Regényújság / A hülyeségen túl ÷ Kamaszkor

“Mindannyiunk életében már gyermekkorunkban elhangzik egy mondat: Fiam, Te nem vagy normális!
Mivel ezt többnyire saját szülőnk vágja a fejünkhöz, egy percig se kételkedjünk benne, hogy ez így is van! Az idő múlásával a fenti mondatban foglaltak egyre inkább bebizonyosodnak. (Régen rossz, ha mondjuk már kettő van…)
A későbbiek folyamán már akár leletekkel is tudjuk bizonyítani, hogy találó volt a megállapítás. Nem kell ezt szégyellni, titkolni sem érdemes. Úgyis látszik rajtunk. Képzelhetjük, hogy a mi esetünkben nem így lesz, de ez csak önámítás lenne.
A fiatal (-nak még jóindulattal sem nevezhető) elsőkönyves szerző az emberi hülyeség problematikáját feszegeti. (Már amennyiben ez gondot okoz!?) Attól, hogy mások tudják rólunk, hogy agyilag gagyik vagyunk, még élvezhetjük az életet! Sőt…” Olvashatjuk Peter Woodpecker könyvének hátlapján. Következzék most A hülyeségen túl című könyv második fejezete.

Az iskola a várakozásokkal ellentétben jól indult. Igaz, én voltam a legkisebb – tizennégy évesekre jellemző fantáziával el is neveztek a “Kicsi”-nek –, rendesek voltak az osztálytársak. Testőröm is lett, a Kopasz, ő volt a legerősebb az osztályban, és mint törpét rögtön a szárnyai alá vett. Vertikális kiterjedésem ellenére a pofám elég nagy volt akkoriban is, jól jött alkalmanként a védelem. Gyakran verbalizált kompenzációm miatt néha meg akartak verni, de Kopasz intézkedett. De volt más előnye is számomra ennek a barátságnak. Kopasz papája a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat egyik fejeseként arról döntött, hogy melyik külföldi lemezt forgalmazzák Magyarországon. Egy csomó lemezt hurcolt haza, helyette általában a gyerekei döntöttek. Én magnóval felszerelkezve rengeteget voltam náluk, minden külföldi lemezt felvettem. Volt olyan is, amiről azt sem tudtam, hogy ki az előadója, mert akkortájt csak a Komjáthyból lehetett jó számokat felvenni. Így tettem szert egy Cat Stevens nevű figura első lemezére is, amit először furának éreztem, de minél többet hallgattam, annál jobban tetszett. Ez így, 35 év távlatából is tuti! Azóta is megszállottja vagyok a zenéjének. Talán a hiányzó poétikai élményt pótolja nálam ez az őrület, merthogy azóta minden lemeze megvan, örök szerelem maradt, sőt néhány éve még leveleztem is vele, vagy a titkárnőjével, akit ugyanúgy hívnak, mint őt. A mai napig is erre a zenére nosztalgiázom.

Kopasz mellett volt egy másik barátom is, Virág. Ő is ugyanolyan elvarázsolt figura volt, mint én. Mindig kifogástalan eleganciával öltözködött, amennyire a konfekciókultúra engedte, és maximálisan pedáns volt. Egyszer ő is utánam jött a Mátrába. Kint ácsorogtam a buszváróban, mikor Éva nagybátyja kérdezte, hogy kit várok, mondtam, hogy jön a Virág.

– Hány éves vagy te? – kérdezte.

– 15 –  mondtam.

– Nem korai még, ebben a korban, hogy egy osztálytársnőddel lesztek kettesben?

– Tessék csak megvárni! – válaszoltam.

Jött a busz, leszállt. Bemutatkozott:

– Virág Ottó vagyok!

– Na, akkor nem korai. – mondta a nagybácsi, és egy kicsit megnyugodott.

Vacsorázni készültünk. Én már nagyban kajáltam, de Ottó még az alumínium éthordós dobozból vette elő a szalvétába csomagolt evőeszközöket, a vajtartót, a vajat. Külön sószórót hozott, még műanyag tányér is volt nála. Az összecsukható pohárról nem is beszélve. Én már hülyére ettem magam, amikorra elkészített 4 szendvicset, mindegyiket más feltéttel. Láttam, hogy nem lesz egy pörgős hétvége. Röpke egy óra alatt befejezte a kajálást, és fordított sorrendben visszapakolt az ételhordóba. Kezdődhetett a hétvége! Mivel tél volt, síelni indultunk. Nekem csak szánkóm volt, abban profi voltam, sosem síeltem. Mint kiderült, ő sem, de hozott sílécet. Vagy fél órán át vaxolta szalonnával. Mondtam, talán mehetnénk, mert mindjárt kitavaszodik. Már csak az öltözés volt hátra. Kipakolta a kofferét. Először egy fekete női harisnyanadrágot húzott elő. Mondta, hogy a nővérétől csórta, mert tudta, hogy hideg lesz. Gondoltam, én sem maradhatok szégyenben, és előástam Apám hosszú fehér jégerét. Miután beöltöztünk, egymásra néztünk, olyanok voltunk, mint Orosz Adél és Róna Viktor a Hattyúk tavában! Majdnem bepisiltünk a röhögéstől, meg attól, hogy az alsóneműktől nem nagyon fértünk a műszerhez. Már csak azt kellett megvárnom, hogy a szarvasbőrbe csomagolt napszemüvegét egy másik szarvasbőrrel megtisztítsa. Irány a hegy! Megmásztuk a csúcsot, vagy 50 centis volt a hó, ebben nem történhet semmi baj, puhára esünk, ha úgy alakul. Bennem volt több bátorság, mondtam, hogy mi lenne, ha először én siklanék a léccel átlósan a hegyen, úgy mégsem olyan meredek. Oké, mondta, felcsatoltam a lécet, és elindultam. Az elején elég jó volt, ahogy gyorsultam. Csak egyenesen kellett mennem, sehol egy fa. Gondoltam, a végén, ha jön az erdő, maximum behajtok a rekettyésbe, ebben már biciklivel szereztem gyakorlatot. Kábé félúton voltam, mikor láttam, hogy egy ugrató következik, mert valami hosszú kiemelkedés tűnt fel a hó alatt.

Ahogy a TV-ben láttam, beroggyantottam a lábam, hogy ugrassak. Az ugrás­ból nem lett semmi, mert mint utólag kiderült, a kiemelkedés egy rönkpad volt. Csak az egyik lécet törtem el, csoda, hogy a lábaimat nem. Azt sem tudtam, hogy megyek haza. Ottó komótosan lesétált hozzám.

– Elcseszted a síelésem, de itt én nem jöttem volna le, jó, hogy összetörted, legalább nem én törtem össze magam! – mondta, és ezzel el volt intézve. Éreztem, hogy ez egy örök barátság kezdete.

***

Minden nyáron együtt voltunk a Mátrában, egyre nagyobb csapattal. Éva, a “háztárs” barátok: Zoli és Ernő, Ottó és én. Rengeteget hülyéskedtünk. Már kezdtünk kamaszodni, egyre inkább a lányok felé irányult a figyelmünk, próbáltuk egy kicsit szélesíteni a társaságot. Mindig volt valaki, aki ott nyaralt a környéken, és szimpatikus volt. Már évek óta ismertünk egy csalá­dot, akiknek szintén ott volt házuk. 3 gyerekkel voltak, egy lánnyal és két fiúval. Na, ez a lány volt Klári. Egyik évről a másikra igazi nővé változott, hát igen, a lányok korábban érnek. Velünk egykorú volt, a fiúk fiatalabbak. Ő is csatlakozott hozzánk. Éjjel-nappal együtt voltunk. Mivel az alapcsapatban hárman voltunk fiúk, és hármunkra két lány jutott, egyfajta versenyzés kezdődött közöttünk a 2 lány kegyeiért. Ma sem értem miért, de a lányok elsősorban Ernőt csípték. Jellemző, hárman voltunk, de hármunkból ugyanaz jött be mind a kettőnek.(Jó 3o évvel később kérdeztem is Évát, hogy mit ettek rajta. Azt mondta, hogy jó volt a dumája, és állandóan sejtelmes volt. Ezt a sejtelmességet azóta sem tanultam meg, lehet, hogy köze van a versekhez, mindenesetre nem lettem nagy nőcsábász később sem.) Gondoltam, az idő nekem dolgozik, mert helyzeti előnyben vagyok. Klári is pesti, így én a nyaralás után otthon is találkozhatok vele, míg a fiúk hazamennek vidéki otthonukba. Eleve úgy terveztem, hogy majd a nyári szünet után próbálok meg nyomulni a magam módján, majd kiderül, hogy mit hoz a jövő. Addig érezzük jól magunkat, így ahogy vagyunk.

***

A suliban Ottóval egyre közelebbi barátságba kerültünk. Egy osztálykirándulásra Egerbe mentünk. Útközben feltankoltunk egy kis Bonbonmeggy likőrt, hogy vidámabban teljen a hétvége. A szálláson  elkezdtük szopogatni a tüzesvizet. Az osztályfőnöknő, aki már eleve utálta a pofámat, én is az övét, rendszeres szobavizitet tartott. Mi voltunk a legvisszafogottabbak. A nagymenők már útközben beittak, a lúzerek eleve nem terveztek bulit, mi viszont a kivárásra játszottunk. Ahányszor csak jött az ofő, sosem talált semmit. Nem is értettük, hogy miért szervez az iskola osztálykirándulást, ha ilyen béna a személyzet. Ha félnek, hogy valami nem jól alakul, minek találnak ki közös együttlétet, ha meg már itt vagyunk, legalább legyen kihívás a dolog.

A kirándulást követő szülői értekezleten az utolsó mondat az volt, hogy kérem a Virág Apukát, és a Péter – ez vagyok én – Papáját, hogy maradjanak egy kicsit. Hatszemközt elmondta a Papáknak, hogy mi Ottóval végig vedeltük az egész kirándulást: Hubertust ittunk! Erre Apám kö­zölte vele, hogy a fia utálja a Hubertust, a tanárnő hazudik, és rácsapta az ajtót. Ottó Papa is hasonlóan járt el, ő a Mecsekire esküdött, ahogy utólag az öregek beszámoltak róla. Úgy éreztem, hogy Apám végre felnőtt a feladathoz, ami a nevelésemet illeti, sokkal jobban kijöttünk így egymással, mintha még mindig a pofonokkal próbálkozott volna.

Ettől kezdve, nem volt egy perc nyugtunk sem a suliban, az ősök meg eleve csak a szülői értekezlet végére érkeztek meg, mert tudták, hogy rólunk csak akkor lesz szó. Sajnos nem volt elég eszünk, mert ahelyett, hogy kussoltunk volna, mindig kevertük a szart.

Az egyik tornaórán az úgynevezett nagymacska ugrás volt a tananyag. Én már rendesen megemberesedtem addigra, 150 centim  maradt, de már majdnem 4o kiló voltam. Mit nekem nagymacska, ide az oroszlánt! Lazán nekifutottam, a dobbantóról kicsit erősen startoltam, mert úgy elzúgtam a svédszekrény felett,  hogy macskának láttam a sebességtől, végül biztonságosan landoltam a bordásfalon, éppen csak lyukat nem ütöttem rajta. Ottó sem akart ennél gyengébben alakítani, és  miközben rohant a szekrény felé, az orosz háborús filmekből tanult „hurrá!” (magunk között: gurrá) csatakiáltással teljes erőből lebombázta a szekrényt. Arra nem emlékszem, hogy dobbantott-e előtte, de ha igen, akkor sem fölfelé, hanem vízszintesen lendült el a szekrény felé. Ezzel a macska el lett intézve. A tornatanárnő fetrengett a röhögéstől. Sajnos a mulatságot elmesélte a tanáriban is, ott mindenki röhögött, kivéve az osztályfőnöknőt.

A következő szülői témája az volt, hogy két gyerek, hogyan szabotálhatja az órákat. A két “szokásos” Apukát kérte, hogy maradjon az értekezlet után, és ők megadóan maradtak.

Egy későbbi alkalommal az egyik tanárnő dolgozatot akart íratni az osztállyal. Mondtuk, hogy a múlt héten ezen már átestünk! (Persze, nem tanult senki.) Mondtuk, hogy nincs papírunk. Azt válaszolta, hogy mind­egy, hogy milyen a papír, kezdjünk írni. Egy darabig vacilláltunk, hogy mi legyen, de mivel többen elkezdték a dolgozat írását, nekünk is csele­kednünk kellett. Egy padban ültünk Ottóval. Ő benyúlt a farzsebébe, ahol mindig ott lapult minden, ami a személyi higiénia elengedhetetlen kelléke, és elő­húzott vagy másfél méter WC papírt. Akkor még a leporelló fazonú fényes, kemény hajtogatott volt a divat, elfeleztük és nekiálltunk az írásnak. Ez a papír rendkívül kényelmetlen volt, amikor funkcionálisan kellett használni, de írásra tökéletesen megfelelt. Kipuskáztuk az egészet a könyvből. Az idő lejártakor a tanárnő összeszedte a dolgozatokat, egy szót sem szólt, mikor átvette a szépen összehajtogatott klotyópapírt. Talán még mosolygott is, ha jól emlékszem.

A másnapi órán visszakaptuk a kijavított dolgozatokat, Ottó 4-est, én 5-öst kaptam. (Pedig a forrás ugyanaz volt…)

Harmadnap, óra közben beront az ofőnő és közli, hogy az Ottó és az én Apám aznap délután négyre feltétlen jöjjenek be. Én mondtam, hogy Ottó sorozáson van, és ma nem jött suliba. Akkor csak a te apádnak szólj, mondta, és elviharzott. Kissé betojtam, hogy az egész balhét nekem kell elvinnem, pedig a papíranyag nem is tőlem származott, és én kaptam a jobb jegyet. Mindenesetre szünetben telefonon felhívtam Apámat:

– Mit terveztél délutánra?

– Semmit – mondta.

– Halaszd el máskorra, mert ofő beszélni szeretne Veled!

– De nincs is szülői értekezlet! – aztán kis csönd, és kapcsolt – Ottó Papa is hivatalos?

– Ez egy rendkívüli alkalom, csak neked egy bónusz, mert Ottó Papa nem elérhető! – válaszoltam. Ezután tételesen elmondtam, hogy mi a szitu, amit finoman fogalmazva nem fogadott kitörő örömmel.

Amikor hazaértem, nemsoká Ottó is feljött hozzánk. Mondtam, hogy gáz van, nem értette, hogy amíg ő a haza védelme miatt soroztatja habtestét a seregben, ekkora zűrt keverek. Ezen kissé összevesztünk, de mire Apám megjött, már jól voltunk. Egy darabig. Kaptunk a pofánkra rendesen, igaz, így együtt csak szavakban, de miután Ottó elment, azért kinyitottuk otthon a már-már elfelejtett pofonos ládát. Apám és a végső érv…

Pár évvel később Apám elmesélte, hogy porig alázta az ofőnőt, aki ki akart rúgatni minket a suliból. Hogy mivel kezelte le, ma sem tudom, de már nem is érdekes.

Végül még egy verekedésbe is belekerültem, én, a Kicsi. Nagy divat volt ak­kor az elefántpuszi, ami abból állt, hogy az ember az oldalán álló combjába váratlanul térddel belerúgott. Ez egyszer nekem is sikerült. Pont az osztály legjobb tanulóját sikerült szünetben lerúgnom, mellesleg a fickó az előző szünetben ugyanezt tette velem. Miért van az, hogy őt nem látta senki, engem viszont premier plán­ban, na ki, az ofőnő. Erre az intőre ma is büszke vagyok, 40 kg-os súlycsoportban nyertem, mint nyáron Gedó Gyuri Münchenben az aranyát!

A suli végül is elég szórakoztató volt. Valamelyik őrült tanár kitalálta, hogy nulladik órában legyen a tornaóra. Ez arra jó, hogy az ember egész nap büdös legyen, mert fürdő az nem volt, sőt idő sem a két óra között. Mivel reggel 7-kor kezdődött az óra, mi már 3/4 7-kor a suliban voltunk. Télen akkor még sötét volt. Az osztályunk a harmadikon volt, ott kellett átöltöznünk. Akkor vettük észre, hogy a szemközti házban ébredeznek a lakók. Lekapcsolt villanynál öltöztünk, hogy ne lássák, hogy kukkolunk. Ez volt a “Kujon szakkör”, ahogy elneveztük. A következő alkalomra Ottó már hozott egy színházi látcsövet is, külön tartóban, ahogy tőle megszoktuk. A szarvasbőrös lencsetisztítás sem maradhatott ki. (Valami rénszarvasvadász rokona lehetett, aki rendszeresen pótolta tisztító-készletét.) Persze, idővel ezzel is megbuktunk, gyanús lett, hogy egyre korábban érkezünk a nulladik órákra, és volt, aki már hatra járt. Felelőst nem találtak, mert ezt az élet hozta így, a tornatanár lett a felelős.

Minden érdekeset és érdektelent tanultunk. Mivel szakunk hivatalosan ügyvitelgépesítés és szervezői tagozat volt, a szaktárgyak jók voltak. Kár, hogy más marhaságokat is kellett tanulni, mint például a könyvvitel és a matek. Az utóbbival akadtak nehézségeim. Erős kettes voltam végig, néha közelebb a bukáshoz. Volt olyan szöveges példa, hogy egy medencébe 2 csapon akárhány fokos melegvíz folyik bármennyi ideig, a kérdés, hogy mennyi lesz a vízszámla? Az ember még értené, ha ez egy úszómester-képző, vagy vízórás-tanfolyam lenne, de a számítástechnikával foglalkozókat miért zaklatják ilyennel? Kellett keresnem egy magántanárt. Volt annyi eszem, hogy a matektanárnőt kérdeztem meg, hogy nem tudna-e valakit javasolni. Számításom fényesen bevált, egy nyugdíjas barátnőjét javasolta.

Magdi néni aranyos volt és öreg, hozzá jártam rendszeresen. Feladott néhány példát, aztán elaludt a fotelban. A helyzet kísértetiesen emlékeztetett a szárszói sziesztákra nagyanyámmal. Amíg Magdi néni szunyókált, én igyekeztem a könyvből kipuskázni, amit lehetett, de volt, amit ott sem találtam. Az ember egy idő után szembesül a korlátaival, az irodalommal már korábban leszámoltam, mostantól meg azt is sejtettem, hogy sosem fogok eltévedni a stockholmi metróban, amikor megyek átvenni a matematikai Nobel-díjat.

Mindenesetre, ha matekból kellett felelnem, mindig azzal kezdtem, hogy „a Magdi néni üdvözli a tanárnőt!”, így volt, amikor 3-ast kaptam. Hármast!

Az órák általában szórakoztatóak voltak, kezdett az osztály összeérni. Ha nyár volt, és nyitva volt az ablak, behallatszott a galambok turbékolása dolgozatírás közben. Ekkor Ottó mindig megszólalt: Péter, mehetsz tojni! Amíg tartott a röhögés, kényelmesen kikerestük a könyvből a megfelelő oldalt, hogy legyen miből puskázni.

Ottónak volt egy kellemetlen szokása is. Szünetben összeszedte a maradék krétadarabokat. Óra közben a környéken ülők szájába próbálta betuszkolni, és közben azt mondta: Papi-papi! Nem mindenkinek ízlett. Ez, azt hiszem, olyan kamaszos infantilizmus volt, amit a lányok sosem értettek, a fiúk viszont elég viccesnek találták. Lehet, hogy megfelel az állatvilágból ismert táncnak, amit a hímek lejtenek a nőstények előtt, csak a mi emberi fajunk már annyira elkorcsosult, hogy nőstényeink nem értékelik az erőfeszítést. Csak azt, ha sejtelmesek vagyunk. Kíváncsi vagyok, mennyire jutna egy sejtelmes szarvasbika bőgés idején.

Mivel ekkor voltunk a 70-es évek elején, a legjobb TV műsor a műkorcsolya közvetítés volt. Akkor még minden futó után kicsoszogtak a pontozók a jégre, és a hasukra szerelt táskából húzták ki az aktuális pontszámokat. Ezt mi is átvettük, az eltört háromszögletű vonalzókból mindig egy egyes forma maradt meg. Mivel mi ültünk az első padban, minden felelet után lepontoztuk az áldozatot. 1,1 volt a legmagasabb pontszám, amit a padból szakszerűen egyszerre előhúzott két egyessel jeleztünk. A tanárok, sosem értettek, hogy ha valaki egyes vagy kettes osztályzatot kap, min röhög. Ezzel nem buktunk meg, látszott, hogy kezdünk beérni!

***

Minden nyáron volt egy hónap kötelező gyakorlat. Volt, hogy az akkori csúcsszámítógépet néztük meg működés közben. Ez egy majdnem 3 szobát elfoglaló, elektroncsöves Ural 2 volt, mint a nevéből kikövetkeztethető, a Szovjet ipar terméke. Olyan dög meleg volt a helyiségben, hogy majdnem megsültünk. Általában csak adathordozóként illetve átvitel-technikusként használtak minket. Igen, a feladat az volt, hogy itt egy csomag leporelló és vidd át a másik terembe. Szerencsére volt, amikor a Központi Statisztikai Hivatalban dolgozhattunk, ott már kapitalisták csúcsgépét láthattuk. Egy komplett számítóközpont. Mai szemmel már röhejes, hogy az akkori gépek hülyébbek voltak, mint egy mobiltelefon manapság.

Közelgett az érettségi, matekból álltam a legpocsékabbul, a szaktárgyakkal nem volt bajom. Akkor még a lyukkártya és a lyukszalag volt a divat, ahhoz nem kellett sok ész. A programozás már nehezebben ment, az sajnos a matekon alapult, és mivel még kérdéses volt, hogy nem vágnak-e meg matekból, ész nélkül tanultam. Már tudtam egysmást, de nem értettem. Érdekes ellentmondás, pedig így volt. Viszont a véletlen szerencse mellém szegődött. Az osztályozó vizsgán a matektanárnő megkérdezte, hogy ki akar felelni. Néma csönd volt hosszú percekig. Kínjában szegény azt mondta, hogy aki felel, eleve kettesről indul. Azonnal jelentkeztem. Kiballagtam a táblához, aztán, mielőtt elmondhatta volna a példát, ezt mondtam:

– Tanárnő, nekem jó a kettes, tovább nem is mennék! – Ő meg rendes volt és megadta! Hála Magdi néninek is!

Nem volt tovább akadálya, hogy érettségizzek, előbb azonban el kellett döntenem, hogy hova menjek tovább tanulni. Mivel a szakma érdekelt és csak egy főiskola volt, ami ezen alapult, oda jelentkeztem. Igaz, a főiskola Kecskeméten volt, de Zoli és Ernő is kecskemétiek voltak, így logikusnak, tűnt, hogy oda kell mennem. Kezdődhet a nagybetűs élet, irány a főiskola, irány a kollégium. Beadtam a jelentkezési lapom, és kezdtem beleélni magam, hogy végre lesz belőlem valaki.

Az érettségi zökkenőmentesen zajlott. A közös érettségi-felvételit, milyen furcsa irónia a sorstól, matekból és fizikából kellett írni. Egyik sem volt az erősségem, de ha ez az ára, hát nyomás, bátorság! A matek írásbeli előtt a felügyelő tanár mondta, hogy ha egy példát több módon is megoldunk, az pluszpontot jelent. Az első két példát kétféleképpen is megoldottam, volt egy-kettő, amihez még hozzákezdtem, és volt, aminek még valami eredmény is kijött a végén. A többinél, már a kérdést sem értettem. Azért unalmamban még olvasgattam egy kicsi a feladatlapot, volt 4 óra a feladatok megoldására. Mégsem állhatok föl egy óra után, hogy köszi, nekem ennyi. Megnyugodtam, hogy a maximumot hoztam ki magamból, a 2×2 megoldásból és a többi próbálkozásból már bőven összejön a kettes, ami arra jó, hogy nem bukom meg matekból, nem kell szóbeliznem az érettségin, és, ha a fizika is így sikerül, mehetek szóbeli felvételire. Ahogy olvastam a tesztlap utolsó két csillagozott részét, majd infarktust kaptam. A szöveg: “Néhány példának több megoldása is van, ez plusz pontokat jelent. Kivéve az első két példát, mert arra nem jár külön pont.” Tiszta káosz! Őrült módon nekiestem a példáknak, hátha még a szürkeállományom rejtekéből még előbukkan valami. Amikor lejárt a 4 óra, én voltam az utolsó, aki még dolgozott. A többiek vagy zsenik voltak, vagy még nálam is hülyébbek. Nem sokukkal találkoztam később Kecskeméten a szóbeli felvételi alkalmával. Jó esélyeim lehettek, mert csak én voltam a csoportból, aki oda jelentkezett. Végül is 2 pont plusszal teljesítettem a 2-es szintet, győzelem!

A fizika írásbeli hasonlóan zajlott, ott nem volt több megoldás, így is kettest kaptam. Lassan már éreztem, hogy a szóbeli felvételi nem lesz könnyű, mert ilyen siralmas írásbeli eredménnyel csak akkor juthatok a főiskolára, ha a topon teljesítek. Ezévtől volt egy új szabály, miszerint a szakközepesek a fizika-szóbeli helyett választhattak szaktárgyat. Abból jó voltam, reméltem hogy a felvételi bizottság nem.

Mivel szerencsésen leérettségiztem már csak a szóbeli volt hátra. Leutaztam Kecskemétre előző nap, hogy másnap reggel időben beérjek a suliba. A fiúkkal töltöttem az estét, másnap ők kísérték el a felvételire. Nyolckor kijött egy pofa, kérdezte, hogy nincs-e vidékről valaki, aki siet vissza, akkor azzal kezdenének. Szóltam, hogy én itt vagyok.

– Honnan jött?

– Budapestről.

– Akkor jöjjön, vidéki!

Bementünk egy terembe, csak mi ketten voltunk. Mondta a fickó, hogy matekkal kezdünk, mivel ő matek tanár, és a bizottság elnöke is egyben. Ő siet, a többi tag majd beesik folyamatosan. Éreztem, hogy ez a mentalitás nekem való, itt a helyem. Kihúztam a tételemet, és elkezdtem felkészülni. Ahogy nézem a példákat, olyan, mintha én válogattam volna. Csupa ismerős! Megnéztem még egyszer, hogy biztos pasi-e a fickó, nem esetleg a Magdi néni álruhában. Ha ő lett volna, már aludt volna. 5 perc után jött még egy bizottsági tag, én szóltam, ha már nem várunk senkit, talán neki is eshetnénk.

Dinamikusan kezdtem, amilyen gyorsan csak tudtam, teleírtam a táblát. Kis idő múlva szólt a matekos, hogy ugorjunk a következő példára, ugrottunk. Hamar leállított, mondta, hogy siet, térjünk a harmadikra. Annak is nekiláttam, de ott is leállított:

– Látom, hogy nagyon felkészült, eddig négyes, akar menni az ötösért? Mondtam, hogy jó, egye fene, most megállok a négyesnél, mert, hogy mindketten sietünk. Azt hittem álmodom! Azt sem tudtam, hogy írják a négyest matekból! Volt egy kis politika-ismereti beszélgetés is, akkor divat volt, hogy ki mennyire tájékozott. Budapest és Kecskemét között elolvastam a Népszabit, így nem ért váratlan kérdés. Ezen is túl voltunk.

Már három főre duzzadt a bizottság, mikor mondták, hogy húzzak egyet fizikából. Mondtam, hogy itt valami félreértés lehet, én szakközepes vagyok, inkább próbálkozzunk a számítástechnikával. Ja, maga olyan? Akkor mit kérdezzünk magától, és egyáltalán ki kérdezzen?

Kezdett a helyzet előnyömre változni. Mondtam, hogy ha jól emlékszem, véletlenül nálam vannak az érettségi kérdéseim. (Otthon még egy héttel előbb átgépeltem a legjobb tételeket, gondolván, hogy sosem lehet tudni, mikor lesz rá szükség. Most itt volt a pillanat, mintha megéreztem volna előre.)

Mondták, hogy eddig jó, de egyikük sem szaktanár, így majd keresnek valakit, aki értékelni tud. Pár perc várakozás után megjelent egy 3. évfolyamos hallgató, akit a folyosón kaptak el, hogy engem kérdezzen. Beszélgettünk csupán, inkább én mondtam neki újdonságokat, mert mint kiderült a Gépipari és Automatizálási Főiskola elsősorban gépipari volt. Kiváló számítógép irányítású esztergagépeken dolgoztak, számítástechnikával nem sok kapcsolatuk volt.

Mint kollégák búcsúztunk. Mondta, hogy “profi a srác”, 5-ös! Kifelé hozzátette, hogy talán jobb, ha máshová megyek, ha a szakmát szeretném tovább tanulni…

Ekkora sikerem eddig még sosem volt, és boldog voltam, hogy túl vagyok rajta. Jó 2 hét múlva értesítettek, hogy helyhiány miatt a felvételim el­utasítva, de ha akarok, fellebbezhetek. Érdekes, hogy ez a visszajelzés nem homályosította el sikerélményemet, meg aztán eszembe jutottak a srác szavai, szóval nem fellebbeztem, maradtam Pesten. Legalább konzerváltam az érzést, hogy mekkora sanszom volt. Szülői ösztökélésre egy évvel később jelentkeztem a Kandóra, de akkor már tudtam, hogy az én utam nem főiskolákon át vezet. Az írásbelin, miközben mindenki szorgos hangyaként írt, én átfutottam a Ludas Matyit, végül is adni kell stílusra, és hazamentem.

***

Közben újabb rövid kirándulást tettem a film világába. Egy váratlan megkeresés­re a haverjaimmal együtt szerepeltünk a „32 nevem volt” című Ságvári Endréről szóló filmben. Tömeget alakítottunk. Frenetikus sikerrel. Röhög­tem is magamban, mi jöhet még ezután? Volt már szinkron,  most filmszerep. Tit­kon azért éreztem, hogy nem kapok csillagot Hollywoodban… Az is fura volt, hogy egy kommunistáról szóló filmben szerepelek, én, akit utolsóként vettek fel az osztályból Ságvári utódjai közé a KISZ-be, ifjú kommunistának. (Az ismert előz­mények miatt, mármint, hogy Apám egyházi ember volt, nem volt makulátlan az előéletem. Tévedés volna azt hinni, hogy erős rendszerellenes indulatok feszítettek. Egyszerűen röhejesnek tartottam az egészet, és legalább annyira nem érdekelt, mint a jászol, ahová Apám terelgette a nyáját.)

Jó 10 évvel később egy kereskedelmi rádió egyik játékán nyertem 37.000 forintot, amikor küldték a pénz, a számlán az állt, hogy műsorkészítési honorárium. 20 év múlva az akkori munkáltatóm TV reklámjában is szerepeltem, vevőt alakí­tottam 5 másodpercben. Ez a hihetetlen tapasztalat sem keltette fel bennem a média iránti vágyat.

A felvételikkel el lehet ütni a nyarakat, de év közben is kellett valamit csinálni, gondoltam, még nem kellene dolgoznom, arra még bőven van időm. Végre magam választhattam szakmát, így jelentkeztem egy elektronikai műszerész szakmunkásképzőbe. Ez eleve érettségihez volt kötve, és csak a szakmát tanultuk. 2 nap suli, 3 nap gyakorlat. Én a MOM-ba jártam gyakorlatra. A tanműhelyben alulról kezdtük a műszerész szakmát, mindenki kapott egy vasdarabot, amiből kalapácsfejet kellett reszelnünk. Hogy ennek mi köze az elektronikához, azóta sem derült ki. Néha végső érv marad a kalapács a számítástechnikában is, de ilyen messze ritkán merészkedik az ember. Legalább 1 hónap elment vele, akinek kisebbre sikerült a tervezettnél, újra kellett kezdenie. Ezzel jól elvoltunk. Később már az Optikai Művek különböző osztályaira raktak szét minket. Ott ugyanazt a melót kellett csinálnunk, mint a fizetett dolgozóknak, csak mi egy vasat sem kaptunk érte. Szalagon dolgoztunk, mindennap ugyanaz a munkafázis, a mennyiséget is számolták. Munka végén az elkészült cuccokat szétosztották a protekciós melósok között, ők kapták a nagy lóvét. Történelmi ismereteinkre támaszkodva, mi, a kisemmizett munkásosztály, munkalassítással próbálkoztunk, de jól lecsesztek minket. Óránként volt cigiszünet, aki nem dohányzott, dolgoznia kellett tovább. Persze, mindannyian rászoktunk a cigire.

Az osztályunk laza fickókból állt, ugye már 18 évesek is elmúltunk, így végre a tanárok is emberszámba vettek minket. Akkor kezdtem megérteni, hogy miért mondták mindig az öregek, hogy milyen jó volt az egyetem vagy a főiskola.

Volt, amikor óra helyett a tanárral együtt a Népstadionba mentünk a kettős rangadókat nézni, mert akkor még volt foci és hangulat. Két újabb barát­ra tettem szert. Az egyik, Klein Laci, olyan Ottó-féle figura volt, állan­dóan olvasott, és ilyenkor azt sem tudta mi történik körülötte. Ha meg magánál volt, állandóan dobolt a kezeivel. Elég hangyásnak látszott, tehát az én emberem. Csak én jöttem jól ki vele, azóta is néha összefutunk. Később egy munkahelyre kerültünk, de erről majd később.

Közben Éva felvételt nyert Budapestre egy óvónőképzőbe. Amíg nem talált albérletet, hozzánk költözött. Egy szobában laktunk, mint a testvérek. Már nem féltem tőle, 3 hónap alatt 20 centit nőttem, szóval felnőttem a feladat­hoz. Közben persze hajtottam Klárira, így többnyire hármasban lógtunk. Ilyen sem volt addig, hogy több volt a nő, mint a pasi. Nekem ez a szitu nagyon tetszett. Kezdtem egyre szerelmesebb lenni Kláriba, és, miután Éva el­költözött az albérletébe, teljes mellszélességgel nyomultam. Rendszeresen jártunk színházba, moziba, koncertekre. A legjobbak az orgona hangversenyek voltak.

A Várban lévő Bécsi kapu téri templomban minden pénteken és hétfőn volt hangverseny, Apám révén ismertem az orgonistát. Tök laza fickó volt, haláli humorral. Mindig fiatal csajokkal érkezett, pedig már elmúlt 40.  A kinézetéről csak annyit, hogy még gyerekkorában felrobbant a kezében egy akna, így enyhe túlzással azt is mondhatnám róla, hogy több szeme volt, mint ujja. De ha koncentrált, elképesztő művész volt.

Egyszer ott ülünk a templomban, néma áhítattal várjuk, hogy kezdődjön a koncert. Ekkor Gyuri bá, az orgonista leszól:

– Péter, gyere fel, nincs lapozóm!

Először ültem nyugodtan, gondoltam nem nekem szól.

– Gyere már, neked szóltam!

Felslattyogtam az orgonához, közben a gyülekezett kíváncsian bámult utánam:

– Gyuri bá! Nem ismerem a kottát! – mondtam, és akármennyire próbáltam suttogni, odalenn mindenki hallotta.

– Rá se szarj, én sem nagyon, majd szólok, ha lapozni kell!

Aztán belevágtunk. Mindig szólt:

– Most fogd meg a lapot. Lapozz!

Ez egy darabig szépen ment is, a hallgatóság is hallotta, mikor kell la­pot fognom. A vége felé egyszer véletlenül kettőt lapoztam. Mikor észbe kaptam, próbáltam a hibát korrigálni, de szólt:

– Hagyd a francba, úgyis tudom kívülről!

Na, ez volt az a pillanat, amikor odalentről beindult a röhögés, és akadálytalanul kanyargott fel az Úrhoz, Bach muzsikájának kíséretében.

***

Időközben sorban meghalt az összes nagyszülőm. Anyai nagyanyám után maradt egy rákospalotai házrész. Afféle minigarzon. Mivel a szüleimnek nem volt rá szükségük, én szívesen kijártam oda. Az ösztöndíjam nem volt valami sok, így otthonról pakoltam fel a kaját, és tűztem a “palotába”. Ideális randihely volt. Klári már dolgozott, bár így sem dúskáltunk a pénzben. Akkor még a trafikokban lehetett szálra is kapni cigit, volt, amikor 2-4 szál cigit vettünk. Winston, Pall Mall, St. Moritz, Eve, egyebek. Kezdett egyre komolyabbra fordulni a dolog. Mivel versenytárs nem volt, úgy éreztem, van esélyem. Néha kint is aludtunk. Csuda jó érzés volt! Neki előttem már volt egy barátja, én még kezdő voltam a szakmában. Bár elég sokat forgattam a Fritz Kahnt, tehát tudtam, mi merre, meg ilyesmi. Óvatosan kezdődött minden, csak körültekintően. A pettinggel nem volt semmi probléma, csak maximum az, hogy abból állt az egész. Valahogy be voltam tojva. Pedig minden készen állt, csak majrés voltam. Ez jó pár hónapig így ment, szerettük egymást, állandóan együtt voltunk, vagy telefonon beszéltünk. Ő dolgozott, én tanultam. Évközben is feljártunk a Mátrába kettesben. Nyárig minden jól ment, bár az “akció” miattam elmaradt, nem kérdezte, hogy mi baj lehet, én meg szégyelltem, hogy valami nem teljesen tökéletes. Kapcsolatunkat ez nagy részben visszavetette, főleg akkor, amikor a nyári szabadságot együtt töltöttük a Mátrában Ernőékkel. Nekem úgy tűnt, hogy valami bontakozik közöttük az én töketlenségem miatt, de témába nem hoztam. Ilyenkor befogtam a pofán, csak ültem, mint a kuka. Sosem volt sem veszekedés, sem számonkérés köztünk. Egyre inkább úgy tűnt, hogy mi felváltva szeretjük egymást, évközben ő engem, én meg nyáron őt, amikor féltékeny vagyok.

Béna voltam, mert nem mertem bevallani, hogy az alvégen, van valami gubanc. Úgy éreztem magam, mint Mici mackó, mikor bedugja a fejét a mézes bödönbe, és a nyakán lévő sál miatt, nem tudja kihúzni! Hogy ő mit gondolhatott, nem tudom, de csuda jó volt együtt minden, ezt leszámítva. Pedig hogy ez az ez mennyire fontos, csak később derült ki!

Kissé ritkultak a találkozások, főleg mindig nyár végén. Volt, hogy valami távoli rokonsággal, akiket nem ismertem, és akik között volt valami Janó is, elment Hollandiába nyaralni. Ez nem esett jól, de amikor hozott Cat Stevens lemezt, úgy éreztem, hogy maradt esély. Volt, hogy a Mátrában váratlanul összefutottunk, mikor egy kollégájával volt fent.

A végén mégis mindig együtt voltunk. A családja is befogadott. Sokszor voltam náluk. Egyszer két hónapig nem találkoztunk. Ernő, mivel felvették egy pesti egyetemre, előfelvételisként bevonult katonának. (Megjegyezni kívánom, hogy engem is csesztetett a sereg, évente jártam sorozásra, de mivel nem nagyon voltam 50 kilónál több, mindig „gyógykezelés” volt a besorolásom, így átmenetileg kiszuperáltak. Hogy miből állt a gyógykezelés? Arra vártak, hogy majd fölhizlalom magam…)

Szóval Ernő Debrecenben volt katona. Mi, Klárival, vonattal lementünk Szolnokig, ott Ernő szülei és a bátyja, Zoli, felvettek minket kocsival. Együtt érkeztünk Debrecenbe. A katonai eskü után, volt a találkozás. Ernő és Klári elvonult, hogy körbejárják a laktanyát, mi meg ott ültünk Zolival és a szülőkkel, mint a hülyék. Kábé egy óra múlva véget ért a látogatás, beszálltunk a kocsiba. Ilyen hosszú utam még sosem volt, mint az a visszaút! Csak ültünk némán, senki sem szólt egy rohadt szót sem. Szolnoknál elköszöntünk. A vonaton egy darabig még szótlanul ültünk, fogtuk egymás kezét. Valahogy csak elkezdtünk beszélgetni, talán ő kezdte. Rájött, persze én is, hogy ez így nem valami jó, hát talán jobb, ha most nem találkozunk. Egy világ omlott össze bennem, úgy éreztem, hogy ez az én saram.

Két hónap múlva a Papája felhívott, hogy szeretne velem beszélni. Az irodájában találkoztunk. Mondta, hogy az eltelt idő kicsit megviselte a lányát, és a családnak is hiányzom. Csak annyit mondtam, hogy ez velem is hasonlóan van. (Pedig kissé tán bele is döglöttem.)

Folytattuk, ahol abbahagytuk. Olyan volt minden, mint régen, én is. A szex terén a “szokásos” probléma, persze, hogy megvolt, gondoltam, hogy most már lépni kéne valamilyen irányba. Hova menjek, kinek mondjam, az ilyesmire nem büszke az ember, pedig jobb lett volna nyíltan megbeszélni. Ezt én csesztem el, gondoltam, nekem kell megoldanom.

Sosem kértem tanácsot senkitől, mindig döntöttem valahogy. Vagy ésszel, vagy megérzéssel. Nehéznek tűnt, hogy elmegyek egy orvoshoz, és azt mondom:

– Doki! Gyerekkoromban néhány napig ültem egy kamillás lavórban, de attól még baj van a sámfázással!

Vagy biciklis hasonlattal élve, mondjam azt, hogy:

– Doki, nagyobb a belső, mint a külső és ez nagyon zavar a tekerésben!

Fejben már összeállt a kép, de a beszarás nagyobbnak bizonyult.

Az egyik nyáron egyedül voltam a Mátrában. Ott nyaralt az aranyos lány a nagynénjével. Összebarátkoztunk. Bár sosem volt nőideálom, olyan volt, mint Kim Darby, akit a moziban az „Eper és vérben” láttam. A film sem volt rossz, de tündéri volt a főszereplő csaj. Ott állt előttem egy az egyben. Marinak hívták. Két hét alatt összenőttünk, pedig nekem még ott volt Klári. Semmi extra nem történt velünk, de jól éreztük magunkat együtt. Először úgy gondoltam, hogy két hét alatt vége lesz, azután mindenki megy haza. Ez eleinte így is volt. Néha felváltva randiztam, de valahogy Mari került az előtérbe. Ezt Klári is érezhette, bár nem tudtak egymásról. Egyszer Marival mentünk orgonahangversenyre, a Zeneakadémiára. Persze, ahogy a földszinten ültünk, kit láttam az oldalpáholy első sorában? Klári volt az! Igyekeztünk egymást nem észrevenni, csak lopva sunnyogtunk mindketten. Nagy szemétség részemről, de élveztem a helyzetet, így kis visszavágás a debreceni kirándulás miatt.

A ruhatárnál összefutottunk, szia, szia, és mindenki ment tovább. Na, gondoltam magamban, most örülhetnek a seregben, mert híztam vagy 2 kilót! Marival egyre többet találkoztunk, többnyire ő jött hozzánk, vagy valahova elmentünk. A szüleimnek is bemutattam. Néhány hetes ismerettség után egyszer felhívott, hogy szeretnének a szülei megismerni engem. Én puccba vágtam magam, vettem pár szál virágot és egy üveg bort, ahogy illik a lányos házat elsőre felkeresni. Becsöngettem. Mari nyitott ajtót, mosolyogva. Mondta, hogy köszöni a virágot, de a bort most ne igyuk meg, mert nincs itthon senki. Na, most végképp szarban vagyok, gondoltam. Minden ment szépen sorjában, de a végkifejlet persze miattam elmaradt. Én vagyok a pettingkirály, megint leégtem. Reméltem, hogy azt gondolja, hogy vallásos neveltetésem nem engedi tovább az akciót. Megint csak béna voltam. Ismét nem voltam képes szóba hozni a dolgot, ez a lány sem kérdezett, pedig jó lett volna megbeszélni. Ha akkor végre bátrabb vagyok, talán minden másként alakul, de utólag már mindegy. 30 év távlatából, őszintén mondom, hogy kár a sok kimaradt lehetőségért, de, ha másként történt volna, a jövő is más lett volna. Az a jövő, ami most a múltam, azt meg így utólag semmi kedvem megváltoztatni.

Miközben elindultam Maritól eszembe jutott egy vicc:

A fiútestvérek nagyobbja kölcsönkéri a Papa kocsiját. Az öccse kíváncsi, hogy mi fog történni, így befekszik a kocsi hátsó ülése alá. A báty elhajt a barátnőjéhez, mondja, hogy „szállj be, kiviszlek az erdőszélre”. Ott megállnak a kocsival. A srác kérdezi a lányt: „Igen, vagy nem?” A lány válaszol: „Nem!” „Akkor szállj ki, és menj haza gyalog!” És otthagyja. Mikor hazaérnek, a kissrác felszáll a biciklijére, és elteker az osztálytársnőjéhez. „Gyere, kiviszlek az erdőszélre!” Kiérnek. Ott a kissrác kérdezi: „Igen, vagy nem?” „Igen, igen”, szól a kislány! „Csessze meg, most mehetek haza gyalog!”,  így a kisfiú.

Én aznap este villamossal mentem haza.

***

Lassan befejeztem a szakmunkásképzőt. Klein Lacival felmentünk Mátrába, hogy felkészüljünk a vizsgára. Volt ott minden, csak nem tanultunk egy szót sem. A maradék egy hét alatt kellett otthon bepótolnunk, amit elmulasztottunk. Csajozásra nem is maradt idő, de rám fért egy kis nyugi ennyi leégés után. A szakmunkásvizsgán szerencsésen túlestünk. Kezdődhetett a nagybetűs ÉLET. Rögtön találtam munkahelyet, de mondtam, hogy 2 hét múlva tudok csak jönni, mert beutalóm van. Azt mondták, oké. Ez a nekem való melóhely. Laci is ide jött, sőt még két volt osztálytársunk is csatlakozott hozzánk.

Csuda jó hely volt. Lyukkártyás gépeket szervizeltünk. A csapat rendben volt, öregek és kezdők vegyesen. Úgy indult a reggel, hogy kávéztunk, elolvastuk az újságokat, beszélgettünk, bezabáltunk a Klauzál téri piac lacikonyhájában. Ezt az idillt néha egy-egy telefoncsöngés zavarta meg, az elromlott gépeket jelentették be. Ez kissé visszavetette a kezdeti lendületünket, de kaptuk a táskánkat és jártuk a várost. Az öregek lassan betanítottak minket, egy idő után már a fiatalság végezte a munka dandárját. Jó volt, hogy bár egész nap talpaltunk, munkaidőben mindent el tudtunk intézni. Én Lacival voltam párban. Ő  változatlanul hozta a bamba figurát, de ha elvettem a könyvét és nem volt min dobolnia, egész jól megvoltunk.

Az első közös hibaelhárításunk nagy sikert aratott. Valami szövőgyárba mentük javítani. Ott csak csajok dolgoztak, kellemes helynek nézett ki. A gépteremben volt a hibás gép. Mi rövid keresgélés után megtaláltuk a hibát. Egy nagy fém fogaskerék belsejébe kellett egy 1/2 méteres laprugót kicserélni. Az öregek már mondták induláskor, hogy biztos ez lesz a hiba. Ez négykezes munka volt, az egyik ember két kézzel tekeri be a rugót, a másik meg fogja felül, hogy ki ne ugorjon. Én voltam a betekerő, Klein a fogó. Én azt néztem, hogy mit, hova, Laci meg a csajokat. Egyszercsak Laci egyik keze kilép a látóteremből, és hallom a hangját:

– Oda nézz! – mutat előre a kezével.

Én ösztönösen arra néztem, és látom, hogy az egyik szövőlány épp a földön matat valamivel. Komplett kilátszott a segge. Eközben éreztem, hogy a laprugó kezd kihízni a fogaskerék házból. A helyzet menthetetlennek tűnt, bár mindent megpróbáltam, a rugó kipattant a kezemből. De csak az egyik vége. A másik vége a gép tápegységében lévő kondenzátorhoz ért és kisütötte. Akkora durranás volt, mintha bomba robbant volna! És olyat csapott belém az áram, hogy hátrarepültem a hátam mögött lévő alumínium fiókos szekrénynek. De itt még nincs vége. A szekrény teteje tele volt vágott és cserepes virággal. Amikorra mindez sorban a fejemre borult, a lányok már kimenekültek.

Egy darabig ide nem jártunk javítani, később, mikor megjelentünk a csajok szóltak egymásnak, hogy cigiszünet, és vihogva de azért némi tartózkodó félelemmel kivonultak.

Amikor a kollégáknak a szervizben elmeséltük az esetet, csak annyit kérdeztek, hogy elfelejtették volna mondani, hogy ott a kondi?!

El, hogy fene a pofátokat!

Később már nem csak a várost jártuk, hanem az országot is. Úgy éreztem magam, mint egy utazó nagykövet, 15 kilós szerszámos táskával. Laci rendszerint lekéste a vonatot, így egyedül kellett mindent intéznem. Ez nem volt szokatlan számomra, mert Ottó is mindig elkésett, akárhova is mentünk. Hol moziból, hol az Illés klubból, hol a színházból. Bevált gyakorlat volt, hogy a jegyek mindig nálam voltak, és a bal oldali pénztárba adtam le az övét, mondván majd jön egy Virág nevű pasi a zsugáért.

Mivel már jószerivel Rákospalotán laktam egyedül, már amíg a hatalmas fizetésem kitartott, be is jelentkezetem állandóra. 1.950 forinttal kezdtem és ez két év alatt nem is változott.

Közben Marival egyre ritkábbakká váltak a találkozások, Klárival néha találkoztunk. Épp egy mosolyszünet volt mindkét fronton, amikor kaptam két jegyet a Zeneakadémiára. Azon gondolkodtam, hogy egyedül nem megyek el, egyik csaj sem nagyon jelentkezett, gondoltam, nélkülem is megtartják a koncertet. Ekkor csöngettek. Ernő állt az ajtóban, eltávot kapott a seregből, hogy intézze az egyetemi dolgait. Mondtam, a legjobbkor jöttél, menjünk koncertre. Valami normális cuccot adtam rá, nehogy már mundérban vonuljunk. A cuccát meg nálunk hagyta.

A koncert szünetében persze összefutottunk Klárival. Mondta, hogy utána dumáljunk egy kicsit. Vége lett a koncertnek, és gyalog elindultunk hármasban mifelénk. A kapunkhoz érve, ma sem tudom, milyen erőtől indíttatva, a következőket mondtam:

– Várjatok meg itt, Ernő lehozom a cuccodat, az enyémet majd máskor visszaadod!

Hülyén néztek rám, én meg majd megdöglöttem, míg felértem. Hogy ezután mi történt, sosem derült ki. De már nem is fontos.

Egyszer megyek hazafelé, a postaládámban egy levél vár. A sereg csókoltat, és azt üzeni, hogy két hét múlva ne tervezzek más programot, mert főznek rám.

Még egyszer vagy kétszer találkoztam Klárival. A féltestvérére kellett vigyáznunk, amíg a szülei moziba mentek. A gyerek csak 1 éves lehetett. Én azért voltam ott, hogy kilegyen a felügyelői létszám, lövésem sem volt a gyerekekhez. Nem is értettem, hogy mit lehet enni egy ekkora emberkén, aki csak sír, vagy kakál, vagy mindkettőt egyszerre. Klári ellátta minden baját, én meg ott voltam velük. A mozi végeztével a szülők hazatértek, épp “ajnároztuk” a kicsit. A papája megjegyezte, hogy a tietek is hasonló lesz, hát ez a duma akkor nem jött be.

Most kell innen pucolnom, amíg lehet! Pedig Klárit még mindig szerettem, de reménytelennek tűnt minden, pláne, hogy be kell vonulnom. Hiába voltam már 22 éves, úgy éreztem, hogy még csak most kezdek felnőni, eddig tartott a kamaszkorom. Mert ugye a sereg farag igazán embert a emberből. Legalábbis ezt mondták az öregek. Essünk neki, lesz, ami lesz…

@ Ad Librum Kft. Minden jog fenntartva.

A KÖTET ELŐZŐ FEJEZETE ITT OLVASHATÓ.