Regényújság / A hülyeségen túl ÷ Család

“Mindannyiunk életében már gyermekkorunkban elhangzik egy mondat: Fiam, Te nem vagy normális!
Mivel ezt többnyire saját szülőnk vágja a fejünkhöz, egy percig se kételkedjünk benne, hogy ez így is van! Az idő múlásával a fenti mondatban foglaltak egyre inkább bebizonyosodnak. (Régen rossz, ha mondjuk már kettő van…)
A későbbiek folyamán már akár leletekkel is tudjuk bizonyítani, hogy találó volt a megállapítás. Nem kell ezt szégyellni, titkolni sem érdemes. Úgyis látszik rajtunk. Képzelhetjük, hogy a mi esetünkben nem így lesz, de ez csak önámítás lenne.
A fiatal (-nak még jóindulattal sem nevezhető) elsőkönyves szerző az emberi hülyeség problematikáját feszegeti. (Már amennyiben ez gondot okoz!?) Attól, hogy mások tudják rólunk, hogy agyilag gagyik vagyunk, még élvezhetjük az életet! Sőt…” Olvashatjuk Peter Woodpecker könyvének hátlapján. Következzék most A hülyeségen túl című könyv negyedik fejezete.

A civil élet más lett, mint bevonulásom előtt volt. A lyukkártyás gépek már elavultak, a csoportom is profilt váltott. Kezdhettem új dolgokat tanulni, már leporelló feldolgozó gépeket szervizeltünk. A társaság változatlan volt, a régi lazaság maradt. Reggeli újságolvasás, beszélgetések, nagy zabálások a Klauzál téri piacon. Amíg nem volt munka, a pincében berendezett pingpong-teremben töltöttük az időt. Néha sajnos egy-egy hibabejelentés is befutott, dolgoznunk is kellett. Változatlanul Klein Lacival voltunk párban, csak én bírtam elviselni őt a társaságból, ő meg engem. Vera a szülésznőképzőre kezdett járni a munka mellett, volt, amikor együtt tudtunk ebédelni, többnyire a Dunakorzó étteremben. Legendás volt ott a halászlé és hála gróf Szapáry Gyulának, a pompás, sertésmájra halmozott velősragu, a Szapáry-máj. Abban a 79-es punnyadásban úgy élhettünk, mint a gróf és a többiek a boldog békeidőkben. Véletlen egybeesés, hogy ugyanaz volt a Dunakorzó főnöke, aki annak idején a Hársfa éttermet vezette. Munka után nagyokat sétáltunk a városban, hol ketten, hol négyen a gyerekekkel. Hétvégeken a Városligetbe vagy a budai hegyekbe jártunk. Esténként a Március 15-e térre jártunk csókolózni, még szakadó esőben is. Szeretem az esőt. A fiúk nagyanyja elfogadott, bár nem lehetett neki könnyű, hogy a fia helyett most egy vadidegen van a családjával. Mondta Verának, hogy semmi kifogása nincs ellenem, tartson meg szeretőnek, és a család pedig maradjon vele az ő lakásában. Ez neki kényelmes volt, Vera mindenben ellátta, az unokáival is együtt lehetett, ideális helyzet egy nagymamának. Egy idő után, mikor látta, hogy a fiúk is elfogadtak engem, sőt már inkább velem vannak, mint vele, egy kis lelki nyomást próbált gyakorolni a gyerekekre. Szép lassan kezdett a helyzet elmérgesedni, bár mindez kultúrált körülmények között zajlott. Egyszer, mikor Vera dolgozott, és én Öcsivel és Baluval játszótéren fociztam, Öcsi a következőt kérdezte tőlem:

– Péter! Mikor veszel minket feleségül?

Öcsi ekkor volt 8 éves, Balu 12. Nem nagyon tudtam ezzel a kérdéssel mit kezdeni, valami jópofát akartam mondani, de a választ én sem tudtam. Világos lett, hogy a gyerekekkel nem lehet csak úgy játszogatni, nekik több kell, talán nekem is. Nem gondolkoztam a házasságon, pedig a kérdés jogos volt és találó. Abban maradtunk, hogy még kell egy kis idő, hogy helyre rakjuk a dolgokat. Verának elmeséltem a napközbeni sztorit, jót nevettünk mindketten, ez az a fajta nevetés volt, ami a végére szépen elhal, és az ember kínos csöndben marad, mert elgondolkozik, hogy aha, mi van, ha mégis. Ha még létezne a rákospalotai ház, nem lenne probléma egy próba együttélés. Nyilván a nagyihoz én nem költözhetnék, de nem mennék, még ha lehetne is. Ezt később elmeséltem a szüleimnek, de nem szóltak semmit. Úgy tűnt, hogy marad a szeretősdi, más variáció nem létezik. Pedig látszott, hogy mind a négyen már többre vágynánk. Nem hittem volna, hogy egy szerelem kapcsán két gyereket is kaphatok készen, és ezt még akarni is fogom!

Időközben a kecskeméti Zoli barátom felkeresett Apámék lakásán, amikor Pesten járt. Bemutatta a feleségét és annak az előző házasságában született egy év körüli gyerekét. Abban egyetértettünk, hogy fura az élet, én is hasonló helyzetben vagyok, de én egy gyerekkel és néhány évvel vezetek. Közben Ottó is megnősült. Verával együtt voltunk az esküvőjén. Március elején Apámék a következővel álltak elő:

– Költözzetek ide hozzánk, átadjuk a nagyszobát, mi a tiedbe megyünk.

Azt hittem, hogy nem hallok jól! A lakás 125 négyzetméter volt, a nagyszoba egymagában több mint 50, hely volt bőven, de azt sosem hittem, hogy valaha ilyen eszükbe jut. Apám másodszor okozott igazi meglepetést, és ez is meghatározó lett az életemben.

Verával és a gyerekekkel megbeszéltük a dolgot, és ők igent mondtak! A nagymama nem volt túl lelkes, hogy finoman fogalmazzak. Az még rendben, hogy a házi cselédjét elveszti, de, hogy az unokái nevelését egy pap gyereke fogja folytatni, már nehezen viselte. Meggyőződéses kommunista volt, én olyan lehettem a szemében, mint a sátán, bár sátán, ugye, nem létezik egy materialista számára. Akkor mondjuk én lehettem a retardált kizsákmányoló osztály utolsó csökevénye. Mindenesetre osztályidegenségemet nem, csak családidegenségemet érzékeltette, azt is finoman.

Egy hét múlva költöztek. A vállalati kollégák segítségével mindent flottul elintéztem. A szobát két részre választottuk egy szekrénysorral, végül is egy légtérben voltunk, mégis külön. Szerencsére Verának komplett háztartása volt, nem csak bútora, hanem konyhafelszerelése is. Én csak magnókkal voltam jól ellátva, amúgy a pucér seggem adtam a közösbe. Anyámék az én szobámba költöztek, ami fele akkora volt, mint az ő régi szobájuk, elfértek, bár gondolom, nem ez volt életük álma. Úgy éreztem, hogy egálban vagyunk, ez afféle kárpótlás lehet az elfecsérelt palotai ház miatt. Igyekeztünk a közös helyiségeket beosztani egymás között, három család kajálását, fogmosását, alvását kellett összehangolni. A lakás, mint korábban említettem, Apám nagynénje nevén volt, ő volt a főbérlő, volt vagy 70 éves, és az ő szobája változatlan maradt. A hosszú folyosóról az első ajtó nyílt Mica nénihez, a második a valamikori cselédszobába Apámékhoz, mi laktunk a folyosó végén, a nagyszobában. Talán Mica néni volt az egyetlen, aki határtalanul örült nekünk. Vera amúgy is mindenkivel kedves volt és mindenkinek segíteni akart, akár szükség volt rá, akár nem.

A konyhahasználattal voltak gondok, két gyereknek, ha éhes, nehéz azt mondani, hogy még nem a miénk a konyha, tartsatok ki. A békés együttélés érdekében úgy szerveztük meg az életünket, hogy ne kelljen együtt főznünk-kajálnunk, ebből nem lehet súrlódás. A fürdővel kevesebb volt a gond, a szüleim reggel gyorsan elhúztak otthonról. Vera közben munkahelyet váltott, szocpol előadóként dolgozott 8-tól 4-ig, ami kicsit jobban hangzott, mint a három műszak az egészségügyben. Szerencsére az én munkahelyem változatlan volt, ráértem bemenni, miután a gyerekeket elkísértem a suliba. Délután Vera elé mentem, együtt sétáltunk haza, a fiúk már önállóan közlekedtek. Igyekeztünk a lehető legkevesebb időt otthon tölteni, voltak súrlódások, de ezek ellenére is csak köszönetet mondhattam a szüleimnek a lehetőségért.

Akkoriban még komolyan vették a lakcímbejelentést, szóltam Apámnak, hogy jó lenne, ha aláírná Vera és a fiúk bejelentő lapját.

– Én? Soha! Ha majd tönkre megy a kapcsolatotok, csak nem fogok neki lakást keresni, hogy elköltözzenek! – húzott le a rögvalóságba az öreg válasza. Ez övön aluli ütésként ért mindannyiunkat. Azt hiszik, hogy ez csak átmeneti állapot? Tényleg családként funkcionáltunk, mintha mindig is együtt lettünk volna. Nekem egyáltalán nem okozott problémát a gyerekek nevelése, sőt teljesen természetesnek tűnt, amin én is csodálkoztam. Nem gondoltam, hogy olyan nehézség adódhat, amit Verával közösen ne tudnánk megoldani. Mióta őt megismertem, éreztem, sőt, tudtam, hogy nincs lehetetlen. Nem sokáig filóztunk a megoldáson. Mivel a főbérlőé a lakás, az ő aláírása kellett a papírokra, így egyik délután bekopogtunk az öreglányhoz, aki épp túl volt a zserbósütésen:

– Mica néni! Itt vannak a bejelentők, itt tessék aláírni, hogy most már végképp egy család lehessünk!

– Az esküvő mikor lesz? – kérdezte, miközben mosolyogva aláírta a papírokat. Erre nem nagyon tudtunk válaszolni. Nem gondolkoztunk rajta, ráadásul Vera kapott özvegyi nyugdíjat, a fiúk árvaellátást, így voltunk anyagilag stabilok, az én fizetésem nem lett volna elég pótolni ezeket. Elvoltunk, de mégis kiszolgáltatottnak éreztük magunkat, és valahogy nehezen akart összejönni a teljes függetlenedés a rokonoktól. Azt már tudtuk, hogy előbb-utóbb valami saját lakás után kell néznünk. Jártuk az ismerős ügyvédeket. A pártállami tulajdonok között sokféle lehetőség volt halászni, nem feltétlenül pénz kellett hozzá. Volt például lehetőség papíron albérletbe költözni, hogy esetleg a bérleti jogot lakásra cseréljük. Volt esély eltartási szerződést kötni egy ügyes manőverrel, de végül is egyik sem sikerült. Ottó egyik kollégája épp egy társasház építéséből akart kiszállni, mi átvettük volna a részét, de nem volt annyi pénzünk, amennyi kellett volna, helyesebben fogalmazva, Veráéknak nem volt annyi pénzünk, mert nekem semmim sem volt, csak ő és a fiúk… Egy ügyvéd javasolta, hogy házasodjunk össze, mert akkor a lakáshoz jutás is simább, ha van elég pénzünk. Vera sógoráék tudtak volna kölcsön adni, de még vagy 60.000 forintunk hiányzott a beugróhoz. Gondoltam, Anyáméknak is megérne ennyit, ha megszabadulhatnánk egymástól. Csak kölcsönről lenne szó. Egyik délután szóltam Apámnak, aki délutánonként már 2 után otthon volt, és egy szál gatyában Bach lemezeket hallgatott a foteljában, hogy szeretnék vele beszélni.

– Holnap 3-kor várlak a konyhában! – ennyi volt a válasz. Rendes volt, hogy ilyen gyorsan tudott fogadni, elvégre közeli hozzátartozója voltam…

Másnap a megbeszélt helyen és időben előadtam, hogy kéne egy kis lóvé kölcsön, és őszre már itt sem leszünk.

– Anyáddal is meg kell beszélnem! 2 nap múlva ugyanitt, ugyanekkor! – diplomáciai érzéke az volt az öregnek.

Szegény Bach már évszázadok óta halott, talán várhatott volna, tekintve, hogy én meg még élek, de néhány nap nem lehet probléma.

Érdekes, hogy Anyám időnkét eltűnt. Volt, hogy karácsonyeste nem volt velünk, de ez korábban is előfordult, ebből látszott, hogy nem előlünk menekül. Néha előfordult, hogy a fiúkra ők vigyáztak, ha színházba mentünk, de ez nem volt gyakori. Inkább a másik, az eredeti nagymama volt az ügyeletes.

A megbeszélésen már mindketten ott voltak. Elmondtuk, hogy kéne a pénz, ők igent mondtak. Másnap Debrecenbe utaztam a sógorékhoz, hogy a kért kölcsönt magammal hozhassam. Egy nappal később Apám leforrázta a lábát fürdés közben és kórházba került. Meglátogattuk a kórházban, mondta, hogy rendbe jön, minden úgy lesz, ahogy megbeszéltük. Az ügyvéd elkészítette a papírokat, egy hét múlva kellett megkötni a szerződést, akkorra kellett a pénz. Apám még kórházban volt, Anyámnak szóltam, kéne a lóvé. A következőket mondta:

– Csak nem gondolod, hogy odaadom a pénzt? Abból inkább veszek egy kis házat Budakeszin, Apádnak arra nagyobb szüksége lesz! Amúgy is majdnem megfulladunk a kis szobánkban, kell a szabad levegő!

Köpni, nyelni nem tudtunk. Azt hittük, hogy az általunk választott megoldás mindenkinek jó! Hát, tévedtünk… Szerződés ugrott, tovább próbálkoztunk a lakásszerzéssel. Egy szeretetotthoni tranzakció esetén az otthonba kerülők volt lakásának megszerzésére nyílt reális lehetőség. Ezt én intéztem, bár Apám egyházi vonalon nyilván többet tudott volna tenni, de nem aktivizálta magát. Később sem hozta szóba az elmaradt kölcsönt, gyorsan napirendre tértek e felett.

A lebonyolítást egy egyházi ügyvéd végezte, neki már gyakorlata volt az ilyenben. Letétbe helyeztük nála a kért pénzt, ehhez elég volt a sógoréktól kapott kiegészítő összeg. Még két nap lett volna az üzlet nyélbe ütéséhez, amikor az ügyvéd egyszerűen eltűnt. Sőt, a letét összegét is felhasználta más ügyéhez. Szóltam Apámnak, ő mégis házon belül volt a cégnél, nem kéne, hogy én keverjem fel a szart, jobb lenne, ha ő intézné a pénz visszaszerzését. Teljesen felháborodott az egész ügyön, azon, hogy leléptek a pénzünkkel. Telefonon intézkedett, mondta, 2 nap múlva velünk jön a pénzért, mert visszakapjuk, de a lakásból nem lesz semmi. Ezen még háborgott egy darabig, sőt még a kérdéses időben is eléggé felhúzott állapotban volt. Egy kollégájával előbb emelt hangon beszéltek, majd pár percre eltűntek a másik szobában. Ott, hogy mi történt, sosem derült ki. Apám zavartan kijött, és csak annyit mondott, mehetünk, a pénzt holnap visszakapjuk. Így is lett, és ez a beszélgetés is azok közé az események közé sorolódott, amikre később sem derült fény.

Másnap összeültünk a fiúkkal, hogy megbeszéljük a további jövőnket. Egyre inkább úgy tűnt, hogy Budapest lakás szempontjából reménytelen. Pedig minden ideköt minket, jó állásunk van mindkettőnknek. Nekik jó a sulijuk, de mégis mennünk kell. Azon gondolkodtunk, hogy hova is költözhetnénk. Verának három nővére volt, egy a Dunántúlon, egy a Duna-Tisza közén, egy pedig a Tiszántúlon élt a családjával. A legközelebb a szívéhez a debreceni testvére állt, ők segítettek neki mindig, mindenben, tőlük kaptuk a lakásba kissé sikertelenül befektetett pénzt. Akkor legyen Debrecen. Feladtunk egy lakáshirdetést, valaki csak jelentkezik.

Ettől függetlenül éltük a szokásos életünket. Többnyire csak estére mentünk haza. Volt, hogy Anyámék egy “fontos” vendéget vártak estére, és felháborodva szóltak, hogy ne vacsorázzunk töltött káposztát, mert az egész lakás büdös lesz! Oké, a zsíros kenyér csak nem zavaró!? Egyébként Apám egy évfolyamtársa volt a vendég, aki évtizedek óta Németországban élt. Biztos szívesen beleszagolt volna a régi hazai illatokba…

A szüleim végül megvették az áhított Budakeszi házat. Nem tápláltam nagy jóindulatot az akció iránt, de, ha elfogulatlanul gondolok vissza, a ház inkább szerszámoskamrának tűnt, víz sem volt, és ráadásul a telek mezőgazdasági területnek volt minősítve, nem üdülő körzetnek, de Apámék lelkesek voltak. Igaz, én is örültem annak idején a rákospalotai házrésznek.

Egyik délután a fiúk szóltak, hogy az iskolában van egy kis probléma. Ez nem pontos így, az érdekesség mindig a részletekben bújik meg, ugyanis Öcsi, hazatérve a suliból, még a lakás folyosóján közölte, hogy azt hiszi tetves, legalábbis a suliban ezt mondták. Apám is épp ott tartózkodott, talán a mosdóból jött ki délutáni viseletében (alsógatya, trikó), a hír hallatán lába megroggyant, és önkéntelenül gyérülő üstöke felé kapott, mint a katona, aki a sebre helyezi a kezét, ha eltalálják, de tudja, hogy már késő. Vera nagyítóval kereste az élősködőket, egy darabig még számoltuk is, de túl sok volt… Másnap megyek a gyógyszertárba, mondom a gyógyszerésznek:

– A kutyám, azt hiszem, tetves, nincs valami szer ez ellen?

– Az én kutyáim is a belvárosba járnak iskolába, az egész falka tetves a Münnich Ferenc utcában! – jegyezte meg diszkréten a gyógyszerész. Este szépen bekentük egymást, sőt még Apáméknak is vettem szert. Apám egy darabig hőbörgött, hogy ki hallott még ilyet, de bekente a fejét ő is. Pedig kár volt izgulnia, már lassan összeért a homloka a nyakával, ami a hajat, vagy inkább annak hiányát illeti. Hát igen, nehéz a nagyszülők élete… Közben a fiúk nagyanyja rájött, hogy nem nagyon tudja fenntartani a lakását, szerette volna elcserélni. Vera mondta neki, hogy inkább cserélje két kisebbre, a különbözetet ő kifizeti, de elutasító választ kapott. Úgy tűnt, valami közös hullámhosszon mozog ez a generáció, amit mi nem fogunk, mintha szálka lennénk a szemükben…

Akkor még volt olyan törvény, hogy ha valaki Budapestre költözik, 5 éven belül nem igényelhet ott lakást.  Ez Veráékra is vonatkozott, de a házasság erre is megoldást jelentett volna. Egy esküvő nem probléma, mondtam én, de azért még meg kellene beszélnünk. Ha összeházasodunk, csak a fiúk árvaellátása marad, az özvegyi nyugdíj ugrik, a spórolás kizárva. Közben kaptunk néhány ajánlatot Debrecenből. A sógor járta végig a jelentkezőket, mi csak azt néztük meg, amelyik elérhetőnek tűnt. Volt egy nénike, aki a 1 1/2 szobás lakását adta volna el, azt én néztem meg Apámmal. Kicsi volt, de jó lett volna, na ez volt az az eset amikor a pénzünk nem volt elég. Egy másik kégliben már több fantázia lett volna. Ez egy belvárosi 3 szobás tanácsi lakás volt. Ezeket a lakásokat, ugye, elvileg nem lehetett adni-venni, csak cserélni, ezért az volt a gyakorlat, hogy a felek látszatcserével leplezték a valódi pénzmozgást. Egyszerű fiktív csere kapcsán jutottunk volna hozzá, az ottaniak néhány hónapra jelentkeztek volna be Apámék lakásába. A pénz is elég lett volna. Minden jól alakult, csak az nem, hogy Apám közölte, ide nem jelentkezik be senki. Ez már valahonnan ismerősnek tűnt. A Mica nénis trükköt nem akartam eljátszani még egyszer. Pedig Apámék már biztos szabadultak volna tőlünk, de ahol csak lehetett keresztbe tettek. Hogy még nehezebb legyen a helyzet, a munkahelyeinken egyre jobban alakultak a dolgok, Vera jó kollektívába került, szerette a munkáját is. Én is belejöttem az új gépek javításába, sőt a véletlennek köszönhetően egy újabb esélyt kaptam. A cég, amelyiknek a gépeit javítottuk, osztrák volt, és mivel jól dolgoztunk, meghívtak minket 1 hét jutalomtanfolyamra a kollégákkal, Bécsbe. A cég intézte a kiküldetés dolgait, röhögtem is magamban, amikor a határt átléptük, hogy annak idején azt mondták, hogy 5 évig semmi nyugat a titkos katonai objektum után. Akkor mellbevágott a rothadó kapitalizmus és a mi épülő szocializmusunk közötti különbség. Ámultunk az árubőségen. Délelőtt tanfolyam volt, ebéd után arra mentünk, emerre akartunk. Mondták a helyiek, hogy minden boltban más az ár, mielőtt vásárolnánk, járjuk körbe az üzleteket. Jegyzetfüzettel felszerelve csatangoltunk Klein Lacival, ha már pénzünk nem volt vásárolni, írogattuk az árakat. Mivel a banán, ami nálunk sokszor kuriózumnak számított és szeletekre osztva eszegettük esténkén, ha hozzájutottunk, olcsóbb volt, mint a villamosjegy, banánt zabáltunk egy hétig, csak, hogy spórolni tudjunk. Nem villamosjegy helyett ettük, ezt csak az ára miatt mondom. Azon a héten nem sokat kakáltunk, enyhe szorulással, de teli pocakkal róttuk az utcákat. Az utolsó előtti napra kész volt a forgatókönyv, mit, hol, mennyiért. Egy osztrák kolléga szólt, hogy elvisz minket egy bevásárló központba a városon kívül, ott nézzünk körül. A pofánk majdnem leszakadt az árakat látva, egész héten potyára caplattunk, itt minden sokkal olcsóbb volt. Ezek a kapitalisták tényleg tudtak élni, és a sok szocival kicseszni… Ekkor már csak egy probléma volt, termékcsoportonként csak maximum 5 darab akármi volt behozható kis hazánkba. Vettem farmert Verának (Levis! Akkor!), játékokat a fiúknak, többek között egy motoros kishajót, amit később több ízben megpróbáltak vízre tenni a csónakázó tó közepén, és félig-meddig távirányíthatós volt, ugyanis magától elment, és ha egy madzagot kötöttek hozzá, vissza is lehetett húzni. Magamnak csak Cat Stevens lemezeket hoztam volna, amennyit csak bírok, de annyi pénzem nem volt, pedig vittem dugiban is. Ennyi jó lemez, és pont most nincs pénzem! (Igaz előtte sem volt soha…) Csak az vigasztalt, ha mind megvenném, a határon úgyis elvennék. Bespejzoltunk dobozos sörből, virág illatú szappanokból, amik akkor csak nyugaton voltak kaphatóak. Ezen a maiak csak röhögnek, de tényleg így volt. A határon jól be voltunk szarva, de nem volt semmi gond, átjöttünk. A költségek bejöttek az itthon eladott cuccokból, még egy kis haszonra is szert tettem. Ekkor éreztem először, hogy a kereskedelemmel kéne inkább foglalkoznom, valami zsidó vér is csörgedezhet az ereimben.

Egy svájci cég is próbált nyomulni a szakmában, ők is ugyanolyan gépeket kezdtek forgalmazni Magyarországon, mint a mi osztrákjaink. Csak a márkanév külömbözött, és a kinézet, a működési elv azonos volt. Egy 60 és a halál közötti korú hölgy volt a szervizesük, egy rohadt szót nem tudott magyarul, én viszont kiválóan nem tudtam németül, pompásan megértettük egymást. Az első gép üzembe helyezését ketten végeztük, jókat beszélgettünk, annak ellenére, hogy egy szót sem értettünk egymásból. Néha még poénkodtam is, az egyik ilyen viccemet a Mámi meg is értette, mert akkorát röhögött, hogy az ajkai között támadt résen kicsusszant a protézise. Komolyan közeli kapcsolatba kerültünk, bár rém ronda volt, de aranyos. Távozásakor azt mondta, hogy majd jelentkezni fog, csak várjam ki a végét. Onnan tudom, hogy ezt mondta, hogy le is írta egy üdvözlőkártyára, és Apám le tudta fordítani.

A vállalatom rendes volt, szakszervezeti beutalót kaptam Balatonfenyvesre. Két hét együtt a családdal!  Éljen a szakszervezet, aki gondoskodik a dolgozók tartalmas pihenéséről! Pocsék idő volt végig, többnyire kabátban ücsörögtünk a Balaton partján. Pedig papíron nyár volt. Megpróbáltuk úgy felfogni, hogy a németek is ilyen időben mulatnak az északi tenger partján, és máris jól éreztük magunkat, ez volt az első közös, rokonmentes időszakunk. Az utolsó nap a fiúkkal úgy döntöttünk, hogy ha már a Balatonon vagyunk, egyszer azért meg kellene fürödni. Ők jól úsztak, én csak inni szerettem a vizet, abból is csak a szódát. De egy igazi apa, nem hátrálhat meg ilyen apróságon. Én vittem be őket a vízbe. Ők lubickoltak, én meg csak álltam a szélben, a biztonságos gatyavonalig beleereszkedve a 15 fokos vízbe. Hála Istennek, egy idő után megunták a pancsit, végre kijöhettem. Csoda történt, nem lettem beteg! Csak 1 hónap múlva. Azt vettem észre, hogy állandóan könnyezne a kígyó, azaz mindig pisilnem kell! Sőt, nem csak úgy érzem, kell is! Elég vidám napjaim voltak a munkában, busszal és villamossal jártuk amúgy is a várost, most még a klotyókat is útba kellett ejtenem. Bármikor meg tudtam tervezni úgy az útvonalat Pesten, hogy a lehető legtöbb közvécét ejtsük útba. Kezdett idegesíteni a dolog, felkerestem a Csengeri utcai urológiát. Itt végképp elvesztettem a szüzességemet, most már hátulról is… Prosztatagyulladás. Kérdezte a doki, mostanában nem volt-e valamilyen urológiai problémám, mert akkor összeszedhettem egy kis fertőzést, aminek nem tett valami jól a balatoni állófürdő. Mondtam, találat! A vizsgálat után még vizeletmintát kellett kreálnom. Csak álltam a klotyóban, és vártam a csatlakozást. Most meg bezzeg nem sikerül, amikor kell, pedig egész Budapestet körbe hugyoztam az előző hetekben. Vera hordta a kólákat a büféből, én folyattam a WC-ben a csapokat, mire végre produkálni tudtam. Jó, hogy nem lettem olimpikon, a doppingtesztbe biztos belehaltam volna. Végül is kikezeltek, bár megjegyezték, hogy ez egy életen át fog kísérni, jobb, ha szokom a gondolatot.

Innentől kezdve egy kissé stresszesebb voltam. Figyeltem ifjú testem működését, és aggasztó jelekre lettem figyelmes. Egyik nap mentem haza a munkából, és a buszon azt kezdtem érezni, hogy nem nagyon látok! Gyorsan leszálltam, és futva indultam hazafelé. Ez, utólag visszagondolva, nem igazán adekvát viselkedés, ha az ember akut vakságot tapasztal magán, azt sem láttam, merre megyek, busszal előbb haza értem volna. Otthon egy kicsit jobb lett, de nem voltam jól. Telefonáltam Verának, próbáltam megnyugtatni, mondtam neki, lehet, hogy ismét megözvegyül. Rohant haza szegény. Azt mondta, semmi izgalom, majd elmúlik, de most először nem tudott elég erőt önteni belém. Kihívta a körzeti orvost. Ez egy 60 év körüli vénlány volt, reméltem, hogy a tapasztalata erősebb, mint a látása, mert olyan vastag szemüveget viselt, amihez képest a szódásüveg alja hártyavékonynak tűnt. Magabiztosan állította fel a diagnózist:

– Magának valószínűleg leszakadt a tüdeje!

Vera majdnem bebukott a szekrénysor mögé a röhögéstől, viszont én elvesztettem a humorérzékemet, ez a szöveg olaj volt a tűzre! Éreztem, hogy belül lötyög a leszakadt tüdőm! Beutaló, röntgen. A taxi lassan ért oda, és egy örökkévalóságnak tűnt, mire az eredmény elkészült. PTX-nek nincs jele, állt a leletemen. Jó, hogy Vera velem volt, mert ő tudta, mit jelent. Én azt hittem, hogy már a PTX-em sem működik, közben kiderült, hogy nem szakadt le semmim, sőt ki sem lyukadt! Vera adott egy Seduxent, és attól végre megnyugodtam, a helyére került a tüdőm is. Sőt még vacsorázni is elmentünk, vacsi után végre rá is gyújthattam. Jól esett, bár eszembe jutott, hogy biztos szelelt a füst a PTX-emben.

Tamás doktorra gondoltam, ő legalább nem ártott egy betegének sem a hülye diagnózisaival. Igaz, nem is nagyon tudta, hogy kinek mi baja lehetett. 1980-at írtunk ekkor, és mivel nem volt évvége, Lennon még élt, vele kicsit később egy rossz pillanatban egy őrült végzett a szabad világban, Viszockij viszont már meghalt, az ő szabadságát az őrült világ őrölte fel infarktus formájában. Mi már biztosak voltunk abban, hogy az Isten minket egymásnak teremtett, gyerekestül. Jó volt, hogy a fiúkkal mindent meg lehetett beszélni, és segíteni is tudtam nekik. Hol virágkarót faragtam politechnika órára, hol rajzoltam, hol más hülye házi feladatot oldottam meg helyettük. Volt, hogy este jutott csak eszükbe a másnapi házi, lefekvés előtt. Nekiláttunk Verával elkészíteni a közlekedési terepasztalt, és reggel, mikor felébredtek, ott várta őket készen minden. Bizton állíthatom, hogy jobb jegyeket kaptam, mint gyerekkoromban, igaz gondosabban is dolgoztam, mint annak idején…

Szerencse, hogy az Operaház környékén még este is nagy zaj volt, a zúgás elnyomta házaséletünk zajosabb epizódjait, jutott idő és lehetőség egy kis szexre is. Sityakot használtunk a gyermekáldás elkerülése érdekében. Kettő kellemesen elegendőnek tűnt. Volt úgy, hogy az akció végén elveszett a védőeszköz. Ekkor elemlámpával keresgéltünk, nehogy a gyerekek valamit is észrevegyenek. Totál elveszett, alig aludtunk reggelig, mert sehol sem találtuk, idegesek voltunk, hogy lebukunk. A reggeli beágyazáskor a paplan huzatból esett ki a keresett tárgy, mondta is a szekrény mögül álmosan előtántorgó Balu, hogy „nézd, Öcsi, egy koton!” Ennyit a titkolózásról és a szexuális felvilágosításról.

Áprilisban rájöttem, hogy jobb lenne összeházasodni, akkor még nem volt nagy divat az élettársi közösség. Tudtam, hogy a gyerekeket nem vehetem a nevemre, de mégis tisztább lenne minden. Egy probléma volt csupán, hogy az asszonykéréshez gyűrű is kell. Mica néni segítségét kértem, mikor egyszer ismét megkérdezte, hogy mikor lesz az esküvőnk, mondtam, mihelyt találok egy gyűrűt, mert pénzem az nincs. Nem azért, mert feléltem, de a bérem még mindig 1950 forint volt, és ez csak a túlélésre volt elég. Mondta, hogy neki van, szívesen nekem adja. Így is lett. Rá lehetett számítani.

Egyik este, mikor már a fiúk aludtak, elérkezettnek éreztem a pillanatot, és mi is ágyba készülődtünk, megálltam a nő előtt honvédségtől örökölt pizsamámban, és megkértem a kezét. Szegény, igent mondott, pedig akkor még nem is sejtette, hogy később mi lesz belőlem… A két lurkó békésen horkolt a szekrény mögött, az utcáról kellemes aláfestést adott a Népköztársaság útja lüktetése, igazi romantikus pillanat a nyolcvanas évek elejéről

Az eljegyzési vacsoránk a Várban volt, a Fekete Hollóban. Gyertyafény, egyebek. Felhúztuk egymás ujjára a gyűrűket. A vacsorához csatlakozott Tamás doktor is, éppen Pesten volt, és nem lepődött meg rajtunk. Ő, aki a proszektúrán az élet végefőcímét látta, elég biztos emberismerettel rendelkezett. Sok boldogságot kívánt, majd végig röhögtük az estét. (Verának volt pénze igazi jeggyűrűkre…)

Másnap este a gyerekekkel együtt vacsorázni mentünk. Vacsora után kérdeztem Öcsitől:

– Emlékszel még, mit kérdeztél akkor a játszótéren? Tegnap megkértem az összes kezeteket, hamarosan feleségül veszem az egész családot!

Nem látszott rajtuk döbbenet, és egy újabb fordulattal megint sikerült zavarba hozniuk, ugyanis azt kérték, hogy ők is lehessenek ott az esküvőn! Mondtuk, hogy izé, ez nem valami jó ötlet, inkább nélkülük intéznénk, de ezt is megértették. Általában igaz volt, hogy nem kellett nekik sokáig magyarázni a dolgokat.

Az esküvőt csak egy hónappal bejelentés után lehetett megtartani. Elkészítettem, ami kellett, vittem a papírokat, összeraktam egy kazettát a legkedvesebb közös zenéinkkel. A November 7. téri házasságkötő teremhez tartoztunk körzetileg. Ott mindent megbeszéltem, kérdezték, hogy zene vagy szavalat kell-e. A zene kész, én hozom, a verseket útálom, azt felejtsük el. Kérdezték, hogy hányan leszünk, és melyik teremben legyen a szertartás. Mondtam, nekünk elég az előtér is, mert maximum 8-an leszünk, de lehet, hogy csak hatan. Kaptam egy nyomtatványt, amivel a Honvéd Kórházban lévő orvosi rendelést kellett felkeresnünk, házassági tanácsadás miatt. Furcsállottam, hogy a katonasághoz tartoztak a heteroszexuális kapcsolatok, de egy hét múlva már ott voltunk. Egy idősebb doktornő volt a “felhomályosító”, szépen végighallgattuk a mondókáját. Közben fogtuk egymás kezét. Mondta, hogy aranyosak vagyunk, biztos majd szeretnénk gyereket is, arról is beszéljünk!

– Nem, köszönjük, elég a mostani kettő – mondtam erre.

– Maguknak már vannak kisgyerekeik? – hüledezett. – Mekkorák a picik?

– 13 és 9 évesek!

Talán azóta sem tért magához.

Májusban volt az esküvőnk. Anyám két nappal a nagy nap előtt bevonult egy kórházba epeproblémái miatt. Vera tanúja egy osztálytársa volt (akinél az első közös szilveszterünket töltöttük, a térdreszelős kárpitú kanapén), az én tanúm Ottó volt. Ő kezelte a magnót, hogy a zenék stimmeljenek. A férjen és feleségen, azaz rajtunk kívül Apám is ott volt, sőt saját felelősségére Anyám is kijött a kórházból. A házasságkötő terem felé vezető utat egymásba kapaszkodva, gyalog tettük meg, elsősorban az összetartozás, másfelől pedig az előző napon a bizományiban vett magas sarkú cipők miatt. A szertartás előtt, kérdezték, hogy nem vagyok-e ideges, rajtam kívül már minden jelenlévő átesett ilyenen, ők csak tudják.

– Á, dehogy! –mondtam magabiztosan, és harmadszor is kimentem a klotyóra pisilni, majdnem nélkülem kezdődött az egész. A szertartás gyors volt, mi végigröhögtük az egészet, Anyám végigzokogta, Apám meg ott volt velünk…

Szépen hazasétáltunk, és mikor a fiúk is hazaértek a suliból, kezdődött a buli. Egy hidegtálat csináltattunk a Mézes Mackóban, beszélgettünk, mire végre mindenki elmúlt, hullafáradtan estünk be az ágyba. Ennyit a nászéjszakáról. Másnap reggel irány Dobogókő. Ott mindent bepótoltunk. Két nap után jöttünk is haza, mert a srácok már vártak.. A gyerekekkel, pár hónappal később együtt mentünk az igazi nászútra, a nyári szünetben egy hetet töltöttünk, persze, a Pilisben. Mivel 6 ágyas szobánk volt, az utolsó 2 napra Ottó és a felesége is csatlakozott hozzánk.

Az életünk nem változott semmiben sem. Az özvegyi nyugdíj megszűnt, a fiúk továbbra is kapták az árvaellátást. Ezt csak rájuk költöttük. Mivel már egy család lettünk papíron is, végre beadhattuk a lakásigénylésünket a helyi Tanácsnál. Egy kétgyerekes családnak volt rá esélye, hogy úgy 10 év múlva már meg is kapja a lakást. Közben kaptam egy levelet a svájci protkós Mámi cégétől, aki megígérte, és valóban jelentkezett, hogy felkérnek a közeljövőben megnyíló magyarországi lerakatuk vezetésére. Időm volt bőven gondolkodni, egy fél év múlva lett volna aktuális.

Egyszer Verával sétáltunk Pesten, mikor Klári jött velünk szemben. Szia, sziasztok, és már mentünk is tovább. Közben a sógor változatlanul járta a lakáshirdetéseket. Év vége felé jelzett, hogy van egy debreceni belvárosi házrész, megfizethető áron. Leutaztunk, megnéztük. Egy száz év körüli utcai ház hátsó telkén volt egy felújított házrész. 48 négyzetméter volt, egyszobás, de az a szoba 25 volt az egészből. Jól nézett ki, csendes volt. Egyből beleszerettünk. Volt néhány kérdés, a „hogyantovábbal” kapcsolatban. Jó, esetleg megvesszük a házat, de hol fogunk dolgozni? Az iskola nem probléma, a fiúk amúgy is kétévenként váltottak iskolát, segítenek a sógorék is, de nekünk nem lesz könnyű. Egy hétig gondolkodtunk, próbáltuk az álláslehetőségeket felmérni, én többször jártam Debrecenben gépet javítani, gondoltam, ott majd sikerül munkát találni. Vera pesti cégének is volt leányvállalata itt, reméltük, hogy ott el tud helyezkedni.

Végül megkötöttük az adásvételi szerződést. Boldogan utaztunk vissza Pestre. Csak Anyám volt otthon. Gondoltuk, hogy gyorsan megosztjuk az örömhírt vele. Bekopogtam, mentem elől, mondtam, képzeld, vettünk egy házat vidéken, de tovább nem is jutottam.

– Takarodjatok! – mondta.

Szegény Vera épp, hogy beért, már fordultunk is vissza. Teljesen ledöbbentünk! Anyám sosem volt könnyű eset. Volt, hogy Vera virágot hozott neki, bekopogott hozzá, átadta a virágot. Anyám egy pillanat után bevágta a szemetesbe. Másnap elnézést kért, azt mondta, rossz napja volt a munkahelyén. De ez alkalommal másnap sem szólt hozzánk egyikük sem. Már biztosak voltunk abban, hogy jól döntöttünk.

Állás ügyben többször jártunk Debrecenben, nem sok sikerrel. Verának azt mondták, hogy szívesen átvennék, de mivel a pesti bére jóval meghaladja az itteniekét, inkább nem alkalmazzák. A cégek, akikhez jártam javítani, mind elutasítottak.. Egy helyi ismerős ajánlott egy maszek írógépjavítót, aki profilbővítést tervezett. Ő volt az egyetlen, aki állást ajánlott márciustól. Jártam egy szolgáltató cégnél is. Ott elektronikai műszerészt kerestek. Kerestem a főnököt. Ezzel nyitott:

– Keszeg vagyok, mint a hal, Hi-hi-hi!

Nem látszott rajta, hogy hal lenne, gondoltam a neve lehet. De miért nevet rajta, eddig nem tudta?

– Mi volna a munka? – kérdeztem.

– Azt nem tudom, majd keresünk valakit, aki elmondja!

Elindultunk egy nagy csarnokba, mire végre jött valaki szembe. A hal megszólította:

– Te ki vagy, hol dolgozol? – kérdezte.

– Nem ismer meg főnök, Béla vagyok, a karbantartóktól. – így a pasi.

– Mióta dolgozol nálunk, hogy nem vagy ismerős?

– Úgy három éve, főnök!

– Na akkor meséld el ennek, hogy mi lenne a dolga!

Béla annyit mondott, hogy nyugis hely, bár a pénz nem valami sok. Időnként felmászunk a tartályok tetejére, és lecsapoljuk a pakurát! Ennyi. Úgy tűnt, nem erre vágyom, de visszafelé összefutottam a Keszeggel.

– Jössz hozzánk dolgozni? – kérdezte.

– Még gondolkodom, de hamarosan döntök, hívom telefonon! – ezzel váltunk el.

Kijöttem a telepről és az első telefonfülkéhez érve kikristályosodott bennem a válasz. Már hívtam is.

– Ponty urat keresem!

– Nem Keszeg? – kérdi a központos.

– Hal ez is, az is, nem mindegy? – kérdeztem vissza.

– Végül is mindegy, mert valahová eltűnt!

– Akkor csak egy üzenetet kérek átadni: sajnos nem leszek a kollégája, de köszönöm a lehetőséget! – zártam a beszélgetést.

Maradt a maszek írógépes a profilbővítéssel.

A gyerekek a téli szünetben már leköltöztek Vera testvéréhez, Beírattuk őket az új iskolájukba, félévtől ott folytatták a tanévet. Vera végül a klinikán talált állást, mint ápolónő, két műszakban. Én elköteleztem magam az írógépesnél.

Pár nappal később felmondtunk a munkahelyeinken. Ennyi döbbent arcot még sosem láttunk azelőtt. Mindketten nagy lehetőségek előtt álltunk. Szerettük, amit csináltunk, minket is szerettek. Ennek ellenére mégis úgy döntöttünk, hogy mindent a nulláról kezdünk. Sőt, inkább a mínuszról. De együtt. Engem előbb engedtek el a cégemtől, így időnkét lejártam, hogy lakhatóvá tegyem a házrészt. A fiúk is sokat segítettek. Minden készen állt a költözésre. A kollégáim jöttek megint pakolni. A sógor szervezte a kocsit, és a debreceni lepakoló embereket. A költözés napján, mire reggel felébredtünk, a szüleim már nem voltak otthon. Előző este, mondtuk, köszönjük, hogy itt lehettünk, szívesen látunk titeket Debrecenben! A visszajelzés csak ennyi volt:

– Talán majd ősszel, addig más dolgaink vannak!

Ekkora egyetértést még nem tapasztaltam a Szüleim között ez előtt…

Felpakoltunk minden cuccot, ezek többségükben Vera holmijai voltak. Nekem volt egy kofferom, 2 magnóm, és a biciklim, amivel rendszeresen törtem magam gyerekkoromban. Nem sok egy 26 éves embertől. Egy koffer és más semmi, csak az emlékek. Pénzt, azt nem örököltem. Még a végén mi hívtuk föl telefonon Anyámat és Apámat, hogy csók elmentünk! Nem haltunk bele a drámai búcsúzkodásba…

Egy kolléga kérdezte, hogy mi hogyan jutunk Debrecenbe, mondtuk, hogy vonattal. Ő felajánlotta, hogy. Klein Lacival együtt levisz minket, így az út vidámabb volt, nem volt sem idő, sem lehetőség a múlton rágódnunk. A jövőn pedig nem akartunk, mármint rágódni, azért úgy gondoltuk, tudunk még tenni a későbbiekben!

Ketten – meg még ketten –, mindenre képesek vagyunk! Vagyunk?

@ Ad Librum Kft. Minden jog fenntartva.

A KÖTET ELŐZŐ FEJEZETE ITT OLVASHATÓ.