Regényújság / A hülyeségen túl ÷ Gyerekek

“Mindannyiunk életében már gyermekkorunkban elhangzik egy mondat: Fiam, Te nem vagy normális!
Mivel ezt többnyire saját szülőnk vágja a fejünkhöz, egy percig se kételkedjünk benne, hogy ez így is van! Az idő múlásával a fenti mondatban foglaltak egyre inkább bebizonyosodnak. (Régen rossz, ha mondjuk már kettő van…)
A későbbiek folyamán már akár leletekkel is tudjuk bizonyítani, hogy találó volt a megállapítás. Nem kell ezt szégyellni, titkolni sem érdemes. Úgyis látszik rajtunk. Képzelhetjük, hogy a mi esetünkben nem így lesz, de ez csak önámítás lenne.
A fiatal (-nak még jóindulattal sem nevezhető) elsőkönyves szerző az emberi hülyeség problematikáját feszegeti. (Már amennyiben ez gondot okoz!?) Attól, hogy mások tudják rólunk, hogy agyilag gagyik vagyunk, még élvezhetjük az életet! Sőt…” Olvashatjuk Peter Woodpecker könyvének hátlapján. A hülyeségen túl című könyv hatodik fejezete következik.

Az eddigiekben többnyire a saját és közös életünkről írtam. Mindez, nem történhetett volna így, amennyiben a gyerekek maximálisan nem segítenek mindenben.

Nehéz volt mindannyiunknak egy új életet elfogadni. Végül is teljesen idegenek voltunk egymásnak. A Papájuk nem sokat volt velük, állandóan a szolgálati ügyeit intézte, rendszeresen áthelyezték. Ekkor az egész család követte. Már volt gyakorlatuk az iskolaváltásban, de apacserében még nem.

Én sem tudtam elképzelni, hogy egyik pillanatról a másikra népes családom lesz. Ha valaki azt mondja nekem, hogy rögtön két nagyfiúval kezdem a házaséletemet, biztosan kiröhögöm. Gondoljunk csak a Klári féltestvérére való felvigyázásra. Sosem vágytam gyerekre, szerintem a felnőttek nagy részét is nehéz elviselni, a gyerekkorukban meg még a később elviselhetők is kibírhatatlanok. Főleg az első 3 év nehéz, amikor még egyáltalán nem érteni őket. Nekem szerencsém volt az enyéimmel, már bíztató értelemmel rendelkeztek, amikor összekerültünk. Sokkal nehezebben indult a kapcsolat a saját lányommal. Először nem is nagyon tudtam felfogni az érzést, hogy gyerekem van. A két fiúval barátként kezdtünk, csak később váltam igazi apjukká. Vera, ismerve az előzményeket, kiválóan vitte a családfő szerepét előző házasságában, ő volt állandóan a fiaival. Hárman mindent flottul megoldottak, s ha szükség volt rá, Papa ott volt a háttérben. Mikor én a képbe kerültem, nem tudhattam, hogyan fognak engem elviselni. Balu szerencsére egymagában is elvolt, néha úgy éreztem, csak útba vagyunk neki. Állandóan olvasott, közben megszűnt körülötte a világ. (Ezt a tünetet felnőtt változatban ismertem Klein Laci jóvoltából.)

Öcsi viszont amolyan társaság közepe emberke volt, és még az a mai napig is, gondolom a Papájától örökölte. Ő állandóan beszélt, az embernek néha az agyára ment, de behízelgő stílusa miatt nem lehetett rá haragudni.

Még Pesten laktunk, amikor az egyik reggel Balu nagy lelkesen ugrándozott az ágyán és éppen azt magyarázta nekem, hogy előző nap egy osztálytársával valamin összevesztek, és ő, a lepkesúlyú könyvmoly (könyvmolylepke-súly) csak úgy, egyszerűen, lezavart neki egy taslit. Mutatta kapásból, ugrott, és még a levegőben pofán vágott! Én reflexszerűen visszaadtam, mielőtt újra ágyat ért volna. Egy pillanatra megállt a levegő, egyikünk sem tudta, hogy mi lesz a folytatás. Nekem rögtön megfordult a fejemben, hogy épp egy idegen gyereket pofozok, neki meg gondolom, ugyanez, fordítva, egy idegen pofoz éppen, aki a pótapám! Szerencsére minden ment tovább a régi kerékvágásban, nem lett dráma belőle.

Balu alkatilag rám hasonlított, még 20 éves korában is 50 kiló volt, mint annak idején én. Végre egy közös pont! Valamelyik reggel mondta, hogy nagyon rosszul van, szeretne otthon maradni. Lázmérőzés, egyebek, de semmi nyoma betegségnek. Vera döntött, maradjon otthon. Én, mivel akkor még szervizeltem a pesti gépeket, mint jó apa, délelőtt hazaugrottam, hogy megnézzem a beteget. Már a lépcsőházban hallottam, hogy bömböl a magnó nálunk. Mivel összes vagyonom a magnóim és a kazettáim voltak, ez szigorúan tabu volt a fiúknak, hozzá sem volt szabad érniük. A lakásba belépve iszonyatos bűzt éreztem. Csendben mentem a konyhába, mert onnan szólt a magnó. Balu pizsiben éppen téliszalámit sütött magának olajban, énekelve a zenére, mint a sakál. Nem csináltam ügyet, látom jól vagy, szia, és már mentem is tovább.

Öcsivel már más volt a helyzet, ő állandóan akart jönni mindenhova velünk. Egyszer a Mátyás-templomba mentünk orgonahangversenyre. Az indulás sosem volt könnyű, mire mindenki összeszedte magát, már rendszerint el is késtünk. Érthetően türelmetlenkedtem, de a kölyök az ajtóból még visszament valamiért. A koncert már tartott, csak állóhely maradt. Az egyik gyóntatófülkében telepedtünk le, kicsit profán használata a helynek, igyekeztünk meghúzni magunkat. Egyszer csak Öcsi a zsebébe nyúlt, és elővett egy mackósajtot, szépen kicsomagolta az alumíniumfóliából, a hulladékot beletömte a zsebébe, a másik zsebéből meg kihúzott egy kiflit. Gondolta, jobb, ha kéznél van, ha megéhezik.

Általában minden reggel elhúztunk otthonról hétvégén is, csak ebédelni mentünk haza, amikor miénk volt a konyha. Éppen ebédidőre esett valami hülye gyerekfilm, amit feltétlenül meg kellett néznie. Mondtuk, együnk gyorsan, mert félóra múlva már Apáméké a konyha, kifutunk az időből. Csak szenvedett tovább. Ha elkezdett szenvedni, azt szívósan csinálta. Végül elszántam magam, és megoldottam a kérdést, a kistévét kivittem a konyhába, ebéd közben nézhette a filmet. Megtetszett neki a rendszer, azt gondolhatta, hogy ez mindig így lesz, és lassan minden étkezésnél elvárta, hogy a TV is kint legyen. Vera először a lelkére próbált beszélni, különböző érvekkel, amit egy pofon zárt le. A kölyök tovább hisztizett, amit már én is nehezen viseltem, félrehívtam a fürdőbe, és dühömben én is pofon vágtam. Ekkor kezdett csak igazán bömbölni, de magára hagytam, és megunta.

Volt még egy pofozkodós jelenet, amikor már Debrecenben laktunk. Ebéd közben addig heccelt mindenkit, hogy már nem bírtuk cérnával. Mondtam, hagyd abba, mert szájon váglak, de ez sem segített. Szegényt úgy eltaláltam, hogy a szemüvege előbb ért a szobába, mint ő.

A lányom is hisztis volt. Volt vagy hároméves, amikor éppen a közértbe indultunk, öltözz, indulunk. Komótosan szedegette magára a cuccait, neki nem sürgős a közért, tud várni. Mi kabátban sürgettük. Csak lassított felvételben készülgetett. Maradj itthon, mi nem várunk tovább, szia, megyünk. Zokogott, mint az őrült, ahelyett, hogy csipkedte volna magát, Verával úgy tettünk, mintha már elmentünk volna, nyitottuk az ajtót, majd becsuktuk, de maradtunk az előszobában. Ő a szobából ordított:

– Pedig nagyon mentem volna!

– Akkor szedd a lábad, mert még itt várunk!

Gyerek még nem készült el ilyen gyorsan soha, leszámítva a fogantatást!

Nem mondom, hogy a fizikai terror híve vagyok, inkább a tárgyalásos út mellett tenném le a voksomat, néha viszont kell egy-egy pofon, ami előre mozdítja a tárgyalások menetét…

Apám is így tett annak idején velem, szerintem ez volt a helyes út, még akkor is, ha nem volt mindig hatékony. Ranschburg doktor biztos másként vélekedne erről, de kétlem, hogy ő két nagyfiúval kezdte a felnőtt éveit.

***

Az egész gyereknevelésben a legrosszabb, amikor beteg a gyerek. Ennél csak egy szörnyűbb, amikor én vagyok az.

Előbb Öcsi lett mumpszos. Leszámítva azt, hogy fertőző, elég mókás látvány. Kissé vízfejűvé változott. Ami viszont borzalom, hogy felnőtt korban impotenciát okozhat, legalábbis a néphit szerint. Jó messzire elkerültem, amíg meggyógyult.

Hajni bárányhimlőjéről már írtam, amikor a gyerek orvosa szerint másodszor lett rubeólás, már gyanakodtunk, hogy valami nincs rendben. Egy normális gyerek maximum egyszer kap ilyet, bármilyen jól is viselkedik. A harmadik esetnél Vera kérdezte a dokinőt, nem lehet-e, hogy gyógyszerallergiás, és attól vannak a pöttyei. Erre nem is gondoltam, felelte az orvos. Sumetrolim-allergia. Még jó, hogy 3 után rájött!

Balu hiába evett, nem hízott egy cseppet sem. Egyszer beutalták a Klinikára, mert kisütötték, hogy talán pajzsmirigy-probléma okozhatja a göthösségét. A fődoki azt javasolta, hogy karácsonyra feküdjön be a kórházba, majd valamikor csinálnak szövettant. Vera tudta gyakorlatból, hogy ünnepkor nem csinálnak semmit a beteggel, hát kért egy későbbi időpontot, mondván Balu karácsony este született – nem lehetett nagy meglepetés… –, és ebben az évben lesz tizennyolc éves. Erre a doki azt mondta, keressük az ünnep után, azóta is keressük. Szóba sem állt velünk. Balut végül Pesten műtötték. Pár évvel később kikapták az orrmanduláit is, így már volt hely a kajának, hízni is kezdett harminc év után.

A fiúk mindketten mindenféle nyelvi versenyt nyertek. Balut felvételi nélkül vették fel az egyetemre, annyira megnyerte a középiskolai tanulmányi versenyt, ráadásul harmadikos korában. Én annak idején csak a kerületi orosz versenyig jutottam, abból sem emlékszem semmire. Mivel előfelvételisként behívták katonának, az igazi próbatétel ekkor kezdődött számára. Mondtam neki, nézz rám, én is túléltem, sőt, még titeket is a seregnek köszönhetlek. Ez utóbbi megjegyzés, és a belőle továbbgondolható perspektíva lehet, hogy nem villanyozta fel, de az végképp letörte, hogy Debrecenből a szomszédos Lentibe vitték. Nehezen találta föl magát az új helyzetben, nem nagyon engedték haza. A könyvolvasás mellett a korábbi években nem sok ideje volt bizonyos szociális ügyesség kifejlesztésére, beletelt két hónapba, míg megszokta, hogy együtt él egy dandárral, és alkalmazkodnia kell a többiekhez, és a hülye parancsokhoz. Szóval, két hónapja nem láttuk, csak csomagokat küldtünk minden héten. Vera már nem bírt magával, forszírozta, hogy látogassuk meg. Én úgy számoltam, hogy már lassan haza fogják engedni valamelyik hétvégén, ez velem is így volt, próbáltam lebeszélni Verát az útról.

Amundsen is megirigyelte volna a kihívást, amit Magyarország átszelése jelentett távolsági tömegközlekedéssel 1986 végén, amikor a globális felmelegedés előtti leghidegebb tél volt. Péntek este indultunk Debrecenből Pestre, Vera barátnőjéhez. Ott aludtunk, másnap reggel irány Zalaegerszeg. Zegen a vonatról buszra szálltunk és egy óra alatt érkeztünk Lentibe. Közben -10 fok, és szakadó hó. Egész úton azzal hergeltem Verát és magamat, hogy mi van, ha Balu ugyanezt az utat teszi meg most, csak ellenkező irányban. A laktanyához vezető 3 kilométeres utat már néha térdig érő hóban tettük meg, nagy kajásszatyrokkal felszerelve. Sült hús, kolbász, szalámi, Mica néni-féle zserbó és őzgerinc, dobozban boros marha meg egy kis zöldborsóleves. A kapust kérdezzük, hogy Balu honvédot merre találjuk.

– Valószínűleg otthon. Tegnap hazament.

Jól gondoltam. Az összes kaját a kapus kezébe nyomtam, zabálja fel, ha már így kicsesztek velem. Dühömben szó nélkül hátrafordultam, és a döbbent Verát otthagyva rohamléptekkel indultam visszafelé a dzsungelbe. Menet közben még hátranéztem, hogy ő is szedi-e a lábait, láttam, hogy jön. Viszont azt nem láttam, hogy közben letértem a műútról, és mindkét lábbal a vízelvezető árokba léptem. Térdig merültem, a csizmámban állt a víz. Mintha ezt akartam volna, trappoltam tovább a csatornában. A víz minden lépésnél a térdemig spriccelt a cipőmből, mire visszatértem az útra. A legbosszantóbb az volt, hogy tarkómon éreztem, hogy Vera röhög a hátam mögött! A három kilométeres úton egy autó sem jött, hogy esetleg stoppal előbb a faluba érjünk. Persze, amúgy is, ki venne fel egy ázott marhát? A faluba érve találtunk egy éttermet, és amíg kajáltunk Vera a WC kézszárítóján próbálta kiolvasztani a zoknimból a jeget. Ráadásul valami gomba pörköltöt ettünk, mondtam is, szerencse, nem tüdőgyusziban fogok meghalni, a gomba előbb végez velem. Este már Pesten voltunk, reggel otthon. Baluval egy órát, ha találkoztunk, mert már indult is vissza. Ezután hónapokig hordtam a táskámban tartalék zoknit…

A legviccesebb az volt, mikor még gimnazisták voltak, és megegyeztünk, hogy Vera Balu, én Öcsi szülői értekezleteire járok. Öcsi az egyik nap kabát nélkül jött haza, a folyosóról ellopták. Pár nappal később az osztályfőnöke hívatott. Azt hittem, hogy a kabátügy miatt, de nem, Öcsi állítólag pillanatragasztóval leragasztotta az ofő székét a padlóra az egyik szünetben. A tanárnő ecsetelte, hogy mekkora pofátlanság, pont az egyik legjobb tanulója tette ezt vele? Eszembe jutott Apám, és a meghosszabbított szülőik Virág apukával. Milyen jól esett, hogy kiállt értem.

– Tanárnő! Beszéljünk inkább a kabátról – kezdtem tárgyilagosan –, milyen iskola az, ahol lopják a szegény tanulók holmiját? Milyen morál van itt, hogy nem kártalanítják a szegény szülőket, bárki bemászkálhat, akár még a tanárok székét is leragaszthatja, azt sem veszik észre, csak később… – és így tovább. A végén még ő kért elnézést. Na, ugye!

Mindkét gyerek az ELTE-re került, Balu bölcsész, Öcsi jogi karra. Mindketten kollégisták lettek. Nekem innentől indult a klasszikus családi felállás, két szülő és egy gyerek. Az elején fura volt, már nagyon megszoktam az addigi leosztást. Hiányzott is egy darabig, de, ahogy nőtt a lányom, vele sem unatkoztunk.

@ Ad Librum Kft. Minden jog fenntartva.

A KÖTET ELŐZŐ FEJEZETE ITT OLVASHATÓ.