Regényújság / Földönkívüliek a Pénzverem utcában ÷ Vágyakozás

Rácz Katalin novelláskötetének hősei hétköznapi emberek csetlés-botlását, elbizonytalanodását mutatják be kissé elidegenedett világunkban, akik válaszokat keresnek az őket foglalkoztató kérdésekre, minthogy mit jelent a boldogság, előny-e egy kutyának, ha csak három lába van, vagy szerelem-e az öregkori szerelem. Olvasói egy részének Örkény István groteszkjei jutnak eszébe ezekről az írásokról, sokan Rejtő Jenő mai utódját látják benne, de akadnak, akik Douglas Adams fanyar angol iróniáját vélik felfedezni stílusában. A mai novella kulcsmondata: más tollával ékeskedik.

Bori

A késő őszi napsugár hirtelen vágott Bori szemébe, amikor kis Renault-jával befordult a Fenyőszer utcába. Csak néhány háznyira laktak a Csonkaér utcától, amelyik a kis telep főutcájának számított, de itt már nagyon óvatosan kellett hajtani, nemcsak a napsugarak, hanem a szerteszét kószáló kutyák-macskák, a csapatokban játszadozó gyerekek és a gyerekkocsit rendszerint az úttesten toló kismamák miatt is.

Megállt a házuk előtt, kivette a bevásárlószatyrokat a kocsiból, de nem volt kedve leállni a garázsba: gondolta, majd ha Guszti hazaér, megkéri rá. Kiskutyája, Rézi már farkcsóválva ugatott a kerítés túloldalán. Mindig rettenetes hangosan adott kifejezést örömének.

Bori kicsit izgatott volt. Nagy nap lesz ez a mai: elhatározása, hogy végre felfedi titkos tevékenységét a férje előtt, már nem halasztható tovább, hiszen fogadalmat tett, hogy a huszonnyolcadik születésnapjánál tovább egy percet sem vár, és – íme – eljött ez a nap is. Éjfélig lejár a magának fogadott határidő.

Gyorsan átöltözött, kipakolta a bevásárlószatyrokat. Ezt utálta a legjobban a házimunkában. Bevásárolni szeretett, de amikor mindent egyenként a helyére kellett rakni, lisztet a lisztes dobozba, cukrot a cukros edénybe stb., azt nem szerette. Ilyenkor már türelmetlen volt, alig várta, hogy hozzákezdjen az ünnepi vacsora elkészítéséhez.

Öt óra volt, Guszti másfél-két óra múlva akár itthon is lehet, jó lesz tehát igyekezni.

Tejszínes-gombás bélszínt tervezett krokettel, desszertnek pedig gesztenyepürét. Másra nem futotta szűkre szabott idejéből, még az ünnepi asztalt is meg kell terítenie, magát kicsinosítania, de nem félt, hogy kifut az időből, mert gyorsan dolgozott, és ügyesen meg tudta szervezni tennivalóit.

Éppen a zuhany alól lépett ki, amikor kopogtak az ajtón. Bori a pokolba kívánta a kéretlen látogatót, akárki legyen is az. Gyorsan magára kapott valamit, és már ment is ajtót nyitni.

Kincső jött, a barátnője a szomszéd utcából.

– Csak áthoztam a hajformázóm, mert mondtad, hogy a tiéd elromlott – szólt köszönés helyett, és már búcsúzott is. – A többit majd holnap, de ma szép legyél ám!

Bori és Kincső nemrégiben barátkozott össze, egy bizonyos kellemetlen halálesettel kapcsolatban, melyre egyikük sem szívesen gondolt vissza. Inkább ellenségeknek kellett volna lenniük, mert az elhunyt lány Kincső legjobb barátnője volt. Haláláért félig-meddig Guszti, Bori férje volt a felelős. Ennek ellenére a nyomozás meg az azt követő sok hercehurca után nagyon megkedvelték egymást. Holnapra beszélték meg a közös születésnapi ünneplést vele és a többi barátnőjével. A mai este azonban kettejüké, Gusztié és az övé.

Izgatottan nézett az órájára: már fél hét volt. Guszti kicsit késik, hála Istennek. Kilesett az ablakon, de sehol sem látta férje kocsiját, ezért gyorsan felszaladt a tetőtérbe, még egy utolsó pillantást vetett művére. Szíve hevesebben kezdett dobogni, miközben visszasietett a földszintre. Éppen végzett az ünnepi terítéssel, mikor Guszti betoppant.

– Kicsit elkéstem – mentegetőzött, miközben puszival köszöntötte feleségét. – Tudod, Kapussy már megint zseniális előadást tartott, annyira lenyűgöző volt, hogy megfeledkeztem közben az időről. Bár így utólag visszagondolva, hazafelé jövet, amikor megpróbáltam összefoglalni, mit is hallottunk, már nem nagyon értettem az egészet. De hát ez mindig így van, a zsenit nehéz követni.

– Különösen, ha nagyon belemerül – bólogatott Bori, mert ő is ismerte a nagy zsenit, hiszen egy munkahelyen dolgoztak Gusztival, a Datatelemix Kft.-nél, ahol Kapussy Vilmos volt az ügyvezető-tulajdonos.

Bori is vett már részt olyan értekezleten, ahol a zseni annyira lázba jött, hogy visszafelé kezdett beszélni. Ez nála a fokozott agytevékenység jele volt. Ekkor már annyira elöntötték a zseniálisnál zseniálisabb gondolatok, hogy agya telitettsége miatt fordítva engedte ki a mondatokat magából, miközben ezt észre sem vette. Nemcsak a szavak sorrendje volt fordított, hanem a hangoké is, pl. ”vnyöknofelet sukinortkele óllálüdegye nogáliv a„ szavakból senki sem tudta csak így fejben kitalálni, hogy azt jelenti: „a világon egyedülálló elektronikus telefonkönyv”. Ez volt ugyanis a legújabb fejlesztésük.

Bori nem ismert senkit Kapussyn kívül, aki erre képes lett volna.

– Csöng a telefon! – kiáltott fel hirtelen Guszti, mire Bori gyorsan elindult a nappaliba, majd kis idő múlva bosszankodást mímelve tért vissza.

– Nem is csörög! És nincs is április elseje!

De Guszti addigra már becsempészte a bejárati ajtó mellől a nagy csokor virágot a kisszobába, és nekilátott, hogy átöltözzön a vacsorához.

Galambos

A macska, farkát égnek meresztve, szőrét felborzolva egyensúlyozott a keskeny kerítésen. Nagydarab, kövér, szőrös, kissé ápolatlan külsejű férfinézte az iroda ablakából, amolyan „csorog a nyála, nyitva a slicce” fajta. A férfihátrafordult, kicsit tétovázott, majd mit sem törődve a szakadatlanul csörgő telefonnal, felkapta az asztalról a papírvágó ollót, és a macska felé hajította. Az állat hirtelen felnyivákolt, és elugrott a közeledő ellenség elől. Az olló fémes csattanással hullott ketté és esett le a kerítés két oldalán.

– A francba! – káromkodta el magát a férfi, közben akaratlanul is a tegnap esti „kalandja” jutott eszébe. – Pont, mint tegnap az Ágota!

– Galambos úr! – nyitott be a titkárnő félénken. – Egy úr keresi telefonon. Valami dr. Kilényi, többet nem mond magáról.

– Jól van, na, hallom! – morogta Galambos, majd, miután a titkárnő távozott, felvette a telefont. A másik oldalon egy dühtől visszafojtott, fenyegetően halk hang közölte vele:

– Ha még egyszer egy ujjal is hozzá mersz nyúlni Ágotához, vagy akár csak szóban zaklatod, vagy ha megtudom, hogy piszkos gondolataid támadnak vele kapcsolatban, azonnal kiheréllek, te szarházi! És ha megpróbálod elbocsátani, akkor olyan pert akasztok a nyakadba, hogy egy koszos alsógatyád sem marad, mire a végére érünk! No, ehhez tartsd magad! – és már le is tette.

Galambos kezdte kicsit kényelmetlenül érezni magát. Nem volt hozzászokva az ilyesmihez. Főnöknek született, mert már az apja is főnök volt, és hozzászokott ahhoz, hogy környezetében mindenki engedelmeskedett neki. A cégnél nem volt olyan nő, akit ne kaphatott volna meg, ha akart. Ágota, a művészettörténész volt az első, aki nemet mert neki mondani. Most meg még ez a macska is! És ráadásul meg is fenyegették! Őt, Galambos Jenőt, az Eugen Művészeti Galéria tulajdonosát! Fényes nappal! A saját irodájában! Ez felháborító!

Rossz érzéseit lassacskán a düh váltotta fel. Most már otthonos pályán mozgott, ezzel az eszközzel már bármit el tudott érni. El is határozta, hogy nem hagyja magát, tönkreteszi ezeket a semmirekellőket, ha addig él is. Meg fogja találni a módját, ahogy eddig is mindig megtalálta a megfelelő eszközöket ahhoz, hogy ellenségeit tönkretegye.

A mű

Már túl voltak a vacsorán, az ajándékátadás is megtörtént – Guszti egy szép, antik hálószobatükröt vett a feleségének –, Bori úgy érezte, most már nem tudja tovább halogatni a dolgot.

– Mindjárt jövök – szólt oda Gusztinak, majd gyorsan felszaladt a lépcsőn. Egy perc múlva egy selyempapírba csomagolt téglalap alakú valamivel jelent meg.

– Valamit mutatni szeretnék – súgta zavartan, elpirulva. Majd, minden további magyarázat helyett lekapta a selyempapír csomagolást, és egy festményt mutatott Gusztinak.

A kép – olajfestmény volt – egy mosógépszerelőt ábrázolt. Fél térdre ereszkedve helyezkedett el a mosógép előtt, a gép tetején egy franciakulcs, ő maga, fejét félig a mosógép dobjába dugva, látszólag elmerülten töprengett. Kövér volt, öreg és ősz hajú, két füle volt. Éppen ez volt benne a meglepő: egyik fülének a dobban kellett volna lennie, és mégis két füle volt.

A mosógép is kicsit dülöngélt, amolyan részeges formán, a franciakulcs sem éppen szabályos, világoskék és helyenként mintha eldeformálódott volna, a háttérben a WC-deszkán egy macska ült, hosszúkás, kissé nagy fejével kíváncsian bámult a világba. A szerelő sem volt valami túlságosan arányos testalkatú, de ez lehetett az elhízásának is tulajdonítani, a feje mindenesetre kicsit érdekesen festett.

A kép színei élénken virítottak. Az egész nagyon modern volt és meghökkentő.

– Hm, voltaképpen nem is rossz – állapította meg Guszti. – Honnan vetted?

Bori most már pecsenyepiros lett, úgy dadogta:

– Hát… tulajdonképpen én festettem! – vágta ki végül elszántan.

– Te festetted? – hüledezett Guszti. – Hol? És mikor?

– A tetőtéri kis szobában. Amikor nem voltál itthon. Mindennap egy kicsikét. Tegnap lett készen.

Új házban laktak, a tetőteret még nem építették be, mert időközben elfogyott a pénzük. Nem volt se padlója, se vakolata, csak a csupasz beton meg a téglafalak, nem is jártak fel sohasem. Éppen ezért felelt meg ilyen jól Bori titkos tevékenységének. A tetőablakokról, megfelelő fényviszonyokat teremtettek munkájához.

Guszti figyelmesen mustrálgatta a képet. Jobbra-balra forgatta, a fény felé tartotta, egyszer csak megkérdezte:

– Mi van ide írva az aljára? Alig lehet elolvasni.

– Hát a nevem: Uborka.

– Micsoda? Miféle uborka?

– Még gyerekkoromban találtam ki. Tudod, a nevem betűiből. Urbán Borbála. Borka. U.Borka. Uborka. Ilyen egyszerűen. Gondoltam, művésznévnek megteszi, amíg nem találok ki valami mást. Még címet is adtam a képnek – folytatta most már kicsit felszabadultabban Bori. – Vágyakozás.

– Miért pont vágyakozás? – értetlenkedett Guszti.

– Nem tudom – vallotta be az újdonsült művésznő. – Valahogy az jutott róla eszembe. Tudod, mintha ez a mosógépszerelő egy szebb, egy jobb életre vágyakozna.

Vagy csak két normális fülre – gondolta Guszti, de ezt szentségtörésnek tartotta volna kimondani. Meg különben is, voltaképpen tetszett neki a kép, maga sem tudta megmondani, hogy miért.

Észre sem vették, hogy elröpült az idő. Már éjfélre járt, mire végre fáradtan ágyba kerültek. Guszti kimerülten ölelte át ünnepelt párját, és lelke mélyén nagyon büszke volt rá, hogy Bori munka meg a háztartás mellett még ilyesmire is képes. Bár jómaga nem volt nagy műértő, úgy érezte, Bori festményében van valami. Lehet, hogy jó, lehet, hogy csapnivaló, de mindenesetre nagyon egyedi: olyan, amilyet csak az ő drága kicsi felesége tud alkotni.

Kiállítások

Április

Galambos éppen az ebédjéről tért vissza a galériába, amikor a hatalmas teherautó megérkezett. A következő kiállítás képeit hozta: egy nemrég elhunyt, posztumusz Munkácsy-díjas festő alkotásait. A becsomagolt képeket kerülgetve, a titkárságon keresztül tért be az irodájába. Az előszobában valami nő ült, de Galambos egy pillantást sem vetett rá. Most valahogy nem volt kedve a nőkhöz. A tegnapelőtti kudarc meg a tegnapi kellemetlen telefon kicsit elvette a kedvét a hódításoktól.

– Egy hölgy vár Önre – lépett be titkárnője az ajtón. – Urbán Borbálának hívják. Azt mondja, valamikor együtt jártak gimnáziumba.

– Küldje a fenébe! – tört ki Galambos. – Mondjon valami kifogást, eszemben sincs találkozni vele! Elegem van már a folytonosan kuncsorgó alakokból! Mind valamikor velem járt, vagy az iskolába, vagy az egyetemre, sőt némelyik még azt merészeli állítani, hogy együtt jártunk bölcsődébe, mert tudja, hogy arra már úgysem emlékszem.

Kicsit elszégyellte magát, mert nagyon is jól emlékezett Borira, hiszen az előtte lévő padban ült, ám most semmi kedve sem volt találkozni vele. De ezt a titkárnőnek mégsem köthette az orrára.

Bori csalódottan vette tudomásul, hogy Galambos Jenő nem hajlandó fogadni. Ezt mégsem gondolta volna róla. Igaz, már a gimnáziumban is elég nagyképű volt, valószínűleg az apja miatt, de hogy idáig vetemedjék, hogy elküldi az előszobából, már igazán megalázó volt.

Kilépve a folyosóra lehajolt, hogy felvegye a képet az ajtó mellől, de legnagyobb meglepetésére nem talált ott semmit. Körülnézett, sehol nem volt egyetlen kép sem.

– Elnézést, uram! – szólított meg egy arra járó munkásembert. – Nem látott véletlenül egy képet.

– Dehogynem, naponta több százat is látok – felelte a fiatalember. – Hiszen folyton azokat szállítjuk. De ha arra gondol, hogy másfajta képet láttam-e, akkor azt kell, mondjam, hogy nem. Sajnos, csak azokat láttam, amiket mi hoztunk, és fel is vittük őket az emeletre a kiállító terembe. De oda nem mehet fel, azt szigorúan őrzik a nagy értékű festmények miatt.

Bori visszament a titkárságra és elmesélte, mi történt. Idefelé jövet kitette a festményt az ajtó elé, nem akarta bevinni magával, mert nem szerette volna mindjárt elárulni, mi járatban van, de amíg várakozott, a kép eltűnt.

A titkárnő kövér volt, és legalább ötven éves. Kissé nem odaillő látvány egy művészeti galériában, de ő már a tizennegyedik titkárnő volt, mióta ifjabb Galambos vezette a Galériát. aki, bár imádta a csinos fiatal nőket, akik viszont néha fejvesztve menekültek előle, végül is úgy döntött, hogy Julikát választja, mert elege volt a folytonos jövés-menésből.

Julika készséges volt, telefonált néhányat, kérdezgetett mindenkit, de mindenhol azt választ kapta, hogy csak a vasárnap nyíló kiállítás képeit látták.

– Sajnálom – sóhajtott végül lemondóan. – Hagyja itt a telefonszámát, majd odafigyelek. Hívom, ha tudok valamit.

Bori csüggedten tért haza. Élete első és egyetlen műve eltűnt.

 

Két nap múlva egy rakodómunkás kopogott a titkárság ajtaján. A titkárnő éppen leszaladt a trafikba. Galambos küldte le cigarettáért, így aztán a nagy ember kénytelen volt maga intézni a közben felmerülő, csip-csup dolgokat.

– Mit akar? – szólt ki mérgesen a nyitott ajtón.

A munkásember félénken levette a sapkáját, elmotyogott egy „Tiszteletem, Főnök Úr”-t, és behozott egy félig kicsomagolt festményt.

– Ezt Ágota kisasszony küldte – mondta. – Az mondja, nem tudja, mi ez. A többi kép között találta, de biztos, hogy nem az a művész úr festette, akit most kiállítunk. Ágota kisasszony szerint ennek egész más a stílusa.

– Jól van, hagyja itt – morogta Galambos, majd intett a rakodómunkásnak, hogy elmehet.

Egyedül maradván, kibontotta a képet, és elámulva meredt rá.

Egy mosógépszerelőt ábrázolt, de nem is akárhogyan!

Modern volt és meghökkentő. Rikító színvilága egyéni látásmóddal párosult. Az összhang mégis valami egészen különös volt!

Galambos el sem tudta képzelni, ki festhette. Nagyítóval bogarászta ki a képaláírás betűit: U-b-o-r-k-a. Elővette a telefonkönyvet, rákeresett, de ilyen nevű embert nem talált benne. Ekkor számítógépéhez ült, beütötte az uborkát a keresőbe és várt. 80 oldalnyi találata volt, de egy kivételével mind növénytermesztési és táplálkozási tanácsokat vagy recepteket tartalmazott. A maradék egy darabnak sem volt semmi köze a festészethez.

– Akárki festhette, nem lehet valami nevezetes ember – gondolta hangosan. – Ismeretlen valaki lehet.

 

A kiállítás megnyitója remek hangulatban zajlott. Érezni lehetett a közelgő siker ízét. Kilényi Pál ügyvéd Baranyai Ágotával az oldalán

sétálgatott pezsgőspohárral a kezében a vendégek között. Elkerülhetetlen volt, hogy szembe ne találkozzanak Galambossal. Ágota megejtette a szokásos bemutatásokat, Galambos igyekezett közömbös képet vágni, Kilényi viszont maga volt a megtestesült úriember: udvarias, mértéktartó és kissé hűvös.

Miután néhány szót váltottak a megnyitóról és a díszvendégekről – még az alpolgármester is eljött feleségével együtt –, Ágota nem bírta ki, hogy említést ne tegyen a napokban talált festményről.

– Kiderült már, hogyan került az a mosógépszerelős olajfestmény a Galériába? – kérdezte.

– Én hoztam be, és véletlenül kinn felejtettem – mondta Galambos, aki, ha nem lett volna Galambos, most bizonyára elpirult volna.

– És ki festette? – érdeklődött Ágota, akit azóta sem hagyott nyugodni az a felkavaróan eredeti alkotás.

– Elárulok magának egy titkot! – hajolt közelebb Galambos Ágotához, közben izgalmában észre sem vette, hogy Kilényi árgus szemmel figyeli minden mozdulatát, és a legkisebb bizalmas érintésre kész drasztikusan beavatkozni. – Én festettem!

Ágota meghökkent. Annakidején csak egy pillantást vethetett a képre a nagy készülődés miatt, de az volt a benyomása, hogy a kép elég jó. Ilyet tudna festeni ez a hólyag? – csodálkozott, de nem tudott tovább faggatózni, mert Galambos már széles mosollyal, hajlongva kezicsókolomozott az alpolgármester felesége előtt.

A kiállítás a várakozásoknak megfelelően az elkövetkező hetekben nagy tömegeket vonzott.

Augusztus

Modern művészeti kiállítást tartott a bécsi Galerie Krause augusztus második felétől egészen szeptember végéig. A kiállítást turisták ezrei látogatták. A művészeti folyóiratok kritikusai többnyire pozitív véleménnyel voltak a kiállított képekről, a Kunst Magazine kritikusa elsősorban egy újonnan berobbant festő képét tartotta kiemelkedőnek.

„Galambos Jenő, aki most szerényen G’bos néven mutatkozott be, sokak által ismert művészeti berkekben Magyarországon. Eugen nevű galériája, amelyet édesapja alapított 1969-ben, jelentős hírnévre tett szert a kortárs és a klasszikus festészet kiemelkedő alakjainak bemutatásával. Galambosról régóta köztudott, hogy maga is alkot, mivel egy-egy konkurens galéria megnyitóján nem egyszer hangoztatta, az ott kiállított képeknél ő fél kézzel is jobbat fest, de mindeddig nem hozta nyilvánosságra alkotásait. Nos, szerencsénkre úgy tűnik, mindkét keze aranyból van ennek a sokáig homályban maradt tehetségnek! Első kiállított képe, Az élet fájdalmai a modern művészeti eszközök felhasználása mellett igazi egyéniséget tükröz, akinek képeiben, reményeink szerint, még nagyon sokáig fogunk gyönyörködni.”

A bécsi Kurier művészeti mellékletében így írt Galambosról:

„Galambos Jenőt eddig sokan édesapja halvány utánzatának képzeltek, de most végre megmutatta, ki is ő valójában. Remekbeszabott, minden kritikus elismerését kivívó alkotása, Az élet fájdalmai című képe bebizonyította, hogy nemcsak a szája nagy, mint eddig ellenségei állították, hanem a tehetsége is legalább akkora.

Ezek után nagymértékben megnőtt az esélye annak, hogy a MAMÜGASZ (Magán Művészeti Galériák Szövetsége – a szerző) elnöki helyére beadott pályázata sikerrel járjon.”

November

Baranyai Ágota nagyanyjáért ment a bácsai nyugdíjasklub rendezvényére. A nótadélután 19 óráig tartott. Utána el akarta fuvarozni a nagymamát édesanyjáékhoz, mivel anyukájának éppen névnapja volt. Fel-alá sétált a művelődési ház előtt, ahol a rendezvényt tartották. Korán ért ide, még fél hét is alig volt: sokkal hamarabb végzett a fodrásznál, mint gondolta volna.

A művelődési ház kapujára kifüggesztett hirdetéseket, rendezvénynaptárakat olvasva megakadt a szeme egy hirdetményen:

Vágyakozás címmel november 18-tól november 25-ig látogatható Urbán Borbála amatőr festőművész kiállítása a művelődési ház aulájában.

– Még éppen van időm megnézni – gondolta Ágota, és már nyitott is be a kapun.

Az elé tárulkozó látványtól még a lélegzete is elakadt.

Az aula tulajdonképpen csak egy előszobaféle volt, alig 8-10 négyzetméter, két falán ajtó volt, így aztán a festményeknek nem sok hely maradt. Mindössze 8-10 képet állított ki a művész, de az összkép káprázatosan meghökkentő volt.

Eleven színek kavalkádja fogadta Ágotát. Tekintete egyik képről a másikra ugrált. Kicsit lehiggadva, egyenként kezdte szemügyre venni őket.

Az egyik egy lófarokba font, kékes-fekete hajú, nagydarab fiatalembert ábrázolt. Egy jelentéktelen kicsike rózsaszinos-szőke másikkal ült a teraszon, előttük sörösüveg, benne kicsit kékesszínű folyadékkal, fejüket töprengve emelték az ég felé, ahol egy szárnyaszegett angyal igyekezett kétségbeesetten a mennyország kitárt kapuja felé. Feje fölött homokóra mutatta a hátralévő időt, amíg még befogadják. A kép címe Bűntudat volt.

A másik egy fogatlan öregasszonyt ábrázolt egy háromlábú szék társaságában. A mosógépét simogatta, amely mellett egy lyukas vödör tetején kakukkos vekkeróra hevert. Az Ábrándozás címet viselte.

A legmeghökkentőbb az a kép volt, amelyen egy félig kopasz ember emeli le kalapját egy kutyasétáltató nő előtt. Feje aszimmetrikusan kopasz, egyik oldalán dús haj, másikon semmi, de nem mértanilag, egyenesen elválasztva, hanem valami kacskaringós, szabálytalan vonal mentén, és szemlátomást nem fodrász által kreált, hanem természetesen alakult képződmény. A kutya agárnak néz ki, kék színű, hegyes fogai vannak, de elől már hiányzik néhány. A kép címe A kutyasétáltató nő.

És így tovább, egyik a másik után. Ágota csak bámul, úgy érzi, itt valami egészen különleges tehetségre bukkant, de közben egyfolytában a mosógépes nőt nézi elmerülten, mintha valami be kéne, hogy ugorjék erről a képről. Csak töpreng, töpreng, míg végre egyszer csak eszébe jut: Galambos képe! Ez itt ugyanaz a kéz! Lehetséges, hogy Galambos álnéven, Urbán Borbálaként akar bemutatkozni? De miért? És miért női néven, amikor a nőket semmire sem értékeli?

Félénken bekopogtatott az egyik ajtón, bement, és az ott ülő két nőtől megkérdezte:

– Elnézést kérek, de meg tudná valaki mondani, hogy ki ez a festőművész, ez az Urbán Borbála?

– A szomszédunkban lakik, a Berger Guszti felesége. Könyvelő valami informatikai cégnél. – mondta az egyik.

– Le kéne már venni azokat a képeket – fűzte hozzá a másik, az idősebbik. – Ez a sok nyugdíjas itt állandóan azon panaszkodik, hogy miért nem valami szép képeket rakunk ki, miért ezekből a groteszk szörnyűségekből rendezünk kiállítást.

– Megadná a címét, kérem – fordult Ágota a fiatalabbikhoz, és úgy érezte, hogy jobb most nem szembeszállni az idősebbik véleményével.

– Hogyne, természetesen! – írta fel készségesen a nő Bori adatait.

Ismét az Eugen Művészeti Galériában

Bori ragyogó arccal készült első igazi önálló bemutatkozására, az Eugen Művészeti Galériában nyíló kiállítására.

Végiggondolva az elmúlt év eseményeit, most már nagyon hálás volt barátainak és elsősorban férjének, Gusztinak, hogy annyi bátorítást adtak neki munkája folytatásához. Első képe elvesztése után kicsit elkedvetlenedett, de azután rájött, hogy ahol egy volt, ott van több is, csak meg kell keresni. És keresni kezdett…

A kiállítást Baranyai Ágota művészettörténész nyitotta meg, aki időközben a Galéria vezetője lett. Galambos ugyanis csak tulajdonosként szerepelt miután ország-világ előtt kitudódott sötét cselekedete. A MAMÜGASZ is kizárta soraiból, és Kilényi titokban már készítette is az adásvételi szerződést a Galéria megvételére, mivel ezt szánta nászajándékul Ágotának, akit nemrég feleségül kért.

A Vágyakozás volt főhelyen, ragyogóan megvilágítva.

Ágota beszédében kiemelte, hogy Urbán Borbála művésznő első alkotása külföldön lett híressé, és csak ezután következett az itthoni siker, de ezt különösebben nem részletezte. A jelenlévők jó része úgyis tudta, miről van szó.

Galambos már nagyon megbánta, hogy eljött, mert kollégái egyre másra szorongatták a kezét, és gratuláltak neki a nagyszerű kiállítást dicsérve, miközben némelyik nem átallotta megkérdezni: „No, aztán tudsz-e ilyen festeni, Jenő barátom?” Titokban már alig várta, hogy az egész istenverte bagázstól jó messze kerüljön.

Ágota után Bori is szót kért, ahogy korábban mondta, szeretné egy kicsit megmagyarázni a képeit, mert úgy gondolja, hogy talán nem mindenki érti pontosan a szándékait.

– A képeim egyszerű embereket ábrázolnak. De mit is jelent az, hogy egyszerű emberek? Hiszen, ha jól belegondolunk, mindannyian egyszerű emberek vagyunk. Bármilyen sokra visszük is, legyünk politikusok, színészek, milliomosok, galériatulajdonosok vagy festők, ha lehántjuk azt a külső burkot, az életünk során megszerzett glazúrt, akkor ugyanolyan egyszerű ember marad alatta, mint a sarki hajléktalan. És mindannyian vágyakozunk valamire. Hívhatjuk ezt sikernek, gazdagságnak, hírnévnek, egyre megy. Mindannyian boldogságra vágyunk. Pontosan ezt szeretném ábrázolni a képeimen – fejezte be Bori, kissé elpirulva, eszmefuttatását, amikor hirtelen kopogtatás hallatszott az ajtón.

Egy szőke hajú, félénk fiatal lány dugta be a fejét, majd zavartan beljebb lépett.

– Tessék mondani, nem talált véletlenül valaki egy képet? – kérdezte félénken. – Ide tettem a folyósóra tegnap, amíg a titkárnőre vártam, hogy bejelentkezzem valakinél. Egy piaci kofa volt rajta tojásokkal, a háttérben meg tyúkok és kakasok, de tulajdonképpen Pétert, a páromat ábrázolta, aki arra vágyik, hogy mindenkit boldoggá tegyen, még ezt a piaci kofát is. Talán még a tyúkokat meg a kakasokat is… – sírta el magát a lány.

– Kérdezze meg azt az urat ott – mutatott Ágota Galambos felé.

A lány odafordult Galamboshoz, és halkan megkérdezte:

– Nem tetszett látni véletlenül? Az volt a címe: Vágyakozás…

A lány nem értette a döbbent csendet, ami körülvette. Nem akart ő semmi rosszat, csak a képét kereste, de most már mindegy, látja, hogy hiába.

Majd fest helyette másikat.

Annak is az lesz a címe: Vágyakozás.

A KÖTET ELŐZŐ NOVELLÁJA ELOLVASHATÓ ITT.

@ Ad Librum Kft. Minden jog fenntartva. A könyv nyomtatott változata megvásárolható a kiadó könyvesboltjában.