Regényújság / Szarvasgomba és csalánleves ÷ Magyarország 1895–1919

Az elkövetkezendő hetekben Könyv Guru dr. Tóth Attila regényét közli több részben. A történet nyomon követi egy ember eseményekben nem szűkölködő, több országon, kontinenseken átívelő, rögös életútját. Hite, eszméi miatt nemcsak saját magának, de családjának is szörnyű viszontagságokkal kell szembenéznie. Csak élete alkonyán érzékeli, hogy amiben vakon hitt, az zsákutca volt. A történet valós eseményen alapszik a kommunizmus viharában.

Az első fejezetben megismerjük a paraszti sorba született fiút, aki tanulni akar, nehezen bár, de egyetemre kerül, majd ott megfertőzik a kommunista eszmék.

 

A tél már az utolsókat rúgta ugyan, de még hideg volt, éjjelenként még többnyire fagypont alatti hőmérsékletekkel. A Kocsenás család kis parasztháza a falu szélén állt, ilyenkor éjszaka csend volt, csak a kutya morgott időnként, ha valamilyen, az emberi fül számára hallhatatlan neszt észlelt. Bent a szobában és kint a konyhában is égett a petróleumlámpa, Kocsenás József és neje negyedik gyermekük érkezését várták. A férj felöltözve várta a pillanatot, amikor indulnia kell majd Örzse nénéért, aki emberemlékezet óta segédkezett a környéken az újszülöttek világra hozatalában. Nem volt hivatásos bábaasszony, de értette a dolgát. Máriának a kora esti óráktól az volt az érzése, hogy ma éjszaka világra fogja hozni gyermekét. Már az ezt megelőző napokban is volt néha ilyen érzete, de ma este biztosnak érezte az esemény eljövetelét. Mária az ágyban feküdt, József ott ült mellette, néha beszélgetni próbáltak egymással, de ezek a próbálkozások néhány szó után mindig hallgatásba torkolltak. József időnként felállt, kiment a konyhába, sodort magának egy cigarettát és húzott egyet a demizsonból. Idegőrlő volt ez a várakozás József számára, nem tudott igazán mit kezdeni magával. Az is átvillant az agyán, hogy mi lesz, ha komplikációk lépnek fel, ha Örzse néne tudása kevésnek bizonyul. Orvos csak a városban, innen húsz kilométerre van. Lovas kocsival bemenni közel két órát is igénybe vehet. Mária jobban tűrte a nehezen múló perceket, ő anya volt és a természet első számú parancsát készült éppen teljesíteni, azt, amit a természet a női nemre kirótt. Számára a csecsemő születése a legnagyobb boldogságot jelentette az életben, akkor is, ha ez fájdalmakkal járt együtt, tudta, hogy mi vár rá, nem először készült új életet adni.

A kinti nyirkos hideg sem kedvezett ilyenkor a jobb hangulatnak, már délután ötkor teljesen besötétedett, a petróleumlámpák fénye éppen hogy csak megvilágította valamennyire a két helyiséget. A másik szobában a három gyerek nyugodtan aludt, ilyenkor télen általában már este nyolckor ágyban voltak, hiszen nem nagyon lehetett semmit csinálni a házban. Mária eltitkolta előlük, hogy a kistestvérük valószínűleg ma éjszaka fog megérkezni. Nem lett volna értelme, sőt kifejezetten zavaró lett volna, ha izgalmukban folyton kikukucskálnak a szobájukból.

– József, azt hiszem, indulhatsz – hallatszott egyszer csak a szobából, úgy éjjel féltizenegyre járhatott az idő, a férj épphogy csak rágyújtott a petróleumégő lángjáról a konyhában.

– Igen, megyek – fejébe húzva kucsmáját és belebújva bekecsébe, a családfő kilépett az ajtón.

Örzse néne csupán néhány háznyira lakott és tudta, hogy bármelyik pillanatban hívhatják Kocsenásékhoz. Korábban úgy egyeztek meg, hogy József majd az ablakot zörgeti meg erőteljesen, hogy azonnal felébredjen, ha eljött a pillanat.

– Igen – válaszolt Örzse néne szinte azonnal.

Ruháit, két perc sem telt bele, magára kapkodta, és gyors léptekkel indultak visszafelé. Nem múlt el összesen több mint egy negyedóra, és már ott álltak a vajúdó asszony ágya mellett. A szülés minden baj, komplikáció nélkül lezajlott, Mária egészséges fiúgyermeknek, Mihálynak, adott életet.

 

 

Mihály egy amolyan, az akkori idők szerint nem teljesen nincstelen, de jómódúnak korántsem mondható paraszti családba született – negyedik gyermekként, 1895. február 26-án. Ritkán volt beteg, szépen fejlődött, többi testvéréhez képest sokkal hamarabb tanult meg járni és hamarabb kezdett el beszélni.  Kora gyermekkorától részt vett a család megélhetését biztosító munkálatokban, etette az állatokat, segített a szántásban, vetésben, termény- betakarításban. Értelme már kora gyermekkorában kitűnt, már iskolás kora előtt ismerte a betűket, és a számok összeadásában sem nagyon tévedett. Testvéreivel ellentétben jó tanuló lett az iskolában, és a falusi tanító úr később sokat győzködte a családfőt, hogy bizony ennek a fiúnak tovább kellene tanulnia.

– Kocsenás gazda, vétek, ha ez a gyerek nem tanulhat tovább, vág az esze, mint a beretva.

– Hagyjon mán engem, tanító úr, nem a mi fajtánknak való az ilyesmi, no meg nem is telik rá, nincs nekünk feleslegesen kidobni való pénzünk. Megleszünk mi emígy is jól.

– Higgye el, én csak a gyerek javát akarom, hallgasson rám.

De az apa a tovább tanulásról kezdetben hallani sem akart, mondván, mi értelme lenne, különben sem tudná a család állni a taníttatást, miközben a szorgalmas, segítő kezek is ugyebár kiesnének a munkából.

Mihályban azonban hatalmas ambíció volt, egyre csak puhítgatta apját, hogy a nyári szünetben, amikor a munka dandárja folyik, úgyis otthon lenne az iskolai szünet miatt, és természetesen reggeltől estig tevékenykedne, elvégezve minden munkát.

– Édesapám meglátja, minden rendben lesz, a nagy munka úgyis a nyárra esik.

– Megmondtam fiam, hagyd abba a rimánkodást. Minek tanulnál? Semmi haszon abból nem származna.

– De édesapám…

– Gyere, etessük meg a disznókat, van mára éppen elég dolog, nem érek rá itt veled felesleges dolgokról szaporítani a szót.

Testvérei is ígéretet tettek, hogy ők majd dolgoznak Misi helyett is. A négy elemit még kijárta, de apja hajthatatlan maradt, Mihály nem mehetett gimnáziumba, tíz évesen részt vett mindenben, csak nagy ritkán csatlakozhatott a falubeli gyerekekhez egy kis játszadozás kedvéért. Terveiről azonban nem tudott lemondani, állandóan nyomást próbált gyakorolni édesapjára, amit a tanító úr is mindig megtoldott, amikor időnként összefutottak a faluban.

Mária asszony igyekezett gyermekeit vallásosan nevelni, vasárnaponként elvitte őket a templomba istentiszteletre. Férje csak évente kétszer tartott velük, karácsonykor és húsvétkor. A kis Misiben ez kételyeket szült, hogyan lehet az, hogy az egyik szülő heti rendszerességgel, míg a másik csak nagyon ritkán járul Isten színe elé, ugyanakkor teljes egyetértésben élnek, nincsenek köztük viták még ebben a kérdésben sem. Isten elvárja híveitől a teljes odaadást, vagy mégsem így van?

A következő tanévben, egy év kihagyással, a családfő nagy nehezen engedett. Misi mégis csak bekerült a húsz kilométerre lévő kisváros nyolc osztályos, egyházi gimnáziumába. Bentlakásos tanuló lett, hiszen az egyetlen közlekedési eszköz a lovas szekér volt, ami ugyebár két-két óra utazást jelentett volna oda-vissza, arról már nem is beszélve, hogy kétszer kellett volna az utat megtenni, hajnalban és a tanítás végeztével délután. Valahogy az is elintéződött, hogy a bentlakásos koszt-kvártélyért csak egy jelképes összeget kellett fizetni.

Mihály állta a szavát, kiváló tanuló volt és a szünetekben megállás nélkül dolgozott a családi gazdaságban. Tanulótársai szülei közül voltak olyanok, akik az ő terményeikből, tyúkjaikból, kacsáikból vásároltak, ily módon is hozzájárult Misi tanulása a családi pénztárcához. Ez a tény végleg arra ösztökélte a keményszívű családfőt, hogy megbékéljen a helyzettel, hiszen az új helyzet további bevételt jelentett a családi kasszában. Szünetek idején, amikor a lovas kocsi éppen hozta vagy vitte a kisfiút a városba, a szekér hátulja mindig jól meg volt pakolva. A terményeket, a baromfit, pedig József a megadott címekre házhoz szállította.

Az élet nehéz volt, és a század elején már szórványosan terjedtek azok a nézetek itt a kisvárosban is, ahol Misi tanult, hogy létezhet egy igazságosabb társadalmi rend. Voltak, akik elbizonytalanodtak, és voltak, akik szimpatizáltak, sőt hittek abban, hogy létezhet olyan társadalmi formáció, ahol az emberek egyenlők, és a javakból való részesedés is igazságosabb módon valósul meg, nem sejtve azt, hogy mindez majd milyen tragédiákhoz fog vezetni a későbbiekben.

Nos, Misit már a gimnázium felsőbb osztályaiban megcsapta e gondolatok szele. Látta azt, hogy néhány osztálytársa, azok családjai viszonylag gond nélkül élnek, mindig kerül valami az asztalra, és nem is kell látástól vakulásig dolgoznia a szülőknek a javak megszerzéséért. E gondolatok azonban ekkor még nem nagyon vertek mély gyökeret nyíló tudatában, a tanulásra koncentrált, és érdeklődése hamar a mérnöki pálya felé fordult.

Az új eszmék tagadták Isten létezését. A gimnáziumban pedig papok tanítottak, kötelezőek voltak a napi imádkozások, gyakoriak az istentiszteletek. Misi erőltetettnek érezte ezt a légkört. Olyasmit is tapasztalt, igaz, az iskola falain kívül, hogy a papok időnként mást prédikálnak, mint amit tesznek. A városban volt egy pap, akiről az a hír járta, hogy van egy özvegyasszony szeretője. Az iskolában tanult természettudományos jellegű tárgyak, a kémia, fizika, biológia törvényszerűségei is ellentmondóaknak tűntek a vallás dogmáival szemben.

Ugyanakkor kicsi gyermekkorától kezdve, főleg édesanyja nevelésén keresztül, hitt Isten létezésében. A szülői házból hozottakat senki sem képes teljes mértékben száműzni tudatából. Az ezzel kapcsolatos lelki skrupulusai felett végül úgy tért napirendre, hogy Isten nem haragudhat meg azokra, akik becsületesen élnek, nem lopnak, nem követnek el egyéb bűnöket. A világon különben is sokféle vallás létezik, ahol az előírások, tilalmak mind más és más formában jelennek meg. A társadalmi egyenlőség gondolata sem volt szerinte ellentmondásban valamilyen felsőbbrendű lény létének elismerésével. Misi tehát felnőtt korára nem lett sem vallásos, sem istentagadó. Amíg otthon volt, ő is eljárt a családdal a templomba a nagy keresztény ünnepeken.

Érettségi után irodai munkát ajánlottak fel neki a szomszédos, nagyobb falu elöljáróságán. Édesapja most már örült, hogy fia továbbtanult, és örült a lehetőségnek, fiából úgymond értelmiségi lesz.

– Misikém, hát mégis csak jó, hogy tanultál, úriember leszel, fiam.

De Misinek más tervei voltak, a József Nádor Műszaki Egyetemre akart menni. Apa és fia között megint kialakult némi disszonancia, de ez viszonylag hamar lecsillapodott. Misi felkerült Pestre. Két másik, szerény anyagiakkal rendelkező évfolyamtársával együtt kivettek egy szegényes berendezésű, közepes méretű szobát albérletbe. Ekkor a fiú már teljesen önálló volt anyagi értelemben. Mindenféle munkát elvállalt, rakodott vagonokat pályaudvarokon, takarított, cipelte a hordókat egy vendéglőben, és ki tudja még mi mindent csinált.

Elsőéves volt, amikor kitört az első világháború. Tanulmányai miatt kezdetben nem hívták be katonának. Vizsgáit mindig időben abszolválta, de kevés szabad idejében szerette azok társaságát keresni, akik egy jobb társadalmi rend eljövetelében hittek. Rendszeressé váltak az ilyen beszélgetések, és Mihály egyre jobban magáévá tette a kommunisztikus eszméket. Ezek a momentumok nem maradtak rejtve az egyetem oktatói előtt sem. Szorgalmáért, eszéért élvezte tanárai elismerését, nézeteit viszont nem vették jó néven. Ki tudja, hogyan történt, lehet, hogy a tanárai közül is valaki közbenjárt, hogy Misit besorozzák, de az is tény, hogy a háború végéhez közeledvén már csak nagyon kevesen úszhatták meg a behívóparancs kézhezvételét. 1917 nyarának végén ő is magára húzta a mundért. Ekkor már negyedéves volt az egyetemen. Nem volt sokáig katona, hamar megsebesült egy, az Isonzónál megvívott csatában és hazakerült. Felépülése után segített a mezőgazdasági munkákban a ház körül. A háborúnak a következő évben vége lett, de Mihály már nem fejezte be az egyetemet. Nem tudni pontosan miért, valószínű, hogy csak ki akart hagyni egy évet a zűrzavaros körülmények miatt, de az is elképzelhető, hogy nézetei miatt nem volt kívánatos az intézmény számára.

Aztán tizenkilenc márciusában jött a felfordulás, kikiáltották a Tanácsköztársaságot.

Mihályt megkeresték városi barátai, azok, akikkel korábban eszmecseréket folytatott az új társadalmi rend megteremtésének lehetőségeiről.

– Misi, köztünk a helyed. Eljött az idő, a mi időnk a cselekvésre.

Mihályt kicsit meglepte az események hirtelen fordulata, de egyetértett, a munkát a családra hagyva a városba ment.

Beszervezték, tanácstag lett a kisvárosban, ott, ahol középiskolai tanulmányait folytatta korábban. Részt vett a kezdődő államosításokban. Először az íróasztal mellett vették számításba a teendőket, aztán személyesen fel is keresték az érintetteket.  Magatartása, ha elfogadjuk azt, hogy melyik oldalon állt, ha az ő nézetei szemszögéből mérlegeljük a dolgokat, nem volt túlságosan agresszív, nála sokkal erőszakosabb, mondhatni véresebb kezű egyéniségek tűntek fel. Most már nem csak eszméi, de a hatalom is, kismértékben ugyan, de megszédítették. Vér nem tapadt a kezéhez, de sokaknak okozott kínos perceket, abban a hála istennek, rövid időszakban.

@ Ad Librum Kft. Minden jog fenntartva.