Regényújság / Szarvasgomba és csalánleves ÷ Brazília 1919–1925

Dr. Tóth Attila regénye nyomon követi egy ember eseményekben nem szűkölködő, több országon, kontinenseken átívelő, rögös életútját. Hite, eszméi miatt nemcsak saját magának, de családjának is szörnyű viszontagságokkal kell szembenéznie. Csak élete alkonyán érzékeli, hogy amiben vakon hitt, az zsákutca volt. A történet valós eseményen alapszik a kommunizmus viharában.

Mihályt Brazíliába veti a sors, ahol sikeres, de az Egyesült Államok lehetőségei és az ott is terjedő kommunista eszmék áttelepülésre késztetik.

A Tanácsköztársaság bukása után úgy érezte jobb elhagynia az országot. Tartott attól, hogy börtönbe kerülhet. Voltak szép számmal, akik biztosan szívesen tanúskodtak volna ellene a bíróságon. A menekülők többsége Bécs felé vette az irányt, ő is. Egyedül ment, nem csatlakozott senkihez. Néhány hetet Bécsben töltött, alkalmi munkákból tartva fenn önmagát, németül valamennyire beszélt, még a gimnáziumban tanulta. Egy egyedül élő öregasszonynál húzta meg magát a fáskamrában, nyár volt, fűteni nem kellett. Cserébe a lakhatásért eljárt a boltba, a néni mindig felírta egy papírra, hogy mire van szüksége. Mihály ezen kívül egyéb dolgokat is elvégzett a ház körül, takarított, rendben tartotta az udvart. A kerti csapnál mosakodott, csak a dolgát végezni járt be a házba.

Közben lázasan gondolkodott, hogy hogyan tovább. Akart valamit az élettől, eszméin kívül volt benne nagyravágyás is. Ebben az időben tömegek vándoroltak ki Amerikába a szerencsés megélhetés reményében, ami a többségnek sikerült is.  Hazajönni nem mert, ezért úgy döntött, hogy az ő helye is az Atlanti-óceán túlpartján van.

Némi pénz összegyűjtése után Olaszországon keresztül Marseille-be ment. A kikötők körül ólálkodott állandóan abban a reményben, hogy előbb-utóbb feljuthat valamelyik Amerikába induló hajóra. Közben rakodásoknál segédkezett, hogy fenntartsa magát. Megengedték neki, hogy egy használaton kívüli raktárhelyiségben húzza meg magát, ahol jó páran laktak még hozzá hasonló helyzetben lévő, lakással és rendes állással nem rendelkező francia és máshonnan érkezett férfiak.

A szerencse nem váratott sokáig magára, igaz nem az Egyesült Államokba, de felkerült egy Brazíliába induló teherhajóra, ahol gépészeti ismeretei miatt hasznosítani tudták. Úgy egyeztek meg, hogy ellátást kap, fizetséget nem. A fő szempont az óceánon való átjutás volt természetesen. Kicsit bizonytalan volt, hogy várjon-e még egy kicsit a lehetőségre, hogy New Yorkba mehessen, de mivel az itteni alkalmi munkák nem látszottak folyamatosan biztosítottnak, úgy döntött, nem vár tovább. Ekkor már majdnem két hónapja volt itt.

A hajóút majdnem két hétig tartott, az út során a teendők teljesítésével nem volt baj. A tisztekkel és a legénységgel is jó viszonyt alakított ki, igaz többnyire csak mutogatva tudott mindenkivel kommunikálni, a kapitányt kivéve, aki beszélt németül.

Mihályban kavarogtak az érzések, nemcsak szülőföldjét hagyta hátra, de Európát is. Vajon visszakerül-e valaha is az életben? Hogyan lesz odaát? Szabad idejében a végtelen vizet kémlelte, a hatalmas kékséget, amely úgy tűnt, hogy örökre maga köré zárta a hajót és a fedélzeten lévőket. A nyílt óceánon az egész út alatt csak egyetlen hajót láttak, amely Európa felé haladt. Mindkét hajó kürtjelzéseket adott le egymásnak és egy zászló felvonásával is tisztelegtek.  Egyszer vihar is kitört, aminek elmúltával a tengerészek csak legyintettek, hogy semmiség volt az egész. Mihály nem úgy érezte, még két nap múlva is kavargott a gyomra.

A hosszú út után egyszer csak egyre több hajó került látótérbe, majd nagyon lassan, fokozatosan kirajzolódott a szárazföld. Néhány órával később Mihály Rio de Janeiróban lépett Brazília földjére.

 

 

 

A hatóságok a hajót szinte nem is ellenőrizték. Két egyenruhás ugyan feljött a fedélzetre, vetett néhány pillantást a rakományra, a kapitány átadott nekik egy dossziét, amit sietve átlapoztak, az egyik papírra ütöttek egy pecsétet, szalutáltak és távoztak.

Mihály szabadon távozhatott a kikötőből miután elbúcsúzott a hajó személyzetétől.

Zsebében volt elég pénz ahhoz, hogy néhány napot átvészeljen munka nélkül. Először is keresnie kellett valami fedelet a feje fölé. Azt sem tudta, hogyan fogjon neki, nem ismert senkit és semmiféle helyismerettel sem rendelkezett természetesen. A nagy meleg miatt betért egy pohár sörre egy ivóba. A kocsmároson kívül két középkorú férfi ült egy asztalnál, csendesen kortyolgatva italaikat. Mihály a sörre és egy pohárra mutatva magyarázta el, hogy mit szeretne fogyasztani. A két férfi sűrű pillantásokkal szemlélte a jövevényt. Egy idő után az egyikük átszólt Mihály asztalához, de persze ő egy szót sem értett az egészből.

– Alemo? – szólalt meg újra a férfi, most már csak egyetlen szót mondva jó hangosan.

Mihály széttárta karjait, jelezve, hogy így sem megy a társalgás.

– Inglo? Frances?

Most már tudta, hogy mit akarnak.

– Ungarisch – mondta németül.

A férfi először értetlenül nézett, de hirtelen felcsillant a szeme.

– Ah, Hungaro, Budapest.

– Si, si – vágta rá Mihály, mert tudta, hogy olaszul így kell helyeselni, hátha ez bejön itt is.

A férfiak mindenáron beszédbe próbáltak elegyedni, és rendeltek még egy pohár sört Mihálynak. Ő pedig úgy gondolta, kihasználja az alkalmat, hátha tudnak segíteni neki a szálláskerítésben. Egy számolócédulán rajzolt egy házat, aztán egy ágyat és mutatóujjával böködte a mellét. A szemkontaktus is segített a megértésben.  A harmadik pohár sör elfogyasztása után intettek, hogy Mihály menjen velük, az egyikük a falon lévő órára mutatott, majd bal kezével, nyitott tenyérrel kétszer erőteljesen legyintett. Mihály megértette, hogy tíz perc gyaloglás után valahová odaérnek majd, és ott esetleg történik valami az ő lakhatására vonatkozóan. Egy szegényes kinézetű, földszintes sorház előtt álltak meg. Az egyik ajtó előtt egy idősödő nő ruhát teregetett egy kötélre, ami két fa ágai között volt kihúzva.  A férfiak odamentek hozzá, és hangos beszélgetés vette kezdetét. Végül intettek neki, és elindultak be a házba, Mihály követte őket. A kis előszobából balra nyílt egy ajtó, ide tessékelték be. A szoba padlóját olcsó szőnyeg borította, az egész nem volt több kilenc-tíz négyzetméternél. Egyik oldalon egy ágy, másik oldalon egy szekrény, az ablak előtt középen egy kopott asztalka egy székkel.

A nő egy papírra leírta a szoba árát, utána egy perjelet téve, majd egy 30-as szám került a papírra, ismét perjel, amit a 31-es szám követett. Mihály felfogta, hogy a szoba havi bérleti díjáról van szó.

– Si, si – mondta. A lakáskérdés pillanatnyilag megoldódott.

Mihály nem akarta, hogy később valamilyen kellemetlensége támadjon, ezért két nap múlva elment a rendőrségre, hogy bejelentse érkezését és rendezze valahogyan ittlétét. Amikor megérttette magát annyira, hogy a rendőrtisztviselő felfogta, hogy Mihály németül beszél, leültették, és hosszas várakozás vette kezdetét. Jó másfél óra múlva behívták egy irodai helyiségbe, úgy látszott, hogy addigra sikerült német tolmácsot keríteni. Két hét múlva kapott valamilyen ideiglenes papírokat.

Az emberek szegénysége volt az, amit először érzékelt. Nagy volt a piszok a hatalmas városban, vigyázni kellett, mert az embert könnyen kirabolták, megtámadták akár fényes nappal is az utcán. Nehezen viselte a meleget is, hiszen Rio de Janeiro már a Baktérítő közelében fekszik. Talán nem is annyira a meleg volt kellemetlen számára, hanem a rendkívül magas páratartalom. A hőmérő higanyszála ugyanis ritkán emelkedik harminc fok fölé, még januárban sem nagyon, ami itt a legmelegebb hónap. A minimum húsz fok viszont télen, július-augusztusban is megszokott volt.

Mihály itt is talált magának három héten belül állandó munkát. Erre nagy szüksége is volt, hiszen pénze már lassan teljesen elapadt. Egy közepes méretűnek számító műhelyben alkalmazták, ahol a főnök tizenkét munkást foglalkoztatott. Hamar kitűnt szorgalmával, de az elismerést igazán azzal vívta ki, hogy nemcsak a rábízott munkát tudta maradéktalanul elvégezni, hanem a meghibásodott gépeket, berendezéseket is meg tudta javítani. Egy idő után különböző ötletekkel állt elő, hogyan lehet a munkát jobban szervezni. Új, saját agyában született módszerek bevezetését javasolta a tulajdonosnak, és ezek az elképzelések mindig gyorsan sikeresnek bizonyultak.

Kezdetben nagy nehézséget jelentett számára a portugál nyelv ismeretének a hiánya, mutogatással kellett mindent mások tudomására hoznia. De Mihály a nyelvek elsajátításával sem állt hadilábon. A műszaki beállítottságúak közül sokan vannak, akiknek egy másik nyelvet megtanulni nagy erőfeszítésekbe kerül. Ő ebben is jó volt, pár hét után már rendelkezett néhány száz szavas szókinccsel, kezdetben amolyan egy szavas beszédkészség alakult ki nála, a nyelvtani szabályszerűségek figyelembevétele nélkül, csak a kulcsszavakat tudta kimondani, kézzel-lábbal igyekezvén megadni hozzájuk az összefüggések magyarázatát. Az újonnan hallott szavakat, amelyeknek meggyőződött a jelentéséről, mindig felírta egy noteszbe és üres perceiben igyekezett azokat tudatában rögzíteni. Egy napon egy könyvesbolt felé vitte az útja, a kirakatban brazil kiadású angol, francia és német nyelvkönyveket pillantott meg. Bement, és érdeklődött, nagy nehezen elmagyarázva, hogy mit is akar, hogy nincs-e véletlenül német kiadású portugál nyelvkönyv. Abban bízott, hogy német tudása elegendő ahhoz, hogy általa betekintést nyerjen a portugál nyelv rejtelmeibe. Nem volt, de az eladó felírt egy darab papírra egy címet, ahol külföldi kiadású könyveket árusítottak. Az utca néhány perc sétányira volt csupán. Magyar kiadású nyelvkönyvre, tudta, nem számíthat, valószínűleg Magyarországon sem adtak ki abban az időben még ilyen könyvet. A boltban szerencsével járt, rátalált arra, amit keresett. A leckék felépítése jól tükrözte az akkori poroszos oktatási módszereket. Párbeszéd nélküli szöveges rész, majd a szövegben szereplő nyelvtani jelenségek szabályokba sűrített magyarázata, végül fordítási gyakorlat. A könyv alkalmas volt arra, hogy a nyelvtani összefüggéseket többé-kevésbé meg lehessen tanulni. A német nyelvű magyarázatok, különösen kezdetben, nem voltak mindig érthetőek számára, de veleszületett intelligenciája, érzéke segített a dolgokat megemésztésében. Ezen kívül minden alkalmat megragadott a nyelv gyakorlására. Egyszóval, egy év után, mondhatni, meglehetősen jól beszélte a nyelvet.

Közben szorgalmasan tevékenykedett a műhelyben, egy idő után ki nem mondottan ugyan, de ő lett a napi tevékenység irányítója. A műhely tulajdonosa tudta, hogy meg kell becsülnie dolgozóját anyagiakban is, ha nem akarja, hogy beosztottja máshol keresse a boldogulását. Egy fél év után már jobban keresett, mint a többiek, egy év után pedig már dupla órabért kapott. Ekkor úgy döntött, hogy jobb lakásba költözik, olyanba, ahol van egy kis saját konyha, saját mellékhelyiségekkel. Nem volt itt sem különösebb luxus, de egyedül lakhatott. Időnként főzött is magának, és a még odahaza szerzett szerény szakácstudománya kiegészült egy-két helyi étel elkészítésének az elsajátításával. Egyik kedvenc csemegéje a feijoada lett, ami tulajdonképpen egy pörköltszerű étel, babból és különböző húsokból készül és ananász- vagy narancsszeletekkel szokás enni, mivel meglehetősen zsíros. Szívesen csinált néha egy gulyásleveshez hasonlítható ételt marhahúsból és maniókából. A manióka növény gyökerét kell felhasználni a főzéshez, ami az őslakos indiánok fő eledelének számít emberemlékezet óta. Mihály szorgalmasan rakta pénzét élire, csak a legszükségesebbekre költött, élelemre, no meg fizette természetesen szerény lakásbérleményét. Vasárnaponként azért eljárt egy félig lepusztult vendéglőbe, ahol megevett valami meleg ételt és ivott egy-két pohár italt, a fő cél ekkor is az volt, hogy szóba elegyedhessen a többi vendéggel, azért, hogy tájékozódjon a világ folyásáról, és fejlessze közben nyelvtudását. Itt is azok társaságát kereste, akik elégedetlenek voltak a társadalom helyzetével, bár Európa kommunista eszméi itt nem nagyon éreztették hatásukat.

Egyik nap Mihály elnézelődött egy utcai árus bódéjánál, csak úgy véletlenszerűen állt meg, nem sietett éppen sehová. Az árus sötét, cserzett bőre, hosszú sasorra, ébenfekete hosszú haja elárulta indián származását. Csecsebecséket árult, és az ilyesmi nem igazán vonzotta Mihályt. Szeme azonban most megakadt egy fából faragott, fekete színű maszkon. A faragás egy indián harcos arcát ábrázolta, a fejdísz tollai is fából voltak, látszott, hogy az egész alkotás egy darab fából lett kifaragva. A legfelső toll a hegyén át volt fúrva, és vékony madzag volt átfűzve a lyukon, hurokra kötve. Ennél fogva egy falba vert szögre fel lehetett akasztani. Valahogy megfogta Mihályt ez a tárgy, kézbe vette, hosszasan forgatta, nézegette. Szépen mutatna a falon – gondolta magában. A portéka fillérekbe került. Úgy döntött, megveszi, és otthon az ágya fölé akasztja. Azon kevés tárgyak közé tartozott, amit Mihály élete során, költözéseikor mindig magával vitt.

Mihályt a nők társasága nem vonzotta túlságosan. Időnként ugyan gondolt arra, hogy jó volna, ha lenne állandó társa, egy nő, aki gondját is viselné, de munkája lekötötte, kevés szabad idejében meg szívesebben cserélt eszmét újdonsült ismerőseivel egy pohár ital mellett. Féltette függetlenségét is, úgy érezte, egy nő oldalán többé nem tehetne azt, amit akar. Érezte valahogy, hogy még nem állapodott meg, bár brazíliai tartózkodása kezdetén nem gondolt arra, hogy az Egyesült Államokba készült eredetileg, és csak a véletlen sodorta a brazil partokra. A pénzt hajtotta, gazdag akart lenni, de hogy pontosan miért, mit kezd majd egy esetleges nagyobb pénzösszeggel, nem fogalmazódott meg benne.

Időnként írt szüleinek, de a kezdeti sűrűbb levélváltások megritkultak. Úgy két-háromhavonta azért tudatta, hogy jól van, miatta ne izguljanak. Édesanyjától gyakrabban érkezett híradás, e levelek végére édesapja is odabiggyesztett néhány üdvözlő szót. A levelek tartalma kizárólag személyes jellegű volt, a kialakult magyarországi politikai helyzetről egyáltalán nem esett szó.

A műhely tulajdonosa, ahol dolgozott, özvegyember volt, a házasságból nem született utód. Két évvel Mihály érkezése után a főnök váratlanul, szívelégtelenségben meghalt. Az üzemet öccse örökölte, aki nem tudta, mit kezdjen a hirtelen nyakába szakadt műhellyel. Először el akarta adni, de Mihály ügyesen előadta saját verzióját, mi lenne, ha ő havi rendszerességgel bért fizetne a műhelyért és a felszerelésért, így a testvér rendszeres havi bevételhez jutna, a műhely is megmaradna, amit, ha később úgy dönt, még mindig értékesíthet. Elérte célját.

A műhely felvirágzásnak indult. Nem ő volt a tulajdonos, de tulajdonképpen mindenben ő döntött. Amolyan ügyvezető igazgatónak hívták volna manapság. Az alkalmazottak száma tizennyolcra emelkedett, szervezett, hatékony tevékenység folyt.

Mihály végülis oda jutott, hogy vehetett volna már magának saját otthont, de a dolog nem érdekelte, jóformán csak aludni járt haza, így maradt a lakásbérlemény. Rendeződött az országban a jogviszonya is. Állampolgárságért még nem folyamodott, de állandó letelepedési engedélyt kapott. Közben tovább rakta élére a pénzt, és egy idő után azzal állt elő az örökös elé, hogy megvenné a műhelyt. Ez nem sikerült azonnal, bár az illető kezdetben, mint tudjuk, el akarta adni örökségét, most azonban nem akart ráállni, hiszen a bérleti díj szépen hozott neki is, nagyobb pénzösszegre meg éppen nem volt szüksége.

Mihály cselhez folyamodott, néhány hónap múlva azzal állt elő, hogy fel fogja mondani a bérleti jogot. Ezt nem gondolta ugyan komolyan, de tudta, hogy nincs más hirtelen a láthatáron, aki ilyen sikeresen irányítaná a munkát. Tudta azt is, hogy a tulajdonos is tisztában van ezzel, más vezetése alatt nagy lenne a valószínűsége annak, hogy az üzem majd hanyatlásnak indul, akár csődöt is mondhat, és akkor nincs bérleti díj sem. Mihály megint elérte célját, tulajdonos lett.

Már majdnem négy éve élt Rio de Janeiróban, a műhelyben már huszonhárman dolgoztak, további bővítésre azonban már nem volt lehetőség, egyszerűen a falak határt szabtak a terjeszkedésnek. A tevékenység beállt egy adott szintre. Anyagilag a későbbiekben is hozta azt, amit eddig, de nem többet. Baj persze nem volt, Mihály busásan meg tudott élni, és munkásai is valamivel többet kerestek az átlagosnál.

A vendéglői beszélgetések folytatódtak, Mihály most már több időt tudott szentelni a világ folyásának a megvitatására. Érdekes módon még mindig, sőt egyre erősebben vonzották az új kommunisztikus eszmék, annak ellenére, hogy társadalmi helyzetéből adódóan ezeket éppen elvetnie kellett volna, hiszen egy esetleges változás az ő vállalkozásának is pontot tett volna a végére.

Az Oroszországban beállt új rend sajátosságairól viszonylag keveset tudott. A hivatalos sajtó általában csak röviden érintette a témát, értelemszerűen negatív értelemben szólva az ott történtekről. Hallott valamit a polgárháborúról, vörösök és fehérek harcáról, arról, hogy a vörösök egyre több sikert érnek el. Az újságok óva intették a világot az eszmék továbbterjedésével kapcsolatban. A szovjet határokon belüli valóságos helyzetről pedig igencsak kevés információ került ki. Az üldöztetésekről, a borzalmakról csak valami igen homályos kép alakult ki. Aki hitt az eszmékben, könnyen hajlamossá vált arra, hogy az ottani üldöztetéseket, szörnyű életkörülményeket igaztalannak tartsa. A kommunizmus eszméi terjedtek Amerikában is, ami az 1929-33-as gazdasági válság alatt komoly fenyegetettséggé vált az Egyesült Államokban.

– Szerinted átveszik a hatalmat a munkások az USA-ban is? – kérdezte Pedro, egy az újdonsült ismerősök közül, az egyik beszélgetés alkalmával a bodega jellegű vendéglőben.

– Szerintem úgy lesz, az új rend előbb-utóbb mindenütt győzni fog – vágta rá Alberto.

Miguel, mert így hívták ismerősei Mihályt, csak hallgatott, nem tudta, hogy mit is mondjon. Tizenkilencben otthon ez nem sikerült.

Ezek a beszélgetések nem tartalmaztak magas szintű filozófiai vagy politikai tartalmat. Mihály szívesen beszélt a dolgokról, de időnként kicsit unta is a társalgást, beszélgető partnerei nem voltak eléggé műveltek, a társalgás egy sekélyes szinten megfeneklett. Eljárt még közéjük, beszélt a tizenkilencben Magyarországon történtekről, de valahogy valami nem stimmelt, hiányérzete volt.

A munka már nem kötötte le minden idejét, néha unatkozott is. Aztán mégiscsak megismerkedett egy nála három évvel idősebb, Portugáliából kivándorolt hölggyel, aki különváltan élt férjétől, és egy étteremben pincérkedett, zárás után meg takarított. Már többször összefutott a nővel, hol a boltban, hol az utcán, egy idő után köszönni kezdtek egymásnak. A karnevál kezdete előtti napon végre Mihály kissé bátortalanul megszólította a hölgyet.

– Hadd mutatkozzak már be, Miguel vagyok, igazából Mihály, Magyarországról kerültem ide néhány éve.

– Elana, röviden csak Ela. Akkor maga is bevándorló, mint én. A férjemmel jöttünk ki öt éve. De már nem élünk együtt.

– Magának azért könnyebb lehetett, nem voltak nyelvi problémái.

– Az tényleg nem, volt viszont sok más, ami nem volt könnyű. De mindenkinek megvan a maga baja.

– Nem vágyik vissza?

– Nem is tudom, az igazság az, hogy néha eszembe jut a szülővárosom, de azt hiszem, hogy most már maradok. Megszoktam itt, és odahaza nincs senkim. A kislányom már itt született.

– Látja, én meg teljesen egyedül vagyok… meghívhatnám egy kávéra, kicsit elbeszélgetnénk.

– Nem is tudom, ma szabadnapos vagyok, de vár a munka otthon is.

– Egy kávé azért beleférhet, na, jöjjön már, beszélgessünk egy fél órát.

– Hát jó, de tényleg nem maradhatok sokáig.

Mihály és Ela beszélgetése jól elhúzódott, a félórából majdnem két óra lett. Szimpatikusak voltak egymásnak, ezt a vonzódást nyilván fokozta az a tény, hogy egyiküknek sem volt társa. Végül megbeszélték, hogy másnap együtt mennek megnézni a karneváli felvonulást, de Ela elhozza a kislányát is.

Éjszakába nyúlóan szemlélték másnap a színes forgatagot, de azért viszonylag korán távoztak, a kis Amanda álmos lett, és le kellett fektetni. Mihály hazakísérte őket, Ela elköszönt a férfitől a bejárati ajtónál.

Az elkövetkezendő napokban többször is találkoztak. Egy hét után Ela engedett Mihály többszöri próbálkozásának, és felment a férfi lakására. Mihály világéletében félénken viselkedett a nőkkel szemben, most is félt sürgetni a dolgokat. Ela sem viselkedett kihívóan, aztán mégiscsak úgy alakult, hogy egymáséi lettek, de hajnal felé a nő hazament, először hagyta magára hosszabb ideig a kislányát.

A szerelmi együttlét mindig Mihálynál zajlott, a nő feszélyezve érezte volna magát a saját lakásán a kislánya miatt. Az együttléteket megrontotta, hogy Elának anyai kötelességei miatt mindig haza kellett sietnie, soha nem maradt éjszakára a férfinél, nem volt idő egyéb dolgokra. Ha készített valami ételt, azt otthon főzte meg és lábasban vitte át társának.

Ha néha, napközben hármasban mentek valahova sétálni, nézelődni, a hangulat feszélyezett maradt, Mihály nem értett a gyermek nyelvén, és érződött, hogy a kislány sem kedveli anyja új ismerősét. A kislány éket vert kettőjük viszonyába. A kezdeti vágyak tompulni kezdtek, és a vonzalom nem tudott kiteljesedni, egyre jobban elhidegültek egymástól és a kapcsolatnak egyszer csak vége szakadt.  Mihály ismét magányossá vált.

Közben kósza hírek kaptak lábra arról, hogy nem brazil állampolgár a jövőben nem alkalmazhat majd többet, mint 10 főt vállalkozásában. Ha igaz a hír, akkor az üzem tevékenységét vissza kell majd fogni, több mint a felére. Holott inkább fejlesztett volna még. Az állampolgárságra meg jócskán kellene várni, ebben az irányban Mihály még semmilyen lépést nem tett.

Mihály ki nem mondottan ugyan, de kezdett elégedetlen lenni. Már hat éve élt az országban, a naptár 1925-öt mutatott. Társa nem volt, egyedül kellett gondoskodnia a mosásról, a takarítást hetente egyszer elvégezte egy asszony a szomszéd házból, csekély fizetség fejében. Egyedül kellett kitalálnia, hogy mit egyen, ez különösen nehezére esett. Utált a boltba járni, mert nem tudta határozottan eldönteni, hogy mit is vegyen, annak dacára, hogy férfi létére egész jól elboldogult a konyhában is. Csak az éttermi étkezések hoztak némi változatosságot étrendjében. Rendkívüli módon idegesítette, hogy esetleg vissza kell, hogy fejlessze tevékenységét, ha tényleg igaznak bizonyul majd a hír a külföldiekre vonatkozóan. A barátaival történő beszélgetések is már ugyancsak érdektelenné váltak, mindig ugyanazt szajkózták, közben nem sok fogalmuk volt sem Európáról, sem az orosz viszonyokról.

Elkezdett esténként a kikötőbe járni, hosszú, több órás sétákat tett, gondolatai ide-odacikáztak, miközben hosszasan bámulta a nagy teherszállító hajókat. Néha betért a kikötői kocsmába egy italra is, ahol szóba is elegyedett matrózokkal, a nagy hajókon szolgáló személyzettel, akik nemrégen érkeztek vagy rövidesen útra kelnek. Megismerkedett egy kapitánnyal is, akit egy hajózási társaság alkalmazott, nem a saját hajóját parancsnokolta. A hajó New York és Rio között végzett teherszállítást. Mihály elmondta, honnan származik, mit csinál Brazíliában.  A kapitány meg beszélt New Yorkról, az Egyesült Államokról, a korlátlan lehetőségek országáról.

– Persze, maga már itt is megtalálta a szerencséjét, boldog ember lehet.

– Hm, talán – mormogta Mihály.

Aznap este sokáig nem tudott elaludni. Régi álmai tértek vissza. Amerika, a korlátlan lehetőségek országa, és ahol egyre többen érdeklődnek az új politikai eszmék iránt is. A kettő persze ellentmondott egymásnak, ahol könnyű meggazdagodni, ahol az emberek jól élnek, ott miért lenne szükség változásokra? De Mihály tudatában ez az ellentmondás valahogy nem kristályosodott ki.

A hajó még két hétig állt a kikötőben, karbantartási munkákat kellett rajta elvégezni.

Mihály másnap előadta a kapitánynak az éjszaka folyamán megvilágosodott gondolatait. Hosszú kertelés után előhozakodott. Mi lenne ha, elvinné őt a kapitány New Yorkba?

– A hajó nem az enyém, különben is a személyszállítás tilos, nem is lenne hely, a személyzet priccsein kívül nincs fekvőhely sem.

– Ellennék én valahogy a hajó gyomrában, a szén között, akárhol.

Mihály nem erőltette nagyon a dolgot, nehogy teljesen elriassza a kapitányt az ötlettől.

Két nap múlva óvatosan újra felhozta a témát. Beígért egy vonzónak tűnhető összeget is a szolgáltatásért.

– Hát tulajdonképpen az odajutást még meg lehet oldani, baj a partraszálláskor lehet, mivel nincsenek papírjai. A bevándorlókat hozó hajók pedig Ellis Islandre érkeznek. Ha vállalja azt, hogy ha kirakodás közben elcsípik, akkor azt mondja, hogy maga a tudtom nélkül szökött fel a hajóra, hát… akkor legyen, nem bánom.

Mihályt aggasztotta az is, hogy a műhely sorsáról nem rendelkezett. Volt egy munkatársa, akire szívesen átíratta volna a tulajdonjogot, de erre már nem volt idő, sorsára hagyta azt, amit ha nem is ő hozott létre, de mindenképpen ő virágoztatott fel. Az is megfordult a fejében, hogy ha a dolgok az USA-ban nem jönnek össze, még mindig visszatérhet ide és folytathatja azt, amit hátrahagyott, legfeljebb kevesebb alkalmazottal. De az élet úgy hozta, hogy soha nem tudta meg, hogy mi lett a műhely sorsa.

Öt nap múlva Mihály örökre búcsút intett Brazíliának, a szenes raktér kis ablakán át figyelve az ismert partok távolba veszését. Egy kis táskában volt minden ingósága, főleg alsóruha, egy nadrág, egy zakó. Készpénzét a rajta lévő nadrág szárának alsó részébe varrta be.

Három matróz, akik a raktárba bejáratosak voltak, be volt avatva, ők hoztak a potyautasnak élelmet, vizet is. A kapitány is lejött időnként, nem túl gyakran, megnézni, hogy minden rendben van-e. Az út egyébként tizenkét napig tartott eseménytelenül. A legénység többi tagja tudomást sem szerzett a potyautas jelenlétéről. A fő kellemetlenséget az jelentette, hogy Mihály csak egy fél vödör vízben tudott valamelyest megmosakodni naponta egyszer, bár ebben a korban mindenki kicsit hasonló módon tisztálkodott még, a fürdőszoba újdonságnak számított, és általában egyszer egy héten volt csak meleg víz.

A KÖTET ELŐZŐ NOVELLÁJA ELOLVASHATÓ ITT.

@ Ad Librum Kft. Minden jog fenntartva.