Regényújság / Szarvasgomba és csalánleves ÷ Moszkva 1933–1941

Dr. Tóth Attila regénye nyomon követi egy ember eseményekben nem szűkölködő, több országon, kontinenseken átívelő, rögös életútját. Hite, eszméi miatt nemcsak saját magának, de családjának is szörnyű viszontagságokkal kell szembenéznie. Csak élete alkonyán érzékeli, hogy amiben vakon hitt, az zsákutca volt. A történet valós eseményen alapszik a kommunizmus viharában.

Moszkvában születik meg fia, miközben kezdődnek a viszontagságok, amelyek nem rendítenek meggyőződésén.

 

Arhangelszk nem közvetlenül a tengerparton van, a Dvina folyó két partjára épült, a várostól kicsit északabbra folyik bele a folyó a Fehér-tengerbe. A Dvina fontos vízi út szerepét töltötte be már a korábbi évszázadok során is. Két folyó, a Szuhona és a Jug összefolyásából eredően tart észak felé. Tulajdonképpen Északi Dvinának hívják, mert van egy Nyugati Dvina is, ami szintén Oroszországban ered, de Rigánál ömlik a Balti-tengerbe, és Európában inkább Daugava néven vált ismertté.

A hajó, amely a Szovjetszkaja Rosszija nevet viselte, a koradélutáni órákban futott be a kikötőbe, 1933. április 5-én. A fedélzetről a folyó két partját pásztázta a jövevények tekintete, ez volt első benyomásuk leendő új hazájukról. Kikötés után a három idegen holmija került először partra. A tisztek még a fedélzeten elbúcsúztak a hajó utasaitól.

– Sok sikert és boldog életet kívánunk Önöknek szovjet földön.

Sorban kezet ráztak a három utassal, röviden elköszöntek, és visszafordultak a hajó belseje felé.

A parton egy egyenruhás férfi várta őket. Mihály szíve nagyot dobbant, amikor a pallóról a Szovjetunió földjére lépett.

– Jó napot – köszönt az egyenruhás igen gyenge angolsággal. – Jurij Belouszov vagyok, én fogom Önökkel elrendezni a formaságokat, és útba indítani Önöket holnap Moszkvába. Üdvözlöm Önöket a népi demokrácia országában. Jöjjenek, kérem!

Megfogta Katalin bőröndjét, és megindultak az épületek felé. Úgy száz méter után beléptek egy folyosóra, majd onnan egy irodaszerű helyiségbe, ahol két egyenruhás ült kabátban egy asztalnál. Látszott ugyan, hogy egy vaskályhában pislákol a tűz, de nem volt valami meleg a helyiség. Köszöntek, majd az egyikük rögtön a tárgyra tért.

– Önök most ideiglenes papírokat kapnak, végleges igazolványaikat Moszkvában fogják kézhez venni.

Az egyik, az asztalnál ülő férfi felemelt egy A4-es méretű papírdarabot.

– Thomas Burke – szólalt meg az érkezők felé pillantva.

Tom előre lépett, és elvette papírját.

– Mihály Kocsenás és Katalin Kocsenás.

Viszonylag érthetően ejtette ki a neveket, ugyanis azok cirill betűs átírásban, gyakorlatilag fonetikusan szerepeltek a papírokon.

– Itt írják alá, hogy átvették – hangzott el Belouszov szájából, azzal egy további papírt vett el az asztalról, és tette elébük oly módon, hogy alá tudják írni az asztal fölé hajolva. A kajütben folytatott gyakorlást leszámítva, életükben először írták le cirill betűkkel neveiket.

– Tudnak oroszul? – kérdezte.

– Nyet – felelte Mihály, majd angolul folytatta, hogy reméli, hogy hamar sikerül majd elsajátítani a nyelvet, a hajón már belekezdtek a tanulásba.

– A vonatuk holnap délben indul Moszkvába. Ma éjszakára a kikötői parancsnokság biztosít Önöknek szállást. Jöjjenek, elkísérem magukat.

Egy barakkszerű épület előtt álltak meg néhány perc múlva, az ajtóban fegyveres őr állt. A tiszt most a saját zsebéből halászott elő egy papírdarabot, és az őr kezébe nyomta, aki vetett rá egy pillantást. Összecsapva bokáit, vigyázzállás pózt vett fel, majd félrelépett az ajtótól. Bementek az épületbe, egy hosszú folyosón találták magukat, két oldalról ajtók nyíltak, meg voltak számozva. Valószínűleg a kikötő szolgálati szálláshelyéül szolgált ez az épület. Minden szürkére volt mázolva, legalábbis ott, ahol nem pergett a vakolat. A folyosó közepe táján a tiszt megállt, zsebéből két egyes kulcsot halászott ki.

– A 14-es a maguké, a 15-ösben pedig maga alszik – bökött ujjával Thomas felé. – Kérem Önöket, hogy az épületet ne hagyják el, WC-t és mosdót a folyosó végén találnak. Úgy egy óra múlva hozok maguknak vacsorát, reggel az indulás előtt hozok majd szintén ennivalót. Most mennem kell… da szvidanyja.

Beléptek a kijelölt szobájukba. Mindegyikben két-két emeletes ágy volt, közöttük az ablaknál kis kopott asztal egy székkel. Az asztalon papírszalvéták voltak, később megértették, hogy a WC-használat miatt készítették oda. Volt még két polc a falon, mellette szögek voltak beverve, ahová a kabátokat lehetett akasztani. A sarokban égő vaskályha, mellette egy vödör szén állt, benne lapát. A plafonról egy szál dróton egy izzó árválkodott. Miután Tom az aznapra szükséges dolgokat kipakolta bőröndjéből, átkopogott. Látszott rajtuk, hogy nincsenek túlságosan megelégedve a körülményekkel, de erre vonatkozóan egyetlen szó sem hagyta el ajkukat. Mihály ment ki először a mosdóba. Az első felfedezés az volt, hogy nincs külön női és férfimosdó. A WC guggolós, egy téglasor három oldalról, középen egy negyven centiméter átmérőjű lyukkal. A sarokban volt egy vödör, a WC előtt csap, ahol a vödröt meg lehetett tölteni, és használat után az illemhelyet leönteni. Persze ez sohasem sikerült tökéletesen. Mihály előtt nem volt ismeretlen a pottyantós árnyékszék, Marseille-ben is ilyen volt, persze, a tisztaság mértéke ennél magasabb színvonalat képviselt. Mihály azonnal Katalinra gondolt, tudta, hogy neki ilyen élményben még nem volt része. A zuhanyzót egy két méter magasan lévő vascső képviselte, alatta két csap, a meleg víz éppen hogy csak langyosnak volt mondható. Volt még egy több mint kétes tisztaságú mosdó is a helyiségben. Mihály úgy döntött, hogy jobb, ha előre felkészíti feleségét az élményre.

– Tudod, kedvesem, az ilyen távoli vidékeken a szovjet kormány még nem tudta felszámolni a cári időkből visszamaradt nyomort – mondta, amikor visszaért a szobába. A WC-re rá kell guggolni, de hát egy éjszakát kibírunk.

Katalin elhúzta a száját, de nem szólt egy szót sem.

 

 

Belouszov úgy másfél-két órával később visszajött. Meleg levest, kenyeret és pelmenyit hozott. A pelmenyi olyan, mint a ravioli, csak nagyobb tésztagombócokat jelent hússal megtöltve. Letette az asztalra a két egymásba csúsztatott lábast, majd kilépett a szobából. Egy perc múlva visszajött, három tányér, kanál és négy pohár volt a kezében. Köpenye zsebéből előkerült egy üveg vodka.

– Hadd üdvözöljem Önöket még egyszer hazánkban.

Négyfelé öntötte a fél liter vodkát, megvárta, amíg mindenki kézbe veszi a poharát, majd a sajátját az ég felé emelte.

– Igyunk az Önök megérkezésén kívül szeretett Sztálin elvtársunk egészségére is.

A pohár egy hajtásra kiürült, s amikor látta, hogy a vendégek csak éppen hogy belekóstoltak az italba, furcsán nézett, de nem szólt egy szót sem.

– Elvtársak, nekem sajnos mennem kell, reggel kilenc óra felé hozok maguknak enni. Jó éjszakát mindnyájuknak.

Azzal felkapta saját, üres poharát, és távozott.

Katalin az asztalnál evett, a két férfi pedig az ágy szélén vigyázva kanalazta a levest, hogy nehogy kilögyböljék. A második fogás elfogyasztása már könnyebben ment. Korán volt még lefeküdni, a két férfi szép lassan azért megitta a vodkaadagját, széttöltve poharaikba Katalinét is. Tom végül visszatért szobájába. A két férfi a vodka hatására könnyebben aludt el, mint Katalin.

Reggel meleg teát, fehér és fekete kenyeret, fejenként két kemény tojást, tejfölt és valami felvágottfélét kaptak.

– Fél tizenegykor indulunk a pályaudvarra, addigra készüljenek el – mondta röviden Belouszov, és ismét magukra hagyta őket.

A megjelölt időpontban megjelent a tiszt, a bőröndökkel együtt kiléptek az épületből, ahol egy dzsip várta őket járó motorral. Belouszov maga vezette a járművet. A forgalom nélküli utcákon hamar elérték a pályaudvar épületét, bár száguldozni nem nagyon lehetett a kátyús utak miatt. A legtöbb helyen aszfalt sem volt. Kiszálláskor a tiszt egy hátizsákot vett magára.

A vonat innen, Arhangelszkből indult a több mint ezer kilométerre délre fekvő Moszkva felé. Az út huszonegy óráig tartott a menetrend szerint. A vonat még nem állt bent, amikor megérkeztek. Az állomás előtt, kint a peronon sokan várakoztak, valószínűleg erre a vonatra, mivel a legtöbb ember nagy bőröndök társaságában álldogált, így logikus volt a következtetés, hogy messzire utaznak. Tizenegykor egy mellékvágányról betolták a szerelvényt, és hamarosan fel lehetett szállni. Belouszov ellenőrizte a jegyeken a vagonszámot, majd intett kezével, hogy kövessék. Felkapaszkodtak a lépcsőkön, és beléptek az óbsij vagonba. Az óbsíj vagon azt jelenti, hogy az egész kocsi egy légtérben van, hosszában az ablakok mellett van az eljáró folyosó az egyik oldalon, a másikon pedig a fekvőhelyekhez lehet belépni. Egymással szemben és egymás fölött két-két heverőhely van, a csomagok az alsó ágyak alá, illetve a felső ágyak fölötti polcokra kerülnek. Fekvőhelyzetből jobbra és balra is végig lehet látni faltól falig. Mihály és felesége megint az alsó fekhelyeket kapták, de Tom ágya ezúttal Katalin fölött volt. Mellettük, a szomszédos bejárókon keresztül, idegenek foglalták el a helyeket. Elhelyezték csomagjaikat. Belouszov levette hátizsákját, és Mihály fekvőhelyére pakolt ki belőle. Élelemmel látta el őket az egynapos útra.

– Az út során meleg teát a kocsikísérőtől kapnak. Az ő feladata a jegyek ellenőrzése felszálláskor, két darab lepedő, párnahuzat és egy takaró kiosztása utasonként, valamint tea többszöri felszolgálása az utazás során. Szerencsés utat kívánok Moszkvába, viszontlátásra.

– Da szvidanyja, tavaris Belouszov – mondta először Mihály, majd Tom és Katalin is hasonló módon köszöntek el.

A vonat egyszer csak megindult, hogy megkezdje hosszú útját a hatalmas ország szíve felé.

Kietlen, lakatlan vidékeken haladtak át, sötétedés előtt egy helyen álltak meg, itt volt egy kis állomás, a távolban pedig lakott terület helyezkedett el, látszott néhány épület.

Este a kocsikísérő már másodszor hozta teát. Füles, fémkeretben lévő üvegpoharakba töltötte a meleg italt. Ugyanabba, amibe először – az utazás végéig mindenki megtarthatta az ivóalkalmatosságát.

Hajnalban értek Vologdába, éppen világosodott. Kiderült, hogy a vonat itt jó ötven percet fog rostokolni. Többen leszálltak egy kis friss levegőt szívni. Volt, aki bement az állomás épületébe is. A három idegen úgy döntött, hogy ők is leszállnak egy kicsit megmozgatni izmaikat és szívni egy kis friss levegőt.

A kocsikísérő fülkéjének ajtaja nyitva volt, bentről pont a vonat lépcsőjére látott rá.

– Vi kuda?

Mihály megértette, hogy azt kérdezik tőlük, hogy hová akarnak menni, de válaszolni nem tudott. Mélyeket lélegzett, mindkét tenyerét mellkasára téve próbálta magyarázni, hogy friss levegőt szeretnének. A nő leszállt a vonatról, intett, hogy menjenek utána, majd körbejárt egy háromszor háromméternyi területet a lépcső előtt.

– Zgyesz – mondta, majd kezével körbemutatott – tam, nyet.

Megértették, itt a vonat mellett elácsoroghatnak, de a kocsikísérő szeme elől nem tűnhetnek el egy percre sem. Nem kommentálták az eseményt egymásnak sem, érthető, a szovjetek félnek a kémektől, és erre szerintük meg is volt minden okuk. Nem használták azonban ki a teljes időt, nagyon hideg volt még ilyenkor hajnalban, bár már április 7-ét mutatott a naptár.

A vonat végül is egy órányi késéssel futott be a Jaroszlavszkij pályaudvarra, Moszkvában voltak.

Ezúttal két civil ruhás várta őket.

– Tom Burke? – kérdezte az egyik.

Tom bemutatkozott, a másik férfi a házaspárhoz lépett.

– Üdvözlöm Önöket Moszkvában. Most elviszem magukat a lakhelyükre, a formaságokat holnap reggel intézzük. A nevem Ozerov, de szólítsanak csak nyugodtan Andrejnek. Amerikai társukat kollegám kíséri el.

Tom és a Kocsenás házaspár nem búcsúztak el hosszasan egymástól, hiszen rengeteg alkalom lesz még találkozni, legalábbis ekkor még így gondolták. Egyikük sem tudta, hogy most látták egymást utoljára az életben.

Taxi vitte őket leendő otthonukba, útközben egy pillanatra feltűnt a Kreml épületegyüttese a híres toronyórával, sarló-kalapáccsal ékesített vörös zászlóval. Mihálynak nagyot dobbant a szíve.

Behajtottak egy árkádon keresztül egy ház udvarára. A bőröndöket megragadva felmentek egy lépcsőn. Soklakásos, régi építésű, négyemeletes házban jártak, de ők csak az első emeletig mentek, ami orosz fogalmak szerint már a második, mivel a földszint is emeletnek számít.

Andrej elővett egy kulcsot, és egy ajtóhoz érve a zárba helyezte. Elbabrált vele egy darabig, mire kinyílt az ajtó. Kis előszobán keresztül egy nagyobb szobába léptek, ebből nyílt még egy kisebb szoba, ezen kívül konyha, fürdőszoba volt a lakásban. Az illemhelyen volt rendes csésze, de ülőke nem volt rajta. A fürdőkád meglehetősen kopott volt, mellette fűtőhenger, amibe meleg víz igénylése esetén be lehetett fűteni. A nagyszobában cserépkályha volt, a kicsiben csak vaskályha, bár az elhelyezkedéséből látszott, hogy valaha itt is cserépkályha lehetett. Mindegyik szobában volt két-két ágy, egy-egy szekrény, a nagyszobában volt egy asztal, körülötte négy fotel, a kicsiben egy íróasztal székkel és egy további szék a sarokban.

– Érezzék magukat otthon – szólalt meg Andrej, miután kicsit körbejárták a lakást. – Átadom a pincekulcsokat is, ez itt magát a pincét nyitja, a másik pedig a lakáshoz tartozó tárolót. Balról a harmadik az Önök tárolója. Fát, szenet a pincében találnak, a vödrök meg ott vannak a kályhák mellett. Mihail, ugye szólíthatom így? A maga neve szinte teljesen így hangzik a mi nyelvünkben is.

– Persze, Mihály az Mihail, Önök Misának becézik.

– Nos, Mihail, a biztonság kedvéért én magammal vinném azokat a dolgokat, amiket nekünk hozott az autógyárból. Tudja, a fényképnegatívokra meg azokra a kisebb alkatrészekre gondolok. Nálunk nagyobb biztonságban lesznek.

Mihály kinyitotta azt a bőröndöt, ami a kért dolgokat tartalmazta. Katalin szeme tágra nyílt, ő eddig erről nem tudott, de nem szólt egy szót sem, elfordult, nehogy az orosz észrevegye zavarát. Andrej a gyors szemrevételezés után visszacsukta a bőröndöt.

– Majd visszahozom a koffert valamelyik nap… ja, még annyit, a sarkon találnak egy boltot, ha sietnek, még éppen elérik, fél hétig nyitva van. Ott vehetnek élelmet meg ilyesmit.

A belső zsebébe nyúlva egy rubelköteget húzott elő, és átadta Mihálynak.

– Ezzel meglesznek pár napig, aztán majd intézkedünk mindaddig, amíg a rendes fizetésüket nem folyósítják. Van valami kérdésük?

– Köszönünk mindent, szerintem minden rendben lesz.

– Hát akkor töltsék a ma estét pihenéssel, reggel fél kilencre magukért jövök.

– Várjuk, Andrej. Da szvidanyja.

Andrej távozása után Mihály és felesége rögtön kimentek az utcára megkeresni a boltot. A boltban egy fiatalabb és egy idősebb nő szolgált ki a pultnál. Mindketten rövid, derékig érő kabátban voltak, nem volt túl meleg a helyiségben. Nagy választék nem volt, kétféle kenyér, fehér és fekete, főleg halkonzervek, egyféle kolbászszerű húskészítmény, krumpli, rizs.

Hazatérésük előtt tettek egy sétát a környéken. Estére krumplit sütöttek, halat ettek vajas kenyérrel, és főztek egy jó erős teát. Hamar nyugovóra tértek, és első moszkvai éjszakájukat sikerült végigaludniuk, több mint nyolc órát aludtak, hiszen egy nap híján három hete úton voltak, jólesett már végre megérkezni.

Andrej reggel időben érkezett. Némi gyaloglás után villamosra szálltak, majd átszálltak egy másikra, onnan pár perc után egy négyemeletes, hatalmas épület elé értek.

– Kun elvtárs már várja Önöket. – Mihály nem volt benne biztos, hogy jól hallotta-e.

– Kun Bélára gondol?

– Igen. Ő most a Komintern Agitációs és Propaganda Bizottság Kelet-európai Titkárságának a vezetője. Önök, mint magyarok, az ő hatáskörébe tartoznak.

Kun Bélával a találkozó rövidre sikerült. Üdvözölte őket a Szovjetunióba történt emigrálásuk alkalmából, jó egészséget kívánt a szocialista társadalom építésében való munkához, majd innen átvezették őket egy másik irodába. Itt kitöltötték végleges dokumentumaikat, amelyeket azonban csak két nap múlva küldtek meg nekik, ugyanis fényképeket is itt készítették róluk, de azokat még elő kellett hívni és beragasztani az igazolványokba.

Kun Bélával Mihály egyébként soha többé nem találkozott személyesen. Néhány alkalommal ugyan még látták a május elsejei és a november hetedikei ünnepségeken, a Vörös Téren, a díszemelvény második-harmadik sorában, egészen addig, amíg végleg el nem tűnt a hatalmas gépezetben. 1937-ben letartóztatták, és a mai napig tisztázatlan, hogy a két verzió közül melyik a valóság, a következő évben kivégezték-e, vagy egy évvel később a börtönben halt-e meg.

Az út innen Mihály leendő munkahelyére vezetett. Andrej is velük ment, hiszen szükség volt tolmácsra. Sok minden nem történt, kiderült, hogy Mihály csak június 1-től fog bejárni a munkahelyre, és addigra valamilyen munkát találnak Katalinnak is.

– Kocsenás elvtárs, a legfontosabb feladat most az orosz nyelv valamilyen szintű elsajátítása. A feladatot a pártvezetés megkönnyítette az Önök számára. Találtunk maguknak egy tanárnőt, aki minden nap, júniusig foglalkozik majd Önökkel. Ma délután négy órakor a tanárnő felkeresi Önöket otthonukban, hogy megbeszéljék a részleteket, és a tanulás már akár holnaptól elkezdődhet. A tanárnő beszél angolul.

Mindezt Andrej tolmácsolta számukra.

 

Négy óra előtt két perccel kopogtak lakásuk ajtaján. Katalin ment ajtót nyitni, férje éppen kezet mosott.

– Jó napot, Nagyezsda Ivanovna Zsukovának hívnak. Szólítsanak Nagyezsda Ivanovnának, kérem.

Ekkor már Mihály is ott állt az ajtóban. Betessékelték a vendéget, és megegyeztek, hogy Nagyezsda minden nap délután háromra jön órát tartani, és fél ötig fogják tartani a foglalkozásokat.

Nagyezsda Ivanovna jó tanárnak bizonyult, délelőtt egy iskolában tanított orosz irodalmat. Valamikor franciát és angolt is tanított, de ezeknek a nyelveknek az oktatása már nem képezte az iskolai oktatás részét. Művelt asszony volt, férje könyvtárosként dolgozott a Lenin nevét viselő hatalmas moszkvai könyvtárban. A házaspárnak nem született gyermeke, ami fiatal korukban nagy szomorúságot okozott, mostanra azonban megbékéltek, belenyugodva a sors akaratába.

 

Másnap Andrej újra látogatást tett Mihályék otthonában.

– Meg kell még beszélnünk néhány dolgot –kezdte, miután üdvözölte őket. – Ne vegyék rossz néven, de tudják, hogy milyen ellenséges a hozzáállás hazánkhoz az idegen hatalmak részéről. Nem az egyszerű munkásemberekre gondolok, ők nyilván pozitívan ítélik meg politikánkat, hanem a kapitalista világ kormányaira. Minden eszközt felhasználnak, hogy megpróbáljanak bennünket ellehetetleníteni. Ezért résen kell lennünk. Vigyáznunk kell, hogy országunkból ne kerüljön ki olyan információ, amely árthatna a fiatal proletárállamnak. Ezért bizonyos mértékig kontrolláljuk állampolgáraink külföldi kapcsolatait. Önök idegen országból érkeztek hozzánk. Nem akarjuk Önöket véglegesen elszakítani rokonaiktól, ismerőseiktől. A szocializmus építése emberarcú. De ne vegyék rossz néven, tudni akarjuk, hogy kikkel akarnak kapcsolatban maradni, levelezést folytatni. Nem titkolom el azt sem, úgyis rájönnének, hogy a levelek tartalmát szúrópróbaszerűen ellenőrizni fogják. Beszéljük ezt most meg, remélem, hogy egyet tudnak érteni velem.

Mihály és felesége számítottak ilyesmire.

– Nézze, a szüleim meghaltak, van három testvérem Magyarországon, az egyikük révén tartom a kapcsolatot a másik kettővel is. A kapcsolat nem szoros, évente egyszer, maximum kétszer váltottunk levelet szüleim halála óta. Nem hinném, hogy a levelezésünk a jövőben intenzívebbé válna. Van néhány barátom Amerikában, ezek nagyrészt osztották nézeteimet, hisznek a szocializmus világméretű jövőjében, de szoros barátság velük nem alakult ki. Nem kívánok velük levelezést folytatni. Brazíliából semmilyen kapcsolatom nem maradt fenn. Úgyhogy marad egy-egy ritka levél a testvéremnek.

– És Ön Katalin?

– Édesapám, mint azt tudják, az Egyesült Államokban él, a félfeudális Magyarországról menekült el egy jobb élet reményében családjával. Becsületes, dolgos ember, még néhány évet munkában fog tölteni. Én vagyok az egyetlen gyermeke. Édesanyám nemrégen halt meg. Apám újranősült, hogy ne legyen egyedül öregkorára, felesége szintén amerikai magyar. Ennyi, ezzel a két rokonnal szeretnénk fenntartani kapcsolatot az Egyesült Államokban.

– Értem, és rendben van, remélem, megértenek minket.

Többet erről nem esett szó, Mihály és felesége megértették, hogy mit várnak el tőlük.

Az elkövetkezendő majdnem két hónap intenzív nyelvtanulással telt. Nem csak a tanárnővel folytatott órák keretében, hanem Mihály szorgalmasan jegyzetelt is, sétái során felírta a boltok és egyéb intézmények feliratait, és otthon szorgalmasan kiszótározott mindent. Szerzett ugyanis egy orosz-magyar és magyar-orosz szótárat is valahonnan. Egy idő után sétáik során megpróbáltak szóba elegyedni egyszerű orosz emberekkel, főleg ráérő öregekkel, nyelvgyakorlás és az orosz valóság mélyebb megismerése céljából. Kedvelt sétálóhelyük a Szokolnyiki-park volt. Az emberek reakciója az ő közeledésükre két végletet képviselt. Voltak nagyon beszédes emberek, akikből áradt a szó, különösen akkor, amikor megtudták, hogy külföldiek, és voltak, akik mereven elzárkóztak a beszélgetésektől. Ennek okát csak jóval később értették meg. Az első csoporthoz tartozók még soha nem kerültek szembe a hatóságokkal, így nem is tartottak tőlük, különben is ártatlan, közömbös témákról folyt a szó. A másik csoport már közvetlenül vagy közvetve érzékelte, hogy jobb idegenekkel nem szóba állni, abból még baj is lehet.

A Komintern szekciói megalakulásuk óta rendszeresen szerveztek összejöveteleket a Moszkvában élő külföldi emigránsok számára. Mihályt és feleségét is meghívták ezekre a rendezvényekre, jó pár magyar is jelen volt ilyenkor. A találkozók hivatalos keretek között lezajlott szónoklatokkal indultak, amelyek a nemzetközi osztályharc, a proletárdiktatúra és ezekkel kapcsolatban a Szovjetunió vezető szerepének kérdésköreivel foglalkoztak. Az előadás után hozzászólások következtek. Különösebb baráti kapcsolatok, legalábbis Mihály így érzékelte, itt nem alakultak ki. Ennek ellenére a második ilyen alkalommal megismerkedett egy férfival, Matolcsai Károlynak hívták. Ő 1920 óta élt Moszkvában, Budapesten született, huszonkét éves volt, amikor ide került. Orosz nőt vett el feleségül, volt két gyermekük. Mihály úgy intézte, hogy a hivatalos tájékoztatók végeztével mindig odacsapódjon Károlyhoz, akinek ez szintén nem volt ellenére, és jókat beszélgettek. Ha az idő engedte, a rendezvény végeztével leültek egy padra egy parkban. Mindkettőjüknek jólesett, hogy magyarul beszélhetnek, felidézhetik az otthoni dolgokat, politikáról nem nagyon esett szó.

– Tudod, egy jó paprikás csirkét ennék egyszer szívesen – mondta egyik alkalommal Károly. Az itteni paprikából ezt nem csinálod meg, egész más lesz a színe, no meg az íze is.

– Jaj, de jó is lenne egyszer, úgy ahogy még anyám csinálta, szegény. Vagy egy jó töltött káposzta, mit nem adnék érte.

Sok mindenről szó esett, főleg olyan dolgokról, amelyek Mihály egyetemi évei alatt Budapesten történtek. Károly a falusi életet nem nagyon ismerte, így a beszélgetés hamar elterelődött, ha Mihály olyan dolgokról kezdett beszélni, amelyek még a családi otthonban történtek.

Lehet, hogy azért, mert Károly nagyon messze lakott, de tény, hogy soha nem hívta meg Mihályt vendégségbe magához. Mihály kétszer is tett kísérletet arra, hogy meghívja Károlyt és feleségét otthonukba. Károly megköszönte a meghívásokat, és úgy reagált a dologra, sok elfoglaltságára hivatkozva, hogy a legközelebbi értekezlet után majd konkretizálják az időpontot.

Aztán az értekezletek ritkulni kezdtek, egy évvel később meg is szűntek teljességgel.

 

Április első harmadában Katalinnak nem jött meg az, ami a nőknél havi rendszerességgel bekövetkezik. Kezdetben nem is gondolt rá, az a sok változás, ami az utóbbi hónapban történt, elvonta a figyelmét. Április 20-án azonban erős émelygés kerítette hatalmába, ilyen tapasztalata már volt korábbról. Várt néhány napot, nem akarta férje kedélyeit esetleg feleslegesen felborzolni. A rosszullétek azonban ismétlődtek, és a hónap vége felé egy este kitálalt Mihálynak. Mihály nagyon megörült a hírnek, igaz, motoszkált benne egy másik érzés is, jobb lett volna, ha mindez kicsivel később történik, akkor, amikor az életük már rendes kerékvágásba kerül. Hiszen három hete érkeztek, még minden új volt, még nem is dolgozott. A gyanút, hogy Katalin valószínűleg állapotos, közölték Andrejjel. Április 29-én, kórházi kivizsgálás után megtudták a bizonyosat, Mihály felesége a második hónap közepén jár. Mindkettőjüknek eszébe jutott az a bizonyos bostoni éjszaka, ami vad szeretkezéssel telt. Leendő gyermekük, aki magyar, az Egyesült Államokban fogant, és a Szovjetunióban fog megszületni.

 

Másnap Andrej felkereste őket azzal, hogy a május 1-i ünnepségre meghívást kaptak a Vörös térre. Előkelőnek számító helyre kerültek, kicsit balra a vezetők emelvényétől, de közel hozzá, a negyedik sorban. Mihály most látta és hallotta először életében Sztálin elvtársat. Magával ragadta az ünnepség, annak monumentalitása, a lelkes, éljenző tömegek. Boldog embernek érezte magát, hogy itt lehet egyikeként azon maroknyi külföldinek, akinek az élet ezt a nagyszerű élményt megadta. Lelkesedése bizonyos fokig feleségére is átterjedt. Kun Béla is az emelvényen volt, balról a harmadik sorban.

A május 1-i ünnepség után úgy két héttel Mihály a szekrényéből ki akart venni egy inget, amelyet mindig a legfelső polc tetején tartott, szépen összehajtogatva. Nem találta, amit keresett. Végül egy polccal lejjebb ráakadt. Meg mert volna rá esküdni, hogy az előző nap a szokásos helyén látta. Talán a felesége pakolt, bár nem volt szokása férje ruhái között turkálni. Aztán a dolog ki is ment a fejéből. Másnap reggel Katalin jött be a konyhából kicsit bosszúsan.

– Képzeld, egy órát kerestem a teás zacskót, végül a tűzhely alatt találtam meg, mintha leesett volna, és valaki alárúgta volna. Nyúltál a teához?

– Nem, drágám, mindig te főzöl teát. Leesett, aztán véletlenül berúgtad a tűzhely alá.

– A csészék is megfordítva álltak a helyükön. Furcsa.

– Ugyan már, ne bosszantsd magad ilyenekkel.

Mihálynak eszébe jutott az előző napi eset az inggel. Elgondolkozott. Lehet, hogy járt valaki a lakásban? De hát semmi nem tűnt el. Lassan arra a következtetésre jutott, hogy lehet, hogy a lakást átkutatták távollétükben. Az eset több napig nem hagyta nyugodni, de Katalinnak nem szólt egy szót sem. Végül napirendre tért felette azzal, hogy lehet, a lakást tényleg átkutatták, de hát ők mégiscsak külföldiek, a szovjet elvtársak szemszögéből nézve a dolgokat érthető az óvatosság, nincs ebben különösebb kivetnivaló.

 

Katalin a várandós időszakot tulajdonképpen jól viselte. A néhai émelygéseken kívül más baja nem volt. Az egyik este hirtelen megszólalt.

– Gondolkoztál már azon, hogy milyen nevet adjunk majd a kicsinek?

Mihály nem felelt azonnal, bár már magában elhatározásra jutott fiú születése esetén.

– Te mire gondolsz? – kérdezte feleségét.

– Tudod, ha lány lenne, én szívesen adnám neki a Katalin nevet, de tetszik a Mária, a Veronika, sőt az Orsolya is.

– Én meg arra gondoltam, hogy ha fiú, legyen József, apám után egyrészt, az ő emlékére. Másrészt gondolnunk kell arra, hogy legyen a névnek orosz megfelelője is, hiszen itt élünk, olyan nevet kell választanunk, ami nem okoz majd bonyodalmakat. A véletlen úgy rendelte, igen szerencsésen, hogy a Joszif név, József megfelelője, egyben Sztálin elvtárs keresztneve is. Legyen a neve Joszif, ha fiunk születik. A te választásaid is tetszenek, talán az Orsolyát hagynunk kéne, ennek nincs megfelelője az oroszban.

Aztán a beszélgetés más irányba terelődött, nem döntöttek egyelőre a leánynév mellett.

A Joszif név választása egyben hatalmas politikai állásfoglalást is jelentett. Ugyanis ez a név meglehetősen ritka az oroszoknál. Sztálin sem volt orosz, grúz volt, mint tudjuk. Ha valaki a Joszif nevet kapta ebben az időben, akkor szinte egyértelmű volt a névválasztás oka. A Vlagyimir név meglehetősen gyakori volt korábban is, most azonban tömegek nevezték így el újszülött fiúgyermekeiket, tisztelegve a forradalom nagy vezére előtt. Divat volt ebben az időben ily módon tisztelni a nagy vezéreket. Új, úgynevezett forradalmi nevek is születtek. A Vladlena női név például Vlagyimir Lenin nevéből jött létre mozaiknév gyanánt. A Nyinel Lenin visszafelé olvasva. De voltak olyan férfinevek is, mint a Szovjet és a Traktor.

Ekkor már Moszkvában is éreztette hatását az 1933-as nagy éhínség. A rosszul szervezett szovjet mezőgazdaság szinte teljesen összeomlott. A boltokban lassan nem lehetett semmit kapni. Fejadagrendszert vezettek be, ami azt jelentette, hogy az emberek általában a munkahelyeken kaptak bizonyos alapvető élelmiszercsomagot meghatározott időben, de a csomagok tartalma a lehetőségektől függött. Fő csemegének a sózott hering számított, ha éppen hozzá lehetett jutni. Moszkvában és Leningrádban azért valamivel jobb volt a helyzet, mint másutt, e két város ellátásáról jobban gondoskodtak, a néhány beutazó külföldi is többnyire csak itt fordult meg.

Ugyanakkor nagy beruházások folytak az iparban. 1935-ben megnyílt a moszkvai első metróvonal. Nagy ünnepe és büszkesége volt ez a szovjetvezetésnek. A második napon Mihályék is utaztak a vonalon, gyönyörű állomásokon haladt át a szerelvény.

A rendszernek sikerült jól lepleznie a nyomort a külföld előtt. Az idelátogató újságíróknak a nagy építkezéseket mutatták meg, voltak kirakatgazdaságok, iskolák, egyéb intézmények. A külföldieknek csak ezeket volt módjukban megszemlélni, a valóság rejtve maradt. Ezért ebben az időben viszonylag sok beszámoló jelent meg nyugaton, magasztalva a szovjet rendszert. Ekkortájt került sor Romain Rolland látogatására Gorkij meghívása alapján. Dicshimnuszokat zengett a Szovjetunióról hazatérése után.

 

A házaspár jól haladt az orosz nyelvvel is. Esténként gyakran egymást korrepetálták, Mihály sokkal gyorsabban szívta magába az új szavakat, kifejezéseket, de Katalin sem maradt el azért nagyon. Két hónap után már kezdetleges módon ugyan, de ki tudták magukat fejezni, egy év múlva pedig folyamatosan beszéltek, igaz, ragozási, nyelvtani hibáktól nem volt mentes tudásuk, de ez a kommunikációt nem zavarta.

Mihály és felesége összebarátkoztak a házban lakó egyik családdal, akiknek egy gyermekük volt. Néhány lépcsőházi beszélgetés után egyik este Vagyim és Jelena meghívták a magyar házaspárt vendégségbe. Ekkor találkoztak először az itteni társbérleti rendszerrel, az ilyen lakásokat kommunálkának hívták. A forradalom előtt épült házban ez a lakás háromszobás, elegáns középosztálybeli otthon volt. Most három család lakott benne, mindegyiknek jutott egy szoba, a konyha és a mellékhelyiségek pedig közös használatban voltak. Kiderült, a házban Mihályékon kívül csak egy család lakik önállóan.

A szoba közepén lévő asztalnál hellyel kínálták a vendégeket. Öt év körüli gyermekük egy fából készült kis vonattal játszadozott a sarokban. Jelena forró teát szolgált fel szamovárból, és sütött valami süteményfélét is lekvárral töltve.

Vagyimot nagyon érdekelte, hogy miképpen került a magyar család Moszkvába. Mihály elmesélte eddigi életét, kihagyva az olyan momentumokat, hogy például Amerikában volt saját autója, igyekezett sorsukat úgy leírni, hogy az ne kelthessen visszatetszést a vendéglátókban.

A későbbiekben is sokszor összejöttek, többnyire Mihályéknál, megtanulták a durák nevű kártyajáték egyik bonyolultabb változatát, és az estéket sokszor kártyázással, a férfiak néha sakkozással töltötték. A két férfi és a két nő tegeződött, de Mihály és Jelena, illetve Vagyim és Katalin magázták egymást.

Eljött a június, és Mihály munkába állt. Katalinnal közölték, hogy legyen türelemmel, neki is fognak találni elfoglaltságot. A gyárban az állami és pártvezetés fogadta. Volt egy külsős elvtárs is, aki a moszkvai központi pártbizottság munkatársa volt az agitációs és propagandaosztályról. A gyár járműalkatrészeket gyártott, harckocsik számára is gyártottak lánctalpakat, ilyen irányban fejlesztések is folytak.

– Kocsenás elvtárs, hadd mutassam be Cserkaszin elvtársat, ő fogja a maga tevékenységét irányítani, majd később mindent megmutat, részletesen elmagyaráz Önnek – szólalt meg az intézmény igazgatója. – Egyelőre nem fog teljes munkaidőben dolgozni, mert Önre más területen is nagy szükség van. Ezért van itt Marinyin elvtárs a központi pártszervezettől, hogy ezt a másik, igen fontos tevékenységet megbeszélje Önnel.

Mihály kezet rázott először Cserkaszinnal, majd Marinyinnal.

Cserkaszin azonnal felkínált egy irodai helyiséget, ahol Marinyin nyugodt körülmények között folytathatott megbeszélést Mihállyal.

– Nos, Kocsenás elvtárs, a következőkről van szó – szólalt meg Marinyin, miután helyet foglaltak. Pártunk nagy erőfeszítéseket tesz a proletárforradalom minél előbbi világméretű győzelme érdekében. Kommunista pártok mindenütt működnek a világban, nagy erőfeszítések árán tartják fent magukat, hiszen a kapitalista kormányok igyekeznek sárba tiporni eszméinket. Ezért nagy hangsúlyt fektetünk arra, hogy megismerjék pártunk tevékenységét, hogy tiszta képet kapjanak a nálunk folyó gigantikus méretű fejlesztésekről, a munkások és parasztok nagy reményekre feljogosító helyzetéről. Az osztályharc az, ami céljaink eléréséhez vezet. Mi ezt a harcot már sikeresen megvívtuk, de a világ nagyobbik felén ez még nem sikerült, a dolgozó tömegek elnyomás alatt élnek. Ezért szükséges, hogy nézeteinket mindenütt megismerjék. Ennek érdekében, propagandatevékenységünk keretében, felvilágosító jellegű irodalmat bocsátunk ki számos idegen nyelven, hogy a kapitalista országok dolgozó tömegei anyanyelvükön kapjanak tájékoztatást. Tud követni, Kocsenás elvtárs?

– Értek mindent, azt hiszem.

– Nos, a magyar nyelvű anyagok elkészítésével nincsen gondunk. Sok becsületes magyar menekült ide az Önöknél dühöngő fehérterror elől, a Kárpátokon túli területekről is vannak munkatársaink. De vannak olyan nyelvek, amelyekkel hadilábon állunk, nincs, vagy nincs elegendő munkatársunk a feladatok megoldásához. A portugálra gondolok, ez a nyelv számunkra fontos, hiszen nem csak Portugáliáról és Brazíliáról van szó, bár ez önmagában sem kevés, de ott vannak még a portugál uralom alatt szenvedő gyarmatok is. Ön hat évet Brazíliában élt, és az életrajzában az áll, hogy jól bírja a nyelvet. A kiadónknál csupán egy munkatárs rendelkezik portugál nyelvtudással. Az ő édesapja még a cári időkben, hosszú éveken keresztül végzett diplomáciai tevékenységet Lisszabonban. Fia portugál iskolákban végezte tanulmányait, ott nőtt fel, a nyelvet anyanyelvi szinten beszéli. De egyedül nem tudja ellátni feladatát. Az Ön feladata az lenne, hogy besegítsen a fordítói munkába, hogy nyers fordításokat készítsen, amiket aztán a kollegánk véglegesítene. Mit gondol minderről, Kocsenás elvtárs?

Mihály nem felelt azonnal, lázasan gondolkozott. Végül is, az ilyen propaganda, politikai jellegű szöveg megértése nem olyan nagyon nehéz, sokkal könnyebb, mint mondjuk egy műszaki vagy jogi természetű szöveg átültetése.

– Azt hiszem, mindenbe bele kell rázódni, de úgy gondolom, a feladatot idővel biztosan meg tudom oldani.

– Köszönöm Kocsenás elvtárs a hozzáállását, nagyon hálás lesz a pártunk, ha a feladatot teljesíteni tudja.

Mihálynak így a gyárban négyórás munkaidőt írtak elő, hogy legyen ideje a másik tevékenységének maradéktalanul eleget tenni. Tulajdonképpen a négy órát sem volt muszáj kitöltenie, akkor jött és akkor ment, amikor kedve tartotta. Mihály azonban nem élt vissza a helyzetével, napi öt-hat órát a gyárban töltött, a fordítási tevékenység meg, amit otthon végzett, sokszor a késő esti órákig elhúzódott.

Munkájával elégedettek voltak mind a két vonatkozásban, ezért egy idő után Andrej közölte, hogy Katalin most már maradjon otthon a szülésig, meg még utána is egy darabig, egyelőre ne dolgozzon.

Mihály várta, hogy hamarosan hívatni fogják, hogy megbeszéljék vele az amerikai munkahelyén végzett tevékenységét, amivel kapcsolatban anyagot is szolgáltatott, elsősorban fotónegatívok formájában. Azonban erre nem került sor, váratott magára a dolog.

Nyár lett, Katalin émelygései megszűntek, jól érezte magát.

Nagyezsda Ivanovnával igen jó viszonyuk alakult ki. Az orosz foglalkozások befejeztével sokszor hosszasan elbeszélgettek, Katalin teát főzött, és általában készített valami egyszerűbb süteményt is, amihez össze tudta kaparni az alapanyagokat.

– Igazán eljöhetnének már egyszer hozzánk is. Aljosa már többször nyaggatott, hogy miért nem hívom meg magukat.

– Köszönjük, élünk a meghívással.

A következő szombat este Mihály és felesége egy csokor virággal és egy üveg borral a kezében csengetett be Zsukovékhoz. Aljosa nagyon kellemes társalgónak bizonyult. Baráti kapcsolat szövődött a két házaspár között. Most már két moszkvai családdal voltak jó viszonyban. A Zsukov házaspárral gyakran jártak vasárnaponként kirándulni a városon kívülre, napozgattak, a magukkal hozott ennivalót a fűre leterített abroszról fogyasztották el. Ha volt korábban eső, gombásztak, jól érezték magukat. Volt, hogy Vagyim és felesége is csatlakoztak.

A nyár vége felé, augusztus utolsó napjaiban a szakszervezeti bizalmi hívatta Mihályt.

– Kocsenás elvtárs, hogy érzi magát, nem akarna egy kicsit pihenni?

– Köszönöm, jól vagyok, vasárnaponként kirándulok a feleségemmel, barátokkal, fáradtnak egyáltalán nem érzem magam.

– Arra gondoltunk, hogy a hónap végén, 29-étől el tudnánk küldeni magukat két hétre üdülni a Krímbe, Jaltába.

Mihály hirtelen nem tudta, hogy mit mondjon.

– De hiszen…

– Ne szabadkozzon, Kocsenás elvtárs, ráfér Önökre egy kis kikapcsolódás. A felesége is, hála istennek, jól van, úgy tudom, a babát csak decemberre várják. Gyárunk kapott néhány beutalót, szeretnénk, ha elfogadnák. A vonatköltségen kívül ez nem kerül Önöknek semmibe. Napi háromszori étkezést biztosít az üdülő, a tengerpart csak kétszáz méterre van, lesz egy-két kirándulás is, a Krím a mi büszkeségünk, jómagam is jártam ott három évvel ezelőtt.

– Mit is mondjak, nagyon hálás vagyok. A feleségemmel azért meg kell beszélnem, tudja, az asszonyok, ha gyermeket várnak, nehézkessé válnak kissé. A feleségem elvesztette első gyermekünket a terhesség alatt.

– Rendben van, de azt kérném, hogy döntsék el holnaputánra, mert ha nem tudnak elutazni, a lehetőséget egy arra érdemes másik dolgozónknak ajánljuk fel, de nagyon szeretnénk, ha Önök mennének.

Katalin némi aggályoskodás után ráállt az utazásra.

Augusztus 29-én az óbsij vagonban ültek, hogy a másfélezer kilométeres távot egy egynapi zötykölődés alatt megtegyék. Három család utazott még a gyárból, kettőjük gyermekeikkel. Az egész vasúti kocsi üdülni utazó emberekkel volt tele, különböző munkahelyekről. Az állomáson, Jaltában teherautók várták őket, a nyitott platón utaztak a pár kilométerre lévő üdülőtelepre. Az üdülőtelep földszintes, fából készült épületsorokból állt. A szobák közvetlenül az üdülő belső parkjára nyíltak. A füvet, látszott, hogy régebben kaszálták, és jócskán meg volt sárgulva. Minden házsor két végén volt egy-egy mosdó két zuhannyal és két pottyantós illemhellyel, balra a nők, jobbra a férfiak számára. Katalin számára ez jelentette a legnagyobb gondot, másállapotban nehezen végezte dolgát guggoló állásban.

A szobák két, illetve négyágyasak voltak, a négyágyasokban emeletes ágyak voltak beállítva. Ezen kívül volt egy kis asztalka két székkel és egy szekrény. A szobában víz nem volt. A terület közepén volt az étterem a konyhával, az irodahelyiség, és volt egy nagyméretű közösségi szoba, ahol a nyaralók este összeülhettek egy kis tereferére, sakkozásra, kártyajátékra. A bejárati ajtó előtt padok voltak, ide is ki lehetett ülni. Volt egy homokos röplabdapálya, kispályás foci és néhány viharvert pingpongasztal.

Az üdülőben körülbelül ötszázan töltötték szabadságukat, de az étterembe ennek csak a fele fért be egyszerre, így turnusokban oldották meg az étkeztetést.

A tenger még jó meleg volt, úgy 25-26 fok lehetett a vízhőmérséklet. Mihály nagyokat úszott, Katalin inkább csak úgy derékig ment be időnként, megmártózott, aztán jött is ki a partra árnyékot keresve. Ebéd után sziesztáztak, ha a gyerekek ricsajától el tudtak szunnyadni egy kicsit. Esténként, ha éppen nem fogyott ki, lehetett vodkázni az étteremben vacsora után, ezért külön kellett fizetni. Mihály is megivott néha egy-egy deci vodkát, elsősorban a gyárból itt üdülő kollegákkal. Senki nem vitte túlzásba az italozást, legalábbis nem itt az étteremben, nehogy a munkahelyen később ez visszhangot kapjon. Éjszaka azért volt, hogy nagy dajdajozásra ébredtek, ilyenkor az őrök próbáltak rendet teremteni.

Egyik nap hajnalban keltek, a hideg ételcsomagokat már előző este kiosztották vacsora után. Egész napos autóbuszos kirándulásra mentek. Gyönyörű hegyvidéki utakon keresztül jutottak el Szevasztopolba, ahol városnézés következett, a tengeri flotta kikötőjét azonban csak a távolból láthatták, ennek komoly hadászati jelentősége volt, így a közelébe jutni nem volt lehetséges. Innen az út Bahcsiszerájba vezetett, ami valamikor a krími tatárok fővárosának számított, rengeteg, ebből az időből származó műemlékkel, rommal, a várostól délre érdekes barlangokkal. Csak éppen a krími tatárok nem voltak sehol. Sztálin elvtárs nem szívlelte őket, kitelepítés, kivégzés, üldöztetés jutott nekik osztályrészül néhány évvel korábban. A tisztogatások oszlopos tagját, Sztálin akaratának megvalósítóját pedig Kun Bélának hívták. De Mihály és felesége ezt még ekkor nem tudták. Az út szimferopoli városnézéssel zárult, majd gyönyörű tájakon, de rossz minőségű kátyús utakon keresztül érkeztek vissza Jaltába a késő esti órákban.

Pár nappal később elvitték őket Feodoszijába, a várost még a görögök alapították, persze ezt el lehet mondani az egész félsziget legtöbb lakott településéről. A tatárok csak később jöttek, a mongol-tatár birodalom lealkonyulásakor egy részük a félszigeten telepedett le. Feodoszijában még strandolásra is nyílt lehetőség.

Szeptember 12-én ismét a vonaton ültek, hogy másnap Moszkvába érkezzenek, ahol az időjárás már rosszabbra fordult.

 

Az elkövetkezendő hónapok alatt nem történt semmi különös, azon kívül, hogy nagyon hideg lett, igaz, ez Detroit és környéke után nem hatott újdonságként. Októberben ők is elvégezték az ablakok téliesítését, ami szinte rituális műveletnek számított minden orosz otthonban. Mivel az ablakok nem zártak jól, a hideget oly módon rekesztették viszonylag hatásosan kívülre, hogy újságpapírt öt-hat centiméteres csíkokra vágtak, egyik oldalát bekenték lisztből és vízből kevert csirizzel és felragasztották a csík egyik felét az ablakkerethez, másik felét pedig magához az ablaktokhoz, az ablak mind a négy élén. Így ablaknyitás tavaszig nem volt. Az ablak mellett viszont volt egy körülbelül húsz centiméter széles, hosszúkás, nyitható, fából készült deszkaablak is, a fortocska, ezen keresztül történt a szellőztetés.

 

Katalin elkezdett terebélyesedni. A terhességet továbbra is jól viselte. Andrej már elrendezte a rövidesen bekövetkező szülést az egyik kórházban. Tudtak róla, hogy december közepén valamikor a magyar asszonyt ide fogják behozni. December 8-án, pár nappal korábban, mint számítottak rá, megindultak a szülési fájdalmak. Estefelé járt már az idő, Mihály villamossal vitte be feleségét. A kórház nem volt messze, a villamostól talán öt percet kellett gyalogolni. Az orvos azonban kezdetben nem volt sehol, a folyosón, egy padon ülve vártak, egyre idegesebben, mert a fájdalmak intenzívebbé váltak. Távolabb betegek feküdtek ágyakon, a folyosón is. Aztán majdnem egy óra után előkerült az orvos, aki most viszont azonnal intézkedett. Mihály csókot lehelt felesége homlokára, miközben betolták a szülőszobába. Nem kellett sokat várnia, egy fél óra múlva kiszólt az ápolónő.

– Polgártárs, fia született, egészséges, két kiló kilencven deka.

Mihály boldog volt. Megszületett József, azaz Joszif. Egy jó fél óra múlva már személyesen gratulálhatott feleségének, aki magához ölelve tartotta szerelmük gyümölcsét. Néhány perc múlva az orvos figyelmeztette Mihályt, hogy az asszonynak most pihennie kell, és felkérte, hogy távozzon. Másnap reggel újra meglátogathatta tíz óra után.

Mihály hazament, és az otthon lévő két üveg vodkából felnyitotta az egyiket. Leült az asztalhoz, szemben önmagát pillantotta meg a tükörben.

– A fiamra – és poharát a tükör felé emelte.

Aznap este még vagy háromszor töltött magának, a félliteres üveg úgy harmadáig volt, amikor nyugovóra tért.

Másnap tíz órakor pontban a kórházban volt, miután előtte berohant a gyárba, közölni a hírt és azt, hogy most egy-két napig szabadságon lesz. Katalin gyermekükkel a folyosón feküdt egy ágyon.

– Hogy vagy? – kérdezte Mihály, megragadva felesége kezét.

– Teljesen jól, az orvos azt mondta, hogy holnap hazamehetek. Elnézést kért tőlem, hogy itt a folyosón tudott csak elhelyezni, de a kórtermekben azokat helyezik el, akikkel komolyabb baj van. Kibírom ezt az egy napot, egészen jó idő van itt is.

– Jól van, drágám – Mihály próbálta leplezni felesége előtt elégedetlenségét.

Délután még egyszer visszajött, a portás nem akarta beengedni, de amikor rájött, hogy ő annak a magyar asszonynak a férje, zöld utat adott.

– Holnap délelőtt tizenegyre gyere értem, hazamehetünk.

Másnap tizenkettő előtt néhány perccel a kisded József és szülei átlépték lakásuk küszöbét.

József egészséges kis gyermek volt, nem betegeskedett, nem volt túl sírós sem, egyszóval kevesebb gondot okozott, kisebb törődést igényelt az átlaggyermeknél. Szülei otthon magyarul beszéltek, és ügyeltek arra, hogy fiuk itt, az idegen környezetben is megtanuljon szépen magyarul.

Közben az élelmiszer-ellátás hiánya egyre erőteljesebben éreztette hatását már Moszkvában is. Máshol hatalmas éhínség pusztított, Ukrajnában elsősorban, de mivel itt volt az európai területek éléskamrája, az éhínség elérte a távolabbi vidékeket is. Az ok a mezőgazdaság kényszerű kollektivizálásában volt keresendő elsősorban, de része volt benne Sztálin tudatos politikájának is, mivel Ukrajnában bizonyos fokú ellenállás volt tapasztalható a szovjet rezsimmel szemben. Mihályék ezt a korszakot viszonylag könnyen átvészelték. Mindig volt mit enniük, sőt szerény vendégeskedésekre is sor került, hol náluk, hol Zsukovéknál, hol Vagyimék egyszobás kommunálkájában.

Mihály közben szorgalmasan tevékenykedett a gyárban, de nem vált kulcsfigurává a termelési feladatok meghatározásában, véleményét csak ritkán kérték ki. A portugál nyelvű propagandaanyagok készítésében azonban elismerést váltott ki a pártapparátus részéről, gyorsan és pontosan dolgozott. Egy idő után kollegájának alig jelentett feladatot az anyagok ellenőrzése, Mihály szépen belejött az orosz szövegek újrafogalmazásába portugálul. Igaz, a szövegek természete meglehetősen egysíkú volt, a proletárforradalom elkövetkezendő győzelméről, a Szovjetunióban folyó szocialista társadalmi rend építéséről és a kapitalista világ embertelen kizsákmányolásáról szóltak. Az élet ment előre a maga útján.

Az 1936-37-es évek a sztálini nagy leszámolások eljövetelét hozták magukkal. Ekkor vált a Szovjetunió igazi totalitáriánus országgá. Intenzívebbé váltak az elhurcolások, melyeknek sok kommunista vezető is áldozatul esett. Néhány évvel később Sztálin keze mindenhová elért, egykori fő riválisát, Lev Trockijt, a Vörös Hadsereg szülőatyját, jégcsákánnyal verette agyon mexikói emigrációjában, mert miután kegyvesztetté vált, kiutasították a Szovjetunióból. Az emberek otthonaikból általában az éjszakai órákban tűntek el. Ekkor alakult ki a gulágok rendszere is, ahonnan csak kevesek tértek vissza. Az emberek nem nagyon beszéltek erről, egyrészt félelemből, másrészt hittek ennek szükségességében, elhitték, hogy a kommunista társadalom felépítéséhez az ellenséggel könyörtelenül le kell számolni. Az a tény, hogy az ellenség igen sok esetben a saját, a kommunista élgárda soraiból került ki, nem szúrt szemet. A tömegek elhitték, hogy ezek a vezető egyéniségek valójában az új társadalmi rend ellen harcoltak a sötétben. A történelem ismét bebizonyította, hogy az embereket könnyű manipulálni, Hitler Németországában is milliók zengtek dicshimnuszokat a nagy vezérről.

Az 1937. november 7-i ünnepi gálaelőadásra, a forradalom ünnepére Mihályt és feleségét meghívták a Bolsojba, azaz a moszkvai Nagy Színházba. Ide normál hétköznapokra is szinte lehetetlen volt jegyet szerezni, az ország első számú kulturális intézményének számított. Az előadás után az illusztrisabb meghívottaknak a Metropol szállodában rendeztek ünnepi vacsorát és ivászatot. Ez a szálloda még a századfordulón épült, és a legelegánsabb helynek számított a fővárosban. Előételnek, ha nem is belugát, de a szintén nagyszerű, bár nagyságrendekkel olcsóbb nagy szemű vörös kaviárt szolgáltak fel. Józsikára az esemény alatt Vagyimék vigyáztak, a kisfiú ott aludt náluk egy matracon, mivel fölösleges ágy a szobában nem volt. Moszkvában nem volt éjszakai élet, a kevés számú étterem éjfélkor bezárt. Itt most azonban kivételt tettek, csak úgy az utcáról nem jöhetett be senki, hajnalig mulatott az arra érdemesnek ítélt nomenklatúra. Mihály és felesége is ott volt hajnalig, a szálloda előtt autók várakoztak az éjszaka folyamán, hogy hazaszállítsák a kifáradt, többnyire ittas vendégsereget.

Aztán elmúlt a tél, kitavaszodott, elolvadt a hó, rügyezni kezdtek a fák. Ugyanakkor aggasztó hírek lepték el a sajtót a Németországban kialakuló helyzetről.

Egyik este vacsoránál ülve Mihály megkérdezte feleségét, hogy mikor látta utoljára Vagyimot vagy Jelenát. Katalin ekkor már nem volt otthon egész nap, munkát kapott abban a szerkesztőségben, ahol a férje által is készített propagandaanyagok készültek. Iktatói, anyagrendezési feladatok végzése volt a feladata. Józsikát pedig bölcsődébe, később óvodába vitték. Az iskola csak hétéves korban kezdődött, de decemberi születése miatt Józsika évvesztes volt, iskolába így csak az 1941-es tanévben íratták be, de erre már nem Moszkvában került sor.

– Nem tudom, én sem láttam őket legalább három napja.

Három nap nagy időnek számított, hiszen legalább kétnaponta, ha rövid időre is, de keresték egymást.

– Csak nem betegek? Most így, hogy a tél elmúlt? Furcsa, hogy nem jelentkeznek, a lépcsőházban se futottam össze egyikükkel sem.

Elmúlt még két nap, de a barátok még mindig nem adtak életjelt magukról.

– Átmegyek, megnézem, mi van velük – mondta Mihály.

– Jól van, hívd át őket egy kicsit, addig én összeütök valami harapnivalót.

Mihály néhány perc múlva visszajött.

– A társbérlő nyitott ajtót, Vagyimék szobája zárva van. Nem értem, hol lehetnek, soha nem mennek sehová hétköznap este. A gyerekkel hová is mennének ilyenkor?

A szobaajtót másnap is, harmadnap is zárva találták. Egy hét múlva vaspánt és lakat került az ajtóra. Mindkét társbérlő azt mondta Mihálynak, hogy fogalmuk sincs, hová tűnhettek bérlőtársaik.

– Talán hirtelen valami új beosztást kapott Vagyim, és elköltöztek más városba – mondta az egyik társbérlő, de ebben ő maga sem hitt, érződött a hangján, hogy csak úgy beszél a levegőbe.

Mihályt és feleségét lehangolta az esemény, de hátha tényleg valami olyan dolog történt, amit nem volt idejük Vagyiméknak közölni, vagy esetleg állami érdekek úgy kívánták, hogy az ne legyen publikus. Majd talán később jelentkeznek.

Elvesztették közeli jó barátaikat, de nem volt mit tenni, az életnek mennie kellett tovább. Egy idő után Mihály kénytelen volt arra a következtetésre jutni, hogy barátaikat letartóztatták, de biztos volt benne, hogy itt valami félreértés van, és a dolgok tisztázása után a család visszatérhet lakhelyére. Ebben a meggyőződésében tévedett. Soha többé nem látta őket, és semmiféle híradás sem érkezett hogylétükről. Később a gyárból is nyomtalanul eltűnt két munkatárs.

– Mi folyik itt? – kérdezte egy este Katalin a titokzatos eltűnésekre utalva. – Mása, az egyik szerkesztő sem látható már két hete.

– Nem tudom, de a párt biztosan nem tévedhet, egyszer majd minden kiderül, és meglátod majd, hogy nem történt semmilyen törvénysértés.

A sajtóból, a rádióból pedig ömlött a szovjet gazdaság és politikai rend sikereinek a dicsőítése. Mihályt és feleségét továbbra is gyakran hívták meg különböző ünnepségekre, eszem-iszom mulatozásokra. Természetesen már régóta mindketten párttagok voltak, a párt még a Szovjetunió Kommunista Bolsevik Pártja nevet viselte, később a bolsevik szó kimaradt az elnevezésből.

A Zsukov házaspárral továbbra is összejártak, de kerülték a témát Vagyimékkal kapcsolatban. Hitler hatalomra jutása elterelte a figyelmet a belső bajokról, amelyek meglétéről tulajdonképpen nem is tudtak az emberek, hiszen minden rózsaszínben volt feltüntetve a hatalom részéről, a nyomort, a nélkülözéseket pedig a kommunizmusba való átmenet szükségszerű velejárójának tartották, ezt hitették el velük.

 

Józsika hamar elsajátította az orosz nyelvet, ötéves korára mindkét nyelven tökéletesen kommunikált. Az óvodában nem volt szóbeszéd tárgya, hogy ő tulajdonképpen nem közülük való. Barátai is akadtak, közelben lakó két társa átjárogatott hozzájuk egy kis játszadozásra, és Józsikát is elengedték hozzájuk időnként.

Közben számos per lefolytatására is sor került. A magasabb beosztású, érdemeiket vesztett nomenklatúra tagjait általában nem vitték el csak úgy egyszerűen, eltűnésüket valahogy igazolni kellett a nép előtt, számukra törvényes keretek között megrendezett pereket folytattak le, ahol bebizonyosodott róluk, hogy ők a szovjet rendszer ellenségei. Ezreket végeztek ki, küldtek kényszermunkára a távoli gulágokba. Egész népcsoportok váltak az üldöztetések áldozatává, olyanok, akikről Sztálin úgy ítélte meg, hogy egy esetleges háború esetén a németekkel konspirálhatnak. A Volga-parti németek Kazahsztán kietlen vidékein, Kirgízia magas hegyei között leltek új otthonra. Ezekről a lépésekről az átlagember nem nyert tiszta képet. Amit nem lehetett titokban tartani, azt a szovjet rend védelmével magyarázták.

Mihály a nyár folyamán, a villamoson összefutott egyik honfitársával, Lászlóval, akit még a Komintern gyűléseiről ismert.

– Jaj de jó, hogy látlak, mi van veled? – üdvözölte Lászlót Mihály.

– Megvagyok, és ti?

– Mi is, a fiam már óvodás.

– Gratulálok, a gyárban minden rendben?

– Igen, te nem tudod véletlenül, mi van Matolcsai Károllyal? Mostanában nem jövünk össze, és régen nem láttam, szeretném felkeresni.

– Károly új feladatot kapott, nincs már Moszkvában, úgy tudom, Krasznodárba került a munkája révén.

– Üzennél, ha megtudsz valamit róla? A címére gondolok.

– Hát, ha megtudok valamit, majd szólok.

A következő megállóban László leszállt. Károlyról pedig később sem jött hír.

 

Elmúlt a nyár, és Kocsenásék ismét részesültek egy pár napos üdülésben. A szakszervezet Leningrádba utalta be őket, ez amolyan csereüdültetés volt, az ottaniak Moszkvába kaptak meghívást. Leningrád, az egykori Szentpétervár monumentális architektúrája lenyűgözte őket. Büszkeség töltötte el a szívüket azért is, mert ez volt a forradalom bölcsője, innen indult ki mindaz, aminek világméretű győzelmében mindketten, most már Katalin is, szilárdan hittek. Az egy hét alatt alaposan bejárták a várost, jó érzéssel tértek vissza Moszkvába. Azt sajnálták csak, hogy nem a júniusi fehér éjszakák idejére esett leningrádi tartózkodásuk.

 

Egyik kedvenc időtöltésüknek számított az oroszoknál a nyilvános fürdők látogatása, amely a tisztálkodási célokon túl nagy körben népszerű kedvtelésnek bizonyult. A férfiak és a nők különböző napokon vehették igénybe ezt a szolgáltatást. A bánjákba, ahogyan ezeket a helyeket nevezték, az év utolsó napján szinte kötelező volt ellátogatni a férfiaknak, itt szívtak magukba megújult erőt a beköszöntő újesztendőre. 1938 szilvesztere előtt néhány nappal Andrej meghívta Mihályt, hogy búcsúztassák el együtt az óévet fürdőzéssel. Nem egyedül jött, voltak a társaságában Mihály számára eddig ismeretlen férfiak is, mint kiderült, ők Andrej munkatársai voltak. Andrej és Mihály a fürdőben, Andrej javaslatára, összetegeződtek. A fürdőzés után vodkázásra került sor az egyikük lakásán, de Mihály hamar elköszönt, várta otthon Katalin, mert aznap estére Zsukovékhoz készültek, hogy együtt töltsék a szilvesztert, ahová még két másik házaspár is meg volt hívva. Útközben hazafelé azon morfondírozott, vajon miért hívta meg őt Andrej erre az óévi búcsúztatóra. Korábban csak hivatalos ügyben találkoztak, most meg hirtelen ez a barátinak minősíthető meghívás meg tegeződés. Aztán a vendégségbe való készülődés közben kiment az egész dolog a fejéből.

Év végén a szilveszter lett a fő ünnep, a karácsony, mint a többi vallási eredetű ünnep, száműzve lett az ünnepek sorából a forradalom után, különben is a pravoszláv karácsony tizenhárom nappal később van, már januárban. A régi újévet azonban január 13-án nem hivatalosan, de szokás volt megünnepelni, nem csak a hagyományok miatt, de ez jó ok volt egy kis ivászatra is sokak számára. A Télapó is szilveszterkor látogatta meg a gyerekeket. Általában a munkahelyek szerveztek Télapó-ünnepélyt. A Télapó társa itt nem a krampusz, hanem Sznyegorucska, akit talán hótündérnek lehetne magyarra fordítani, és a Télapóhoz hasonlóan jóságos, nem ijesztgeti a gyerekeket, mint nálunk a krampusz. A fenyőfát is szilveszterre állították fel. A szovjethatalom hadat üzent a vallásnak, de azért nem vált az ország teljes mértékben ateistává. Az orosz nép nagyon vallásos nemzet volt a forradalom előtt, és még Sztálin sem ment el odáig, hogy teljesen száműzze a hitet az emberek életéből. Paradox módon ifjúkorában ő is papnövendék volt. Nagyon sok templom szűnt meg templomként funkcionálni, de nem rombolták le azokat, hanem raktárként vagy egyéb célra hasznosították. A megmaradt templomokban pedig volt istentisztelet, ahová elsősorban az öregek jártak el, akiknek nem kellett már retorziótól tartani munkahelyeiken. A jobb állásokban tevékenykedőknek nem volt ajánlatos a templomlátogatás.

Már a régi újév köszöntésén is túl voltak, amikor egy nap Andrej újra jelentkezett. A gyárban kereste fel Mihályt, ahol az igazgató egy üres irodahelyiséget bocsátott a rendelkezésükre, ahol zavartalanul beszélgethettek.

– Mihail, Misa – szólította meg, életében először becézve. – Meg kell beszélnünk valamit, ami talán első hallásra nem fog kellemesen érinteni téged és családodat. De ne aggódj, átmeneti állapotról van szó, néhány hét, maximum egy-két hónap, és a dolgok újra kedvezően fognak rendeződni számotokra.

Mihálynak rossz érzése támadt, de nem szólt egy szót sem, merev tekintettel nézett Andrej arcába.

– Nos, egy kis bajban vagyunk. Leningrádból, az ottani csúcsvezetőségből hozzánk, Moszkvába kerül egy magas beosztású elvtársunk. Két gyermekük van, de nem tudunk pillanatnyilag üres lakást biztosítani a számukra. Úgy gondoltuk, hogy átmenetileg a ti lakásotokba költöznének, de nektek sem kell a házból kiköltözni, van egy üres lakrész a házban, de szerintem ezt te is tudod, a Noszov család lakhelyére gondolunk, úgy tudom, ismertétek Vagyimot és Jelenát személyesen is.

Mihály először nem talált szavakat, de aztán erőt vett magán.

– Persze, az ilyen problémákat át kell tudni hidalni, megleszünk mi egy szobában is, az ottani társbérlők rendes emberek, nem lesz semmi baj.

– Örülök, hogy ilyen megértő a hozzáállásod, most is bebizonyítottad, hogy becsületes kommunista ember vagy, közénk tartozol. A párt nem fog megfeledkezni rólad.

Másnap a gyárban üzenet várta. Andrej délután négyre embereket küld a házukba, és a két lakásból összeválogathatják a bútorokat, az emberek mindent hozzájuk, azaz Vagyimék volt lakásába visznek, amire szükségük van, a felesleges darabokat pedig, amik nem kellenek, elszállítják. Mihályék estefelé látták, amint régi lakásukba új berendezést, bútorokat hoztak.

Mihály a következő hónaptól emelt fizetést kapott. Katalin először felháborodott, de aztán belenyugodott az új helyzetbe.

A konyhán való foglalatoskodást innentől kezdve be kellett osztani, meg kellett egyezni a másik két családdal, hogy ki mikor főzhet, süthet. Különösebb konfliktus ebből soha nem származott. Jó, ha barátinak nem is mondható viszony alakult ki a lakás többi lakójával. A Leningrádból áttelepült fontos elvtárssal és családjával azonban nem alakult ki semmilyen kapcsolat. Ha a házban összefutottak, röviden, kimérten üdvözölték egymást, és a dolog ezzel el volt intézve. Mihály és Katalin még abban sem voltak biztosak, hogy vajon az új lakók tudják-e, hogy előttük ők laktak a helyükön.

Mihály azon is sokat morfondírozott magában, hogy megkérdezze-e Andrejtől, hogy tud-e valamit Noszovékról. Végül úgy döntött, hogy velük kapcsolatban nem kérdez semmit, ugyanis, ha Andrej nem tud semmit róluk, akkor felesleges a kérdésfelvetés, ha meg tud, akkor esetleg neki okoz kellemetlenséget, ha őt valamilyen titoktartás kötelezi. Viszont úgy döntött, hogy Thomas Burke hollétére rákérdez.

– Burke elvtárs Frunzében van. Ott végez pártunk számára értékes munkát.

Frunzének Kirgízia fővárosát hívták a szovjethatalom éveiben, mára visszakapta régi nevét, Biskeket. Frunze egy bolsevik hadvezér volt a polgárháború idején. A spanyol polgárháború befejeződésével, amikor Franco került hatalomra, többen menekültek a vesztes oldalról a Szovjetunióba, nagyrészük Kirgíziába került, ahol aztán sokan távoztak az élők sorából. Magyarok is kerültek ebbe a magashegyvidéki köztársaságba. Itt található a világ kilencedik legnagyobb tava, az Isszik-köl, ami sohasem fagy be a hófödte csúcsok között.

– Meg tudnád adni a címét, Andrej?

Andrej ígéretet tett, de a címet Mihály nem kapta meg. Egyszer még később rákérdezett, Andrej ekkor úgy tett, mintha kiment volna a fejéből a dolog, de ezután sem történt semmi, Mihály meg nem kérdezősködött többé.

Mihály évente egyszer-kétszer váltott levelet fivérével. Továbbra is ő számolt be a másik két testvéréről is. A levelezés tulajdonképpen csak azt a célt szolgálta, hogy tudassák egymással, hogy megvannak, élnek, egészségük rendben van. Mihály sohasem írt arról, hogy hol dolgozik, nem írt természetesen a nehéz életkörülményekről sem. Testvére is csak röviden írt a faluban végzett munkáról, ahol az élet nem sokat változott azóta, hogy Mihály távozott.

Katalin gyakrabban váltott levelet édesapjával, nagyon vigyázott arra, hogy olyasmi véletlenül se szerepeljen a levelekben, ami a szovjet hatóságoknak esetleg nem tetszene. Az apa leveléből kiérződött az a keserű fájdalom, ami lánya elvesztésének következtében alakult ki lelkében. Katalin szíve ilyenkor összeszorult, igyekezett apját megnyugtatni, hogy boldog, és az unoka is szépen fejlődik, okosodik. A levelek általában egy-másfél hónap elteltével értek célba a feladást követően.

1939-ben a Kocsenás házaspár megkapta a szovjet állampolgárságot. Nem kellett kérvényezniük, egyszer csak behívatták őket, és közölték velük a tényt. Új igazolványokat kaptak. Jogi helyzetükkel azonban nem voltak tisztában, nem tudták, hogy mi a helyzet korábbi amerikai, illetve a még korábbi magyar állampolgárságukkal, kettős, esetleg hármas állampolgárok-e, vagy csupán szovjet állampolgárok. De ennek a tisztázása, úgy érezték, bonyodalmakat okozhatna, különben sincs jelentősége, hiszen életüket örökre összekötötték a Szovjetunióval és annak társadalmi, jogi rendszerével.

 

Közben már jócskán érződött a háborús készülődés, ebben az évben elkezdték gyártani az ukrajnai Harkovban a későbbi harcok legendás tankjait, a T34-eseket. Augusztusban aláírták a szovjet-német megnemtámadási szerződést, ami egészen rövid ideig kicsit enyhített a feszült légkörön, bár a háború gondolatát senki sem tudta végleg elhessegetni a tudatából. Néhány nappal később Hitler lerohanta Lengyelországot. A II. világháború ezzel elkezdődött.

A katonai felkészülés került előtérbe. A már leszerelt, tartalékállományban lévőket behívták adategyeztetésre, felületes orvosi ellenőrzésre, ahol katonai szolgálatra majdnem mindenki megfelelt. A fiatalokat mind összeírták, besorozták, persze nem hívták be őket mind azonnal. Mihály ekkor negyvennégy éves volt, a sorkötelesség ötven éves korig szólt, de rá nem került sor. Valószínűleg azért, mert mégsem tekintették igazi szovjet állampolgárnak. Beosztották azonban őt és feleségét is a polgári védelemhez. Ez azt jelentette, hogy ha Moszkvát támadás érné, vagyon- és életmentésben kell majd segíteniük. Néhány alkalommal meg is kellett jelenniük az ezzel kapcsolatos kiképzésen. Katalin vöröskeresztes tanfolyamban részesült, ápolónői feladatokat látott volna el szükség esetén. Mihály feladata teher- és személyszállítás lett volna, mivel rendelkezett jogosítvánnyal. Igaz, az csak személyautóra szólt, de néhányszor felültették teherautóra egy oktatóval, aki egy-két alkalom után pecsétes igazolást adott arról, hogy Kocsenás elvtárs tud teherautót vezetni. Külön jogosítványt erről nem állítottak ki.

Egyik nap, életében először, megkérdezték Mihályt a munkahelyén, hogy tudná-e esetleg valamilyen módon igazolni a Budapesti Műszaki Egyetemen végzett mérnöki tanulmányait. Erről ugyanis tudtak, hiszen részletes életrajzot nem egyszer kellett beadnia különböző hatóságoknak és a munkahelyének is korábban. Az életrajzból az is kiderült, hogy Mihály a tanulmányait a Magyar Tanácsköztársaság ideje alatt kifejtett tevékenysége miatt nem tudta befejezni, mert annak bukása után elmenekült az országból. Alapos ember lévén, a magával vitt kevés holmi között ott lapult leckekönyve, benne az abszolvált félévekkel. Ez a dokumentum eddigi élete során mindenhová elkísérte, de eddig soha senki nem volt rá kíváncsi. A leckekönyvet hivatalos fordításra átvették tőle. Egy jó hónap múlva visszakapta, mellékeltek hozzá egy példányt az orosz fordításból is. Várta, hogy milyen folytatás következik, arra gondolt, hogy esetleg befejeztetik vele a tanulmányokat, azonban soha semmi ezzel kapcsolatban nem történt.

 

Az 1940-es évet a Szovjetunió sikerként élte meg, bekebelezte a balti államokat, amelyek a Szovjetunió részévé váltak, az ellenállókkal kíméletlenül leszámoltak. A korábban aláírt megnemtámadási szerződés tette ezt lehetővé, amely a balti államokat és Finnországot a szovjet érdekzóna részévé tette. Finnországot azonban nem sikerült beolvasztani. A siker mögött azonban ott húzódott a félsz is. Most már szinte biztosra volt vehető, hogy az oroszok nem kerülhetik el a háborút.

1941 júniusában Hitler megtámadta a Szovjetuniót. A harcok kezdete előtt már villámgyorsan megkezdődött a kulcsfontosságú létesítmények kitelepítése távoli vidékekre, elsősorban az Ural-hegység túlsó oldalán lévő nagy iparvárosokba, Szverdlovszkba, Cseljabinszkiba, Nyizsnyij Tagilba és még sok más helyre. A T34-eseket előállító harkovi gyár Nyizsnyij Tagilba került. Sztálin úgy számolt, hogy a németek Moszkváig is eljöhetnek, ezért az itteni intézmények közül sok innen is kitelepítésre került.

Egy napon a gyárvezetőség értekezletet tartott dolgozói számára.

– Elvtársak, a friccek – ez volt a németek gúnyneve – egyelőre nyomulnak előre országunk belseje felé. Meg fogjuk őket állítani, és kiűzzük őket hazánkból, de hogy ez mikor és hol sikerül, azt egyelőre nem tudjuk. Értékeinket, gyárunkat elmenekítjük. A felső pártvezetés úgy döntött, hogy tevékenységünk Nyizsnyij Tagilban fog folytatódni. Az áttelepítés néhány napon belül megkezdődik. A gyár mérnökei és nélkülözhetetlen munkatársaink szintén velünk jönnek. Az itthon maradókat a helyi lakosság soraiból fogjuk pótolni. Az áttelepülő munkatársak a holnapi napon megkapják az erre vonatkozó utasítást. Nekik lakóhelyet fogunk biztosítani a városban. A többiek folytatják itt a munkát, bizonyos tevékenységek végzésére azonban itt a jövőben, nem kerül sor.

 

Mihály másnap megtudta, nekik is menniük kell. Az utazásig volt még tizenkét nap.

Július 24-én a vonat elindult, hogy körülbelül harmincórás utazás után, átlépve az Urálnál Európa és Ázsia képzeletbeli határát, bepöfögjön Nyizsnyij Tagil szürke, komor pályaudvarára.

A KÖTET ELŐZŐ NOVELLÁJA ELOLVASHATÓ ITT.

@ Ad Librum Kft. Minden jog fenntartva.