapdába került, bizonyára hevesen próbálkozott megszabadulni, így egészen kifárasztotta önmagát. Már csak egy kis nyöszörgésre futotta az erejéből, és szomorú szemeivel segélykérőn nézett a közeledőkre.

‒ Te aztán jól elintézted magad! – szólt gyengéden a kutyához Attila, és leguggolt az állat feje mellé.

‒ Vigyázz! Ez mégiscsak egy fenevad – intette óvatosságra társát a macskatartók fensőbbségével Tamás.

‒ Ezt kiakasztjuk innen, és már húzhatod is vissza a buksidat – kommentálta a mentőakcióját Attila, mit sem törődve a figyelmeztetéssel.

Jane a nyakát tekergetve állt fel, de nem kezdett hálás ugrálásba, és a farkát sem csóválta örömében, csak bánatosan bámult a pince irányába, és néhány elkeseredett vakkantást eresztett meg felé.

‒ Nyitva van a pinceajtó – jegyezte meg Tamás.

A vastag fémajtó egyik szárnya valóban nem volt becsukva, s a borospincébe, vagyis tulajdonképp a kert végében emelkedő hegy gyomrába invitálta a bátor igazságkeresőket. Attila az ajtó mellé lépett, hirtelen benézett rajta, majd visszarántotta a fejét.

‒ Mit látsz? – kérdezte Tamás suttogva.

‒ Semmit – felelte Attila normál hangon. – Koromsötét van bent. Megyek, hozok a kocsiból egy zseblámpát.

‒ Addig én mit csináljak? – toporgott tehetetlenül Tamás.

‒ Amilyen peches vagy, a legjobb lesz, ha semmit nem teszel, csak szorongva várod, amíg visszajövök – epéskedett Attila, és már el is tűnt a kerti sétányon.

Fortuna istenasszony hangosan felkacagott, igaz, az emberi fül számára érzékelhetetlen módon. Szerette az olyan férfiakat, akik megnevettetik, s egyre jobban tetszett neki Attila. „Nem hagyom, hogy bármi baja essék ennek a szépfiúnak” – határozta el. „Nagy kár lenne érte. Ha kell, még a föld alá is követem, hogy megvédelmezzem” – tette le a nagyesküt.

Tamás eközben odalopakodott a pinceajtóhoz, és ugyanolyan módon, ahogyan Attilától látta, belesett rajta. Tényleg sötét volt bent, és dohszag is megcsapta az orrát. A gondolattól, hogy lemerészkedjen az ismeretlen mélységbe, összerándult minden izma, és vacogni kezdett. Pillantása ekkor Jane-re esett, aki viszont elszántan meredt a nyitott ajtón keresztül a feketeségbe. A testtartásából látszott, legszívesebben berohanna, hogy megkeresse a szeretteit, akik feltehetően arrafelé tűntek el. Hősünk kihúzta magát, nehogy a kutya gyáva nyúlnak tekintse.

‒ Lejössz velünk oda? – tudakolta az állattól, aki mintha megértette volna a kérdést, egy vakkantással válaszolt. – Rendben. Látod, nem kell egyedül keresgélned a fiúdat, és még mi világítunk is neked, csak viselkedj jó kutya módjára.

‒ Kellemesen elbeszélgettetek? – zavarta meg a bajtársi diskurzust Attila, aki egy szolgálati zseblámpával tért vissza.

‒ Igen, és megegyeztünk, hogy ő is jön velünk. Ott a póráza, már csak valakinek be kell mennie a kennelbe, és ráadnia – mutatott Tamás a kennel ajtajára kívülről felakasztott bőrszíjra. – Talán hasznát vehetjük, kiszagolhatja a gazdája, meg a párja nyomát, ha ők odalent vannak.

‒ Majd én elintézem, engem szeretnek a kutyák – vállalkozott Attila az állatszelídítésre, és már vezette is ki Jane-t a kennelből, jobban mondva igyekezett visszafogni, nehogy bevesse magát a pincébe. – Ügyes kislány! Csak nyugi, nyugi! – csitítgat- ta az izgatott hölgyet.

‒ Ti mentek előre – javasolta Tamás.

Attila felkattintotta a zseblámpát, amit a jobb kezébe fogott, míg a baljára a pórázt tekerte fel, s ezzel megindult a kis csapat – a kutya, a két férfi és az istennő – a nedves lépcsőkön az alvilág felé.

* * *

‒ Milyen mély lehet ez? – kérdezte Tamás, amikor leértek a lépcsősor aljára.

‒ Nem tudom, de ha azt vesszük, hogy felettünk még egy hegy is van, akkor valójában nem is akarok belegondolni – felelte Attila.

Egy téglával kirakott, hosszú, boltíves járatban haladtak előre, s a lámpájuk fénye anélkül enyészett el a messzeségben, hogy megláthatták volna a folyosó végét.

‒ Ahhoz képest, hogy egy borospincében vagyunk, egyetlen hordót sem látok – hívta fel a figyelmet egy ellentmondásra Attila.

‒ Tényleg – döbbent rá Tamás is. – Úgy tűnik, ez egy antialkoholista borospincéje.

‒ Álljunk csak meg! – adta ki az utasítást Attila, bár ez inkább Jane-nek szólt, és nem az utánuk óvatoskodó Tamásnak. – Itt egy ajtó.

A falba süllyesztve a bejárati vasajtó pontos mása húzódott meg, s ugyanúgy nyitva tartotta az egyik szárnyát, mint az ikertestvére odafent. Attila a lábával tárta szélesebbre a nyílást, és bevilágított. Mivel itt sem volt semmi mozgás, mindannyian beléptek a helyiségbe. Attila egy villanykapcsolót vett észre a falon, amit felcsapott, s hőseink hunyorogva néztek szét a neonfényben.

Legnagyobb megdöbbenésükre egy kis lakosztályba érkeztek. A szobának volt konyha, és háló része, s utóbbi egy nagy franciaággyal büszkélkedhetett. Egy polcon televízió várt a bekapcsolásra, és rengeteg könyv, valamint színes magazinok is készenlétbe álltak, hogy harcba induljanak az unalom ellen. A bejárattal szemben egy mosdó nyílt, amiben zuhanyzó, és egy WC szolgálta a higiénia követelményeit. Egyetlen szépséghibája volt csak az apartmannak, az, hogy ugyanúgy feldúlták, mint a házat. Mindenhol női ruhák hevertek, és az asztalon egy táska tartalma volt kiborítva. Tamás odalépett a kacatokhoz, és felemelt egy plasztiklapocskát. A szeme kikerekedett, majd mosolyra húzódott a szája.

‒ Bakos Sándorné – mondta, és Attila felé mutatta a kártyát. – Megtaláltuk Juliska nénit!

‒ Az csak a személyigazolványa – felelte gondterhelt arccal Attila. – Bár kétségtelen, itt lakhatott az utóbbi időben.

‒ Otthonos kis zug, csak nincs kilincs az ajtón belülről – állapította meg Tamás.

‒ Luxusbörtön, mindennel felszerelve, amire csak szüksége lehet a foglyának – mélázott el Attila újra körülnézve. – Van itt szellőztető berendezés, mikrohullámú sütő, hűtőgép…

‒ Eperfagylalt? – érdeklődött Tamás.

‒ Látom, tanulsz – vágott egy grimaszt Attila, és miután ellenőrizte, nyilvánosságra hozta a választ: – Az nincs.

‒ Hogyan tovább? – tette fel a kérdést Tamás.

‒ Elvisszük az okmányokat bizonyítéknak, és követjük Jane orrát. Már nagyon mehetnékje van – ismertette a tervét Attila, és egy kis zacskóba tette Juliska néni néhány iratát. Kifelé menet még lekapcsolta a villanyt, mert utálta a pazarlást, és ismét a zseblámpára hagyatkozva indultak tovább.

A nyílegyenes folyosó húsz méterrel messzebb enyhén jobbra kanyarodott, s egy kis emelkedővel is meg kellett küzdeniük a mélység vándorainak, akik hamarosan útelágazáshoz érkeztek. Vezetőjük rövid szaglászás után a jobboldali járatot választotta. Pár perces séta után egy felfelé vezető lépcsőnél találták magukat, majd a harminc lépcsőfok megmászását követően újabb döntést kellet hozniuk, immár háromfelé mehettek volna. Ezúttal a középső alagútban haladtak tovább. A vágat egyre keskenyebbé vált, és a mennyezet is közelebb került a nyomkövetők fejéhez. Jane mind izgatottabban dugta az orrát a kövekhez, és gyakran ugatott is néhányat, hátha válasz érkezik rá valahonnan. A szerelmes eb a tempóját is növelte, így hőseink már csaknem futottak, ami egy ilyen szűk helyen agyrázkódás, és különféle horzsolások beszerzése nélkül csak nehezen kivitelezhető.

Az egyik fordulónál, ahol Jane szagmintát vett, ezért a társaságnak meg kellett állnia, Fortuna istennő felfedezett valamit a falon. Az ősrégi köveken latin szöveg díszelgett, melyet még Sopianae római lakosai véstek fel, potom ezerhatszáz évvel ezelőtt. A történelem és az irodalom felé mindig nagy érdeklődéssel tekintő hölgy elérzékenyülve olvasta a feliratot: „A cane non magno saepe tenetur aper” vagyis: „Gyakran nem a nagy kutya fogja meg a vaddisznót”.

„Ó! Ez Ovidius!” – áradozott Fortuna, és még az ujjaival is megérintette volna a betűket, ha lettek volna ujjai. Így csak végigsuhintott a köveken, és azon merengett, hogy mikor épülhetett ez az alagútrendszer. Már a régiek is szerették a bort, és a nemes nedű tárolására ők is számtalan pincét vájtak. Az évezredek folyamán ezeket a pincéket kapcsolták össze, és így alakulhatott ki a földalatti országút.

„Vajon hányan jártak már itt előttünk?” – fantáziálgatott tovább az istennő. Lelki szemei előtt megjelent egy fiú és egy lány, akik ezen a helyen találkoztak, mert a szüleik eltiltották őket egymástól. Talán a szerelméért mindent feladni hajlandó fiú írta a falra a nagy költő gondolatát. Az is lehet, hogy valamelyikük nem is volt római polgár, ezért kellett titkolózniuk. Elképzelhető, miszerint a hegy két oldalán laktak, és félúton adtak egymásnak randevút. „Ha ezek a falak mesélni tudnának!” – kuncogott magában Fortuna, majd ijedten eszmélt rá, hogy egyedül maradt. A többiek egy ideje már továbbálltak, ugyanis Jane sehol sem időzött sokat, minél hamarabb szerette volna megtalálni szíve csücskét, Tarzant.

Fortuna istennőnek nem volt szüksége fényre, mert abban a dimenzióban, ahol ő mozgott, senki nem rendelkezett a megszokott értelemben vett szemmel, és a látás fogalma is sokkal magasabb rendű volt, mint nálunk. A lelkek mélyére is lehatolt ugyanis. Tulajdonképp a falak sem állták útját, mert teste sem volt, ezért akadálytalanul juthatott át bármilyen anyagon. Mégis, abban a számunkra csak kivételes adottságként érzékelhető világban, ahol ő létezett, valamilyen megmagyarázhatatlan okból ismert volt a fájdalom. A legelviselhetetlenebb kín ráadásul akkor kerítette a hatalmába az ott lézengő lényeket, amikor egy tömör anyagon igyekeztek keresztülvágni. Mint ahogyan begörcsöl egy izmunk a vádlinkban, vagy kitartóan sajog a bölcsességfogunk. Nem halálos, de nehezen elviselhető. Ezért ült ki a riadalom Fortuna klasszikus szépségű arcára, miközben rádöbbent, hogy nem csak az embereknek lehet szüksége rá, hanem neki is rájuk. Sőt, az a legjobb, ha van velük egy kutya is.

A talaj felett pár centivel lebegő hölgy suhanó üzemmódba kapcsolt, és igyekezett utolérni halandó ismerőseit. Rövidesen balra fordult ott, ahol jobbra kellett volna, majd egy zsákutcában találta magát. Vett egy hátraarcot, de két helyes döntés után ismét hozott egy hibásat, és visszajutott ugyanoda, ahol Ovidiust olvasta az előbb. Kezdett úrrá lenni rajta a pánik. Felgyorsított, és összevissza cikázott a földalatti folyosókon. Utálta a labirintusokat.

„Milyen szerencsétlen vagyok!” – fakadt ki, bár ez a megállapítás önmagával kapcsolatban kissé abszurdnak hatott.

Mindeközben az expedíció élőlényekből álló tagjai halk motozásra lettek figyelmesek. Jane vaktában beleugatott a sötétségbe, amire kétségbeesett, vékony hangú csaholás érkezett válaszként. A kutyahölgy erre kirántotta a pórázát Attila kezéből, és pillanatok alatt eltűnt a feketeségben. A heves érzelmi reakció váratlanul érte rendőrünket, aki elhasalt, ráadásul a lámpát is kiejtette a kezéből. A szolgálati szerkezet a földet érés pillanatában azonnal darabjaira esett szét.

‒ Ilyen nincs! – dühöngött Attila, és feltápászkodott. – Most botorkálhatunk a sötétben. Van gyufád?

‒ Nem dohányzom – felelte Tamás. – Viszont itt a mobilom, a kijelzője ad egy kis fényt.

‒ Ezzel nem sokra megyünk, nagyon halvány – állapította meg Attila, miközben a saját telefonját bűvölte. – Persze, térerő sincs.

‒ Már rég le kellett volna cserélnem ezt az ócska készüléket – motyogta magának Tamás. – Ha kamerás mobilom lenne, a vaku fényénél látnánk, hogy mi van előttünk.

Hőseink a jobb kezükkel a falat tapogatva, baljukban a telefonjukat maguk elé tartva araszolgattak tovább, mintha középkori szerzetesek lennének, akik egy aprócska kereszttel védekeznek a rájuk törő sátán ármánykodása ellen. Így mentek, mendegéltek pár métert, míg újabb lépcsősorhoz érkeztek. Ezt megmászva egy egyenes folyosóhoz jutottak, melynek végében mintha világosság derengett volna.

‒ Látom az alagút végét! – kiáltotta örömében Tamás. – Már azt hittem, itt pusztulunk.

‒ Még nem értünk ki – hajlott a nap nyugtával való dicséretére Attila.

A folyosó egy nagy terembe vezetett, ahol a falak mentén, mindkét oldalon hatalmas boroshordók álltak. A mennyezeten néhány csupasz villanykörte adta a fényt, de a helyiség mérete miatt a szorgalmuk épp csak elégségesnek bizonyult, félhomály uralkodott mindenütt.

‒ Most már tényleg nem lehet messze a kijárat – lelkendezett Tamás.

‒ Nem gyanús neked, hogy ég a villany, és senki sincs itt? – kérdezte Attila, és rögvest választ is kapott a felvetésére egy, a füle mellet elsüvítő pisztolygolyó formájában.

A dörrenés hangja visszaverődött a falakról, megrezegtette az üres bortározókat, majd elindult, hogy az alagútban is tiszteletét tegye. Hőseink ekkor már az egyik hordó mögött kuporogtak, és próbálták kitalálni, hogy hol lehet a támadó. Attila egy pillanatra kinézett a fedezék mögül, de gyorsan vissza is rántotta a fejét, mert újabb lövés hangzott fel. A lövedék a mögöttük lévő téglafalba csapódott be, némi törmeléket szórva rájuk.

‒ A bejárat előtt áll a fickó, még csak el sem bújt, nem gondol arra, hogy lehet nálunk fegyver – adott helyzetelemzést Attila. – El kell terelni a figyelmét, és ha szerencsém van, elsőre eltalálom – avatta be társát a terveibe, majd levette a bőr átmeneti kabátját, és kihajította a hordó mögül.

Ahogy a tapasztalt bűnüldözési szakember sejtette, támadójuk azonnal tüzelt a rendőrkabátra, de ezúttal Attila válaszolt az agresszióra.

Azt, amit mesterlövészünk mondott, miután visszazökkent Tamás mellé, kevés nyomdafesték tűrné el, legyen elég tehát csupán annyi, hogy a lényege egy szóban is összefoglalható, vagyis: „Elhibáztam!”

‒ Hol van most? – érdeklődött Tamás, miután szóhoz jutott a szitokáradat elvonulását követően.

‒ Ő is beugrott egy hordó mögé, sosem csalogatjuk ki onnan – adott hangot csalódottságának Attila.

Tamás ekkor a szemével abba az irányba intett, ahol az előbb ők léptek be a terembe. Most az őserdő hősei, Tarzan és Jane álldogáltak értetlenül ott, bizonyára furcsállták, hogy az emberek a földön üldögélnek, és az egyik falfehér a félelemtől, a másiknak meg vörös a feje a dühtől. Attilának is csődöt mondott minden tudománya, hirtelen nem tudta, hogyan fordíthatná a javukra az új helyzetet. Végül az ellenségük felé mutatott, és azt mondta az ebeknek, hogy:

‒ Csibész! Fogjátok meg!

‒ Szerinted értik, hogy mit akarsz tőlük? – tapintott ismét a lényegre Tamás. Hiába, pszichológus a szentem!

‒ Más nem jutott az eszembe. A rendőrkutyáknál ez mindig bejön – vonta meg a vállát Attila.

Jane tényleg értetlenül meredt a két férfira, de lovagja akcióba lépett. A hordók mögé futott, ahol azok nem érintkeztek közvetlenül a fallal, így a méretének köszönhetően Tarzan előre tudott settenkedni, egészen az ott megbújó fegyveresig. Az ezt követő események alig valamivel több mint egy másodperc alatt játszódtak le.

Jane, egyáltalán nem érzékelve a feszült légkört, Tamáshoz lépett, és hálásan nyalogatni kezdte a képét. A kitüntetés tulajdonosa undorodva húzódott el, és a kabátja ujjába törölte a nyálas arcát.

Tarzan egy ugrással a neki háttal álló, a hordó mögül éppen kileső „Csibész” lábához ugrott, és félelmetes morgás közepette belemart. A figura felordított, és kilépett a fedezéke mögül, majd az újabb harapásra készülő kutyára fogta a pisztolyát.

Attila előrontott a takarásból, lőállásba helyezkedett, és elsütötte a fegyverét.

Fortuna is megjelent az alagút kijáratánál, csapzottan, kimerülten és morcosan, de a jelenléte elég volt ahhoz, hogy az elindított lövedék ezúttal célba érjen.

A találatot kapott alak feljajdult, elejtette a fegyverét és a földre rogyott. Egyébként neki is szerencséje volt, mert csak a felkarját érte a golyó, és nem kellett átlépnie abba a világba, ahol személyesen is találkozhatott volna Fortuna istennővel.

* * *

‒ Ez Botond – azonosította az elkövetőt Tamás, miközben Attila elsősegélyben részesítette a gyanúsítottat, akinek az ép kezét egy borosüvegtartó fémállványhoz bilincselte.

‒ Gondolhattam volna, hogy ismered – dohogott a rendőr a barátjára tekintve.

‒ Személyesen még nem találkoztunk, legalábbis nem úgy, hogy mindketten tudtuk volna róla – keveredett ismét bele a mondanivalójába Tamás. – Vagyis, még nem beszéltünk egymással, azt akartam kinyögni.

‒ A részleteket majd kifejtheted, ha végre kijutunk innen – nyugtázta a hallottakat Attila. – Ki is ez tulajdonképp?

‒ Annak a Taylor asszonynak a sofőrje, aki Csontváry leszármazottjának tartja magát – jött a magyarázat Tamástól.

‒ Tud valamit özvegy Bakos Sándornéról és Kovács Lajos nyugalmazott egyetemi tanárról? – fordult immár Botondhoz kérdésével Attila.

Botond még mindig remegett a fájdalomtól, és úgy összeszorította a száját, hogy egy hang sem jött ki rajta. A szemét csak résnyire nyitotta ki, de nem is csoda, mert a jobb alatt egy gyógyulóban lévő monokli lilult. A lábát görcsösen maga alá húzta, hiszen az egyiket alaposan helybenhagyta Tarzan, és az alkalmi kötésen keresztül még most is szivárgott a vér. Mindezek ellenére a bűnözésre hajlamos mindenest kemény fából faragták, mert a megbilincselt kezét ökölbe szorította, majd a mutatóujját kiegyenesítve jelezte Attilának, hogy nem működik együtt a rendőrséggel.

‒ Így is jó, de úgy tudom, hogy a hallgatást nem tekinti enyhítő körülménynek egyetlen bíróság sem – hozta a makacs fogoly tudomására Attila. – Ti pedig itt maradtok, és vigyáztok rá, nehogy meglépjen ez a csibész! – adta ki az utasítást a rendőr a négylábúaknak.

A szerelmespár kötelességtudóan álldogált Botond előtt, bár néha pajkosan megszagolgatták egymást ott, ahol a számukra a legkellemesebb illat áradt a másikból.

Attila és Tamás kilépett a borospince bejáratán, és az oda levezető lépcsőn felkapaszkodva egy ház alagsorába jutott. Fortuna is követte őket, mert nem akart az előbbi hibába esni, vagyis lemaradni, valamint szeretett volna már kijutni a szabadba, ahol nincsenek földbe vájt járatok, ódon falak és még csak csukott ajtók sem.

‒ Én már jártam itt, ez az amerikai hölgy bérelt háza – szólta el magát ismét Tamás. – A folyosó végében van egy feljáró, ami a földszintre visz.

Attila nem mondott semmit, csak fejcsóválva indult a megadott irányba. Hőseink csendben nyitották és csukták az ajtót, és ugyanilyen hangtalanul lopakodtak felfelé. Szükség is volt az elővigyázatosságukra, mert már félúton hallották, hogy az emeletre vivő lépcső panaszosan nyikorog:

„Nee bánts!” „Kee-gyee-leem!” „See-gíí-tséég!”

Amint felértek a földszintre, azt is megérezték, hogy miért könyörög az életéért a beszédes grádics. Benzinbűz csapta meg ugyanis az orrukat, s ez semmi jót nem jelent egy fából készült szerkezet, de a szintén éghető anyagból összegyúrt emberek számára sem. A két vakmerő férfiú négykézlábra ereszkedve haladt a bejárati ajtó irányába, amikor egy jellegzetes hanghatásra lettek figyelmesek: egy lángra kapó gyufa sercegésére.

Mindketten ösztönösen felugrottak, ugyanis két lábon gyorsabban lehet menekülni, mint négyen, amikor valaki épp azon mesterkedik, hogy rájuk gyújtsa a házat. Amint felpattantak, közvetlenül maguk előtt találták Taylor asszonyt, aki az emeletre vivő lépcső legalsó fokán állt, s a kezében egy égő gyufát tartott. A váratlan találkozástól valamennyien mozdulatlanná dermedtek, és félő volt, hogy a piromán hölgy körmére ég a félbehagyott munkája. A meglepetésből először Tamás ocsúdott fel, és egyszerűen elfújta a veszélyes játékszert. Erre a mozdulatra az életkép másik két figurája is megelevenedett, Taylor asszony a menekülő, Attila az üldöző szerepét alakította.

Valójában az Amerikába szakadt hazánk lányának esélye sem volt a győzelemre a túlerővel szemben. Lefelé elállta az útját Attila és Tamás, az ellenkező irányban pedig kaján mosollyal az arcán már ott lebegett Fortuna. Taylor asszony természetesen nem láthatta a darab titkos primadonnáját, így arra a kétségbeesett lépésre szánta el magát, hogy felfelé rohanva lép ki a kínos szituációból. Ez értelmetlen és rossz döntés is volt egyben, ugyanis alig tett meg három lépést, amikor az általa fellocsolt lépcsőn elcsúszott, és kalimpálva bukfencezett le a rá várakozó férfiak karjába. Attila nem bajlódott az udvariaskodással, és kísérletet sem tett arra, hogy az úrhölgyet felsegítse, helyette azonnal bilincset kattintott a csuklójára.

‒ Még szerencse, hogy magammal hoztam a tartalék karperecet is – jegyezte meg lezseren a rend jóképű őre.

A szerencse említésére a lépcső tetején olyan hahotázásba fogott Fortuna istenasszony, hogy a nem létező szemeiből még a nem létező könnyei is eleredtek. Ezúttal felesleges lenne kiszíneznie a jelentését, amit a hónap végén ad le Jupiternek.

‒ Megnézem, mi lehet odafent – szólt oda Tamás Attilának, és elindult az emeletre, hogy bepótolja, amiről szombaton lemaradt.

‒ Csak óvatosan! – figyelmeztette Attila vigyorogva. – Nehogy te is dobj egy hátast! Téged már nem tudnálak elkapni, ahhoz túlsúlyos vagy.

‒ Nyugi, én nem rohanok, és kapaszkodok is – felelte Tamás.

A korlát, mihelyt Tamás megragadta, hálásan azt rebegte:

„Köö-szöö-nööm!” A lépcsőfokok viszont ezúttal szótlanok maradtak, hiszen minden rosszban van valami jó. Azt kifejezetten kellemetlen dolognak értékelhetjük, hogy nyakon öntötték őket némi üzemanyaggal, de így legalább a kiszáradt részeik nem súrlódtak egymáshoz a rájuk nehezedő teher alatt, hanem csúszkáltak egy kicsit, majd szelíden összesimultak.

Talán ennek a csendnek volt köszönhető, hogy még mielőtt felért volna, Tamás nyöszörgésre, és tompa koppanásokra lett figyelmes. A hangok forrását keresve hősünk az emeleti három ajtó közül a legközelebbin nyitott be. Az elfüggönyözött, teljesen üres szoba közepén két szék volt egymásnak háttal állítva, s ezeken egy-egy gúzsba kötött alak ült. Mindkettőjük szája be volt ragasztva, így nem tudtak volna segítségért kiáltani abban az esetben, ha Taylor asszonynak jobban működnek a reflexei, és időben a lépcsőre pöcköli az égő gyufát.

Az ajtóval szembefordított széken Kovács professzor fészkelődött, és a testbeszédéből kiolvasható volt, hogy ezúttal őszintén hálás Tamás feltűnésének. Igaz, eléggé korlátozottan volt csak módja ilyen állapotban bármit kifejezni a testtartásával. Egyébként ő próbált az előbb a sarkával kopogni a padlón, bár, ha az említett padló állaga idővel a szénhez, majd a hamuhoz hasonlított volna, ennek nem sok hasznát veszi. Ebből is látszik, hogy a tanár úr kreatív, és roppant kitartó ember, soha nem adja fel a reményt.

Tamás az ablakhoz lépett, és elrántotta a nehéz bársonyfüggönyt. Ekkor lett számára világos, hogy a másik széken Juliska mama ült, aki eddig mereven bámult maga elé. Tamás úgy megörült neki, hogy nem is foglalkozott a professzorral. Leguggolt az asszony mellé, és felkiáltott:

‒ Juliska néni! Már kezdtem azt hinni, hogy soha többé nem találkozunk. Mi van magával?

Özvegy Bakos Sándorné, miután ki tudta nyitni a szemét, amit a hirtelen támadt fény miatti védekezésként csukott be, riadt tekintettel nézett a szomszédjára. Látszott, hogy nem hiszi el, valóban ő érkezett a megmentésére. Valamit dünnyögött, de a ragasztószalagon keresztül nem lehetett érteni, hogy mit mond.

Tamás ekkor vette észre, hogy egy kicsi, de fürge pókocska mászik Juliska mama homlokán. Nyomozónk a csöpp hálószövő elé tartotta az ujját, az felkapaszkodott rá, majd egy vékony fonálon próbált onnan leereszkedni a mélybe. Tamás lassú léptekkel a sarokba vitte a nyolclábút, s ott engedte, hogy földet érjen. A művelet után, mint aki jól végezte a dolgát, visszatért Juliska mamához, és egy gyors mozdulattal letépte a szájáról a ragtapaszt.

‒ Jól van? – érdeklődött ismét Tamás a fogolytól.

Az asszony önuralmának köszönhetően nem sikoltott fel a szakszerű, de fájdalmas tapaszeltávolítás után, pedig egy ideig nem lesz gondja az orra alatt növő, idegesítően vastag szőrszálakkal.

‒ Igen, Tamáskám, csak bosszantóan sok pók van ebben a házban – jött a hidegvérű válasz annak ellenére, hogy Juliska mama ősei között nem is voltak angolok. – Ki nem állhatom őket.

‒ Pedig szerencsét hoznak – mondta mély meggyőződéssel a hangjában Tamás.

A regény 13. fejezete ITT olvasható.