Regényújság / A Csontváry-kód ÷ 15. fejezet

Nácsa János A Csontváry-kód, avagy nem esik messze a macska a fájától című szatirikus krimijének előző fejezetében főhősünknek sikerült ép bőrrel megúsznia egy újabb veszélyes kalandot.

A befejezésben végül fény derül minden rejtélyre…


15. fejezet

‒ Nagyon finom ez a süti – dörmögte Ottó az orvosi maszk mögül.

Másfél hónappal a kalandos mentőakció után kilencen gyűltek össze egy vasárnap délután Tamásék nappalijában. Attila és Ottó szolgálaton kívül, baráti alapon kaptak meghívást a Zalai családhoz, ahol egy hétvége erejéig Szabó úr is vendégeskedett. A soproni gyógyszerész természetesen magával hozta Cédruskát is, s ennek legjobban Szultán örült. Rajta kívül Máténak tetszett még nagyon a helyzet, hiszen így néhány napig két macskát kínozhatott, igaz, azok csak keveset tartózkodtak otthon, ugyanis gyakran tettek sétát a lakótelepen édes kettesben. A találkozó idején azonban épp a kanapé egyik végében, összebújva szunyókáltak.

‒ Juliska néni készítette, saját kezűleg – felelte mosolyogva Angéla, és a dohányzóasztalra tette a finomságokkal teli tálcát, miután végigkínálta a jelenlévőket. – Ezzel szerette volna megköszönni mindenkinek, hogy nem hagyták a sorsára, aggódtak érte.

‒ Mi csak a munkánkat végeztük – közölte Attila, közben a kezében forgatva alaposan szemügyre vette a linzert. Azon gondolkodott, hogy beleharapjon-e. – Köszönettel igazából Tamásnak tartozik, ő kutatott utána olyan kitartóan, mint egy buldog.

‒ A ti ügyességetek, és persze a fegyvered nélkül nem sokra mentem volna – szerénykedett Tamás.

‒ Én ezzel járultam hozzá a rejtély megoldásához – tárta szét a kezét Attila, majd a fotelben ülő Ottóra nézett, és mivel látta, hogy neki az allergiáján kívül semmi baja, ő is majszolni kezdte a süteményt. – Egyébként, miért nincs itt a kedves szomszédasszonyotok? Tulajdonképp az ő eltűnésével kezdődött az egész kalamajka.

‒ Kirándulni mentek a barátjával a Mecsekbe. Olyan aranyosak együtt! Igazán szép párt alkotnak – áradozott Angéla.

‒ A biztonság kedvéért este csöngessetek át, hogy hazaérkezett-e! Kovács professzornál soha nem lehet tudni. Eléggé furcsán fejezi ki azt, ha valakit szeret. Például bezárja – grimaszolt Attila.

‒ Ne legyél már ilyen! – szólt rá Angéla, mert ki nem állhatta, ha valaki az ő illúzióit igyekezett lerombolni. – A tanár úr csak féltette Juliska mamát, aki eléggé makacs asszony. Másképp képtelenség lett volna megvédeni. Ezt ő is belátta, és nem is tett feljelentést a fogsága miatt. Azt mondta, úgy vette, hogy egy egzotikus helyen üdült.

‒ A föld alatt – vihogott Ottó, már amennyire ezt a maszkja lehetővé tette.

‒ Mellesleg, van néhány érdekes hírem a számotokra – titokzatoskodott Attila. – Az egyik az, hogy a múzeum felajánl valamennyi pénzt nektek, amiért épségben visszakerültek hozzájuk a festmények. Az átvételének csupán egyetlen feltétele van, az, hogy nem beszélhettek senkinek a történtekről. A múzeum a napokban direkt azért vett fel egy embert, hogy a sajtót leszerelje, már készül a közlemény, ami cáfolja a képhamisítással kapcsolatos találgatásokat.

‒ Mennyi lenne a valamennyi? – kérdezte izgatottan Angéla.

‒ Ezt már nem kötötték az orromra – vonta meg a vállát Attila. – Nekem csak az volt a feladatom, hogy szóljak nektek, kérjetek egy időpontot az igazgatótól, amikor mindezt megbeszélhetitek. Szerintem még ők sem döntötték el, mennyit is ér nekik a jó hírnevük. Talán még alkudozhattok is.

‒ Apa! – somfordált oda Tomi az apja székéhez, majd súgott valamit a fülébe.

‒ Jól van, elkérjük a hamisítványokat, nem hiszem, hogy kellenek nekik – mondta Tamás a fiának. – Majd kitesszük a gyerekszobába őket – vigyorgott kínosan a többiekre.

‒ A rendőrség nem indít hivatalból eljárást a képcsere miatt? ‒ érdeklődött Angéla.

‒ Nem, de azt ne kérdezd, hogy miért nem! Tudod, a múzeum igazgatója a főnököm feleségének az unokatestvére – emlékeztette a civileket Attila a testület működésének sajátosságára.

‒ Nagyon megkönnyebbültek, amikor Tamás az amerikai hölgy kocsijában, útra kész állapotban megtalálta az utolsó képet is. Ha az hiányozna, most biztosan másként kellene kezelni az ügyet.

‒ Én még mindig nem értem, miért cserélte ki Bakosné hamisítványokra a festményeket – jelezte a macskák mellett helyet foglaló Szabó úr, hogy továbbra sem látja tisztán a történteket.

‒ Kovács professzor, akinek, valljuk be, különleges kapcsolatai vannak a műkincskereskedők között, rájött, hogy valakik el akarnak lopni néhány Csontváry-képet a múzeumból – mondta el Attila, amit a kihallgatások során megtudott. – Ő kérte meg a barátnőjét, hogy készítsen másolatokat bizonyos festményekről, majd csempéssze ki az eredeti műveket. A múzeumban hajnalban szabadon mozgó Juliska néni ezt meg is tette, méghozzá úgy, hogy a kukákba rejtette el az értékes alkotásokat. Miután kihúzta a szeméttartót az utcára, érkezett Kovács úr hajléktalannak álcázva, és elvitte a képeket.

‒ Miért éppen Juliska néninél tárolták a festményeket? – tudakolta Angéla.

‒ Ki hinné, hogy egy uránvárosi négyemeletes földszinti lakásában ilyen értékek lógnak a falakon? – kérdezett vissza Attila.

‒ Ez nagyon zavaros nekem – rázta a fejét a gyógyszerész. – Miért nem fordult Kovács úr a rendőrséghez, és miért kellett Bakosnét bezárnia egy képpel együtt a pincéjébe?

‒ Mint mondtam, a professzor úr ismerősei nem teljesen makulátlanok, és kínos kérdéseket kellett volna feltennünk neki, ha azzal jön hozzánk, hogy tudomást szerzett egy betörés előkészületeiről – folytatta Attila. – Ezért intézkedett a saját szakállára, s ha az említett rokoni kapcsolat nem állna fenn a főnököm és az igazgató között, bizony Julisa nénivel együtt néhány évig állami koszton élne a tanár úr. Ő egyébként azt állítja, hogy a veszély elmúltával ugyanazon az úton visszavitette volna a képeket. Ezt persze vagy elhiszem, vagy nem, de a jelen helyzetben mindez nem sokat számít. A tettestársát pedig azért zárta be, mert összekaptak. Az asszony idegei nem bírták a terhet, és bejelentést akart tenni a hatóságoknál. Bizonyítékként már vitte is magával a Fohászkodó Üdvözítőt, de előtte még betért a barátjához, hogy ebédet főzzön neki. A pincébe borért ment le a pörkölthöz, de a professzor rázárta a kis luxuslakosztály ajtaját. Itt találták meg később Taylor asszonyék, akik Kovács úrral együtt magukkal hurcolták.

‒ Nem hittem volna erről a kedves, művelt és gazdag úrhölgyről, hogy ilyesmire képes – adott hangot megdöbbenésének Szabó úr. – Amikor náluk jártam, szívélyesen elbeszélgettünk a családi legendáinkról. Nem úgy nézett ki, mint aki néhány nap múlva emberekre akarja rágyújtani a házat.

‒ Veszélyes nőszemély – emelte fel a mutatóujját Attila. – Ezt Tamás tudná a leghitelesebben igazolni, mert feltehetően ő ütötte le a szomszédban, amikor megzavarták betörés közben. Végül csupán egy Csontváry-kép került a karmai közé, de még ezért is képes lett volna gyilkolni. Mindezek ellenére ő is olcsón megúszhatja a kalandot. Jelenleg csak közveszély okozás előkészületéért van előzetesben, vagyis azért, mert fel akarta gyújtani a bérleményét. Megegyeztünk vele, hogy az üzemanyaggal fellocsolt házban nem volt senki, de ő sem fogott soha a kezébe Csontváry-képeket. Valószínűleg csak felfüggesztettet kap, és kiutasítják az országból. Botonddal persze más a helyzet, ő rálőtt egy rendőrre. Ez megbocsáthatatlan.

‒ Krajcirnak mi lesz a sorsa? – érdeklődött a „barátja” felől Tamás.

‒ Őt is kiutasítják, de majd csak akkor, ha leülte a büntetését rongálásért és betörését – elemezte a jövőt Attila. – Az előbbi Csontváry pécsi szobrának ledöntéséért jár, utóbbi Kovács professzor házának feldúlásáért. Igaz, az nem is az ő lelkén szárad, de még így is jobban jár, mintha háromszoros gyilkossági kísérletért ítélnék el. Kettőt ellened követett el, egyet a professzor ellen, de ti rendesek vagytok, és szemet hunytok ezek felett. Ha nagyon következetesek lennénk, még kegyeletsértés miatt is felelősségre vonhatnánk, mert feltehetően ő bolygatta meg Budapesten Csontváry sírját, igaz, a csontjaira Pécsett lelt rá. Azokat ugyanis a professzor rejtette el itt évekkel ezelőtt. Kár azonban ezt tovább bonyolítani, szerencsétlen bíró nehéz helyzetbe kerülne, ha mindent tisztázni szeretne. A szlovákok különben is jelezték, hogy szeretettel várják Michalt, és úgy tűnik, ők komolyabb dolgokat fognak rábizonyítani. Remélhetőleg néhány évtizedig nem lesz módja ismét mifelénk garázdálkodni.

‒ Jól értettem, hogy Csontváry csontjai itt voltak Pécsett? – kért pontosítást Szabó úr.

‒ Hivatalosan nem, valójában igen – felelt Attila. – Ez a másik dolog, amit el kell mondanom – folytatta, majd gondolkodott egy kicsit, hogy miként fogalmazza meg a közlendőjét. – A maradványok, amelyek a pécsi szobor alatt voltak, tényleg Csontvárytól származnak. Összevetettük a DNS-mintát az 1963- as azonosításkor kapottakkal, és megegyeztek.

‒ Sokba kerülne, ha esetleg tőlem is vennének mintát, és összehasonlítanák a mesterével? – tette fel bátortalanul a kérdést Szabó úr. – Így talán végre megtudhatnám, hogy tényleg tőle származom-e.

‒ Semmibe nem kerül, mert már megtörtént – kapott az alkalmon Attila, hogy kíméletesen közölje a hírt. – Utólagos engedelmével az ön hajából vett DNS-mintát már elemeztük, ahogyan a Taylor asszonyét és Krajcirét is.

‒ Mi lett az eredmény? – sürgette a végkifejletet Angéla, és izgalmában úgy magához szorította az ölében ülő Mátét, hogy szegény gyerek alig kapott levegőt.

Szultán is megérezte, hogy sorsdöntő bejelenés következik, mert kinyitotta a szemét, nyújtózkodott egyet, néhányszor kivillantotta a karmait, majd visszaült a hátsó lábaira, és érdeklődve nézett Attilára.

‒ A tudomány mai állása szerint, nagy valószínűséggel mindhárman származhatnak tőle – ismertette a tényeket Attila, és várta a hatást.

Döntetlenre senki sem számított, így néma csend borult a társaságra. Talán ennek köszönhető, hogy egy, az emberi fül számára már-már érzékelhetetlen hullámhosszon rezgő hangra mégis mindannyian felfigyeltek, és egyszerre néztek Szultánra. A fekete kandúr mozdulatlanul ült, és diszkréten kuncogott.

Utószó

A Zalaiéknál lezajlott találkozó után felgyorsultak az események, és olyan fordulatot vettek, mely többeknek örökre megváltozatta az életét. Tulajdonképpen minden érintettét.

Tamás ekkor már ismerte a svájci trezor kódját, de nem igazán tudta, hogy mit is kezdhetne vele. Amikor a bilincsbe vert, benzintől csatakos Taylor asszony még a lépcső aljában feküdt, és Attilától éppen azt hallgatta, hogy a magyar törvények szerint milyen jogok illetik meg a letartóztatottakat, hősünk a nő kocsijában rálelt a Fohászkodó Üdvözítőre. Gyorsan kellett cselekednie, hiszen közeledett az erősítés, akiknek már csak a rabszállítás egyszerű feladata maradt. Tamás kicsomagolta a képet, és tanulmányozta a hátulját. Egy zsinór segítségével lemérte a vásznon azt a nyomot, ami a kép feltekerése miatt keletkezett. Otthon Tomi kiszámolta a henger sugarát, így jutottak a bűvös számsorhoz. Angéla azt indítványozta, hogy tegyenek egy kis kirándulást Svájcba, és akár töltsék is ott a következő ötven évet. Tamás szavazásra bocsátotta a kérdést. A családfő és a nagyobbik fia egyértelműen ellenezték az asszony ötletét, és amikor Máté látta, hogy feltették a kezüket, ő is ugyanígy cselekedett. Így az idealizmus három egy arányban győzedelmeskedett a realizmus felett.

Tamás először úgy vélte, hogy Csontváry leszármazottait illeti a vagyon. Mivel ekkoriban csupán Szabó úr volt közülük szabadlábon, vele osztotta meg az örömteli titkot. A patikust azonban nem vonzotta igazán a gazdagság. Kérte, hogy legyenek tekintettel a rossz szívére, és ne idegesítsék ilyen őrültségekkel. Különben is, őt soha nem vonzotta a gazdagság, és dolgozott annyit egész életében, hogy békés öregkort biztosítson magának.

Ekkor esett Tamás választása Kovács professzor úrra, aki egy bizalmas beszélgetésen bevallotta neki, hogy ő a Napút Zarándokainak utolsó, élő tagja. Valójában régóta azon dolgozott, hogy újra elindíthassa a zseniképzőt, de eddig csak kudarcok érték. Több évtizednyi kutatás után azt már sejtette, hogy a Fohászkodó Üdvözítő segítheti hozzá a célja eléréséhez, de nem tudta, miként. Annyit tanulmányozta ezt a képet, hogy minden ecsetvonást ismert rajta, de mégsem volt képes megfejteni. (Szegényt ugyanis mindig csak a színe érdekelte, a fonákja soha.) Juliska néni – akihez gyengéd érzelmek fűzik ‒, úgy vélte, hogy ez lehet Lajosának a kedvenc képe, ezért nézegeti annyit. A szerelmes hölgy így ezt a festményt ajándékozta gavallérjának a születésnapjára. A bökkenő csak ott volt, hogy nem egy reprodukciót, hanem a valódit. Így eszmélt rá Kovács úr, hogy mivel foglalatoskodik Juliska mama, aki bár túl a hetedik x-en megmaradt vonzó teremtésnek, de csöppet őrült is volt. A tűzről pattant takarítónőt azért vetette fogságba, hogy közben nyugodtan végiggondolhassa, hogyan is rendezze a képhamisítási ügyet. Csakhogy időközben felbukkant Taylor asszony és Krajcir is, akik nem engedték, hogy járassa az agyát a megoldáson.

A szlovák maffiózó orosz üzlettársainak köszönhetően jutott hozzá Bakos elvtárs egykor Moszkvába vitt feljegyzéseihez, és nekifogott, hogy megszerezze valamiképp a jogosnak hitt örökségét. Mivel Kovács professzor neve szerepelt az iratokban, így jutott el hozzá, a múzeumi kérdezősködései pedig Juliska mama lakásához vezették el. Ott azonban már éppen a Taylor asszony – Botond páros dolgozott, így lett a rendőrségé végül a Csontváry-képek többsége.

Taylor asszony valóban üzleti útra érkezett Magyarországra, csak amikor észrevette, hogy itt lehet a zavarosban halászni, akkor vált gonosztevővé. Alkalom szüli a keresztanyát. A hölgy egyetlen óriási hibát vétett, azt, hogy Botondot vette maga mellé társnak. A mindenesben nem az volt a legnagyobb probléma, miszerint a sofőregyenruhájához rendre elfelejtette felvenni a sapkát, hanem az, hogy nem hordta a fejében elvileg hozzá tartozó szürkeállományt.

Kovács professzor tehát elutazott Tamással Svájcba, rendelkeztek a Csontváry-örökség további sorsáról, és a Napút Zarándokai Akadémia néven hamarosan elindult a titkos művészképzés. Az első felvett hallgató természetesen ifjabb Zalai Tamás lett, akit immár nem Juliska mama, hanem az akadémia által felkért és fizetett művészek oktattak a színek és formák tudományára. Főképp persze dr. Kovács igyekezett belőle valódi napútvándort faragni.

Özvegy Bakos Sándornétól megvált a múzeum, de ő nem szomorkodott, gyakorlatilag Kovács professzorhoz költözött, s a földszinti lakásában csak akkor tűnt fel, ha egy újabb képet vitt haza, hogy gyarapítsa a gyűjteményét. A Zalai család egyetlen tagja sem merte tőle soha megkérdezni, hogy honnan van az aktuális szerzeménye.

Máté szépen fejlődött, már egyre többet beszélt, és a nápolyiról áttért a mogyorós csokira. Azt továbbra sem lehetett még megmondani, hogy mi lesz belőle, bár az apja szerint biztosan nem fogorvos, közgazdász vagy sztárügyvéd, talán inkább cukrász, édesipari termékmenedzser, vagy szumóbajnok.

Szultán egész tavasszal és nyáron lebegett, de nem valamiféle macskakábítószertől, hanem Cédruska dorombolásának emlékétől. Rövidesen levél érkezett Zalaiékhoz Sopronból, melyben Szabó úr beszámolt négy koromfekete kiscica megszületéséről. Azt írta, hogy végre megtalálta az élete értelmét, és boldog nagypapa.

Attila kilépett a rendőrség kötelékéből, mert egyre jobban elhatalmasodott rajta valamilyen földön kívüli érzés. Ez az elkeseredett tett volt az első lépés az AttTam Magánnyomozó Iroda megalakulásához, melyet Attila és Tamás hozott létre. Attila adta a szakmai hozzáértést, Tamás meg a pénzt, ami tulajdonképp a megkerült Csontváry képekért kapott jutalom volt. Lassan indult be az üzlet, de mihelyst sikerült egy helyi milliomos elcsavargott tinédzser fiát megtalálniuk egy gabonakör közepén, már egymásnak adták a kilincset az ügyfelek.

Ottó a fővárosba helyeztette át magát, és feleségül vette a rendőrségi laborban dolgozó barátnőjét. Hatalmas lagzit csaptak, ahová hivatalos volt Attila és a Zalai család is. Az agglegény Attila valamennyi koszorúslánynak csapta a szelet, Máté minden tortát megkóstolt, Tomi pedig rengeteg vázlatot készített jegyzetfüzetébe a mulatozókról, csak Tamás nem érezte jól magát. Szeretett volna táncolni, mint legénykorában, de Angélát nem tudta a parkettre csábítani. Az asszony csak mennyei nyugalommal üldögélt a székén, versenyt evett Mátéval, és néha elbóbiskolt a leghangosabb dáridózás közepén. Csak éjfél körül intette magához a férjét, és fülébe súgott valamit, miközben gyengéden simogatta a saját pocakját.

„Igazán termékeny időszakon vagyunk túl” – gondolta Tamás, és finoman megcsókolta a párját.

A regény 14. fejezete ITT olvasható.