Regényújság / A vasfüggönytől Schengenig ÷ 1. rész

Könyv Guru továbbra is mesél. Tóth Attila A vasfüggönytől Schengenig – Hatvan év emlékezete című visszaemlékezését és korrajzát közli most folytatásokban. A polgári családból származó szerző arról ír, hogyan vészelték át a mindennapokat a Rákosi- és a Kádár-korszakban.

Előszó

Visszaemlékezéseimben főleg apró kis epizódok alapján igyekszem felidézni a kort, amibe beleszülettem, amiben éltem. Annak révén, hogy viszonylag sokat tartózkodtam mind az életünk menetét korábban nagyban meghatározó, volt nagy ,,testvérek” országában, mind a nyugati világban is, történeteimet innen is merítettem, hiszen a kettő közé beágyazva teltek, sajnálatos módon, jó darabig mindennapjaink.

E kis mozaikok mindegyike valamilyen szinten beágyazódik a korba, olyan életrajzi epizódok nem szerepelnek, amelyek teljesen függetlenek a társadalom helyzetétől, amelyek bármikor, bárhol, bárkivel megtörténhettek volna. Nem esik szó tehát, szerelmi kalandokról, diákkori csínytevésekről, a családi élet mindennapjairól.

Az olvasó értsen egyet belőle azzal, amit jónak lát, vesse el azt, amit másként élt meg vagy más róla a véleménye.

Remélem, olvasmányos formában sikerült papírra vetni mondanivalómat és lesznek olyanok, akik saját életükhöz hasonló dogokra ismernek rá. No, nem a konkrétan leírtak alapján, hanem úgy összességében, mert hasonló módon élték át, értékelték a múltat. A fiatalok pedig, akik később születtek, talán kiegészíthetik a történelemkönyvekből nyert ismereteiket, nem számszerű adatokkal, hanem bizonyos értelemben képi úton, a leírt személyes élmények olvasása közben. Nevek és magyar helyszínek megnevezései sehol nem szerepelnek, egy-két az egész világon ismert nevet kivéve, amelyekre mindenképpen szükség volt mondanivalóm leírásához. Persze az olvasó ettől még ráismerhet városokra, esetleg személyekre is.

Megírta az emlékeit? Olvassa el, hogyan adhatja ki!

A keményebb idők

Otthon nem kórházban születtem, ami ebben az időben ritkaságnak számított.

A nagy világégést követő talpráállásból, a háború romjainak eltakarításából csupán egyetlen közvetlen emlékem maradt, bár csak három évvel a szörnyűségek elmúlása után láttam meg a napvilágot. A megyeszékhely központjában lévő házunk melletti téren volt egy lebombázott ház, amelynek romjai között sokat játszottunk a környékbeli gyerekekkel. Ezt az épületet az 50-es évek végén építették ujjá. Igaz, mozgáskörletem ebben az időben aligha haladhatta meg az egy kilométeres sugarú kört, így lehettek még romok máshol is a városban.

Családi házunkat apám a 30-as évek végén építette nősülése előtt, én jó pár évet várattam magamra. Az akkori idők elvárásai szerint szép, nagy, elegáns háznak számított, emeletes volt, de csak három szobával. A földszinti egyetlen szoba, a négy négyzetméteres cselédszobát nem számítva, oldalfaltól oldalfalig terjedt a maga kilenc méteres hosszúságával, és volt vagy öt méter széles. Egy alkóv két részre tagolta, a nagyobb méretű ebédlőre és a kisebb szalonra. Apám a város akkori főállatorvosa megúszta az államosítást, valószínűleg a szobák csekély száma miatt, annak dacára, hogy mérete tekintetében akkoriban burzsuj háznak számított. A másik oka a ház megmaradásának valószínűleg az lehetett, hogy köztiszteletben álló polgárnak tekintették még a háború után is.

Rövid időre ugyan két alkalommal is beköltöztettek egyedülálló idegeneket. Erről van egy humoros emlékképem. Egyik este vendégek voltak nálunk, amikor hallottuk, hogy nyílik a bejárati ajtó, a lakó jött haza és indult fel az emeleti szobába. Apám megjegyezte, hogy egyszer úgyis kiheréli. Az illető ezt meg kellett, hogy hallja, mert később, amikor apám valamiért az előszobában álló műszerszekrényéhez ment és matatott benne, a lakó elrohant, és rendőrökkel tért vissza, a dolgot szó szerint vette, arra gondolva, hogy apám előkészíti a szekrénynél a műtétet.

Az új rendszer nem tudta természetesen maga mellé állítani, de az volt az elve, ha elfogadja a munkát és az érte járó fizetséget, akkor nem etikus lázadozni, azon túlmenően, hogy értelme sem lett volna. Végezte a munkáját és csak baráti társaságban politizált. Állása miatt a háború legvégén sorozták csak be, akkor, amikor a front már egyre közelebb került Berlinhez. Rövidesen hadifogságba került, és elindult vele a szerelvény valahová Sztálin birodalma felé. Szerencséje volt, egy a vérhas szimptómáihoz hasonló betegség kapta el, így már Kárpátalján kilökték a vagonból, mondván úgyse marad életben, ne fertőzze a többieket, akik a kényszermunkában még hasznot jelenthetnek. Hazakeveredett valahogy, és megkeseredve a jövő kilátásaitól, folytatta, amit itt hagyott.

Anyagilag a család sokkal rosszabb helyzetbe került az új rend beálltával, de így is, ekkor még sokan irigyelték helyzetünket, gyakran került húslevesben főtt velős csont az asztalra, ami ismeretlen fogalom volt társaim előtt, igaz, én undorodtam tőle, és soha nem kóstoltam meg a mai napig. Úgy tízéves koromig állandó bejárónő is volt a házban, sőt egy egészen rövid ideig még bentlakó is, abban az időben, amikor az ilyesmit a legkeményebben ostorozták.

Évente egyszer disznóölés volt, de nem a hagyományos módon. A disznó még a vágóhídon kivégeztetett, és hosszában mértani tengelyén két egyenlő részre vágattatott. Csak az egyik fele került fel a házhoz, amihez két-három további állatból kerültek hozzá értékesebb részek. Jött a hentes, a bejárónő, és én ilyenkor nem mentem iskolába. Úgy délelőtt 11 óra tájban meg lett tiltva, hogy lemenjek a pincébe, ahol a munkálatok folytak. Később aztán megtudtam, hogy a hentes ilyenkor pásztorórát tartott a bejárónővel.

Idővel aztán már ezt nem engedhette meg magának apám. Egyszer azt kérdeztem tőle, hogy a háború előtt melyik pártnak volt a tagja.

– Fiam, tisztességes ember nem tagja egyik pártnak sem – válaszolta.

Ezt a mondást csak a rendszerváltozást követő politikai káosz után fogtam fel igazán, bár 1945 előtt, gondolom, egyértelműbbek voltak a pártok arculatai és céljai, mint manapság. Apai nagyapám úgynevezett gazdatiszt volt, fiát tízéves korában beíratta a több mint 30 km-re lévő igen szigorú fegyelmű piarista gimnáziumba, ahová csak nagy ritkán, ünnepekre és szünidőre ment el érte a lovaskocsi, az egyetlen közlekedési eszköz. El lehet képzelni, hogy hány órát tarthatott az utazás, télen, hóban, fagyban.

A háború után, félve az államosítástól anyai nagyszüleim hozzánk költöztek, hogy többen lakják a házat. Nagyanyám fiatalként Déván élt, itt ismerte meg nagyapámat, majd ráérezve az első világháború kezdetén Erdély bizonytalan sorsára, Aradra költöztek, arra gondolva, hogy az már mindenképpen Magyarország. Itt született meg anyám. Trianon után a család átköltözött a Dunántúlra, ahol nagyapám bírói állást kapott.

Nagyanyám időnként mesélt Erdélyről, az ottani felső tízezer életéről, ily módon valami megmagyarázhatatlan módon az akkori Erdély szájíze máig megmaradt tudatomban.

Kora gyermekkoromban tehát keveredtek bennem a feudális korból származó életérzetek a szüleimtől hallott polgári gondolkodással és az iskolában szajkózott szovjet rend dicsőítésének felsőbbrendűségével.

Valami megmagyarázhatatlan kettősséget idézett mindez elő bennem.

Valahol büszke voltam származásomra, különösen anyai részről, másrészt együtt éreztem a nincstelenekkel, így a fennálló rendszert sem vetettem el nyíló tudatomban teljesen, hiszen azt hirdette, hogy az emberek egyenlők, és a szocializmus mindenki számára elhozza a boldogságot. Ekkor persze még sokan ültek börtönben, a Rákosi rendszer ezreket kínzott meg. De a kisgyerek mindent elhisz, nem érzékeli a valóságot, pláne ha nincs közvetlenül érintve. Volt azonban egy-két olyan momentum, ami bizonyos fokig, valamennyire mégiscsak érintett.

Ilyen volt az a tény, hogy keresztszüleimet, akik nagybirtokosok voltak, néhány évre kitelepítették, ötvenhatban el is hagyták az országot. Fiaikat még középiskolába sem vették fel. Emlékszem, hogy eljöttek szüleimhez a forradalom leverése után, de hogy elköszönni jöttek, azt csak később tudtam meg, előttem hallgattak, nehogy eljárjon a szám.

Egy másik, a rendszer szörnyűségeit alátámasztó epizód az volt, hogy szüleim gyakran beszéltek egy bizonyos Lajoskáról, aki szintén állatorvos volt, és akiről úgy tudták, hogy elvitték Szibériába. Lehettem úgy öt-hat éves, amikor az udvarunkon játszottam, és nyílt a kapu. Valamiért azt mondtam magamban: ,,Ez Lajoska”. Ő volt, hazajött Szibériából. Maradt néhány percig, majd sietősen távozott, szüleim soha többet nem hallottak felőle. 1990 nyarán, már későbbi lakhelyünkön újra nyílt a kertkapu. Kopottas fekete öltönyben, aktatáskával a kezében egy idős férfi lépett be, hatósági személynek néztem. De Lajoska volt, aki kinyomozta, hová költöztünk. Szüleim már nem éltek, édesapám két hónappal korábban halt meg, anyám régebben. Lajoska elmondta, hogy az ötvenes években azért kereste fel szüleimet, hogy tudassa, él, és nem beszélt arról, hogyan teltek a rabság, a kényszermunka évei. Mindvégig félt attól, hogy ismerőseinek kellemetlenséget okoz feltűnésével. Ezért jött csak most, 1990 nyarán. Nagyon megfélemlíthették annak idején, mert valószínű, hogy a 70-es, 80-as években már nyugodtan jöhetett volna.

Ötödikes voltam, amikor énekórán egy mozgalmi dalt kellett énekelni. Az egyik sora így szólt: ,,A munkásoké a jövő”. Soha nem tudtam énekelni, pocsék hangom van ma is, így én nem énekeltem a többiekkel.

– Tóth, miért nem énekel, mert a munkásoké a jövő, és nem a grófoké? – hangzott énektanárom és egyben osztályfőnököm szájából.

Első munkahelyemen, egy napon vékony, kissé áttetsző garbót viseltem, ez már 1972-ben volt, alatta nyakamon pedig egy viszonylag nagyméretű keresztet, nem annyira vallási okokból, inkább csak divatból. Igazgatóm kézzel odanyúlt, hogy megbizonyosodjon, tényleg kereszt-e.

– Ezt meg vedd le – mondta. Húsz évvel később véletlenül megtudtam, hogy gyermekeit azért ő is megkereszteltette egy lakóhelyétől távol eső faluban.

Tehát igazi, súlyos lelki törést okozó atrocitás engem már nem ért. Lehet, hogyha pár évvel idősebb vagyok, nem vesznek fel középiskolába, mondjuk azért, mert nagyapám bíró volt a háború előtt, vagy mert apám is a régi értelmiséghez tartozott, és anyám nem dolgozott, háztartásbeli volt, úri nő, ahogyan akkor mondták.

Kisgyermek koromban már vonzódást éreztem az idegen kultúrák iránt, különösen a nyelvek vonzottak. Szüleim természetesen fontosnak találták, hogy németül tanuljak. Fel is fogadtak egy némettanárt még iskolás korom előtt, de én makacsul ellenálltam. Később újra megpróbálták egy másik tanárral, aki egy idő után közölte, hogy kidobott pénz a taníttatásom.

Nem németül akartam tanulni, még csak nem is valamilyen úgynevezett világnyelven.

A német elleni averziómat egészen biztosan fokozta az a tény is, hogy vendégeskedések idején gyakran hallottam: „Nicht vor dem Kind”, vagyis ne beszéljünk a gyerek előtt, aki persze kíváncsi volt a „titkokra”.

A keleti nyelvek vonzottak, elsősorban a japán, de erre semmilyen lehetőség nem volt, így nagyanyámat nyaggattam, hogy tanítson románul, ez egyfajta gyermeki dac is volt a némettel szemben részemről. Persze hamar abbamaradt, hiszen ő sem tudott jól, könyv se volt hozzá, no meg szegénykémnek semmi fogalma nem volt a nyelvtanításról, annak ellenére, hogy tudott kicsit franciául meg németül is.

Az orosszal kapcsolatban sokat hallottam otthon, hogy megtanulhatatlan, barbár nyelv, olyan sok a mássalhangzó torlódás, és szegény gyereknek majd kínlódnia kell vele az iskolában. Az oroszokat mindig is valami titokzatosság lebegte körül, így volt ez a cári időkben, felfokozva a szovjetrendszer idején, és így van ez bizonyos fokig ma is. Valamiféle mágikus vonzódást váltott ki bennem. Akkoriban az ,,ideiglenesen itt állomásozó” tiszteket és családtagjaikat gyakrabban lehetett látni az utcán, boltokban. Tapasztaltam olyat is az ötvenes években, hogy magánházaknál sefteltek. Valami miatt mindig odafigyeltem, ha oroszul karattyoltak az utcán, bár egy szót sem értettem természetesen. Később, a hetvenes, nyolcvanas években már csak ritkán, általában pályaudvarokon lehetett találkozni velük. Úgy tűnt, hogy a rendszer jobban, lehetőleg teljesen igyekszik izolálni őket a lakosságtól. Emlékszem, gyermekkoromban ki volt még írva a főutcán oroszul is, hogy szemfelszedés.

Kisiskolás lehettem, már tudtam olvasni, de oroszul még nem tanultam, amikor egy napon az ablakból láttam, hogy elhalad egy zöld szovjet katonai tartálykocsi, rajta festett fehér betűk. A betűformák valahogy rögződtek bennem, az is lehet, hogy helytelenül, de leírtam egy papírra, és este, amikor apám hazajött, elétettem és megkérdeztem, mi ez. Nem tudta természetesen,  a gyermek a szülőt mindentudónak látja. Mikor elmondtam, hol láttam,  bedühödött, és azt mondta, hagyjam őt békén, különben is a fene enné meg őket, ha úgy adódna, ő szívesen elvinné az utolsó katona bőröndjét gyalog Záhonyig. Később megtudtam, hogy a felirat „tűzveszélyes”-t jelentett.

Megmagyarázhatatlan, hacsak nem valami dacos, dafke hozzáállással magyarázzuk, de ez a momentum végképp felkorbácsolta érdeklődésemet a titokzatos, félelmetes hatalom iránt, és alig vártam, hogy elkezdődjön az orosz oktatás az ötödik osztályban. Lehet, hogy ez a kocsifelirat volt az, ami megindított későbbi pályaválasztásom felé.

Orosztanárom a korábbi második némettanárom lett az iskolában. Természetesen átképzett orosztanár volt, vagy még az sem, lehet, hogy kezdetben egy leckével járt előbbre, mint a nebulók, de tudtam haladni, és hatodikban már kikiáltottak az iskola legjobb oroszosának. Hetediktől másik iskolába mentem, mert ott volt orosz tagozat. Emlékszem egyszer vagy kétszer az őrség beengedett a város melletti orosz laktanya kantinjába. Igaz, rögtön a főbejárat mellett volt, és kisgyerek lévén nem tarthattak veszélyesnek. Nagy élmény volt pár szavas tudásommal orosz csokoládét vásárolni, ami sokkal rosszabb volt ugyan a magyarnál, de ilyesmi más gyerekkel nem történt meg. Gyermeki képzeletemben olyan gondolatok kavarogtak, hogy kém leszek, ha nagy leszek, de nem fogok lebukni, mert akcentus nélkül, hibátlanul beszélek majd oroszul.

Becenevén Koba vagy Szoszó, azaz Sztálin elvtárs halálával kapcsolatban csak arra emlékszem, ahogy apám mondta a barátjának:

– Megdöglött, hála istennek.

Még nem voltam iskolás, és óvodába sem jártam, így csak hallomásból tudom, hogy valamennyi intézményben néma felállást vezényeltek a nagyvezér halálának tiszteletére. Ebben az időben majdnem minden középületben Lenin, Sztálin és Rákosi fényképei vagy mellszobrai voltak láthatók, Lenint valamiért nem a nevén jegyeztem meg, Peltásnak hívtam, gondolom, etimológiailag ezt az elvtárs szóra lehet visszavezetni.

Aztán eljött 1956. Harmadik osztályba jártam, nyolc és féléves voltam, így a személyesen átélt eseményekre jól emlékszem, és ebből nekem jutott talán a legtöbb a mi városunkban a kisgyermekek közül, házunk központi fekvése miatt.

Október 23-án már sötétedéskor nagygyűlés volt a tőlünk két percre lévő piactéren. Apám, anyám ketten akartak elmenni, engem nagyanyám gondjaira bízva, de én „még sose láttam forradalmat” felkiáltással nem voltam hajlandó otthon maradni. A beszédek tartalmára természetesen nem emlékszem, de a forrongó hangulatra, a himnusz eléneklésére igen.

A következő napok számomra eseménytelenül teltek, talán annyi dereng, hogy a felnőttek beszédéből kiderült – megszabadultunk a ruszkiktól.

November 4-e éjjelén aztán apám betoppant a szobánkba, ahol én nagyanyámmal aludtam együtt. Ekkor már idegen nem lakott a házban. Egyidejűleg apám riasztásával hallottuk kintről a csatazajt. Siettetett az öltözködéssel, és igyekezett minél előbb a pincébe terelni minket. Nagyanyám az én felöltöztetésemmel volt elfoglalva, saját maga helyett. Én meg őt sürgettem, mert nagyon féltettem, imádtam a nagyanyámat, akivel felnőtt koromig egy szobában éltem. Apám lehajtott a pincébe, nagyanyám hátra maradt. Üvöltöttem, hogy „gyere, gyere”. Pár perc múlva nagyanyám is ott volt a pincében, és nem is túl nagy ijedtséggel közölte, hogy amint ellépett a szobában a szekrény elől, azt találat érte. A nagy ijedtséget az ember az első pillanatokban könnyebben veszi, mint a kisebbeket. Ha nem sürgetem, valószínű, hogy nem siet, és ott halt volna meg a szekrény előtt.

A pincében egy idő után az idegességtől hányni kezdtem.

Házunk a belvárosban egy négyes kereszteződésnél állt, amelyből három a városba kintről bevezető útnak tekinthető. Ilyen szempontból azt mondhatjuk, hogy ez a város szíve, legfontosabb csomópontja. Ezért aztán az összecsapások szempontjából is ez volt nagy valószínűséggel a település legveszélyesebb pontja. Hallottuk a tankok dübörgését, a fegyverek ropogását. Időnként a pincében szinte nappali világosság támadt a fellőtt világító rakétáktól, amelyeket apám sztalin gyertyáknak (így a-val és nem á-val ejtve) nevezett. Beszélték később, hogy az oroszok különböző irányból a városban egymást is lőtték, az ellenséget sejtve a másik oldalon.

Aztán egyszer csak egészen közelről, közvetlenül a pinceablak mögül, a pillanatnyi fegyverropogások közti szünetekben más zajok is voltak hallhatók. Tettek-vettek az udvaron. Hallottuk, hogy legalább ketten-hárman vannak. Majd egyszer csak fájdalmas jajkiáltások következtek, melyek hörgésbe, halálhörgésbe mentek át. Valahogy hozzászokhattunk a borzalomhoz, mert emlékeim szerint nem aggódtunk sokáig rajta.

Egy idő után csend lett, és kivárva, hogy nem következik-e folytatás, apám fellopakodott. Néhány perc múlva visszajött, és közölte, hogy valamennyi ablak be van törve, a konyhai és a cselédszobai ablakokat kivéve, ezek nem az utcafrontra néztek. Berendezkedtünk tehát az említett két helyiségben, máshol meg is fagytunk volna.

Nem emlékszem, mennyit aludtam, de másnap reggelre számomra is kiderült, hogy két orosz katona holtteste van az udvaron. Egy pillanatra sikerült kiszöknöm, anyám és nagyanyám tiltakozása ellenére. Láttam, hogy az egyik körül vértócsa van. A másik néhány méterrel arrébb feküdt megmerevedve, a kapu oszlopának belső oldalánál. Körülöttük szétszórt fegyverek, valami aknavetőféle is volt, meg muníciós ládák, a kapu vöröskő oszlopait használhatták fedezékül, onnan próbálhattak a kereszteződés irányába tüzelni.

A szemben lévő vöröskő templom tornya le volt dőlve.

Anyám és nagyanyám rettenetesen meg voltak rémülve, hogy nem fogják-e az oroszok halálát a mi számlánkra írni. Valamikor a késő délelőtti órákban aztán érkezett egy háromfős katonai csapat tolmáccsal. Apám elmesélt az éjszaka történéseiből annyit, amennyit a pincéből hallott. A halottakat és a fegyvereket elvitték, a vértócsa maradt. Emlékszem, hogy a tolmáccsal lefolytatott, a halottakról kapcsolatos beszélgetés során többször elhangzott, hogy „szerzsánt Ahtonov”, legyen ez a név Ahtonov, hiszen a történetben máshol sem említek neveket. A szerzsánt őrmestert jelent, mint ahogy ezt apámtól akkor megtudtam. Majdnem ötven évvel később betévedtem szülővárosom szovjet katonai temetőjébe. Bal oldalt az 56-ban elesettek sírjai helyezkednek el. Ráleltem az őrmester nyugvó helyére. Érdekes felfedezés, sokszor eszembe jut. A háború során érthető, hogy a sok ezer halott nem kerülhetett haza a nagy zűrzavarban, forradalmunk során azonban úgy gondolom, az oroszok vesztesége nem lehetett nagyobb egy háromjegyű számnál, a „rend” is hamar helyreállt, így könnyű levonni a következtetést, mennyit érhetett náluk az emberi élet tiszteletben tartása.

Anyám gyorsan főzött valamit aznap délelőtt. Úgy tűnt mindennek vége, nincs tovább harc, hiszen éjszakától kora délutánig egyetlen puskalövés sem hallatszott. Olyan délután kettő felé beugrott apám egyik barátja, és elhívta borozni a nagy ijedtségre. Ilyesminek apám ritkán mondott ellent. Elmentek.

Egy óra múlva újra indult a pokol. Rohanás a pincébe. Rövidesen kopogtak az ajtón, anyám még éppen meghallotta, mielőtt lefutott volna. Két férfi volt, kenyérgyári munkások. Letelt a város szélén lévő kenyérgyárban a munkaidejük, indultak hazafelé, keresztül a városon, de a négyes kereszteződésnél nem mertek tovább menni, és mivel ismerték apámat – őt egyébként mindenki ismerte –, úgy döntöttek, hogy bekérezkednek. Anyám beengedte őket, és lejöttek a pincébe velünk.

Hallottuk újra a lövöldözést, ezúttal világosban. Ott álltunk megszeppenve; anyám, nagyanyám, a két kenyérgyári és én. Nem tudom, mennyi idő telhetett el, amikor egyszer csak valami kemény tárggyal, nyilván a PPS, dobtáras géppisztoly tusával, éktelenül verni kezdték a bejárati ajtót. Anyám habozott, majd úgy döntött, hogy jobb, ha felmegy ajtót nyitni. Emlékszem egy csókot lehelt a homlokomra. Később megértettem, nem volt benne biztos, lát-e még valaha. Elindult felfelé. Nagyanyám izgágán topogott egy helyben, majd nem bírva tovább, anyám után ment. Közben erősödött a fegyverropogás, éreztük, hogy nálunk is tovább törnek a már betört ablakok. Hosszú percekig álltam ott a két kenyérgyári munkás társaságában, nagyon hosszúnak tűnt, bár lehet, hogy csak négy-öt perc volt az egész.

Egyszer csak hallottuk, hogy a pinceajtó kipattan, megjelenik három orosz katona, mögöttük anyám és nagyanyám. Nem emlékszem, hogy parancsra-e vagy magunktól, de mindenki feltette a kezét. A munkásokat megmotozták, találtak náluk kenyeret kabátjaik alatt.

Az egyikük azt szajkózta: „robota, kleb”, és a kenyérre mutogatott, így igyekezett az oroszok tudtára adni, kenyérgyárban dolgozik, és nincs semmihez semmi köze. A robota rossz oroszsággal munkát, a kleb, helyesebben hleb kenyeret jelent. Letehettük a kezeinket, még egy kicsit körülnéztek, majd látván, hogy velünk nincs baj, az egyikük, aki érdekes módon civil kalapot hordott, távozás előtt megsimogatta a kobakomat.

Maradtunk a pincében, és anyám viszonylag nyugodt hangon elmondta, hogy mi történt, amíg fent volt. Ajtónyitás után azt kérdezték tőle: „Ggye vracs?”, hol az orvos, nem állatorvos, hanem orvos. Az (állat)orvos borozott a barátjával valahol, illetve valószínű, hogy ekkor már ők is meghúzták magukat egy biztosnak tűnő helyen. Nagyanyámat kulccsal bezárták a földszinti WC-be, anyámnak meg végig kellett vezetnie őket a házon, először a földszinten, majd az emeleten, végül a padlás következett. Közben a ház is kapott kézifegyver találatot, amikor a padláson voltak, az egyik palát épp átütötte egy golyó. Innen jöttek le a pincébe, útközben kiengedve nagyanyámat az illemhelyről. Miután sem „ellenforradalmárt”, sem fegyvert nem találtak, békésen távoztak.

A szüleim között, emlékszem, sokáig ment a találgatás, honnan tudhatták az oroszok, hogy itt valamiféle ,,vracs” lakik. A névtáblát aligha tudták értelmezni, ha meg valószínűtlen módon mégis, akkor miért oroszul mondták és miért nem állatorvost kerestek. Az egyetlen logikus válasz, hogy valaki a közelből, némi orosz tudással, valamilyen céllal odaküldte őket. De erre már soha nem fog fény derülni.

Az elkövetkező napokat a konyhában töltöttük. Innen jó kilátás nyílt a ház mögötti udvari részre. Többször láttunk két-három fős orosz katonai járőrőrsöt az udvaron, de a házba már többet nem jöttek be, és a látvány sem kavart már fel senkit. Megszoktuk.

Az ablakokat nem lehetett rögtön pótolni. Apám szerzett valamilyen vörösesbarna műanyag lemezeket, amelyeken fekete fémszálak futottak egymástól úgy másfél centiméterre párhuzamosan, vízszintesen és függőlegesen is, kis négyzetekre osztva fel ez által a táblákat. Áttetszők voltak, valamennyi fényt beengedve, de kilátni rajtuk nem lehetett, sokáig ezek pótolták a kitört ablaküvegeket.

A forradalom után rengeteg vörös csillagos jelvény jelent meg. Nem a kereskedelmi forgalomban, valahonnan egyszer csak előkerültek. Sok gyerek az iskolában hordta a jelvényeket a sapkáján, mellkasán, nem politikai meggyőződésből, hanem a gyerekek szerették a csecsebecséket, a játékboltok kínálata szegényes volt eleve, az események után meg még inkább. Meg hát nagy zavar volt a gyerekek fejében, az iskolában a többség mást hallott, mint otthon, illetve otthon nem mindenhol beszéltek a dolgokról a gyerek előtt, nehogy eljárjon a szája az iskolában.

Emlékszem, egyik osztálytársam egy ideig viselt egy körülbelül két és fél–három centiméteres átmérőjű kerek jelvényt a sapkáján, amit piros-fehér-zöld színű csíkok határoltak, és sárga mezőben ott pompázott az ötágú vörös csillag. A dolog azért volt érdekes számomra, mert az édesapja igen nagy köztiszteletben álló egyetemi oktató volt, nem csak nagy tudása miatt, hanem mert nem hódolt be soha a rendszernek, mondhatnánk úgy is, passzív ellenálló volt. Minden vasárnap délelőtt az ablakomból láttam, hogy az egész család, mind a négy gyerekkel, megy az istentiszteletre a szemközti templomba, abba, amelynek tornya november 4-én áldozatul esett. Abban egészen biztos vagyok, hogy a jelvény viselése nem a szülők unszolására történt, legfeljebb nem szóltak érte, hagyva a gyereket, csináljon, amit akar, ebből baj semmiképpen nem lehet, meg már úgyis minden mindegy.

Keresztszüleimen kívül közvetlen környezetemből egy osztálytársam is távozott, egész családostul nyugatra, mindannyian Kanadában landoltak. Igaz, keresztszüleim csak jóval később, ők először sokáig Bécsben voltak, a német nyelvet jól bírták, angolul egyáltalán nem tudtak. Latolgatva azt a tényt, hogy a „nyugat” a kezdeti idők ígérgetései ellenére nem avatkozott be forradalmunk megsegítésébe, úgy látták, hogy a szabad világ tart a szovjet birodalomtól, és esetleg tovább terjeszkedik, hiszen néhány évvel korábban Ausztria egy része is még az ő fennhatóságuk alá tartozott. Ezért aztán továbbmentek. Távozott még egy, a családi vendégeskedésekben időnként előforduló, jogász is.

A letartóztatásokból, lévén kisgyermek, egyetlen közvetlen emlékem maradt csupán. Legjobb barátom édesapja. Gyermekkori legjobb barátom néhány házzal lakott arrébb az utcánkban. Ötévesen ismerkedtünk meg, és egy osztályba kerültünk a következő évben. A nyolcadik osztályig együtt jártunk, amikor én hetedikben iskolát váltottam, jött ő is utánam. Minden nap együtt voltunk legalább két-három órát. Ő szakmunkás tanuló lett, én gimnazista, ezután is találkoztunk legalább hetente háromszor. Ma is évente egyszer felkeresem, igaz, csak a munkahelyén. Ő nem annyira ragaszkodik, mint én, ennek talán az oka az, hogy nem tanult tovább, és ez bizonyos skrupulusokat válthat ki benne.

Nos, ez a barátom igazi proletár család sarja. Édesapjának talán szakmája sem volt, legalább is soha nem esett erről szó. A fővárosból költöztek le, az akkori új rend katonatisztet faragott belőle, felesége betanított gyári munkás volt. Fürdőszoba, WC nélküli, szoba, konyha; ezt utalták ki nekik. A szobában vaskályha, a konyhában sparhelt és falikút, budi az udvaron. Itt nevelték három gyermeküket, és velük élt a családfő édesanyja is, hat személy, négy ágy. Nehéz a helyzetet érzékeltetni. Ez az ember kezdetben elégedett lehetett a beosztásával, tiszti egyenruhájával, századosi rangjával, de soha nem élt vissza vele, egyetlen olyan kifejezés sem hagyta el a száját, ami visszatetszést váltott volna ki. Gondoskodott a családjáról, édesanyjáról az adott körülmények között példamutató módon. Nem volt hobbija, kedvtelése, nem költött semmire, csak élelemre, ruhára. Egy évben maximum kétszer kicsit felöntött a garatra a közeli talpasban, ilyenkor zagyvaságokat beszélt, de ez volt minden. Igen rendes, egyszerű ember volt.

56-os szerepe, ezt internetes kereséseim alapján tudtam meg ötven évvel később, abban merült ki, hogy az egyetemen a tüntetésre összesereglett diákokat megpróbálta békésen hazaküldeni, mondván, baj lehet belőle. Ekkoriban honvédelmi oktatás is működött az egyetemeken, neki ott volt valami beosztása. Tehát nem szervezkedett, ha úgy tetszik, inkább a változások ellen foglalt állást azzal, hogy haza akarta küldeni a tüntető diákokat.

Mégis elvitték, a család egy darabig nem tudott felőle semmit, majd egyszer csak meglátogathatták. Úgy egy hónap után hazakerült, azonnal leszerelték, és raktárosként tevékenykedett nyugdíjazásáig egy munkahelyen. Hozzávetőlegesen nyugdíjba menetele körül volt, már a hetvenes évek közepén, hogy a család, már csak egy otthon lévő felnőtt gyerekkel, egy kétszobás lakótelepi lakásra tett szert.

Elkezdődött újra a kisbetűs élet. A felnőttek hallgatták a rádiót, a recsegő, nagyon rosszul bejövő Szabad Európát is. Beszéltek erről-arról. Ami nagyobb port kevert fel a városban, az egy gimnáziumi tanár kivégzése volt, mint ahogy később ismeretessé vált, az életfogytiglanit változtatták halálos ítéletre, kifejezetten a megyei párttitkár személyes közbenjárására. Ez a párttitkár az egyik leghírhedtebb személy hírében állott országos viszonylatban is, korábban volt belügyminiszter, rettegett tőle mindenki. A rendszerváltás után pár évvel ő volt az egyetlen, aki, úgy látszik, nem tudott elszámolni önmagával sem, megölte feleségét, majd magával is végzett, pedig felelősségre vonástól aligha kellett tartania, hiszen ilyesmi, tudjuk, nem volt.

Az élet tehát megindult valahogy. Gyakran jártam moziba, csak egy volt a városban, főleg édesanyámmal együtt mentünk a fél négyes előadásra. A legolcsóbb jegy egy forint, harminc fillérbe került, a legdrágább hat forintba. Akkor még úgy volt, hogy a jegyek a nézőtéren hátrafelé drágultak. Az iskolából engedélyt kellett kérni mozilátogatáshoz, ehhez külön nyomtatvány volt rendszeresítve. Nem mindig kértünk, de a kisvárosban nagy volt a lebukás veszélye. Egyszer beszöktem egy tizennyolc éven felüli Fernandel filmre, azért volt korhatáros, mert egy hölgy keble egy pillanatra látszott. Kiderült, és anyámat raportra hívták az iskolába. A mozi volt az egyetlen szórakozás házon kívül, a barátaimmal együtt töltött időt nem számítva. Ha visszagondolok az akkor játszott filmekre, nagyjából a következő állapítható meg: húsz film közül tíz a szovjet filmgyártást képviselte, mondjuk hat a baráti országokból származott, elsősorban Csehszlovákiából, az NDK-ból és Lengyelországból, de láttam észak-koreai filmeket is, amelyek a plakátokon csak koreaiként szerepeltek, mintha Dél-Korea nem is létezett volna.

A fennmaradó három-négy a húsz közül nyugati film volt, elsősorban olasz, munkás környezetben játszódó tartalommal főként. Időnként azért akadt igazi jó nyugati film is.

Ha összevetjük a mai helyzettel, azért azt látnunk kell, hogy ma szinte kizárólag csak amerikai filmek láthatók úgy a mozikban, mint a televízióban. Az arány rosszabb. Vasárnap délelőtt volt matiné előadás is, ami ritkán jelentett gyermekfilmet, inkább háborús, ahogy akkor mi, gyerekek neveztük, „harcos” filmek mentek a II. világháborúról. Vasárnap délelőtt a SZOT székházban is volt vetítés, egy géppel, ami azt jelentette, hogy a tekercs lefutása után felgyulladtak a villanyok, és szünet volt addig, amíg az új tekercs fel nem került a gépre. A délelőtti előadás után általában átmentem a város akkori legelőkelőbbnek számított éttermébe, szüleim ugyanis ide jártak vasárnap délelőttönként. A polgári hagyományok maradványaként a városi értelmiség közül sokan eljártak vasárnap délelőtt sörözni, ki templom után, ki kihagyva azt. Voltak, akik ott is ebédeltek. Szüleim csak egy pohár sörre ültek be általában, és mindig volt valami társaság. Élő zenekar játszott, délelőtt tizenegytől kettőig, fél háromig.

A legkeményebb terror alatt is voltak a polgári szokásokat tükröző momentumok. Ilyen volt például, hogy egy volt grófi család, korosodó női tagja balettoktatást tartott egy szemorvos lakásán, ahol egy nagy méretű szoba ezt lehetővé tette. Engem a második vagy harmadik óra után menesztettek, mert a balettművészet elsajátítása helyett inkább a lányok haját szerettem húzkodni.

Az ötvenes évek elején apám vett egy igen használt, Topolino márkájú autót. Még fénykép is maradt róla. Soha nem volt biztos, hogy egy 15-20 kilométeres távot egyben meg tud tenni. De ekkor gyakorlatilag nem volt magánautó. Rákosi alatt volt egy-két év, amikor autót csak orvos és állatorvos tarthatott. Nos, mi ekkor voltunk egészen rövid ideig autótulajdonosok. A hétezer forintért vásárolt járgányon végül egy kerek ezresért lehetett túladni. Ezer forint olyan másfél havi átlagfizetés lehetett. Ezt követően soha többet nem volt autója apámnak.

Érdekes történet volt a jogosítvány megszerzése is. A vizsgáztató házhoz jött gyalog, apámat a saját autójával vizsgáztatta le. A ház előtt beültek, és megkérte az öregemet, hogy menjen el a kis állomásig. Ez úgy háromszáz méterre lehetett.

– Doktor úr, most megfordulunk, de hagyja csak, szűk itt a hely, majd én megfordulok – mondta, kiszálltak, és a vizsgáztató megfordult.

Az állomásnak volt egy restije is, ahogy az illik.

– Doktor úr, meghívhatom egy fröccsre? – kérdezte, és apám természetesen visszahívta. Azt már nem tudom, hányszor ismétlődött a visszahívogatás. Apám visszavitte a ház elé az autót a forgalom nélküli utcában, és ezzel abszolválta a vizsgát, borgőzős állapotban. Elméleti egyáltalán nem volt. A kocsi forgalmi engedélye a mai napig megmaradt, bele van írva, hogy szilárd üzemanyaggal működő járművek vezetésére nem jogosít. Ma sem tudom, mit kell ez alatt érteni, voltak fa- vagy széntüzelésű autók is? Egy-két évvel később az autók Pobedák és Warszawák voltak főleg. Sokszor csak kurblival indultak el, láttam a taxist is kurblizni, igen, a taxist, mert volt idő, hogy csak egy taxis volt az akkor már legalább negyvenezer lakosú városban.

Apám minden nyáron kivett egy háromágyas szobát a Balatonon két hónapra. Ez kezdetben húsz, később harminc forint volt naponta. Anyámmal és nagyanyámmal végigüdültük a nyarakat. Nagyanyám szombatonként hazament a közeli városba, hogy apám le tudjon jönni nagyanyám helyére. A szombat még szigorúan munkanap volt. Fürdőszoba természetesen nem volt, a WC-t a háziakkal együtt használtuk. Mindig ugyanarra a nyaralóhelyre mentünk, de a bérlés helyét váltogattuk. Akkoriban nem volt divat rövid ideig nyaralni. Az emberek nagy része kihagyta ezt az élvezetet, de aki jött, az legalább két hétig maradt.

A nyaralótulajdonosok feleségei és gyermekei közül voltak, akik ott voltak egész nyáron, mások szobát béreltek rövidebb, hosszabb időre, hozzánk hasonlóan. Tehát volt, aki át tudta menteni a nyaralási szokásokat a polgári világból valamilyen szinten.

Még az ötvenes évek elején vettünk egy balatoni telket négyezer forintért, ott, ahol mindig nyaraltunk, de apám csak 1958-ban mert rá építeni. Félt, hogy hátha elveszik. Aztán mégis csak nekibátorodott, és építtetett egy olyan 28-30 négyzetméteres nyaralót. Az utca felé nem voltak ablakok, nehogy valaki szemet vessen rá, és valahogy megkaparintsa. Az egész építkezés kijött negyvenötezer forintból.

Egyik ismerősünk kétszobás nyaralójának egyik szobájába beköltöztettek egy kétgyermekes családot, ez divat volt akkoriban, és a tulajdonosnak megfizetett „bérlemény” ára nem érte el a negyven forintot havonta. Jó pár évig ott laktak. Az ember azt hihetné, hogy az ádáz állapotok miatt igen csak kutya-macska viszony lehetett a tulajdonosok és az ott lakók között, de nem így volt. A helyzet egyiküknek sem volt ugyan az ínyére, de megértették, hogy ez van, nem lehet mit tenni. A családfő igen rendes munkásember volt, a feleség is dolgozott, és eljutottak hosszú évek során odáig, hogy építettek egy családi házat. Az időközben felnőtt gyermekek jómódba kerültek, a kisebbik annak idején bevásárolt a környékbelieknek, amiért egy forintot kapott alkalmanként. Mindig megtalálta a pénzhez jutás felé vezető utat. Felnőttkorában volt villanyszerelő, taxis, éttermet, videotékát vezetett, majd bolttal együtt működő péksége lett. De lehet, hogy néhány foglalkozást ki is hagytam. A nyaralótulajdonosok leszármazottjai meg elszegényedtek, de ha összefutnak néha az utcán, szívélyesen elbeszélgetnek múltról, jelenről. Olyan ismerősöm is van, ahonnan a kényszerlakó csak 1985-ben költözött ki, amikor földrengés miatt életveszélyesnek nyilvánították az épületet.

A Balaton partján felszabadultabb, vidámabb volt az élet, mint másutt. A rendőrség ugyan gyakran razziázott szórakozóhelyeken, élvezte az erőfitogtatást, emlékszem például, hogy anyámra rászóltak útban a strandról hazafelé, hogy húzza szorosabbra a fürdőköpenyét, mert kivillant a fürdőruhájának a nyaki pántja, ez akkor erkölcstelennek számított a rend őreinek szemében. Később, amikor divatba jött, szóltak a fiúk hajviseletéért, ha a fülükre a haj már valamennyire ránőtt. Tizenöt éves voltam, amikor készítettem magamnak egy táskát, ha úgy tetszik tarisznyát. Vettem egy rafia lábtörlőt, középen meghajtottam, a két oldalsó részt szintén rafiával összefontam, ezáltal egy oldalon maradt nyitva, és lehetett bele pakolni. Vállszíjként egy kisebb szemű kútláncot applikáltam hozzá. Egyik délután anyámmal és barátnőivel az állomáson vártuk a vonatot, hogy átmenjünk egy másik Balaton parti helységbe kirándulni. Kimentem az illemhelyre, a váróteremből nyílt. Nekem rontott két kék ruhás, hogy mit képzelek, micsoda huligán vagyok ezzel a táskával, hol vannak a szüleim. Kénytelen voltam megmondani, hogy kint várják a vonatot. Anyámat jól leszidták, miért nem neveli meg a fiát. Anyám meg közölte velem, hogy őt aztán nem fogja miattam molesztálni a rendőrség, a tatyót diszkvalifikálni kell, többet meg ne lássa. Ettől kezdődően hazamenetelkor mindig eldugtam egy bokor alatt, távozáskor pedig magamhoz vettem, egészen addig, míg egy éjszakai eső meg nem rohasztotta a rafiát és meg nem rozsdásította a láncot.

Másik ilyen természetű, de sok esetben durvább kimenetelű epizód a twisttánc megjelenése volt. 1962 nyarán tiltottnak minősült. Egyszer egy szórakozóhelyen valaki gitárral a nyakában elkiáltotta: „Come on everybody, twist!” Majd kirohant a szemközti parkba, az ifjúság követte, és a gitáros rázendített Chubby Checker híres számára. Az üzletvezető hívta a rendőrséget. Akit elkaptak, kapott a gumibottal, párat be is vittek. A többség szétrohant. Még ugyanezen év őszén megszületett egy magyar szerzemény is ebből a műfajból. Ezzel a rend befogadta a twistet, és már lehetett táncolni is. A hosszú haj is megtűrt lett. A gimnáziumban még gyakran küldtek el a tanárok fodrászhoz, de amikor érettségi után négy évvel visszalátogattam, már a fiatalabb tanárok között is voltak fodrászkerülők.

Volt még egy-két ilyen rendőrökkel kapcsolatos élményem. Úgy tízéves lehettem, mellettünk egy üres telken elkezdődött egy családi ház építése. Hosszú évekig tartott, nyilván a tulajdonosnak nem volt elég pénze. Rosszalkodásból egy nap köveket dobáltunk át egy másik gyerekkel a ház kerítésén, amikor megjelentek a rend őrei. Arra kényszeríttetek, hogy egymást pofozzuk fel, egyszer az egyikünknek kellet odasózni, majd a másik következett. Ha nem ütöttünk elég nagyot, meg kellett ismételni, mert különben tőlük kapjuk, mondták.

Egy nap az egyik rendőr hajnalban, szolgálat közben talált egy újfundlandi kutyát. Ebben az időben még nem nagyon voltak láthatók ritka kutyafajták. Medvebocsnak nézte, derékszíjából pórázt formált, és lesétált vele az állatkerthez. A korai órákban csak egy állatetetőt talált az intézményben, és közölte vele, hogy máskor jobban vigyázzanak a medvéikre. Az állatkert munkatársa nem tudta meggyőzni a derék egyenruhást arról, hogy ez a medve nem szereti a mézet. Utasította az illetőt, hogy telefonáljon az állatkert igazgatójának, hogy azonnal jöjjön be. Az igazgató is alig vergődött vele zöld ágra.

Érettségi évében egy este kicsit felöntöttünk a garatra egy barátommal, és énekelgettünk az utcán. Háromszáz forintra büntetett a rendőr csendháborítás címén. Három darab százforintos tikettet kaptunk, amelyeket középen betépett átadás előtt. Ennek a barátomnak az édesanyja a rendőrségen dolgozott, így a fia ismert néhány zsarut. Az egyik megvette a büntetést százötvenért, nyilván később árban számolta meg valaki megbírságolásakor. A történetet csak azért írom le, hogy ilyen szintű volt akkoriban a korrupció, ha ma is így lenne – örülhetnénk.

Persze a hatalmi helyzettel való visszaélésre volt példa nem csak politikai síkon. Egyik iskolatársam apja munkásőr parancsnok volt, és szolgálati pisztolyát egyszerűen a szekrény tetején tárolta. Tizenkét évesek voltunk, amikor kisfia egyik nap azzal állt elő, hogyha van kedvünk, kimehetünk egy kicsit lődözni a város szélére, hozott egy doboz lőszert is. Háromszor történt meg az eset, hála isten, tragédia nélkül. Amikor otthon kiderültek a dolgok, kegyetlen verésben részesült, kék-zöld foltokkal jelent meg az iskolában. Velünk persze semmi nem történt, mert a papa mélyen hallgatott a dologról.

Volt egy hasonló másik eset, ami viszont tragédiával végződött. A szereplő három tíz év körüli gyermek, egy rendőrfőnök, egy másik munkásőregység parancsnok és egy civil értelmiségi fiai. A rendőr lakásán játszottak, a szülők nem voltak otthon. Előkerült a pisztoly, amiből a tárat kivették, hogy játszanak vele. Majd egyikük lőtt, a civil fiára. A fegyver csőre volt töltve, azonnal meghalt. Az esetért a kisebb rangúnak számító munkásőr családnak kellett viselnie a következményeket, valószínűleg, nem túl komolyan. Elköltöztek a városból, szerintem az ügy ezzel le is zárult.

Az öltözködés, tánc, hajviselet, satöbbi persze nem csak a hivatalos nomenklatúrának nem tetszett. A Beatles dalait nem szerették az idősebbek, a szülők sem. Voltak, akik kifejezetten tiltani próbálták gyermekeiknek az ilyesmit, a kevésbé maradiak csak leszólták, morogtak miatta.

Valamikor, a hatvanas évek elején megindultak a külföldiek a Balatonra. Először a csehek jöttek, ahogy azt mindenki akkor mondta, de nyilvánvaló, hogy szlovákok is érkeztek, az is lehet, hogy ők voltak többen, de mivel egy országban éltek, mindenki csehekről beszélt. A téliszalámi ennek következtében hiánycikk lett a Balaton-parton. Majd jöttek a lengyelek és az NDK-sok is. Később már az NDK-sok voltak túlsúlyban, és nemcsak azért, mert a keleti és nyugati németek nálunk találkozhattak, hanem a bolgár és román tengerparton kívül ez volt az első számú víz melletti nyaralási lehetőség. Az ő tengerpartjuk hideg, az említett két ország pedig messze esett. Így volt ez körülbelül 1986-ig, amikor is a száz forint per ágy szállásdíjat már nem tudták megfizetni a kettőezer ötszáz forintból, amit odahaza válthattak ki. Fekete valutázás meg az NDK vonatkozásában gyakorlatilag nem létezett, ellentétben Lengyelországgal, ahol minden e körül forgott. Száz dollárból mi magyarok két-három hetet is kihúzhattunk náluk.

A német, főleg NDK-s lányoknak, majd későbbi „zimmer feris” tevékenységemnek köszönhetem, hogy németül is valamennyire megtanultam. Egy alapfokú nyelvvizsgán nagy valószínűséggel elbuknék nyelvtani ismereteim gyenge volta miatt, de abban is biztos vagyok, hogy szóban jobban elboldogulnék, mint valaki, aki 15-20 évvel ezelőtt kínnal, keservvel letett egy középfokot, de azóta nem használta a nyelvet. Egy kicsit így vagyok a lengyellel is, az orosz alapján és a hetvenes-nyolcvanas évek során tett lengyelországi látogatásaim következtében turistaként nincs gondom ezzel a nyelvvel sem.

A szobakiadók kezdetben csak utazási irodán keresztül fogadhattak vendégeket, akkor is, ha a vendégek utazási iroda közbenjárása nélkül érkeztek, és be kellett jelenteni a nyugati vendégeket a rendőrségen, erre a célra külön űrlap volt rendszeresítve.

Az általános iskola után gimnáziumba mentem, szerencsém volt, mert az orosz tagozatos osztály tanulhatta második nyelvként az angolt. Nyugati nyelvből tagozat ekkor még egyáltalán nem volt. Az angol választása elsősorban nem azért történt részemről, mert felismertem elsőrendű szerepét a többi nyelvvel szemben. Ez volt a rock and roll, a beatzene nyelve, és ezen keresztül valamiféle szabadságérzetet, a fennálló renddel szembeni lázadást is megtestesített.

A kezdetek kezdetén ugyan a fentiek ellenére sem gyakorolt rám az angol olyan nagy hatást, mint az orosz, de az első gimnáziumi osztály utáni nyáron már kiváltottam a felnőttek elismerését, amikor egy a szüleim társaságában lévő angol tanárral valamilyen primitív szinten már elpötyörésztem kicsit angolul. A jövőm is ekkor már nagyjából eldőlt. Csak nyelvekből voltam jó tanulmányaim során, felvételizni pedig csak nyelvekből, csak a bölcsészkarra lehetett.

Az angol nyelv mai szerepe, fontossága mindenki számára egyértelmű kell, hogy legyen. A második legfontosabb nyelv a mi földrajzi, történelmi adottságaink mellett a német, az Európai Unió létrejöttével a francia kezdi visszanyerni szerepét, amely az elmúlt száz év során jelentősen visszaesett. Hallunk még a spanyol, és időnként egyéb nyelvek szorgalmazásáról is. Mindez nagyon szép, csak hát nem gyakorlatias. Látjuk, hogy egy nyelv ismeretével is óriási bajok vannak nálunk. Ezért célszerű lenne csupán egyre koncentrálni, legalábbis azoknak, akiknek ez nem könnyen adódik. Ez egyértelműen az angol, ez még akkor is így van, ha van egy kedvezőtlen adottság ezzel a nyelvvel kapcsolatban. Ez pedig az akusztikája, meghallhatósága. Az angol hangképzés, szakterminológiával artikulációs bázis, ugyanis oly módon produkálja a hangokat és ezen keresztül a szavakat, szókapcsolatokat, hogy azok nehezebben kihallhatók a már viszonylag jól beszélő számára is, mint egyéb nyelvek, mondjuk a német vagy az orosz esetében. Nem a dialektusokra gondolok, hanem a tanult, iskolázott, az irodalmi nyelvet használó anyanyelvi beszélőre. A megértés még a „bennszülötteknek” is probléma időnként. Ha lenne egy olyan felmérés különböző országokban, hogy egy adott nagyságrendű szót tartalmazó beszélgetés során hányszor hangzik el, hogy „tessék?”, „mit mondtál?”, akkor ezen a „versenyen” valószínű, hogy az angol nyelv lenne a dobogós. Más szempontból viszont nem olyan nehéz, mint a többi ismert, úgynevezett világnyelv, mivel ragozási rendszerektől mentes. Magasabb szinten aztán megint gondot jelent idiomatikus, szókapcsolatokban gazdag rendszere, tömörsége.

A múlttal kapcsolatban szokás beszélni az úgynevezett mozgalmi életről. Valahol, felszínesen mindig ott kísértett, de nemigen vették ezt komolyan a legtöbb helyen. Az általánosban mindenki úttörő volt, de őrsi gyűlés talán kétszer vagy háromszor volt az első iskolámban, második iskolámban pedig, egyáltalán nem emlékszem ilyesmire. A gimnáziumban mindenki KISZ tag lett, de a KISZ gyűlések egy-két alkalom után elhaltak. Hasonló volt a helyzet az egyetemen is, bár egyszer, emlékszem, el kellett menni paprikát szedni KISZ tagi minőségben.

Úgynevezett öt plusz egyes gimnáziumba jártam. Ez azt jelentette, hogy öt napot jártunk iskolába, egyet pedig, valamilyen üzemben, műhelyben kellett eltölteni, ahol elvileg kaptunk gyakorlati és elméleti képzést is valamilyen szakmából. Nekem az autószerelés jutott.

Nagyon untak minket a műhelyben, nem tudtak mit kezdeni velünk. A gyakorlattal indult a nap, szétzavartak minket, hogy találjunk valamilyen munkát a szerelők mellett, akiket legfeljebb csak hátráltattunk volna a munkában. Így aztán beültünk egy üres buszba, ahol elkártyázgattunk vagy eldumáltuk az időt. Ha volt pénzünk, hoztunk sört a vállalati büféből, mert akkor még volt szesz ilyen helyeken, no, meg a kiskorúakat is simán kiszolgálták. Az idő leteltével összekoszoltuk a kezeinket a busz padlóján, hogy az elméleti oktató, aki már várt minket a kimosakodásnál az öltözőben, meg legyen elégedve. A két óra elmélet után vége volt a napnak. Mondanom se kell, hogy az autószereléshez annyit értettünk, mint hajdú a harangöntéshez.

Az orosz versenyeket sorban megnyertem városi és megyei szinten is, angolból ekkor még nem volt ilyen jellegű megmérettetés. Az országos versenyen már nem jutottam be a legjobb tíz közé, nekik nem kellett felvételizni, de itt már indultak olyanok, akik kint éltek hosszabb ideig, meg pár hely le is volt előre zsírozva, ahogy az ilyesmi nálunk lenni szokott. Egyébként nagyszerű középiskolába jártam, amit ma hiányolok az akkori tanulmányokból az a mitológia és a biblia hiánya az oktatásból, műveltségem e területen meglehetősen hiányos. Általános iskolában volt lehetőség azonban hittant tanulni.

1962 körül a politika azt mondta, hogy aki nincs ellenünk, az velünk van. Erre az időre az ’56 után elítéltek nagy része, már aki életben maradt, amnesztiát kapott. Egy-két évvel később hazalátogathattak a forradalom után elment disszidensek is. Keresztapámék is haza kívántak jönni egy kicsit. 1965-ben még nem mertek, szüleim mentek ki Bécsbe, ők meg átjöttek Kanadából, engem persze itthon hagytak túszként. Lehetett már utazni nyugatra is, nem mindenkinek és csak háromévenként, általában nem az egész családnak. Egy év múlva aztán keresztszüleim is hazajöttek látogatóba, persze csak azok jöhettek, akik a forradalom idején semmilyen szerepet nem vállaltak.

Külön figyelmet érdemel az útlevelek fejlődésének története. Kezdetben minden utazásra új útlevelet állítottak ki, egyszer használatosak voltak, mint a toalettpapír. A Szovjetunóba utazó csoportok egy közös, A4-es papírra írt okmánnyal utaztak, ez volt az úgynevezett közös útlevél, és mindenki vitte a személyi igazolványát magával. 1972-ben megjelent a piros útlevél, amelyben öt kiutazásra szóló ablak volt, és Csehszlovákia, Lengyelország, az NDK, Románia és Bulgária területére való belépésre jogosított fel. Ezzel lehetett a Szovjetunóba és Jugoszláviába is utazni, de külön kellett kérvényezni az ablakot. A Szovjetunióba csak csoportos utazás, munkavégzés, tanulmányok címén adtak engedélyt, illetve elvileg létezett meghívásra történő utazás is, amelyet kintről engedélyeztek, de csak bizonyos helyekre volt lehetséges, és teljes mértékben függött a kinti, helyi hatóság hozzáállásától. Egy idő után már jó volt ez az útlevél az említett öt országba ablakok nélkül is. Nyugatra még mindig egyszer használatos, kék útlevéllel utazhatott az, aki megkapta. A kérelmet a munkahelynek is javasolnia kellett, és több oldalas volt a kérdőív. Aztán a 80-as évek első felében megszűnt a piros, és már csak kék útlevelünk volt, de a nyugatra történő utazáshoz külön, estenként betétlapot kellett kérvényeznünk. A rendszerváltás előtt egy vagy két évvel lett csak normális utazási passzusunk.

Az érettségi szünetben megkomolyodtam, sokat készültem, és mindenki meglepetésére, jelesre érettségiztem közepes tanuló létemre. A bölcsészkari felvételire viszont egyáltalán nem tanultam, mert azt mondtam, ha nem tudok eleget a nyelvekből, megérdemlem, hogy ne vegyenek fel. Felvettek, de előfelvételivel. Ez azt jelentette, hogy csak a következő év szeptemberében kezdhettem meg tanulmányaimat. Ekkoriban indult ugyanis egy új rendszer, ami aztán a rendszerváltásig meg is maradt, el kellett menni az erősebb nem képviselőinek tizenegy hónapra katonának. Nekem a Dunántúl közepéről az ország délkeleti csücskébe.

A TÖRTÉNET FOLYTATÁSA ELÉRHETŐ ITT.

@ Ad Librum Kft. Minden jog fenntartva. A könyv nyomtatott változata megvásárolható a kiadó könyvesboltjában.