Regényújság / Földönkívüliek a Pénzverem utcában ÷ Egy levéltáros vasárnapja

Rácz Katalin novelláinak témaválasztásában, szarkasztikus, fanyar hangvételében Örkény István egyperceseit idézi az olvasó elé. A Földönkívüliek a Pénzverem utcában történetei nem csak témaválasztásukban kapcsolódnak egymáshoz, szereplői is vissza-visszatérnek. Kovács, a 61 éves mosógépszerelő, Rozi, a vörös bögyös kozmetikus vagy Guszti és Guszti egy idő után már ismerősen köszönnek vissza a lapokról. A mai novella a keserédes magány témáját dolgozza fel.

A lány haja lágy volt és selymes. Fejét Ágoston vállára hajtotta, aki boldogan ölelte, simogatta és csókolgatta a feje búbját. Az ágyban feküdtek, reggel volt, a nap sugarai már átszivárogtak a redőny résein. Ágoston úgy érezte, örökre megváltozott minden körülötte. Most már igazán teljes az élete, többé sohasem lesz egyedül. Félálomban a lány nevén töprengett, de sehogyan sem jutott az eszébe.

Micu! – villant belé hirtelen, amikor meghallotta a dorombolást. – Menj a fenébe! – söpörte le magáról az ijedt állatot.

A macska az ajtófélfáig repült, térdmagasságban hozzácsapódott, majd visszapattant a földre, természetesen a talpára esett, és kisántikált a konyhába. Fejét félúton visszafordította, és sértett nyávogással nézett Ágostonra. Helyes kis állat volt, igazi cirmoscica, Guszti nagyon szerette, most meg is sajnálta kicsit.

Rettenetesen szégyellte magát az álma miatt.

Aztán hirtelen felkapta a vekkert az éjjeliszekrényről. Rémülten állapította meg, hogy este elfelejtette ébresztőre állítani, és már fél kilenc is elmúlt.

Gyorsan kiugrott az ágyból, megeresztette a vizet a kádban, bekapcsolta a rádiót, és bekészítette a kávét.

„Látod, kisfiam, úgy örülök, hogy kaptam ilyen egyszemélyes főzőt, azelőtt még sohasem láttam kétszemélyesnél kisebbet. Most már nem kell többet melegített kávét innod! – mondta az édesanyja karácsonykor, amikor átadta neki az ajándékot.”

A rádióban kedvenc nyelvésze éppen a szavakat érte tetten. Guszti hirtelen ráébredt, miért is nem állította be az ébresztőórát: hiszen vasárnap van!

Kicsit elszomorodott: most egész délelőtt egyedül fog unatkozni itthon.

„De jó neked! – mondta pénteken Piri, a kolléganője. – Se főzés, se gyerekek, egész hétvégén azt csinálsz, amit akarsz!”

Szerencsére, ebéd után várják Gusztiék. (Guszti a barátja, igazi nevén Gusztáv, de becenevük közös, mindkettejüké Guszti). Ő volt Ágoston legjobb barátja, már óvodába is együtt jártak, később is minden szabadidejüket együtt töltötték.

Gusztáv tavaly nyáron vette el Borit, a kolléganőjét (az esküvői tanú természetesen Ágoston volt), azóta, sajnos, kicsit kevesebbet voltak együtt. Bori is szerette „Kisgusztit”, csak így hívta, mert ellentétben a férjével, aki legalább 185 centi és csaknem 100 kg, Ágoston kicsi volt és sovány, de Gusztáv szabadideje most már megoszlott felesége és barátja közt.

Azért megmaradtak a közös vasárnap délutánok, amelyek finom vacsorával végződtek, Bori ugyanis szívesen és jól főzött. Így aztán a vasárnap sem volt annyira sivár. A szombat meg jórészt bevásárlással és takarítással telt.

Beült a fürdőkádba, jólesően elnyújtózkodott, majd kezébe vette a Levéltári Szemlét.

Csaknem egy órát töltött benne, két cikk közben megmosakodott, háromszor eresztette utána a melegvizet, és éppen kiszállt volna, amikor a mennyezeten, a sarokban megpillantott egy pókot. Magányos volt, kicsike és kék, szemlátomást rá sem hederített Gusztira, csak szőtte rendületlenül nemrég megkezdett hálóját. Tanulónak látszott még, nagyon lassan boldogult vele. Guszti nézte egy darabig, szinte már drukkolni kezdett neki, de aztán győzött a józan esze. Szép dolog a társaság, de mégsem tűrhet meg egy pókot a lakásban!

Kiszállt a kádból, magára tekert egy fürdőlepedőt, belépett a papucsába, és kiment a konyhába. Elővette a kislétrát, felmászott, levette a konyhaszekrény tetejéről a tollseprőt, a fürdőlepedőt egy kötényre cserélte, a kislétrát a hóna alá csapta, kezében a tollseprővel ment vissza a fürdőszobába. Felállt a létrára, a tollseprűvel vigyázva leemelte a pókocskát, óvatosan visszament a konyhába, kinyitotta az ablakot, kidugta rajta a tollseprűt, és jól megrázta. A pók milliónyi porszem társaságában szálldosni kezdett a levegőben. A nyitott ablakból beáradt a nagyváros már-már elviselhetetlen hangkavalkádja: autók, buszok, motorkerékpárok, a szomszédos lakásokból ordító magnók-tévék egyvelege.

A buszmegállóban egy bőszoknyás cigányasszony a gyerekei szeme láttára verte a férjét, kicsit odébb meg egy óvodás méretű kicsi fiút húzott pórázon egy rottweiler.

– Vigyázz magadra, kiskomám! – szólt a pókocska után Guszti, mire a másik ablakban hirtelen megjelent a szomszédasszony feje: egy megbotránkozott pillantást vetett Guszti öltözékére, majd gyorsan visszahúzódott.

„Jó napot, Marika! – szólt nagyanyja Jánossomorján a szemközti ház ablakában könyöklő szomszédasszonyhoz. – Javul-e már a reumája?”

Elmélázását a telefon csörgése szakította félbe. Gyorsan becsukta az ablakot, mert a kis panellakásban nyitott ablaknál nehezen lehetett akár telefonálni, akár televíziózni vagy rádiózni.

Szerencsére, még idejében megtalálta a hordozható vonalas telefont. Most a párnája alatt volt éppen. Biztosan a tévé távirányítójának nézte az este, bár az is az ágyban volt meg a DVD távirányítója, valamint a mobiltelefonja is. Egész kis gyűjtemény, csoda, hogy elfért mellettük az ágyban.

Guszti nem éppen műszaki érzékéről volt híres. A szobabiciklijéhez szerelőt kellett hívnia, mert akárhogy is igyekezett, a kormány volt hátul, az ülés meg elől. Egyszer meg vett egy szeletelőt, amelyet olyan szerencsétlenül rakott össze, hogy bekapcsoláskor felszeletelte önmagát.

Ezért is ment levéltárosnak. Ott nem sok műszaki csodával találkozott, legfeljebb a számítógéppel meg a fénymásolóval, azoknak viszonylag jól értett a működéséhez. Igaz, eleinte kicsit tartott az élőfejtől meg az élőlábtól, de egy idő után rájött, hogy azok nem tudnak neki ártani.

Egyetlen hátránya volt pályaválasztásának: ebben a munkakörben nem lehetett munkát hazavinni. Márpedig Ágoston, bár sohasem vallotta volna meg önmagának, munkamániás volt.

Guszti, azaz Gusztáv telefonált. Zavartan mentegetőzve mondta le a délutáni programot, mivel Bori szülei jönnek látogatóba.

– Nem is baj! – felelte vidám hangon Ágoston. – Úgyis millió dolgom van!

De tovább nem részletezte, és Gusztáv sem firtatta a dolgot.

 

 

Bekapcsolta az egyszemélyes kávéfőzőt, felöltözött, majd hirtelen ötlettől vezérelve megfelezte az egy adag kávét, felét a bögréjébe, másik felét Micu táljába öntötte.

Az állat megszagolta, elfintorodott és értetlenül nézett gazdájára. Guszti felöltötte egy kis tejjel, majd még egy nagyobb adaggal, a végén a tál teljesen tele lett tejeskávéval, de még így sem kellett a cicusnak. Ekkor jó megcukrozta, majd látva az állat még mindig csodálkozó tekintetét, kiöntötte az egészet a vécébe.

Bevitte a megmaradt kávét a nappaliba, bekapcsolta a tévét, egyik csatornáról a másikra váltott, a reklámok, lövöldözések, verekedések után végül megállapodott valami rajzfilmnél az egyik mesecsatornán. A filmben több emelet magasságú pókok lépdeltek egy város főterén, az emberek sikoltozva menekültek előlük, a széttaposott hullák orrán-száján folyt a vér. Guszti kikapcsolta a tévét, miközben az ő kedves kis pókocskája jutott az eszében. Talán kár volt kidobni. Milyen jól meglennének ők hárman…

Kihozta a fürdőszobából a Levéltári Szemlét, találomra felnyitotta, megszámolta a sorokat, a sorokban a betűket, és elhatározta, hogy ha a legrövidebb sort a 18. oldalon találja, lemegy az étterembe ebédelni, ha nem, akkor itthon marad.

Egy óra alatt végzett a számolással. A legrövidebb sor egy cím volt Le(vé)ltár fantáziacímmel a 39. oldalon. Marad tehát a rántotta!

„Te legalább azt ebédelsz, amit akarsz – hallotta Béla hangját. – Én meg kénytelen vagyok az asszony félresikerült főztjeit megenni, és még meg is kell dicsérnem.”

Guszti szívesen evett volna valami finomabbat, de a kényelmetlen érzés, hogy egyedül ül a zsúfolt étteremben, még az étvágyát is elvette.

A délután lassan telt. Ágoston elővette kis füzetecskéjét, amelyben a leveleket csoportosította. Munkát ugyan nem hozhatott haza, de cikket azért írhat a levéltári szemlébe. Éppen ezt készítette elő. Egy kockás füzetben hónapok óta gyűjtögette az adatokat tanulmányához, melynek ideiglenes munkacíme: „Miért levéltár a levéltár, azaz miféle levelek vannak?”

Minden oldalt gondosan kétfelé osztott, „levéltári levelek” és „egyéb levelek” rovatra, a margón pedig minden sorban gondosan feljegyezte, hogy a magyar nyelvben előforduló különféle levelek közül hány százalék található meg a levéltárban. Kutatásának célja az volt, hogy bebizonyítsa, a Levéltár elnevezés igenis helyénvaló, egyáltalán nem elavult, hiába mondják egyesek, hogy inkább irattárnak kéne nevezni azt.

Birtoklevél
Adománylevél
Marhalevél
Házasságlevél
Hitellevél
– ilyenek voltak az első oszlopban,
Falevél
Kukoricalevél
– stb. a második oszlopban.

Az arány minden esetben az első oszlop javára dőlt el, bár néha fejtörést okozott Ágostonnak egy-egy meghatározás besorolása. Például Levél község egy földrajzi fogalom, vagyis nem levéltári, viszont a község levelei a levéltárban vannak. De kicsit bizonytalan volt a falevélben is, mert hiszen az is lehet a levéltárban, ha nincs is lajstromba véve. Nem is beszélve a szerelmes levélről, amelyből ugyan volt éppen elég a levéltárban is, de a szerelmes levél nevű süteménynek legfeljebb a receptje lehetne ott.

Délután ötre csaknem tíz új fogalommal bővítette gyűjteményét.

Cipőt vett fel, majd kabátot, az otthoni ruháját magán hagyta (már nem a kiskötényben volt, időközben farmerba és pulóverbe öltözött) és elindult a közeli bevásárlóközpont parkolójába.

„Hozhatnál nekem egy kis túrórudit, ahelyett, hogy megint néhány szóra költöd a pénzed! – szólt utána a macska. – Epreset.”

De Guszti ezt már nem hallotta, ment Gézához, a hajléktalanhoz. Jó lesz vele beszélgetni egy kicsit.

A parkolóhoz közeledve már messziről kereste a kocsik között az ismerős fejet, de nem találta. Váratlanul egy alacsony, tűrhetően öltözött emberke lépett mellé, kezében a hajléktalanok szórólapjával.

– Ki maga? – kérdezte Ágoston megrökönyödve. – Hol van Géza?

– Én vagyok Géza – mondta bizonytalanul a kisember.

– Én arról a Gézáról beszélek, aki itt szokott lenni – erősködött Ágoston.

– Hát éppen arról beszélek én is – mondta a kicsike, majd megemelte a szórólapot, hogy Guszti is el tudja olvasni az első oldalt, amelyen Géza írta le történetét arról, hogyan lett hajléktalan. – Most én helyettesítem. Kórházba került, valami seb lett a lábán a sok mászkálástól, feltörte az új cipője. De nem akarja a régi bevált helyét veszni hagyni, ezért engem kért meg, hogy helyettesítsem, nehogy egy másik hajléktalan ide telepedjen. Minden délután meglátogatom a kórházban és elszámolunk, felezünk a bevételen.

– Én vagyok az alkalmazottja! – suttogta közelebb hajolva. – Jól jön az a kis mellékkereset a rokkantnyugdíj mellé.

Ágoston lemondóan sóhajtva vett egy szórólapot a szokásos kétszáz forintért, remélve, hogy legalább a fele valóban eljut Gézához.

Kicsit töprengett, hogy bemenjen-e a bevásárlóközpontba, de azután úgy döntött, hogy mégsem. Hiszen nincs most szüksége semmire, szombaton már mindent megvásárolt egy hétre előre.

Kedvetlenül indult haza.

Már sötétedni kezdett, december közepe volt, közeledett a karácsony.

A liftben két öregasszony és némi kutyapisi fogadta. Alig várta, hogy kiszálljon. Mire végre a hetedikre értek, már kikészítette a kulcsát, Éppen illesztette volna a zárba, amikor észrevette, hogy az ajtaja kilincsén egy reklámszatyor lóg. Hitetlenkedve emelte le és nézett bele: egy piroskockás konyharuhába csomagolt valamit látott. Gyorsan kinyitotta az ajtót, besietett a konyhába, és bontani kezdte a csomagot.

Két kisebb bejgli volt benne, egy diós és egy mákos. Mellettük pedig egy házilag készített barna mézeskalács szívecske, rajta fehér cukormázból odarajzolt Á és E betű.

Más semmi.

„Ha valami érthetetlen dolog történik veled, fogadd azt Isten ajándékaként – mondta Gusztáv. – Semmi sem lehet rosszabb a semminél!”

Ágoston csak nézte, nézte a barna szívecskét. Kicsit úgy érezte magát, mintha visszatért volna a reggeli álma: megint egy nevet keresett, de most már nem csaphatta be a macska, hiszen Micu neve nem E betűvel kezdődik, és a cicus különben sem tud bejglit sütni. Mézeskalácsot meg pláne nem.

Edit? Erika? Enikő? – nem ismert egyetlen ilyen nevű lányt sem.

Bekapcsolta a tévét, kedvenc sorozata ment éppen, de nem tudott odafigyelni. Gondolatai máshol kalandoztak.

Edina? Erzsi? Emília? – hiába kutatott az emlékezetében.

Bárcsak már este késő lenne! – sóhajtotta.

Szeretett volna a lányról álmodni, akárki volt is az.

Reggel már sokkal jobb lesz, mehet dolgozni.

És ha hazajön, talán megint várja valami a kilincsen…

 

A KÖTET ELŐZŐ NOVELLÁJA ELOLVASHATÓ ITT.

@ Ad Librum Kft. Minden jog fenntartva. A könyv nyomtatott változata megvásárolható a kiadó könyvesboltjában.