Regényújság / Földönkívüliek a Pénzverem utcában ÷ Író születik

Rácz Katalin novelláskötetének szereplői hétköznapi hősök. Botorkálásuk a világban fanyar iróniával lettek megörökítve. A mai novella egy kegyvesztett ember feltöréséről szól.

Egykori Wintermantel Ottó szomorúan rakosgatta a tejet, kenyeret, joghurtot, diétás kólát meg a többi, egészségesnek hitt ennivalót bevásárlószatyrába. A pénztárosnő már a következő vevő felé fordult, tudomást sem vett róla.

Rózsika már a harmadik a héten – szomorodott el Ottó. Mostanában nem ő volt az egyetlen, aki úgy tett, mintha sohasem látta volna a fogorvost. Hétfőn a postás ment el mellette szótlanul, hiába köszönt rá, visszafordult, kicsit csodálkozva morgott valamit, majd továbbsietett. Szerdán pedig hazafelé menet, Rozi, a kozmetikus mérte végig kíváncsian, ahogy elhaladt az üzlet előtt. Ottó nem tudta mire vélni a változást, hiszen valamikor régen még udvarolt is a bögyös kozmetikusnőnek! Úgy viselkedik, mintha nem is ismerné!

Most, a pénteki délutáni nagybevásárláskor már nem is csodálkozott Rózsika viselkedésén. Csak elszomorodott. Mélységesen elszomorodott.

Hazavitte az ennivalót, de nem volt kedve otthon maradni az üres lakásban.

Elindult hát gyalog, Csonkaér utcai házától, nem is nézte merre megy, csak ment, mendegélt, és szomorú jövőjén gondolkodott.

Józsi kocsmájához érve hirtelen benyitott, és jó nagyot köszönt:

– Pálinkás jó estét! Kérek egy málnaszörpöt!

Józsi, aki a söntéspultnál fényesítette a poharakat, csodálkozva felpillantott.

Már megint egy őrült vetődött ide – gondolta, és titokban némi hashajtót is kevert a málnaszörpbe. Sohasem árt idejében elijeszteni az ilyen kártékony alakokat, mielőtt még végleg ideszoknának!

Odalökte a szörpöt Ottónak, majd hátat fordított, és rakosgatni kezdte a pálinkásüvegeket.

– Hát már te is! – buggyant ki Ottóból az elkeseredés.

– Tudtommal nem ittunk pertut! – vágott vissza Józsi, aki egyébként békés ember volt, de most ez a kikent-kifent ficsúr valahogyan kihozta a sodrából.

Ez igaz – gondolta Ottó leverten. – Hiszen óvodás korunk óta ismerjük egymást.

Felhajtotta a málnaszörpöt, éppen távozni készült, amikor megérkezett Géza, a hajléktalan cimbora, aki, este hat óra lévén, éppen első rumadagját készült meginni. Egykori Wintermantel Ottó reménykedő arckifejezéssel közelített felé, de Géza „Ki ez a marha?” felkiáltással nagy ívben kikerülte őt.

Ottó leforrázva távozott a kocsmából, a kapun kilépve, Buksi, Józsi máskor mindig barátságot kiskutyája vadul morogni, vicsorogni kezdett rá.

Ez már kicsit több volt a soknál. Ottó a sok-sok csontra gondolt, amit az évek során a kocsmába menet hozott Buksinak, és eleredtek a könnyei.

Hazatérve még vacsorázni sem volt kedve. Megevett egy csökkentett zsírtartalmú joghurtot, bekapcsolta a televíziót, lábát maga alá húzva, elhelyezkedett kedvenc foteljában, és egymás után váltogatva a csatornákat, valami izgalmas műsort keresett.

Napok óta meg sem vetette az ágyat. Félt elaludni. Félt a rémálmoktól, a víziókból. Így a fotelban is elaludt előbb-utóbb, de remélte, hogy a rémségek valamivel rövidebb ideig tartanak. Már egy hete nem ivott egy korty szeszesitalt sem. Fogorvos lévén, tudta, mi az a delirium tremens, de azt még ő sem gondolta volna, hogy ilyen szörnyű. Leginkább az lepte meg, hogy nem patkányokat vagy pókokat látott, hanem többnyire életre kelt fogakat, néha ködfátyolban úszó párás, teli konyakospoharakat, néha meg kerti partit adó békákat és pelikánokat.

Ez alkalommal azonban nem kellett tartania a rémálmoktól: szinte az egész éjszakát a fotel és a vécé között ingázva töltötte. Már hajnalodott, amikor végre el tudott aludni.

Reggelre kelve, gyorsan kiugrott a fotelból, és rohant a fürdőszobába. Tíz órára fogorvosnál kellett lennie.

 

 

Éppen csak beesett a rendelőbe, a fogorvos már fogadta is.

– Télikabát – motyogta, jobb kezét bátortalanul előre nyújtva.

– Vegye le! – mordult rá a fehérköpenyes fogorvos, fejével a fogorvosi szék felé biccentve.

– Nyissa ki! – förmedt rá kurtán, és már tolta is be a spatulát a beteg szájába.

Ottó szó nélkül engedelmeskedett. Hangtalanul ülte végig a kezelést, másra nem is igen volt lehetősége, mivel a fogorvos egy percre sem engedte a száját összezárni.

Kezelés közben a mennyezetet nézte, ahol zöldes színű, vízinövényekkel teli beépített akvárium volt hivatva szórakoztatni a pácienseket. A vízben azonban halak helyett fél pár zoknik úsztak, a négy sarokban elhelyezkedett fél pár cipők felé igyekeztek. De hiába. Jött egy búvárruhába bújt mosógépszerelő, egyenként összekapkodta őket, mielőtt célhoz értek volna.

– Végeztünk! – vakkantotta a fogorvos türelmetlenül.

Ottó kikászálódott a székből, tétován a fogorvos felé fordult.

– Dr. Télikabát – motyogta bátortalanul. – Tudja, a fogorvos nem kezelheti saját magát. Bezzeg a belgyógyász vagy a reumatológus! – sóhajtotta. – Főleg a reumatológus…

De már csak azt vette észre, hogy kívül van a rendelőn.

Egykori Wintermantel Ottó néha azt gondolta, hogy már régen megbolondult volna, ha nem lenne mellette Melinda, a fodrászlány.

Melinda tényleg lány volt. Nem direkt. Úgy született.

Ottó egy héttel korábban a fodrászüzletben ismerte meg, ahová betért hajat vágatni.

Először csak rövidebb frizurát szeretett volna, de aztán – hála Melindának – egészen más fordulatot vettek a dolgok.

A lány ugyanis hajvágás közben beszédbe elegyedett vele, és Ottó csodálkozva vette észre, hogy mennyire kitárulkozik az idegen nő előtt.

Elmesélte neki, hogy öt éve munkanélküli fogorvos, alkoholizmusa miatt bocsátották el, és azóta nem találja helyét a világban. Most azonban megpályázott egy állást, reméli, sikeres lesz, mert már nagyon szeretne ismét praktizálni. Ezért ma még nem is ivott semmit, szeretné a külsejét is rendbe tetetni az állásinterjúra.

– Tényleg? – kérdezte a lány.

– Komolyan mondja?

– Valóban így volt?

– Jé, milyen érdekes!

Ilyen és hasonló közbeszólásokkal elérte, hogy Ottó végül is minden belső titkát elmondta neki. Még arra is rá tudta venni a fogorvost, hogy ne csak levágassa, hanem be is festesse a haját feketére, mint valamikor volt. Enyhe dauerral kicsit hullámossá tette frizuráját. Rábeszélte arra is, hogy vágassa le a bajuszát. Csaknem tíz évvel sikerült fiatalabbá változtatnia a férfit.

De mindez még nem volt elég: Melinda kapott az alkalmon, és még aznap estére randevút csikart ki Ottóból.

Ettől kezdve egykori Wintermantel Ottó élete gyökeresen megváltozott.

Másnap eladták Ottó két régi festményét, és az árából kicserélték a férfiruhatárát.

Harmadnap elment az állásinterjúra, ahol érzése szerint igen pozitív benyomást tett. A választ a jövő hét közepére várta.

Melindának nem tetszett a Wintermantel név, ezért rávette Ottót, hogy magyarosítson. Ez volt az egyetlen ötlete, amit Ottó lelke mélyén legszívesebben meg nem történtté tett volna. Nehezen barátkozott meg a Télikabát névvel. Melinda is rájött, hogy ez a csere nem volt éppen, szerencsés, de – mivel nem tudott németül – korábban fogalma sem volt a Wintermantel szó jelentéséről, no meg nem is gondolta, hogy a magyarosításon Ottó szó szerint fordítást ért.

A következő napokban, ha csak lehetett, együtt voltak. Melindával egyre szorosabbá vált kapcsolatuk. A lány gyermekeként pátyolta a nála jóval idősebb Ottót. Kicserélte ruhatárát, rászoktatta az egészséges táplálkozásra, és mindent megtett azért, hogy az alkohol iránti vágyát csillapítsa.

Ottó úgy érezte, ráköszöntött végre a szerencse. Melinda szép volt, szőke, fiatal és odaadó. Mit tudta ő, hogy ezzel a tényleg lánysággal bármelyik férfit meghódíthatná! Neki csak Ottó kellett. Esténként ráragyogtatta égszínkék szemeit, áhítatosan csüngött minden szaván. Ottó csak mesélt, mesélt, már az egész életét elmondta neki, Melinda időnként közbeszólt:

– Igazán?

– Nem viccelsz?

– Tényleg?

És ettől mindketten boldogok voltak.

– Egy író veszett el benned! – mondta a lány egy este. – Ott lenne a helyed a Tinta Klubban.

– De hiszen tudod, hogy már nem iszom – mondta a féri, akinek immár rémálmai is gyors ütemben csökkentek mióta az éjszakákat is Melindával töltötte.

– Nem az italról beszélek! A Tinta Klub írók klubja. Éppen most indul egy pályázatuk, igazán részt vehetnél rajta.

Dr. Télikabát Ottó, aki képtelen volt ellenállni Melinda kéréseinek, nagyot sóhajtott, és megígérte, hogy (Wintermantel Ottó álnéven) megpróbál írni egy novellát.

 

A KÖTET ELŐZŐ NOVELLÁJA ELOLVASHATÓ ITT.

@ Ad Librum Kft. Minden jog fenntartva. A könyv nyomtatott változata megvásárolható a kiadó könyvesboltjában.