Regényújság / A hülyeségen túl ÷ Az élet megy tovább

“Mindannyiunk életében már gyermekkorunkban elhangzik egy mondat: Fiam, Te nem vagy normális!
Mivel ezt többnyire saját szülőnk vágja a fejünkhöz, egy percig se kételkedjünk benne, hogy ez így is van! Az idő múlásával a fenti mondatban foglaltak egyre inkább bebizonyosodnak. (Régen rossz, ha mondjuk már kettő van…)
A későbbiek folyamán már akár leletekkel is tudjuk bizonyítani, hogy találó volt a megállapítás. Nem kell ezt szégyellni, titkolni sem érdemes. Úgyis látszik rajtunk. Képzelhetjük, hogy a mi esetünkben nem így lesz, de ez csak önámítás lenne.
A fiatal (-nak még jóindulattal sem nevezhető) elsőkönyves szerző az emberi hülyeség problematikáját feszegeti. (Már amennyiben ez gondot okoz!?) Attól, hogy mások tudják rólunk, hogy agyilag gagyik vagyunk, még élvezhetjük az életet! Sőt…” Olvashatjuk Peter Woodpecker könyvének hátlapján. A hülyeségen túl című könyv hetedik fejezete következik.

Az új lakás jó volt. Szerencsére már mindketten egy műszakban dolgoztunk, normális életet élhettünk. A fiúk jól elvoltak Pesten, rendszeresen jártak haza. Most már nagyobb jövés-menés volt nálunk, a kis szobában mindig volt valami vendég. Hol Vera barátnője jött a családjával, hol Ottóék. Egyszer, mikor Ottóék voltak nálunk, a felesége hirtelen, minden átmenet nélkül, elájult. Vera lelket lehelt bele, csak múló rosszullét lehetett.

Nyáron ismét a Balatonon nyaraltunk, Nagykanizsáról Ottóék vittek át a szállásra kocsival. Egy napig velünk maradtak. Az asszonyka megint rosszul lett. Ők mondták, hogy ez érdekes módon nálunk történik, vagy amikor velünk vannak együtt. Nem értettük, hogy mi lehet ez, végül is az ő dolguk, majd megoldják. Ottó teljesen odavolt a lányáért, élt-halt érte. Közben talán a feleségét hanyagolhatta, amikor meg velünk voltak, egy lazább és jókedvű családmodellt láthattak, ez megviselte az asszonyt. Ritkultak is az együttlétek, erről viszont sosem beszéltünk. Talán kellett volna, bár kétlem, hogy ezt mi kezdeményezhettük volna.

A munkahelyemen kezdett sűrűsödni a szar. Látszott, hogy nem szakadok meg a munkától, és egy átszervezés kapcsán még kaptam néhány feladatot. Az országos szervizelés mellett még anyagbeszerző, raktáros, tűz- és munkavédelmi előadó is lettem. Ez annyiban volt zavaró, hogy ebből két dolog miatt állandóan úton voltam, a másik három miatt viszont bent kell lennem. Amikor szervizelni indultam Pestre, vagy Mezőtúrra, persze, hogy leporelló kellett volna a raktárból, ha pedig épp tűzvédelmi oktatást tartottam, persze, minden gép ledöglött.

Az oktatás volt a legegyszerűbb, alá kellett íratni az oktatási jegyzőkönyvet az új dolgozókkal, és máris tudtak mindent. A legjobb a beszerzői munkakör volt, mert akkor nem voltam bent. Egy csomó jó beszerzési forrást fedeztem fel, új ismeretségeket kötöttem. Néha ugyan zavaró volt, mikor a főkönyvelő a pénztárost küldte ki helyettem áruért, amit Bécsből hozatott, és a bizományiban mosta tisztára. Én csak a számlákat láttam, jó drága volt minden, de legalább volt! Akkor még nem lehetett semmit sem kapni, csak jattra vagy svarcban. A jatt a legális beszerzés illegális része, a korrupció egyszerűbb változata, közelebb áll a borravalóhoz, mint a törvénysértéshez. Svarcban már a behozatal is illegális, az ilyen ügyleteknek szürke nyoma sem marad papíron, ehhez már nagyobb bizalom szükséges a felek között.

Vera céget váltott, egy bankban kezdett dolgozni. Ő  is volt már minden: ápoló- és szülésznő, könyvelő, szocpol előadó, egyebek. Én is álláshalmozó lettem. Jó, hogy mindenhez értettünk, kár, hogy ez az anyagiakban nem nagyon mutatkozott meg. Időközben saját kivitelezésben kipofoztuk a lakásunkat. Tapétáztunk, festettünk, mázoltunk, villanyszerelés, egyebek. A fix segítség szokás szerint a sógorom volt. Csak a régi és az Apámtól örökölt bútorokat tudtuk lecserélni, azt is segítséggel ugyan, de magunk csináltuk. Pénzünk ismét nem volt, de nem is nagyon terveztünk további befektetést.

Egyre többször voltam rosszkor, rossz helyen. Állandó vita tárgya volt, hogy rendszeresen elfelejtettek alapanyagokat vételezni a raktárból, és mire észbe kaptak, én már valahol vidéken voltam. Szóltam a főnökömnek, nem valami kóser a helyzet, de annyit mondott, oldjam meg magam, ahogy tudom. Volt időm gondolkodni, mert állandóan úton voltam. Sokszor jártam Pesten gépeket bütykölni, ekkor vittem kaját és némi pénzt a fiúknak. Látszott rajtuk, hogy a nagy önállósággal nem minden esetben a bánnak a legjobban, Öcsivel nem volt semmi vész, ő minden helyzetben feltalálta magát. Balu már nehezebb eset volt, a hippikorszak jutott eszembe Róla, amikor találkoztunk.  A sereg szocializációjának hatása megmutatkozott, ha ellentétesen is: társasági életet élt, megnövesztette a haját, látványosan lazán öltözött, és cigizett. A hajjal nem volt semmi bajom, a 70-es évek elején nekem is szasszon-frizurám volt. Az öltözködés kapcsán eszembe jutott néhány emlék.

Még általános iskolások voltak a fiúk, és Anyáméknál laktunk. Délután, tudtuk, hogy mikor kell haza jönniük, az ablakból néztük őket, ahogy jönnek föl a földalatti lépcsőjén. Nagy hátitáska a hátukon, kék köpeny, minden oké. Fura viszont, hogy Balunak rövid, Öcsinek meg hosszú a nadrágja! Reggel nem így indítottuk őket. Egy tornaóra kapcsán sikerült gatyát cserélniük, és egyiküknek sem tűnt fel…

Balun nem csodálkoztam, ő még gimnazista korában is képes volt egy indiai punjabiban (fehér vászonnadrág és hosszú ujjú fehér ing) iskolába indulni, amit egy barna, ujjatlan télikabát-béléssel dobott föl. Öcsi viszont kényes volt arra, milyennek látják. Még a katonaságom alatt egy honvédségi gyereknapon történt, hogy a hátrafelé-futó verseny alkalmából hatalmasat tanyált a vörös salakon. Zokogott nagyon, mondtuk neki, nincs semmi bajod, de ő ezt válaszolta:

– Leégtem a lányok előtt!

Ekkor volt hétéves.

Balu végül továbbállt az elitkollégiumból és a nagyanyjához költözött. Mi is megnyugodtunk, legalább szem előtt van. Vera reggeltől estig a bankban tüsténkedett, én meg szétrohangáltam magam a cégnél. Nem akartunk úgy járni, mint a szüleim, akik egy idő után csak hírből ismerték egymást és csak este az ágyban találkoztak. A bank jól fizetett, nekem kellett lépnem. Vera talált egy álláshirdetést. Neki mindig jobb szeme volt az ilyenekre, azt is észrevette, amit én nem, vagy amit nem akartam…

1988-ban aztán bedobtam a törülközőt. Jelentkeztem az álláshirdetésre, egy áruházba kerestek műszaki eladót. Én mindig magnómániás voltam, érdekeltek az új kütyük, jónak tűnt az egész. A munkaügyis néni, miután végignézte a végzettségeimet, csak annyit mondott, hogy ilyen végzettséggel jobb állást is tud ajánlani. Üzletvezető helyettest kerestek a számítástechnikai üzletükbe, mert disszidált az előző főnök. Titokban kezeljük, de ha tetszik, menjen a személyzeti osztályra. Az utolsó év volt, amikor még így nevezték a nyugatra költözést.

Ott is egy aranyos hölgy várt, pillanatok alatt megegyeztünk. Kértem, hogy kikérővel jöhessek el az előző helyemről, mert két hónap a felmondási időm.

– Kivárjuk, ha kell! – mondta a hölgy, amitől még szimpatikusabb lett.

Másnap felmondtam. Abban az esetben, ha találok magam helyett valaki mást, előbb is elmehetek, mondták. Saját költségemre feladtam egy álláshirdetést, hogy nélkülözhetetlen kolléga pótlására keresek embereket. Nekem persze mindegy volt, hogy ki kerül a helyemre, de a főkönyvelő mindet elutasította. Elkezdtem a cégen belül keresni a megoldást. Az egyik operátor srác is kezdett besokallni a három műszaktól, de ő csak a raktárosi és az anyagbeszerzői munkát akarta vállalni. Egy másik kolléganőt megfűztem a munka-és tűzvédelemre, a műszakis szaktársak meg átvették a javítandó gépeket. Hiába, éreztem, milyen nehezen pótolható vagyok, de sikerült szétosztanom az állásomat, hogy minél előbb továbbléphessek. Ezek az ígéretük ellenére is kiváratták velem a felmondási időt, féltem, hogy az új cég nem vár meg. De kivártak, ahogy a személyzetis nő ígérte. Ezzel mind jól jártunk.

A város tulajdonában lévő első, akkor még konkurencia nélküli számítástechnikai üzletbe kerültem, mint helyettes vezető. A fizetésem nőtt, és hétvégeken nem kellett nyitva tartanunk. A főnökömet a megüresedés vákuuma rántotta a vezetői székbe, nem volt seftes alkat, két gyakorlott eladólánnyal vittük a boltot. Tőlük sokat tanultam, és igyekeztem képezni magamat. Jól jöttek a korábban kialakult beszerzői kapcsolataim. Még dúlt a hiánykereskedelem, azaz semmit sem lehetett kapni összeköttetések nélkül. Erre az időszakra esett a Spectrum és a Commodore márkájú személyi számítógépek forradalma. Elképesztő mennyiséget adtunk el belőlük – a gép kompletten 60.000 forint volt –, és a kiegészítőkből. Volt olyan nap, amikor 1 millió forint volt a forgalmunk. 1988-ban!

A főnököm örült, hogy neki nem kellett intéznie a bolti dolgokat, nem is nagyon járt be. Reggel körülnézett, délben hazament, ha maradt kedve és ideje, még délután visszajött. Ezt is egyre kevesebbszer tette, egy éven belül kirúgatta magát.

Én élveztem a munkát, szabad kezet kaptam. Én lettem a főnök, és felhatalmaztak, hogy szerezzek be magamnak egy helyettest. Az ismerősök közül annak a srácnak szóltam, aki az előző cégnél átvette a munkámat, ha már volt olyan rendes, hogy segített otthagyni azt a melót, most segítek én is neki. Vállalta, két hónap múlva a helyettesem lett Misi. Az egyik eladólány elment szülni közben, így két hónapra csak a másik lánnyal maradtunk ketten. Egy percig sem unatkoztunk, a vevők jöttek hosszú, tömött sorokban.

Még az előző főnök idején bevezettük a bizományosi értékesítést. Ez abból állt, hogy ha valaki Bécsben járt, azt hozott, amit kértünk, lerakta nálunk bizományba és mi néhány héten belül túladtunk rajta. Ez volt az emlékezetes Gorenje-korszak, amikor az ország Bécsbe járt seftelni, a nevét a hűtőgépről kapta, amit látványosan szereltek a hazatérő trabik tetejére a lelkes rendszerváltók. Akik megtehették, hogy kijárnak, busás haszonra tettek szert. Az üzletnek is jól jött, minden volt, amit kértek. Jattot is kaptunk természetben, annak függvényében, hogy civilben hol dolgoztak a „beszerzők”. Karácsonyfa a piacosoktól; bélszín, libamáj az éttermesektől; fácán, vadhús az erdészektől, muskátli a virágosoktól. Apám az Úrnak dolgozott, most én is éreztem, hogy megfogtam az Isten lábát. A kapitalizmus „szakadjmeg” szatyrokban szivárgott be pici országunkba.

A gazdaság falainak ilyen megrendülése után a politikai rendszerváltás is megtörtént a háttérben. Az egyik nap zavaros hírek terjedtek el. Taxisblokád volt az országban. Olyan pánik tört ki, hogy percek alatt kiürültek a munkahelyek, mindenki ész nélkül ment vásárolni. A kenyérboltok előtt hatalmas sorok álltak, vittek mindent az emberek. Ez szerencsére a mi boltunkra nem volt igaz, én a lányomért rohantam az óvodába. A kapuban Verával futottunk össze, ő is lelépett a cégétől, menteni az “aprólékot”. Volt már egy ilyen akciónk, mikor Hajni az óvodában egy bokorba esett, és kis híján kiszúrta a szemét. Mindkettőnknek szóltak telefonon, akkor is egyszerre értünk oda, egymástól függetlenül. Szerencsére nagyobb baj nem történt, a tetanuszt is megúsztuk.

A blokád szörnyű volt, csak a tévét bámultuk, nem tudtuk, hogy mi lesz a vége. Pánik volt az országban. A fiúkkal naponta beszéltünk, ők a “harcvonalban”, tehát Pesten voltak, de biztonságban.

Az üzlet egyre jobban ment, már nagyban játszottunk. Mivel a beosztottam, Misi bármit megcsinált, amit mondtam neki, korrektül ment minden. Volt olyan, hogy szlovák leporellót vettünk 3 kamionnyit, külön raktárat béreltünk. Úgy tűnt, hogy nyugdíjamig nem adjuk el, de az utolsó dobozig elfogyott. Ez év végén kaptam életem legnagyobb jutalmát, mivel forgalom-érdekeltségben dolgoztunk, többet kerestem, mint a korábbi évek alatt összesen. Erre mondják: a hülyének van szerencséje, de nekem is tennem kellett érte. Fél évvel később vettünk egy kis hétvégi házat, a sógorék birtoka mellett. Lakás, telek, mi kell még!? Szép az élet! Végre. Ezt sem gondoltuk volna sosem.

Anyám néha meglátogatott, kétévente egyszer. Általában már az első mondattal kölcsönösen elcsesztük a találkozót. Amikor belépett az ajtón, mondjuk annyit mondott, hogy jaj, de öregek lettetek! Máskor meg, hogy milyen kövérek vagytok! Rendben, ritkán találkozunk, de azért nem lettünk ennyire rondák. Az utolsó ittlétekor egy barátnőjével jött, akit nem ismertünk. A bejárati ajtóban a néni ezt motyogta Verának:

– Nem is vagy olyan csúnya!

Gondolom, anyám felkészítette a találkozásra, és meglepetésében szólt, meggondolatlanul. A néni aranyos volt és érdeklődő, mindent elmeséltetett magunkról. Igyekeztem részletesen beszámolni a közös életünkről. Anyám csöndben hallgatta és folyamatosan sírt.

– Ezeket miért nem mondtátok nekem? – kérdezte.

– Érdekelt valaha is, hogy mi van velünk? – válaszoltam.

Ezek után pozitívan változott az anya-fiú viszony közöttünk, valószínűleg kicsit átértékelte magában a dolgokat. Mikor hazamentek, este azon gondolkoztam, mit is örököltem a szüleimtől. Anyámtól a jó szívemet, a szervezőkészségemet, a labilis lelkemet. Apámtól a maximális teljesítményre törekvésemet, a humoromat és a hülye alkatomat. Nem sok, de másnak ennyi sem jut. Végül is ezekből kellett a maximumot kihoznom! Végül is örülhetek, hogy ilyen szüleim voltak. Nem nélkülöztem, a gyerekkorom jó volt. Nekem ennyi elég, a többi már csak rajtam múlik.

Az üzletben profilt bővítettünk. Hiába nyíltak a hasonló boltok, mi egy kicsivel mindig előttük jártunk. Árultunk bútort, számítógépeket, már az új típusokat. Akkor még 600.000 forint volt egy márkás PC AT. Egy gazdasági hetilapban adtam fel hirdetést, hogy partnereket kerestünk. Sok gyártó és kereskedő talált ránk. Még az USA-ból is kerestek. Ez is aranyos sztori.

1990-ben indult a nagy PC korszak nálunk. Egy amerikás magyar odakint olvasta a hirdetést, és találkozót javasolt. Jöttek Magyarországra a BNV-n rendezett számítástechnikai kiállításra. Oda beszéltünk meg randevút. Pár nappal később egy futár keresett meg, az USA gazdasági attaséjának meghívóját hozta a nevemre, egy, a követségen tartandó állófogadásra. Mivel sejtettem, hogy nem csinálunk valami nagy üzletet az amerikaiakkal, nem volt pofám elmenni. Telefonon megköszöntem a lehetőséget, de sajnálattal közöltem, hogy az egészségi állapotom nem teszi lehetővé a személyes megjelenést, de a kiállításon már ott leszek. Hozzá kell tennem, hogy egy szót sem tudok angolul, ugyan az amerikás még tudott magyarul, nem éreztem, hogy ott kéne lennem. Amúgy mindig farmer-pulcsi összeállításban öltözködtem, öltönyöm sem volt. Az érettségi öltönyöm már nem jött rám, az esküvői öltözékem akkor is szörnyű volt, amikor elkészült. Apám szabója csinálta még a búr háborúk idejéből származó divat szerint. A gatya csak akkor érte a seggemet, ha leültem, a zakó a térdemig ért. Ezekben mégsem mehetek. A nyakkendőt mindig utáltam egy maradt, még az esküvő idejéről, azt sem én kötöttem meg.

Ezek ellenére igyekeztem szalonképessé tenni magam. Fekete szövetgatyó, fehér ing és bőrzakó volt az új befektetés, egy csini bőr nyakkendőt is köttettem Baluval, dinamikus kelet-európai menedzserre vettem a figurát. Balut kértem fel tolmácsnak, egy volt kollégám jött még velünk, mint műszaki szakértő. Ebben az időben kezdtek elterjedni a manager calculátorok, a bolt készletéből vettem egyet kölcsön. Egy diplomatatáska tette teljessé a kollekciót. Úgy néztem ki, mint egy mai pénzbehajtó.

A vasútállomásról Öcsi vitt ki kocsival minket a BNV-re. Kicsit korán érkeztünk, meglestük a standjukat. Még nem volt ott senki, csak egy, azaz egy számítógép. Pár perc után előkerült egy Columbo-ballonos, vörös és szemüveges pofa, éppen a kitűzőjét tuszkolta a mellére. Charles, alias Károly volt, az amerikásunk. Őt követte a cég gazdasági igazgatója, farmer-pulcsi összeállításban. Kölcsönös bájolgás után leültünk a két székre négyen. Nem gondolták, hogy ekkora stábbal érkezem? A táskámból átadtam nekik az előző nap otthon vásárolt 2 darab Magyarország-fotóalbumot. Egy kicsit sem voltak zavarban, a gazdasági igazgató a zsebébe nyúlt, és adott egy golyóstollat a cége emblémájával. Mondtam, ismerem a cég lógóját, az esetleges sikeres tárgyalásokra már csináltam is egy névkártyát, amin én szerepelek, mint az amerikai cég képviselője Magyarországon. Ez nagyon tetszett nekik. Ekkor kezdtünk tárgyalni. Balu fordított, Charles pedig csak úgy ott volt velünk. Amikor az amerikai írogatni akart, visszakérte a tollat. Ecsetelték, hogy milyen csúcs a gép, amiket gyártanak, olcsó és jó. Már készültem erre.

– Lehet, hogy önöknél olcsó, de nézzük, hogy ez mibe kerül, mire hozzánk érkezik! – és előkaptam calculátort, abból soroltam a járulékokat – Vám, ÁFA, szállítási költség, szerviz, garancia, egyebek. Mire hozzánk jut, már helyből drágább, mint a nálunk kapható gépek.

Mivel a gép háta mögött ültünk, jól látszott, hogy a monitor tajvani, a gép hongkongi.

– Ezt gyártják önök? Nem vennének inkább tőlünk IBM-et vagy HP-t?

Teljesen lelomboztam őket, a tollat sem adták vissza. Mindenesetre írtak – az én tollammal – egy meghatalmazást, hogy esetleges vásárlásaim alkalmával én leszek a cég honi képviselője.

Mikor kijöttünk a standról Baluval pacsiztunk egy nagyot, levertük a kapitalistákat! Ha valaki látott minket, biztos azt hitte, hogy a ballonos meg a pulcsis a két hülye magyar, a két elegáns pacák meg az amik.

Pár héttel később telefonon keresnek. Egy fővárosi hotel recepciósa hívott, mondván, hogy az én amerikai üzletfeleim dollárért eladták neki a kiállított mintagépet, azzal, hogy majd én jövök érte. Ő nem keres egy vasat sem az egészen, csak vigyem a fenébe, mert minden dugipénze ráment az üzletre. Rendes voltam, megvettük a boltnak, egy fél év alatt tudtuk csak elsózni, fél áron. Mégiscsak ügyesek voltak ezek a mi amerikásaink, még volt mit tanulnunk tőlük.

Szárnyalt az üzlet, egyre több volt a munka. A versenytársakkal is jó volt a kapcsolatatom, igyekeztünk egymást tolerálni. Egyeztettünk állandóan, jobb a békesség alapon. Balu hazaköltözött, és itthon folytatta tanulmányait az egyetemen. Angolból profi volt, több helyre hívták tolmácsolni, könyveket is fordított magyarra. Öcsi járt az egyetemre, már fix barátnője volt, aki később a felesége lett. Nem tervezte, hogy hazaköltöznek. Hajni belekezdett az általános iskolába, vele többet kellett foglalkozni, mint a fiúkkal azelőtt. Tőlem örökölte szorgalmát…

Mikor már minden kezdett normálisan működni, időnkét rosszul lettem. A Pesten átélt látászavaraim kezdtek visszatérni. Persze, hogy beszartam. Gondoltam, nem lehet súlyos baj, ha csak pár évente ismétlődik, de az ember egyébként meg csak azt hallja, hogy ha bármilyen jellegű látásproblémája jelentkezik, gyorsan orvoshoz kell mennie.

A laborvizsgálat semmit nem talált, csak egy kicsit emelkedett a hemoglobin szintem. Beutaltak a klinika speciális, ezzel foglalkozó rendelőjébe. Hatalmas tömeg volt. A betegek elrettentő dolgokat meséltek magukról, amíg várakoztunk Verával. Egy egészséges ember is betegnek érezte magát, mire végre kiszabadult. Ismét labor, eredmény majd postán.

Egy hét múlva megkaptam a gyógymódot: havonta kell vért adnom, attól majd rendbe jövök. Felkerestem a Véradó állomást, behívtak. Belém szúrták a tűt, és otthagytak. Tök egyedül voltam a szobában. Eszembe jutott, hogy a seregben még a sört átvettem, csak utána estem össze. Itt nincs sör sem. Még a döfés előtt mondtam a nővérkének, ha a hátamon fekszem, szédülök, éjjel sem tudok így aludni, csak oldalt. Akkor feküdjön oldalt, mondta, és otthagyott. Én lehettem az első, aki oldalt fekve csurgatja a vérét. Azt hittem, hogy lavórszám folyt már a vérem, de időben jött a megmentő, és kihúzta a tűt. A véradás után még hülyébben voltam, mint azt megelőzően, de elmondták, hogy a vérem majd később hígul, most csak kevesebb lett. Logikusnak tűnt.

Havonta jártam előbb a laborba, eredmény postán, véradás. A harmadik esetnél egyszerűen elzavartak a véradóból azzal, hogy “beteggel nem foglalkozunk”. Teljesen kikeltem magamból, jól össze is vesztem a vezető nővel. Ön mégiscsak orvos valamilyen szinten, nem a gyógyításra tett esküt annak idején? Eddig jó volt a rohadt vérem, most már nem kell?

Egy vásárlóm újságíró volt, azzal beszéltem. Cikket írt az esetről a helyi lapban, de ennek ellenére többször nem fogadtak. Szóltam a rendelőben, hogy nem szívja senki a vérem, valami megoldás kéne. Itt nincs hely ilyesmire, menjen a háziorvosához! A dokinő nem örült túlzottan nekem, nincs tű, hely, kedv, akarat, de nem tudott lerázni. Szereztem tűket, szintén egy vevőm segítségével, így egyikünk sem menekült a másiktól. A doktornő legfontosabb intelme csak az volt:

– Vigyázzon a szoknyámra, nehogy lespriccelje!

A 4 deci vért a klotyóba öntötték. Ez így ment majdnem 1 éven keresztül.

Próbáltam gyorsítani a procedúrát. A seregből ismerős egyik doki a városi kórházban dolgozott, az ő segítségével találtam egy aranyos laboros nénit. Reggel, még munka előtt vért vett, 5 perc alatt volt eredmény. Mondta, hogy ez nem 100%-os eredmény, de nagyjából helytálló, a saját szereivel vizsgált. Mikor soknak tűnt, délután már mentünk is Verával a körzetihez, ahol igyekeztem kicsiket spriccelni.

Egyszer a házi dokinő szabin volt, a helyettese elzavart, hogy nem az ő betege vagyok, locsolkodás kizárva. Kínomban visszamentem a klinikára, ahol egy doki vállalta, hogy ügyeleti időben szerény javadalmaztatásért megcsapol, ha kell. Előtte viszont csinálna egy rutinvizsgálatot, egy kis csontvelőt szippant, hogy biztos legyen, helyes-e a diagnózis. Sokféle orvosi vizsgálatom volt már, a prosztata-turkász ehhez képest egy valóságos orgazmus. Egy fecskendőszerű szarral az ember szegycsontjába hatol az orvos, majd a fecskendőt teleszívja csontvelővel. Olyan érzés, mintha egy páncélszekrény zuhanna az emberre a tizedik emeletről! A vizsgálat után úgy érzed, hogy mindened kiesik a lukon. Az első padig jutottam, onnan taxi vitt haza. Afféle limbó-tánc lépésekkel közlekedtem, hátra hajlított felsőtesttel. Fektemben sem volt jó, csak háton lett volna jó, úgy meg szédelegtem, mint részeg bádogos a World Trade Centeren.

Anyám hívott telefonon, Vera mondta neki, hogy épp agonizálok, ha még látni akar, küldünk fotót. Másnap már lent volt nálunk, az Anyai érzés feltámadt. Három napig döglöttem otthon, végül megnyugtattak, járhatok tovább vért csurgatni. A doki rendszeresen enyhén szopatott, mikor este az ügyeleti ideje alatt kimentünk hozzá, és látta, hogy már ott vagyunk, hirtelen sürgős dolgai támadtak. Hazatelefonált, megfürdött stb. Majd jött, eltette a lóvét, belém döfte a tűt, és szólt Verának:

– Maga úgyis ápolónő, majd húzza ki, ha végeztek!

Az utolsó kihúzás után egy darabig még feküdtem, amikor váratlanul visszatért.

– Javasolnám egy kis hormon adását. Maga egy érdekes eset, erről írnám a doktori disszertációmat, próbáljuk ki! – mondta kedvesen.

– Anyádon kísérletezz! – morogtam a bajuszom alatt.

– Kérem? – kérdezett vissza.

– A nyáron visszatérek! – válaszoltam, mintha az előbb is ezt mondtam volna.

Miközben feltápászkodtam, kiszakadt a sebem, és ömlött a karomból a vér. Lazán elszorította, aztán elbúcsúzott.

Verának mondtam, inkább a halál, rajtam ne kísérletezzen azért, hogy sikeres lehessen. Beleástam magam az orvosi könyvekbe, természetgyógyász irodalomba, mivel hiába lettem 25-szörös véradó, nem lettem jobban. Egy hét alatt találtam egy könyvet, melyben annyi állt: sűrűvérűség – orvossága a gyermekláncfű-gyökér leve. Hetente ittam egyet, és többet nem mentem orvoshoz ez ügyben. Más ügyben még párszor.

Tisztelet a kivételnek, de sok hülye van a Földön a diplomások között is…

***

Pár hónappal később beteg lettem. Semmi komoly, csak nem tudtam meggyógyulni. Ismét kivizsgálás. Magas a vérsüllyedés, valami gyulladás lehet. Mi lehet, igen, a válasz helyes, prosztata.

Maszek orvoshoz mentem. Mindenemet kivizsgáltatott, kereste a gócot bennem. Én már csak egy nagy gócnak éreztem magam, de eredmény nem volt. Egy kedélyes tata vizsgálat után azt javasolta, hogy ne a vizeletben, hanem a spermában keressük a hiba forrását. Másnap a doki hivatalos rendelőjében az asszisztense adott egy papírvattával lezárt kémcsövet, hogy azt próbáljam telerakni, és 3 órán belül menjek vele a Köjálba tenyésztésre.

Mi vagyok én, spermadonor? Mit fizetnek mindezért, és ki fogja felnevelni a tenyésztés eredményeit? Hány apasági per vár rám a jövőben? A legbosszantóbb a 3 órás határidő volt, mi van, ha közben megromlik az anyag? Nem akarok több gyereket soha, ennyi untig elég, le van szarva, ha ellassulnak a kis “farkasak”!

A probléma csak az, hogy mikor már alszanak a gyerekek, még korán van teljesíteni, reggel meg még aludnék…

Hajnali 5-re állítottuk a vekkert, félálomban próbálkoztunk a párommal. Amikor a férfiember már kezd belejönni, nincs kedve kiszállni! Így ez a módszer nem vált be, végigcsináltuk az egészet, és aludtunk reggelig. Fél órával korábban keltem, kezemben a kémcsővel, irány a WC. Ott próbálkoztam magamban, de valamelyik gyerek mindig felébredt, hogy kéne a klotyó, pisilni kell. Mire végre minden csendes lett, alakult a produktum, kivettem a papírvattát a kémcsőből, és akkor láttam, hogy törött az üveg, csorba! Rohadt egy ápolónő volt, tudta, hogy törött, de a vatta eltakarta. Nagyon utálhatta a pasikat!

Igyekezetem magamban nem kárt tenni, valamit csak összehoztam. A Köjálban kezdtem. Az asszistens vette át az eredményt:

– Csak ennyi?

– Anyukám, ha elmesélném az előzményeket, belátnád, hogy még ez is csoda. Legközelebb pontosan célzok! – nyugtattam meg.

Minden kémcső után más antibiotikumot írt fel a doki, alkalmanként 5.000 forintért. Kéthetenként újabb produkció, más gyógyszer. Mindig találtak valami fertőzést a magjaimban, lassan az egész gyógyszerkönyvet végigettem A-tól Z-ig. Doki barátom mondta, hogy ez nem valami eredményes, van egy ismerős tatalógus haverja, menjek hozzá.

Egy sima beszélgetés után csak annyit mondott, hogy a helytelenül sterilizált kémcsőben alapból benne vannak a bacik, ezek ellen hiába minden, az anyag hibátlan!

Éreztem is, akárhányszor a lányomra néztem.

Mindezek ellenére, bár nem lettem normálisabb, dolgoztam tovább, élveztem a kereskedelmet. Egy csomó új szállítót találtam, akikkel, bár sosem találkoztunk, baráti kapcsolatba kerültem. Hetente kaptam egy sofőrt egy Zsukkal, aki az általam rendelt cuccokért ment Pestre. Volt, hogy útközben lerobbant, éjfélig vártuk az üzletben, mikorra bevontatták. A bolt jól ment, de a pénzem nem lett több, egyre vadabb terveket kellett teljesítenünk, hogy plusz pénzhez jussunk. Jól kerestünk a cégnek, magunknak kevésbé.

Egyszer elszántam magam, és a régi szállítókat felkerestem egy BNV-n tartott vásáron. Akikkel éveken keresztül csak telefonon haverkodtam, most személyesen is találkozhattam. Volt, amikor mindketten megrémültünk egymástól. Volt, hogy hang alapján egy törékeny kiscsajt vártam, és egy nagy, festett hajú tehénnel találkoztam. Mindenki meg volt rökönyödve, hogy bajuszos vagyok, úgy tűnt, a telefonban nem hallatszott a bajszom sercegése.

A varázs néha megtört, úgy döntöttem, hogy akit eddig nem ismertem személyesen, nem is akarom látni, nekik is jobb így. Sosem voltam Alain Delon, de attól még hihetik azt rólam!

91 vége felé azon gondolkodtam, mi lenne, ha önálló lennék? Csak fél milla kell, hogy saját céget alapítsak. A kétharmada megvolt, az egy harmadra próbáltam befektetőt szerezni. Sógoromat kérdeztem először, nem akar-e egy kis lóvét kölcsönözni, remélhetőleg jól prosperáló terveimhez. Nem harapott rá, mint ahogy egy régi műszerész kollégám sem. Végül Misit, a helyettesem kérdeztem, mi lenne, ha továbblépnénk, ő okét mondott. Abban maradtunk, hogy én lépek le előbb, ő később jön utánam, küldi a vevőket. Már csak helyiséget kellett találni. Végigjártam minden lehetőséget, nem találtam megfelelőt. Vera ugyan mondogatta, hogy úgy 2oo méterre a bolttól, ahol dolgoztam, van egy kis butik, ahol nincs semmi mozgás. Hülyének néztem az elején, de végül neki lett igaza. Megnéztem. Nem volt nagy, de jó kicsi. Viszont jó helyen volt. Megkerestem a tulajt, mivel az üzlet Önkormányzati tulajdonban volt, ő csak bérelte, megegyeztünk, hogy papíron társulunk a BT-jével és “közösen” üzemeltetjük tovább.

Ez jogilag tiszta volt, bérleti díjat fizettünk neki becsületesen, ahogy illik, és svarcba kapott egy kis mellékest. Egy percig sem volt ott, én lettem a boltos. Csináltunk egy Kft-t, minden pénzünket beleöltük, és bíztunk a csodában, na meg magunkban.

Mire kész lett a saját cég, fel is mondtam a réginél! Mindenki sajnálta, hogy eljövök, én is! Feldobtam a boltot, lehet, hogy tényleg valami zsidó vér valamilyen ágon csörgedezett az ereimben, vagy az is lehet, hogy üzleti sikereimet már a rendszeresen karbantartott csontvelőmnek köszönhettem.

Év végén, egy tárgynyeremény sorsoláson nyertem egy autót! Kezdtem Ottósodni?

***

Az üzlet mindössze 18 négyzetméter volt. Butikként üzemelt előttem. Valaha kapubejáró volt, később zárták le, és lett üzlet. Foghíjasan volt parkettázva, a falon gyékény faliszőnyeg. Az egyik sarokban egy öltözőfülke állt, furnérlapokból kialakítva, elhúzható függönnyel. Nem egy csúcs, de mégis valami. A társbérlő benne hagyta a bútorait, egy csővázas, üveges polcrendszert. Nekem csak egy fotelom és egy íróasztalom volt, amit még azelőtt “magamtól” vettem az előző cégemnél. Pocsékul nézett ki az egész, de boldog voltam, hogy kipróbálhatom magamat, mint vállalkozó.

Hárman lettünk tulajdonosok: Vera, Misi és én. Vera még a bankban dolgozott, Misi a volt boltomban lett a főnök helyettem. Szerencsére volt annyi kapcsolatom, hogy az árukat bizományban kaptam a szállítóimtól, így lehetőség szerint nyitásra tele volt az üzlet. Mivel időközben rájöttem, hogy az iroda- és számítástechnika nagyon fejlődik, reméltem, hogy egyre több kellékre lesz szükség, elhatároztam, hogy csak azokat fogom forgalmazni. Január végén nyitottam.

Közben Ottó néha telefonált. Otthon hívott, mert az üzletben nem volt telefon. Akkor még a mobil ismeretlen volt. Zavartnak tűnt, nem is nagyon értettem, hogy mit akar. Néha kért valamit, amit megszereztem neki, néha eladott dolgokat, amit a régi helyemen vettek meg tőle. Egyik délután a Papája hívott, kérdezte, hogy nem tudok-e a fiáról valamit, egy hete nem látták.

– Nálunk nincs, de ha tetszik tudni valamit, kérem, hívjon!

Pár nap múlva hívott: Ottó öngyilkos lett! Miért, azt nem kérdeztem, nem volt alkalmas a pillanat ilyen kérdésekre. A Papa kért, hogy ha lehet, a temetésre ne menjünk el, szeretnék csöndben intézni a dolgot. Méltányoltam a kérését, sőt még elértem néhány osztálytársamat is, hogy ők se menjenek. A feleségének küldtem egy levelet, ha bármiben tudunk segíteni, hívjon! Azóta sem hívott, nem tudunk róla semmit. Lelkileg nagyon megviselt a dolog, minden marhaságot együtt csináltunk, rengeteg hasonlóság volt bennünk. Mindketten egy kicsit flúgosak voltunk, ezért bírtuk egymást annyira. Ő volt a legjobb barátom, még a kecskeméti Zoli és Klein Laci állt közel a szívemhez, de őket messzire sodorta tőlem az élet. Nem volt könnyű megszokni, hogy nincs Ottó. Terveztem is, hogy egyszer beszélek a szüleivel, hogy tudjam, mi lehetett a háttérben. Láttuk, hogy a házassága nem volt felhőtlen, sőt, enyhén szólva borult volt. Azt is láttuk, hogy túlzásba vitte a lánya ajnározását. A felesége emiatt teljesen háttérbe szorult, ez nem tesz valami jót egy kapcsolatnak. Nagyon sajnáltam az egészet, és örültem, hogy mi nem jutottunk ide.

Az üzlet elég nehezen indult. Reklámoztam egy kicsit, néhány vevőmet sikerült magammal csábítanom. Az első nagy üzletem egy szuperteljesítményű másológép volt. Több mint 1 millióba került, nekünk összesen csak a fele állt a rendelkezésünkre. Tudtam a vevőről, hogy fizetni fog, de nem kapkodja el. A gépet már leszállítottam, pénz még sehol. A szállítóm csesztetett, hol a lóvé, nyugi, fizetem a késedelmi kamatot is, de tartson ki. Egy hónap alatt rendeződött minden, busás hasznom keletkezett.

A második nagy üzlet egy komplett művese állomás berendezése volt. Számítógépek, bútorok, mikrosütő, mosó- és mosogatógép, TV! Nem kifejezetten a profilomba vágó dolgok, de egy saját vállalkozásért mindent meg kell tenni.

Mivel még ekkor is hiánygazdaság volt, nekem kellett jattolnom, hogy árut, vevőt szerezzek. Nagyot fordult a világ, régebben én kaptam a kenőanyagot… Misi küldözgette a vevőket, de a másik boltban is ügyeskedett. Hamarosan le is bukott, amikor az én szállítóimnál akart árut szerezni magának. Ultimátumot adtam neki, vagy marad ott és kiszáll a cégből, vagy felmond, és utánam jön! Ez utóbbit választotta.

Vera intézte az adminisztrációs munkákat esténként, a bank után. Beiratkozott egy mérlegképes könyvelői iskolába, az még nem volt. Én is voltam már minden, csak akasztott ember nem, ahogy a mondás szól. De ez nem igaz, az is lettem kicsit később…

Mivel a boltban nem volt sem telefon, sem klotyó, mozgalmasan teltek a napok. Kétóránként jártam a közeli telefonfülkéhez, az otthoni üzenetrögzítőt felhívni, hogy nincs-e valami rendelés. Ha volt, kiírtam, hogy rögtön jövök, és rohantam áruért. Délután otthonról rendeltem a távolabbi árukat, másnapra már hozta is a posta, vagy a futárszolgálat. Felpörgött minden, én is.

A klotyó hiánya, hogy finoman fogalmazzak, kényes volt. Egy gyakorlott “tatás” tudja, hogy miről beszélek. Hol a közeli színházba, hol egy irodaházba rohangáltam. Ilyenkor, persze, mindig várt valaki az üzlet előtt vételi szándékkal. Később bevezettem a vödrös módszert. A spanyolfal mögött csurgattam a dolgot, csak be kellett zárnom egy kis időre. Volt úgy, hogy a bezárásra nem maradt idő, csak kinéztem, nem jön-e valaki, rohanás a fülkébe. Előfordult olyan, hogy nem vettem észre, hogy vevő közelgett, épp könnyeztettem a kígyót, és már bent is volt a vevő. A spanyolfal alacsonyabb volt, mit én, látszott a fejem, ahogy a fal felé fordulva álltam. Szóltam, bocs, csak kezet mosok, már jövök is! A kézmosást egy kempingekből ismerős vizes ballonnal oldottam meg, egyéni megoldás, annyi szent, de praktikus.

Májusban Misi átjött. Beosztottuk, én kezdek reggel, ő tíz óra után jön, én kettőkor lelépek, ő marad négyig. Nem volt képes korán kelni, én meg szerettem mielőbb mindent elintézni, ideális munkarend volt. Ketten jól megértettük egymást, ugyanis bármit mondtam, megcsinálta. Az üzletet én vittem, ő mindenben segített, mint az előző helyeinken. Biciklivel járta a várost, egy 15 perces bevásárló körút néha egy óráig is eltartott, de kárpótolt, hogy már kettőkor otthon lehettem.

Fura egy helyzet volt, egy boltos, aki gyalog közlekedik, van autója, de nincs jogsija. Egy Kft tulaj, aki biciklivel jár áruért. Egy lepukkant üzlet, hülye bútorokkal. Egy másik tulaj, aki a napi, sokszor estig tartó túlóra után otthon könyvel.

A miénk volt, és ez volt a lényeg! Örültünk neki!

@ Ad Librum Kft. Minden jog fenntartva.

A KÖTET ELŐZŐ FEJEZETE ITT OLVASHATÓ.