Regényújság / A vasfüggönytől Schengenig ÷ 2. rész

Könyv Guru folytatásokban közli Tóth Attila visszaemlékezéseit a 20. század második feléről. A mai részben az író a katonaévekről és angoltanári pályafutásáról beszél, abban az időben, amikor az orosz nyelv volt az elsődleges. Az első rész itt érhető el.

Gulyáskommunizmus

A katonaság, végig az ötvenes évektől a sorkatonai szolgálat végleges megszűnéséig fokozatosan enyhült. Először csak a fizikai megterhelés és a lelki megaláztatások szempontjából, majd időben is, fokozatosan lett a huszonnégy – határőröknek huszonhét hónapból – nulla.

1966-ban, bevonulásomkor már nem volt annyira szörnyű hely a sereg, úgy általában. A többség nem szolgált túl messze lakhelyétől, és hazautazni is többnyire gyakran tudtak a katonák. A mi helyzetünk azonban nem volt ilyen rózsás. Lévén, rövidebb ideig tartott, sokkal keményebb volt, nemigen mehettünk haza, és állandóan gondoskodtak arról, hogy ne unatkozzunk. Az ezred, úgynevezett két egyetemi százada végzett minden kiképzés utáni laktanyai munkát, sepregetés, szénhordás stb. Bevonuláskor egy körletben, azaz egy légtérben helyeztek el mintegy százhúsz újoncot. Két-három nap alatt kialakultak a századok, ekkorra 79 főre csökkent a létszám, de ez a szám maradt leszerelésig. A hétvégi, szombat délután kettő órától hétfő reggel hatig való hazautazások, az úgynevezett eltávozások, katonai szakzsargonban eltávok, eleve kiestek, mert időben nem fért volna bele a távolság és az átszállások miatt. A szolgálati idő közepén kértem évi rendes nyolc nap szabadságomat egyvégtében és meg is kaptam. Ebbe a vasárnap is beleszámított. Ezen kívül kétszer jártam otthon, egyszer két napra, véradás ellentételezéseként, egyszer pedig öt nap egészségügyi szabadságon mandulaműtétem után. A mandulaműtétet egy kis lógás, szaknyelven summantás miatt intéztem el valahogy. Utólag megbántam, nagy fájdalmaim voltak egy héten keresztül. De nem volt más lehetőség egy kicsi időre elszabadulni. Esetünkben végig kiképzés volt, a kétéves katonák egy-két hónapjával szemben, ugyanis belőlünk tartalékos tiszti állományt kívántak létrehozni. A tizenegy hónap után teljesen mindegy, hogy milyen antikatona volt valaki, tiszthelyettesi rangot kapott. Sokakat visszahívtak, köztük engem is, négy hónapra egyetem után, és ekkor már elkerülhetetlen volt a tiszti rang.

A Kalasnyikov géppisztoly szétszedésén kívül nem sok mindent tanultunk meg, ekkor még szolgáltak a háború után minden iskolázottság nélkül bekerült tisztek. Volt olyan zászlóaljparancsnok, aki arra volt büszke, hogy neki csak hat román elemije van, mégis őrnagy lett belőle.

Mint mondtam, nem volt már olyan nagy a lelki terror, a megaláztatás. Egy igen kritikus esetre azonban tisztán emlékszem. Kézigránát dobálást gyakoroltunk élesben, ez volt az egyetlen alkalom. A századparancsnok szerelte össze, vagyis rakta bele az indító gyutacsokat a gránátokba, majd nekünk kellett eldobni. Volt közöttünk egy puhány, elhízott, amolyan igazi anyámasszony katonája. Dobott és a gránát nem robbant fel. Megkapta a parancsot, kússzon ki érte és hozza vissza. Meghűlt bennünk a vér, bajtársunk meg remegett a félelemtől. Hosszú, kínos percek teltek el. Egyszer csak megjelent, leizzadva, holtsápadtan, kezében a gránát. Egészen a századparancsnokig kellett kúsznia. Mikor odaért, derék századosunk hahotázva kapta ki a kezéből, szétszedte, és diadalmasan mutatta fel. Nem tett bele gyutacsot előzőleg.

Nem akarok itt szokványos katonasztorikat vég nélkül felsorolni, de álljon itt egy-két tragikomikus momentum azért. Az ügyeletes tiszt egyszer leszedetett a könyvtárban a falról egy reprót, mert az egy meztelen nőt ábrázolt, és „fonográf” volt szerinte. Az atomfegyverek veszélyességét ismertető előadáson hangzott el: „Elvtársak az atomfegyver, az ténylegesen és valóságosan is egy igen veszélyes fegyver. Láttam elvtársak egy fényképet, két jappán (így két p-vel ejtve) koma volt egy szobában, amikor az amerikai imperialisták ledobták a bombát. Hát elvtársak, a két jappán koma úgy bennégett, hogy csak, na.”

Aztán csak leszereltünk nyár közepén, volt még egy bő hónap az egyetem kezdetéig. Megtanultuk értékelni a szabadságot. Az egyetemi tanulmányok elkezdődtek, és annak rendje szerint haladtam előre. Kollégiumba nem vettek fel, ennek nagyon örültem, négyen voltak egy szobában, emeletes ágyakon, a köbméter per fő kevesebb lett volna, mint a katonaságnál. Egy év után sikerült találnom egy olyan albérletet, ahol nem volt tilos vendéget fogadni, ez ritkaságnak számított akkoriban, igaz, valamit valamiért, a folyóvíz és budi az udvaron volt. A fűtés fűrészporos kályhával volt megoldva. Ez egy érdekes szerkezet. A kályha maga tulajdonképpen egy vaslemezekből készült hasáb, amelynek egyik oldala ajtóként nyitható. Az alján van egy lyuk, ami alatt egy kihúzható fiók található. A következő tartozék egy egyenes falú, kerek fémhordó, két füllel, hogy könnyen meglehessen fogni. Az alján ennek is van egy hozzávetőlegesen tízcentiméteres átmérőjű lyuk középen. Van aztán egy egyenes fahenger, amely egyik felén szintén tíz centi átmérőjű, a másik vége felé haladva úgy tizenöt centisre vastagodik. A hossza kicsit meghaladja a hordó magasságát. A vékonyabb felével a hordó lyukára helyezzük ezt a dorongot, és elkezdjük feltölteni fűrészporral, ami nem tiszta por, hanem faforgács keveréke. Van egy döngölő dorongunk is, mondjuk olyasmi, mint egy csákány nyele. Ha a hordó harmadáig megtelt, középre húzzuk a dorongot, és körbedöngöljük. A dorong a hordó közepén egyenesen megáll, folytatjuk a töltést, döngölést, amíg a hordó meg nem telik. A végén ezt a kissé kúp alakú dorongot kihúzzuk, a hordóban a lyuktól felfelé végig egy üres henger keletkezik. Ha túlságosan száraz az anyag, kissé meg is locsolhatjuk, ez lassítani fogja az égést. Bevisszük a szobába a hordót, beletesszük a kályhába, becsukjuk az ajtót. Alul a fiókban újságpapírból tüzet rakunk, amely beizzítja a fűrészport. Körkörösen, lassan ég ki a tüzelőanyag, belül a fűrészpor egyenletesen vékonyodik a henger falához közelítve. Ha megfelelő nedvességű és állagú a tüzelő, húsz órán át is képes ontani a meleget, és csak egyszer kell vele bajlódni körülbelül tíz percet. Hamu másnapra egy fél lapátra való, ha marad. Akkoriban még nem készítettek fából préselt lemezt, legalábbis azon a fatelepen ahonnan hoztam, nem. Ingyen el lehetett hozni, örültek, hogy kevesebb lett a szemét. A fuvart kellett csak kifizetni, egy lovaskocsira való fuvar elég volt egész télre. Így a fűtés hatszáz forint volt egy szezonra. A kályha olyan meleget adott, hogy egyszer, amikor befűtés után elmentem hazulról, arra mentem haza, hogy a vulkánfíber bőröndöm a szekrény tetején megolvadt, ki kellett dobni. Igaz, alacsony volt a belmagasság, így a bőrönd szinte a plafont érte, ahol óriási hőség uralkodott.

A mozgalmi élet csak csíráiban funkcionált, mint már korábban utaltam rá, a képzés vége felé csak két évfolyamtársam lépett be a pártba a mintegy kétszázból. „A szocializmus politikai gazdaságtana” tárgyat azonban abszolválni kellett. Ezt egy külsős, valamilyen vállalatnál dolgozó, igazi elvtárs oktatta. Kopottas, hosszú bőrkabátban járt, ahogy ez illett a pártfunkcionáriusokhoz akkoriban. Beszédstílusával nagyon kilógott a többi oktató közül. A Bugris becenév ragadt rá.

Harmadéves koromban nagy árvíz fenyegetett. Mindenki lakhelyét összeírták, és éjszaka néha menni kellett hordani a homokzsákokat. Ez azért volt főleg kellemetlen, mert vizsgaidőszakra esett, és veszélyeztetve volt a vizsgák letétele. Esztétikavizsgámra nem tudtam rendesen felkészülni, bölcsész létemre nem is feküdt ez a tantárgy. A vizsgáztatónak az volt a szokása, hogy vagy jelest adott, vagy buktatott, vagy azt mondta a vizsgázónak, hogy jöjjön vissza később, mert ez még nem egészen jeles, tanuljon még egy kicsit. Nos, csináltam egy vezércselt. Először mentem vizsgázni, és azt mondtam: „Tanár úr, majdnem minden éjjel a gátakhoz kell menni, nem tudtam nagyon tanulni a jelesért, nem lehetne beírni a négyest?” Bejött.

Az angol szakot úgy végeztük el, hogy nem volt egyetlen anyanyelvi oktatónk sem. Az orosz tanszéken természetesen több ilyen tanárunk is volt.

Diákéletem hétköznapjai egy olyan kávéház jellegű cukrászdában teltek, amely a pesti Gerbeaud, akkor Vörösmarty után az ország második legelegánsabb helyének számított ebben a kategóriában. Jártak ide diákok, értelmiségiek, a háború után deklasszálódott öregek az egykori polgári világból. Ide jártunk lyukas órában vagy óra helyett, úgy napjában háromszor-négyszer. Alkoholt itt nem volt divat fogyasztani, a sörözésekre máshol került sor este. Egy szimpla – a fiatalabbak kedvéért – fél adag kávé, egy forint, hatvan fillért kóstált. Hasonló volt a tea és a kismálna ára is. De nekünk, törzsvendégeknek ez sem volt kötelező. A felszolgáló nénikkel igen jó viszonyban voltunk, csak akkor jöttek felvenni a rendelést, ha szóltunk, egyébként ülhettünk, trécselhettünk nyugodtan a meleg, kellemes környezetben grátiszként. Az is többször előfordult, hogy többszöri nemrendelés után odajött valamelyik felszolgáló, és kedvesen felajánlotta, hogy ő szívesen ad ötven forintot kölcsön, ha nincs pénzünk. Ilyen volt a világ akkoriban.

Ötödévesen egy féléves részképzésre mentünk a volt nagy keleti birodalomba. Angliába, pláne Amerikába akkor még nem jutott ki senki. Szentpétervárra kerültem, amit akkor már és még Leningrádnak hívtak. Vártam a kiutazást, soha nem jártam azelőtt külföldön. De más sem. Talán az egyetlen dolog az utazás terén a fiatalok esetében az volt, hogy egy-két fiú megjárta Lengyelországot autóstoppal. Akkoriban ezt az utazási formát, valószínűleg a gyér közlekedési hálózat miatt, az állam is támogatta náluk. Az autótulajdonosok valamiféle benzinjuttatásban részesültek, ha stoppost vettek fel.

Moszkván keresztül érkeztünk Nagy Péter városába vonaton, több mint két nap alatt. Füleim akkoriban sokszor begyulladtak, és a fejem most is jól be volt bugyolálva. Többen mondták, hogy gyanús leszek a határon. Így lett, le kellett tekernem a kötést, hogy nincs-e valami a „fülem mögött”. Egészen elfogadható háromágyas szobákban laktunk, egy magyar és két odavalósi, azért nem írom, hogy orosz, mert esetemben például az egyikük üzbég volt. A fiú- és lányszobák az emeleteken vegyesen voltak elhelyezve a kilencemeletes kollégiumban, és meglepő módon senki nem vigyázott az erkölcsökre, amit nem vártunk volna egy ilyen szigorú berendezkedésű országban.

A mellékhelyiségek már több figyelmet érdemelnek. A vizes helyiségben az egyik oldalon sorakoztak az illemhelyek, egymástól fallal elválasztva, de ajtók nélkül. A szemközti falon mosdók voltak tükrökkel, ily módon jó rálátást biztosítva mandinerből a dolgukat végzőkre. A tükrök fölött hatalmas betűkkel kiírva: A WC-NEK VAN LEHÚZÓJA, EZT EGÉSZ ÉLETEDRE JEGYEZD MEG! A vécéken nem volt ülőke, és az dívott, hogy felálltak rá, és fölé guggoltak, mintha sima pottyantós lenne. A vécépapírt magunkkal kellett vinni. A mosdót használtuk tusoláshoz is, oly módon, hogy a meleg csapra gumitömlőt húztunk, és már meg is volt a zuhany. Keverőcsap nem volt, de a víz nem volt annyira forró, hogy égetett volna. (Igaz keverőcsap a mai napig sincs sok helyen Angliában, főleg Skóciában.)

Volt ugyan egy központi fürdő, „bánja”, ahogy az oroszok hívják, de a másik épületben, a kampusz közepén, jó háromszáz méterre, és be volt osztva, hogy melyik épület lakói a hét melyik napján mehetnek. Így aztán a bánjában egyáltalán nem jártam.

Volt velünk egy kísérő tanár, akinek a lányaink szóltak, hogy vennének valami anyagot, és varrnának egy függönyt az egyik vécé elé, ez lenne a magyar női vécé. A tanár közölte, hogy itt nem lehet így egyénieskedni és megsérteni a szovjet elvtársakat.

A fenti állapotok ellenére életem egyik legkellemesebb szakaszát töltöttem itt. Rajtunk kívül még néhány mongol volt csak külhoni a kollégiumban, így az ott lakók ajnároztak bennünket. Főztek, bulikat rendeztek a szobákban, a lányok keresték a fiúk kegyeit minden tekintetben. A nyolcadik emeleti társalgóban majdnem mindig volt valami buli, egy örmény-orosz vegyes házasságból lévő diák szervezte ad hoc, neki volt egyedül magnója, aki akart, ment bulizni. A portáig nem hallatszott le a vigasság. Nem éltünk rosszul, állandóan történt valami. Politikáról nem beszéltünk, ők se nagyon akartak. Egyszer egy lakáson való meghívásnál a házigazda a varsói szerződésre emelte poharát, ezt esetlenül reagáltam le, mert nagyon zavart, de talán nem vették észre.

Általánosságban azt lehet talán mondani, hogy a legtöbb orosz nem egy birodalmi törekvéseket megtestesítő diktatúrát látott hazájában, hanem tényleg úgy gondolta, hogy ők testesítik meg a szabadságot, igazságosságot, és felszabadították Kelet-Európa népeit. Az utóbbit talán el is fogadhatnánk, ha nem maradtak volna itt még majdnem ötven évig. Így lettek nevelve, a nyugatról pedig keveseknek volt reális képe. A nagyfokú naivitás és nem az arrogancia volt a többségre jellemző. Ha mégsem így van, akkor viszont Oscar-díjas színészekkel vetekedett a teljesítményük.

Szerveztek nekünk egy hatalmas, tizenhét napos utazást; Moszkva – Szamarkand – Buhara – Taskent – Tbiliszi – Jereván útvonalon. Ez összesen úgy tízezer kilométer. Ezekre a helyekre nagyon kevesen jutottak el, ma megfizethetetlen lenne. Nekünk ez hatvan rubelunkba került, ennyi volt a havi ösztöndíj is. A pénzünket úgy egészítettük ki, hogy eladtunk ruhadarabokat, személyes tárgyakat. Egy rubel akkoriban tizenhárom forint volt hivatalosan, öt forintért lehetett venni orosz katonáktól itthon is néha.

Lehetett pénzért vért adni. Nem voltam benne biztos, hogy sikerül, mivel külföldi vagyok. Elkérték a cirill betűs diákigazolványt. Útlevelünk egyáltalán nem volt, személyi igazolvánnyal utaztunk, kaptunk hozzá egy kétoldalas betétlapot, amelynek egyik felét kiutazáskor letépték, a másikat hazafelé vették el. A diákigazolványban az apai név üresen maradt, lévén ennek használata csak arrafelé dívik.

– Apai neve? – kérdezte az adminisztrációt végző klinikai munkatárs. Éreztem, hogy elküldhetnek, ha megmondom az igazat.

– Jevgenyevics – vágtam rá hirtelen. Tulajdonképpen valahol az igazat mondtam, apám neve Jenő, ami a Jevgenyij megfelelője, az ebből képzett apai név, az ocsesztvo, pedig Jevgenyevics. Beírta az előtte lévő ívre, gondolom egy ilyen soknemzetiségű országban az idegen kereszt és családi név nem keltett gyanút, megszokták. Aki vért adott, annak alá kellett írnia, hogy háromhavonta újra ad. Ismerőseim hazatértem után még kétszer utánam küldték a véradásra felhívó értesítést.

Áttételesen valahogy tudtuk, hogy nem szabad sehová utazni önállóan, illetve a környékbe talán igen, hogy pontosan, milyen messze, azt nem tudtuk, valaki egyszer azt mondta, hogy ez egy negyvenkilométeres sugarú kör. Egyáltalán soha, később sem, erről semmiféle tájékoztatást nem adtak sem itthon, sem odakint, de íratlan törvényként valahogy illett tudni. Én ennek dacára kétszer elutaztam Tallinnba, illegálisan, nem lett belőle baj, mert senki nem igazoltatott. Repülőjegyhez ekkor már kértek igazolványt, vonatra nem. Két évvel korábban ismertem olyan magyar diákot, aki elrepült Szibériába is titokban.

Tallinnban öreg nénikék egy rubelért kínáltak szerény szállást. Egyik társunk a képzés vége felé bevallotta az egyik oktatónak, hogy valamit elintézett Moszkvában a hazautazásával kapcsolatban. Behívatták egy irodába, ahol jól leteremtették, hogy megszegte az utazási szabályokat, de egyéb következménye nem lett.

A leningrádi mellékhelyiségek osztályon felülinek számítottak a közép-ázsiaiakhoz viszonyítva. Buharában egy földbe ásott lyuk volt például, ahol mindenki egy kicsit mellé pottyantott, hogy ne érjen bele a nadrágja az előző ügyfél termésébe, így aztán végül kikígyózott a drekk a helyiség elé, a szabadba. A tizenhét napos utazás valójában csak úgy tizennégy nap lehetett, mert odafele Moszkvában másfél napot vártunk a szamarkandi gépre. Háromóránként közölték, hogy három óra múlva újabb információ esedékes. Egy gép sem szállt fel, állítólag azért, mert a vártnál korábban esett le a hó. Tbilisziből Jerevánba hat órát, Jerevánból vissza pedig, újabb huszonnégy órát kellett várni a felszállásra. A buharai reptér is megérdemel pár szót. Egy szőlővel betelepített terület mellett volt egy betoncsík, ez volt a le- és felszállópálya. Pár lépéssel arrébb egy olyan épület, amilyen nálunk egy kis falu állomásához hasonlítható – váróteremmel és egy szolgálati ablakkal. Kívül néhány pad a szőlőültetvények mentén. Indulásra várva, megérkezett a majd minket tovább szállító JAK típusú gép, ez olyan negyven fő befogadására alkalmas. Az érkezők kiszállása után egy reptéri alkalmazott jelent meg egy létrával és egy körülbelül nyolcvan centiméteres nyelű, úgy ötkilós kalapáccsal. A létrát a JAK-nak támasztotta, felmászott a gép tetejére, és nagy szakértelemmel lesújtott ide-oda a gépre, volt, ahova erősebben, volt, ahova többször. A szerviz elvégzése után rövidesen beszállhattunk.

Szamarkandban egy alkalmi ismerős meghívott vacsorára magukhoz. Fő nemzeti ételüket, plovot szolgáltak fel, ami birkahúsból, rizsből, rengeteg sárgarépából és fűszerekből készül. Igen ízletes étel, néha én is főzök itthon. Törökülésben ültünk, rövid lábú asztal körül. Evőeszközt csak én kaptam, ők mutató, nagy és gyűrűs ujjaikkal nyúltak a tálba, golyócskákat formáltak az ételből, majd hüvelykujjukkal a szájukba pöckölték a falatot oly módon, hogy kezük nyállal nem érintkezett.

Észak-Velencéjében nincs olyan hideg, mint Moszkvában, ahol esetenként mínusz harminc fok is lehet, itt mínusz tizenhét alá nemigen megy a hőmérséklet, viszont nedves, párás és szeles, így a hidegérzet erősebb, mint a fővárosban. Jól megfáztam egyszer, és elmentem orvoshoz. A doktornő „bednij juzsanyin” felkiáltással fogadott, ami annyit jelent; szegény déli ember, és sajnálkozott, milyen szörnyű lehet számomra a klíma. Félmeztelenül hasra kellett feküdnöm egy asztalon. Megjelent egy asszisztens, egy tálcán hat darab, kupicának látszó pohárszerű üvegtárgy volt. “Kalapkúra lesz, vodkázni fogunk? Minek a hat pohár? Csak hárman vagyunk” – gondoltam. Az asszisztens egy csipesz közé fogott egy darab vattát, belemártotta valami folyadékba, és meggyújtotta. Felvett egy „kupicát”, a láng fölé tartotta, majd gyorsan a hátamra nyomta. A levegő kiégett, és vákuum keletkezett, így az edényke felszívta magát a hátamra, a műveletet megismételte a további öt alkalommal is. Jó negyed óráig feküdtem így. Már délutánra enyhült a köhögésem, könnyebb lett a légzésem. Sok-sok évvel később tudtam meg, hogy az ősmagyarok is használták a módszert, köpölyözésnek hívják.

Másik hasonló célokat szolgáló módszer a mustártapasz. Egy boríték nagyságú vastag papír egyik fele mustárt tartalmaz száraz állapotban. Nedvesítés után sikamlóssá, ragadóssá válik. Ilyen állapotban mellkasunkra ragasztjuk, befekszünk az ágyba, és jól betakarózunk. Ez a módszer is hatékonynak bizonyult.

Na, lássunk újra egy kellemetlen, de utólag mulatságosnak tűnő élményt. Az üres italos üvegeket egy külön e célra létrehozott intézményben váltották vissza. Közismert volt, hogy óriási sorok kígyóztak a visszaváltó helyen, és így a diákok igen szerény anyagi helyzetük ellenére sem éltek a lehetőséggel. Közeledett a szilveszter, pénzünk meg nem nagyon volt, elhatároztuk hát, hogy összegyűjtjük az üvegeket néhány szobából. Ketten végeztük az akciót egy kínai származású barátommal. Megpakoltunk négy bőröndöt, és még vagy hat-nyolc szatyrot, amiket hozzá lehetett fogni a bőröndökhöz. Elindultunk, százméterenként megállva pihenni. A sor nagy volt, de a barátom közölte, hogy valószínű, ha megérkezik az üvegeket innen tovább szállító teherautó, akkor szólni fognak, hogy lehet segíteni pakolni, és jutalmul majd a sor elejére kerülünk. Bingó, egy idő után így is lett. A kis tréning után sorba tettük fel az üvegeket a pultra, a tagbaszakadt átvevő hölgy keze gyorsan járt: „da, da, da, nyet, da, nyet, nyet, da, da …”, és két csoportba szortírozta az üvegeket. A „da”-kat visszavette, a „nyet”-eket nem. A „nyet”-ek között voltak teljesen a „da”-kkal egyező üvegek, esetleg a címke volt más. De hát bizonyítania kellett, hogy ő is csak valaki, mégiscsak egyfajta hatósági jogkörrel rendelkezik, kérem, ez a hely is. Néhány évvel később Moszkvában szinte hajszálpontossággal ismétlődött az eset, én már nem menten volna, de engedtem egy kollégám kérésének, nem akartam megsérteni.

Ami viszont fantasztikusan jó volt, az a kenyérválaszték, nálunk talán kétfajta volt csupán ebben az időben. A tejföl íze utolérhetetlen volt, azóta sem ettem olyan jó tejfölt.

Hazajövetelem után még hátra volt egy szemeszter, és jött az államvizsga. Nem akartam tanárként dolgozni, de mégis ez lett belőle. Apámat ekkoriban nyugdíjazták akarata ellenére, és a család igen nehéz anyagi körülmények közé került. Eladták a városi családi házat, a balatoni nyaralót, és vettek a kettő árán egy balatoni nagy méretű házat, hogy majd a nyári szobakiadás kiegészíti a szerény nyugdíjat. Én meg elfogadtam egy középiskolai tanári állást a megyében, albérletben laktam. Szombatonként hazajártam. Meglehetősen merev légkör uralkodott az iskolában, de magában a városban is. Az igazgató, aki a keresztet, kitapogatta a garbóm alatt, értekezleteken gyakran beszélt a kollégák és a tanulók „eszmei, politikai arculatáról”. Ez volt az egyik kedvenc szóhasználata, az „arculatot” erősíteni kell – hangoztatta gyakran. Az akkoriban három középiskolával rendelkező városban érkezésemig csak egy angoltanár működött, ő is csak papíron, mivel gyes-en volt. Így a két gimnáziumban nekem kellett az angolt vinni valamennyi angolos osztályban, megkerestek a TIT-től, esti felnőtt tanfolyamok tartása ügyében, valamint néhány városi előkelőség gyermekeinek magánóráit is el kellett vállalnom. Kaptam még egy osztályt orosz tanítás céljából is, politikailag megengedhetetlen lett volna, hogy egy erre felkent tanár negligálja a nagy testvér nyelvét. Két héten belül mindenki ismert a városban gyakorlatilag. Ha este hullafáradtan beültem néha a két étterem egyikébe vacsorázni valamit, és ittam hozzá egy üveg sört, akkor később visszahallottam, hogy az angoltanár dáridózik. Azt, hogy ki a barátnőm, az emberek előbb a szájukra vették, mint ahogy bekövetkezett. Az albérletben, miután nem mindig aludtam ott, a házinéni közölte, hogy meg kell nősülnöm, ez így nem mehet tovább egy tanárember esetében.

Néhány hónap után jelentkezett újra a katonaság, közölték, hogy be fognak hívni négy hónapra. Az iskolai és a városi vezetés megmozdult, mivel nem volt kivel helyettesíteni. Kaptam egy év haladékot. Közben hallottam, hogy tartalékos tiszteket visznek Vietnámba, mert Magyarország részt vett az ottani háború utáni béke fenntartásában. A tényleges állományban nem nagyon beszélték az imperializmus nyelvét, ami most hirtelen fontossá vált. Először megrettentett a gondolat, később már mentem volna, hogy a kis városból szabaduljak, de addigra már összeállították a kontingenst. A következő évben szolgálati halasztásom ügyében elmentek egészen a megyei első titkárig, aki egyben az Országos Honvédelmi Bizottság elnökének tisztjét is betöltötte, ő volt az, aki a korábban említett életfogytiglani ítéletet halálos ítéletre változtatta. Nem tudom, igaz-e, de úgy hallottam vissza néhány évvel később, az volt a reakciója, hogy: „Csak nem képzelik, hogy a honvédelem érdekei csorbát szenvedhetnek egy kapitalista országban beszélt nyelv oktatása miatt”.

Így aztán, pont a születésnapomon, másodszor is bevonultam, ezúttal még messzebbre, az ország észak-keleti csücskébe. Két hónapot töltöttünk itt, elvileg kiképzéssel, a gyakorlatban semmittevéssel. A kiképzés gyakran azt jelentette, hogy valami tanyán pálinkáztunk, tisztjeink akarták így. Ugráltatni már nem akartak diplomás embereket, el kellett valahogyan ütni az időt, de úgy, hogy az ő feletteseik ezt ne lássák. Az idősebb, magasabb beosztású parancsnokok többsége még mindig a régi, iskolázatlanok közül került ki, a fiatalok már végeztek főiskolát. Innen már kéthetente hazajártunk péntekenként, az idő jelentős része, persze, az utazással telt el. Négy óra után kimehettünk a városba fél tízig engedély nélkül. A másik két hónapra átvezényeltek az ország dél-nyugati csücskébe, ez volt az előzőekhez képest legközelebb az otthonomhoz, három-négy óra alatt már haza is értem. Tizennyolcan kerültünk ide, abból a célból, hogy gyakoroljuk leendő tiszti beosztásunkat. Érkezéskor senki nem tudott rólunk a laktanyában, rögtön mehettünk is egy hét szabadságra, mert nem tudtak mit kezdeni velünk. Amire visszajöttünk, felállították az ágyakat a volt lovardában, és tiszti beosztásban, de beosztottak nélkül, hozzárendeltek mindenkit egy századhoz. Rövidesen tapasztaltuk, hogy nem baj, ha reggeli után nem jelenünk meg, meg az se, ha igen. Állandóan szabadságon voltunk, ingáztunk ide-oda. A helyőrség úgynevezett első lépcsős laktanya volt, ami azt jelentette, hogy az ilyen helyen szolgálók viszik vásárra először a bőrüket. Sok büntetett előéletű sorkatona szolgált itt, időnként a tetoválásokat nem győztem szemügyre venni a mosdóban. Silány, többnyire börtönben készült tetkók voltak. A századparancsnok kedvenc időtöltése az volt, hogy behívatta az irodájába a szakaszparancsnokokat meg egy börtönviselt honvédet, akit megbilincseltek különböző módokon, majd bemutatót kellett tartani, hogy miként tud szabadulni béklyóiból.

A tiszti vizsgát sikeresen tette le mindenki, mindegy volt, milyen marhaság hangzott el a szánkból a vizsgakérdésekre. A további behívásokat megúsztam, sokan voltak, akik rövidebb időre később is élvezték Néphadseregünk vendégszeretetét. Nekem csak évi húszórás, civilben megtartott fejtágítókon kellett részt vennem hét éven keresztül, és időnként előléptettek egy kis ceremónia keretében, kávé, üdítő, szendvicsek és egy pohár pezsgő felszolgálása közepette. A legutolsó századosi előléptetéshez már be sem hívtak, levélben közölték a tényt, a katonakönyvbe sem került bele. Így telt el összesen tizenöt hónap a fejtágítókkal megfejelve, és mondhatni semmihez sem értettünk a hadi tudományok terén. A hadi ruházatot tizenkilenc éven át kerülgettem a szekrényben, néhány év után fizikai tekintélyem kiterebélyesedése miatt már nem fértem volna bele. Ezen időszak alatt állandó behívóparanccsal rendelkeztem, ami azt jelentette, hogy a médiában elhangzó esetleges mozgósítás után azonnal, beöltözve, adott helyre be kellett vonulni.

Egy adategyeztetés során azonban közölték, hogy háború esetére a Néphadsereg Művészegyütteséhez vagyok beosztva. Amikor elmondtam, hogy nekem van másik bevonulási helyem, csak hümmögtek, és soha nem tudtam meg, hová is vagyok valójában vezényelve. A művészegyüttesbeli feladatomról sem tudtam meg többet, vajon énekelnem, táncolnom vagy esetleg bűvészkednem kellett-e volna. Óriási szerencséje van annak a képzeletbeli szakasznak vagy századnak, akiket sosem kellett harcba vinnem, mert aligha lett volna túlélője a vezényletem alatt megvívott ütközetnek, magamat is beleértve.

Még rögtön munkába állásom után eltökéltem, hogy a következő nyáron ellenkező irányban fogom elhagyni kis hazánkat. Az útlevélkérelmet, amit munkahelyemnek is véleményezni kellett, némi gyanút váltott ki a főnökömből, hátha nem tér vissza a delikvens, de végül is aláírta. A kiváltható és hosszú időn át érvényben lévő keret ekkor már a korábbi hetven dollárról valamicskét emelkedett, kb. 120-130 dollárt tett ki, amiért úgy 3500 forintot kellett otthagyni a bankban. Vonattal utaztam, természetesen ülve, hálókocsi szóba sem jöhetett. A vonatjegy árát így is anyámnak kellett jelentős mértékben kipótolnia, járatlan voltam, és nem számítottam 8500 forintos vonatjegyre. Alig tudtam néhány konzervet és pár doboz cigarettát venni az útra. Bécsben leszálltam, bliccelve a villamoson bementem a Westbahnhofról a belvárosba néhány órára körülnézni, amíg egy másik vonat tovább nem indult. Felszállás előtt vettem egy virslit, no, nem egy párat, csak egy szálat, és huszonnégy óra alatt eldöcögtem a Victoria pályaudvarig – Londonba. Este tíz óra körül lehetett, meleg volt, és sok fiatal ténfergett az utcán. Útbaigazítottak, miután előadtam, hogy igen olcsó szállást keresek. Találtam is szinte azonnal, egy font, hetvenöt pennyt kértek, nyolcágyas szoba, legalább ötféle nemzetiségű fiatal, főleg diákok lakták. Szekrény helyett az ágy alá lehetett pakolni, viszont az árban benne volt az „English breakfast” is, ami a szokásos vajon, lekváron, teán kívül általában tükörtojást jelentett sült virslivel. Nemek szerinti megosztás nem volt, az újonnan érkező elfoglalhatott egy üres ágyat. De lopás sem volt, este mindig érintetlenül találtam a sporttáskámat. Egy, abban az időben a háziasszonyok által piaci bevásárlásra használatos, hálószerű, műanyag szálakból készült szatyor volt nálam napi felfedezőútjaim során, benne egy pulóver, a pulóverbe belecsavarva az útlevelem, minden pénzem és a vonatjegyem.

Sétáim során időnként megtapogattam ezen alkalmatosságot, ellenőrizve, hogy megvan-e mindenem. Egy alkalommal a Sohóban, a tapogatás után egy éles, figyelő szempár tekintetét éreztem magamon. Mentem tovább, mintha mi sem történt volna, ő követett, több kis utcán elfordultam, hogy lássam nem tévedek-e. Nem tévedtem, jött utánam. Megijedtem és elhatároztam, hogy sűrűn irányt változtatva, valahogy megpróbálom lerázni. Ráérősen befordultam egy sarkon, majd futásnak eredtem, újra befordultam, jobbra, balra, összevissza. Megálltam, vártam, nem láttam többé, aznapra eltűntem erről a környékről.

Életemben kétszer fizettem nőnek az ősi mesterség által nyújtott szolgáltatásért. Mindkettő e londoni utam során történt. Az egyik szolgáltató fekete, a másik távol-keleti volt. Itthon ilyen élményhez hozzájutni semmilyen formában nem lehetett akkoriban. Nem tudhattam, hogy ilyesmire nyílik-e még alkalom életem során.

Tizenöt napig tartott ki a pénzem, jól csak egyszer laktam, amikor anyám egykori barátnője, egyetlen londoni ismerősöm abban az időben, megetetett, és elvitt autóval Cambridge-be.

Persze állandóan foglalkoztatott a gondolat, hogy kint kellene maradni. Kaptam is volna ismerősöm révén egy állást azonnal. Chelsea-ben árulhattam volna csecsebecséket, régiségeket. De volt két nagy visszatartó erő. Az első nagyanyám, akiről tudtam, hogy nem élné túl elvesztésem, de legalábbis belebetegedett volna, és én sem tudtam elképzelni, hogy nem látom többé. A másik, a vidám balatoni nyarak, nagybetűs élet volt ott számomra akkoriban.

Felültem hát a vonatra, és elindultam hazafelé. Útközben azon rágtam magamat, hogy leszálljak-e Mainzben, onnan ugyanis átszállásokkal, két rövid vonatozással el lehetett jutni unokanővéremhez, aki pár évvel korábban disszidált. Az utolsó pillanatban döntöttem, leszálltam. Éjszaka volt, de át tudtam váltani maradék néhány fontomat márkára. Megvettem a jegyet az első szakaszra, összesen tíz márkám maradt. Így a második szakaszra már nem mertem jegyet venni, hogy maradjon valami pénzem, hiszen abban sem lehettem biztos, hogy otthon találom unokanővéreméket. Reggel hatkor érkeztem a házuk elé, és leültem egy padra, vártam egy jó órát, mert illetlenségnek találtam ilyen korán becsengetni, a férjét nem is ismertem személyesen. Két napig maradtam, felvittek Frankfurtig, itt is fel lehetett szállni a vonatra, a tíz márka meg hazakerült.

Egy akkori ifjúsági utazási iroda alkalmazott nyelveket beszélő alkalmi munkatársakat, csoportok külföldi utazásaihoz csoportkísérőnek. A nyári szünetre vállaltam ilyen munkát, keresni ugyan nem lehetett vele, de ingyen utazhattunk. Még ezen a nyáron diákokat vittem nyaralni a bolgár tengerpartra vonattal. Ekkor váltottam ki a piros útlevelet. Hárommal kevesebb helyjegyet kaptunk, mint ahányan voltunk. Így néhányan, felváltva ugyan, de állva utaztak. Annyira nem volt pénzem, hogy a tíz márkából először forint lett, majd leva. Valami zsebpénzt azért az ellátáson felül még kaptam.

Két évvel később csoportvezetőként ismét eljutottam a Szovjetunió azon távoli részeibe, Közép-Ázsiába, amiről már beszámoltam. Az utazás személyi igazolvánnyal és az A4-es papíron lévő utaslistával történt. A visszaúton valaki közölte a beszállás előtt, hogy ő az igazolványát szépen elcsomagolta a bőröndjébe, amit már fel is adott. Előkerült egy őrnagy, és a következő történt: mindhárman, az érintett, az őrnagy és jómagam ráfeküdtünk a bőröndöket továbbító futószalagra, bent a csomagok között megkerestük derék útitársunk bőröndjét, előkerült az igazolvány, majd hasalás a szalagra, és vissza az útlevél vizsgálathoz.

Vidéki tanárságom alatt lázasan dolgoztam azon, hogy felkerülhessek Budapestre, valami egészen mást, de az idegen nyelvek ismeretét hasznosító munkát akartam találni. Volt bennem ambíció, ki akartam törni a szürkeségből.

A katonaság alatt jött meg a várva várt lehetőség. Nálunk általában ismeretség révén lehet csak hozzájutni egy jobb álláshoz, de hogy ez esetemben hogyan történt, eltér a szokványostól.

Volt a baráti társaságomban egy lány, aki meglehetősen súlyos testi hibával született, és így nem számíthatott szegényke arra a szerelmi élet területén, mint az egészséges emberek általában. Hozzáment egy kőműveshez, de abból a fajtából, aki többször emelgette a poharat a kőműveskanálnál. Szegény lánynak ez jutott. Egyébként vidám, segítőkész fickó volt a férj. Nos, ez a fiatalember egyszer fusizott valakinél a lakásán, és szóba került a problémám. Ily módon lett állásom Pesten, egy iskolázatlan, duhaj, mondhatni, kissé pernahajder fickó révén.

Kulturális területre kerültem, nemzetközi relációban, nyugati országok szervezeteivel, követségeivel voltam kapcsolatban. Igazgatóm, előző munkahelyemen mindent megtett, hogy ott tartson. Ez érthető volt, hiszen akkoriban nem lehetett angoltanárt találni kisebb vidéki városokba. A módszer azonban ahogyan ezt el akarta érni, jellemző volt az adott időkre. Miután látta, hogy a rábeszélés hiábavaló, megpróbált megfélemlíteni azzal, hogy „eszmei-politikai arculatom” sok kívánnivalót hagy maga után. Nem végeztem semmiféle mozgalmi jellegű tevékenységet. Szerencsére eszembe jutott, hogy november hetedikén, a fiatalabbak kedvéért, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulóján, kétszer is részt vettem a szovjet laktanyában rendezett díszvacsorán, ahová iskolánk két oktatóját meghívták, és egyikükként engem delegált az igazgató elvtárs. Erre nem tudott mit mondani. Végül, kifogyva az érvekből, elvette a MÁV félárú utazásra jogosító igazolványomat, jogtalanul, de szabaddá vált az út.

Felkerültem Budapestre. Ideiglenesen a kőműveséknél laktam, fizettem, mint egy albérlő, ők se álltak jól anyagilag. A problémát az esti kötelező jellegű poharazgatások okozták, nehéz volt időnként a kelés másnap, a feleség nem dolgozott, így az éjszakák hosszúra nyúltak. No, igaz, ami igaz, én sem vetettem meg egy-két pohár italt. Öt hónap után szereztem egy albérletet, nem egy lakást, mint ma szokás, csak egy volt cselédszobát a belvárosban, amit kiadtak. A szoba méretei hozzávetőlegesen az alábbiak voltak; hosszúság: három és fél méter, szélesség: egy, nyolcvan, belmagasság: négy, nyolcvan, mintha egy felnagyított, élére állított cigarettás dobozban laktam volna.

Kezdetben óriási sikerként könyveltem el új munkahelyemet. Fontos embernek éreztem magam. Voltak összejövetelek, díszvacsorák igen magas beosztású magyar és külföldi személyekkel. Az örömbe azonban hamar üröm vegyült. Nem tetszettek, és legyünk őszinték, kezelni sem tudtam flottul a sokszor felmerülő kényes helyzeteket. Ilyen volt például az, hogy a brit nagykövetség gazdag könyvtárat rendezett be. Többször felhívták e tényre a bölcsészkarok angol tanszékeinek a figyelmét. A nagykövetség látogatása azonban nem volt kívánatos, a budapesti hallgatóknak ezt meg is mondták az egyetemen, vidéken meg nem beszéltek a lehetőségről, így persze a tilalmáról sem. Az angolok meg többször rákérdeztek, hogy miért nem járnak a könyvtárba a diákok. Mit lehet ilyenkor mondani? Azt, hogy nagyon jól felszerelt könyvtár van helyben az egyetemeken, és a diákok nagyon elfoglaltak az utazgatáshoz. Hihető? Hát nem nagyon. Másik ilyen példa egy nemzetközi folklór fesztivál megrendezése. Felülről olyan utasítás jött, hogy biztosítani kell a fesztiválon a szocialista országokból való erőteljes részvételt, egyszóval számszerűleg több csoport részvétele szükséges a baráti országokból, mint nyugatról. Jelentkeztek Angliából, innen-onnan, több volt kezdetben a nyugatról érkező részvételi szándék. Várni kellett a keletiek nevezéseire. Egyelőre nem mehetett válasz a nyugatiaknak, a követségi munkatárs meg hol telefonon, hol személyesen kérdezett rá, miért nem lépünk. A levelek megszövegezésébe is állandóan belekötöttek, igaz, ennek volt haszna is, megtanultam, úgy érzem, jó stílusban levelezni, aminek később hasznát láttam.

Egy idő után rádöbbentem, hogy munkatársaim ezt a helyet ugródeszkának tekintik fontosabb beosztások felé. Azt is felmértem, hogy én aligha fogok „ugrani”, valószínű, az adottságaim sem erre predesztináltak, de nem is állt mögöttem senki sem. A többiek általában olyan családból jöttek, ahol a papa is hasonló körökben mozgott, vérben volt a kívánatos attitűd, egy új öltöny megvétele sem jelentett számukra gondot.

Én meg letört, első fogamat is csak akkor tudtam pótolni, amikor lett annyi pénzem, hogy vidéki fogorvos barátomhoz le tudjak utazni, hogy ingyen megcsinálja, de azért utána, mégiscsak meghívjam egy vacsorára és egy italra a helyi vendéglőbe.

A fizetés sem volt túl jó, négyszáz forinttal kaptam többet előző munkahelyemnél, ami lehet, hogy ma már nem mond sokat, százalékban kifejezve húsz százalékot jelentett. Rákényszerültem arra, hogy munkaidő után tanítást vállaljak, aminek a teljesítésével adódtak problémák, hiszen a főállásom időnként esti elfoglaltságokat is jelentett. Egyetemi oktatókat próbáltam belevinni az angol nyelv rejtelmeibe. Ekkor már nehezedett rájuk némi nyomás, hogy tudományt nyelvismeret nélkül nem lehet művelni. Persze nem sokra mentek vele, a többség ezt eleve tudta is, hogy ez így lesz, de munkájuk értékelésekor lehetett rá hivatkozni, hogy a nyelvtanulás folyamatban van. Ez még ma is probléma a felsőoktatásban. Egy idő után nyelvtanári állást ajánlottak fel, még meg is fejelték a fizetést úgy 15 százalékkal. Így aztán otthagytam a kezdetben nagy reményekkel kecsegtető második munkahelyemet. Felvételkor megígértették velem, hogy elvégzem a Marxista–Leninista Esti Egyetem kétéves szakosítóját. Nem volt ínyemre, de mit tehettem. Az alapképzést már kihagyhattam, mivel egyetemi diplomám alapján azt abszolváltnak tekintették. Majd csak két év múlva értettem meg, miért szabták ezt a belépésem feltételévé. A nyelvtanári kollektíva nem alkotott igazi tanszéket, Idegen Nyelvi Lektorátusnak hívták, és tanárai nem voltak egyetemi oktatói státuszba besorolva, tanársegéd, adjunktus stb. Vezetője már közelített a nyugdíj korhatár felé, és időnként mondogatta, hogy még nyugdíjba menetele előtt lemond vezetői posztjáról. Ennek oka abban keresendő, hogy állandóan presszionálták új, „hatékony” módszerek bevezetésével. Az intézmény installált egy nyelvi laboratóriumot, és olyan elvárás fogalmazódott meg, hogy ennek állandóan üzemelnie kell. A felsőbb vezetők közül senkit nem érdekelt, hogy egy adott időpontban nyolc-tíz csoportnak van egyidejűleg órája, így egy félévben egyszer, esetleg kétszer jutna csak be ugyanaz a csoport, a beszerezhető laboros anyag nem illeszkedik a tantervben megfogalmazott elvárásokhoz, a fülkékben ülő diákok nagy része nem látja az oktatót, és ő sem a diákokat, nincs kontaktus, a fülhallgatók alatt megizzadnak a delikvensek, és ez kellemetlen közérzetet okoz.

A mai napig megvan ez a szemlélet, a technikát, az új módszereket mindenáron szorgalmazzák, nem számít, hogy sokszor nincs haszna, sőt még negatívabb eredmény is születhet kényszerű alkalmazásuk által. Erre óriási pénzek mentek és mennek el ma is, az egyébként szegényes anyagi munícióval rendelkező oktatásban. A ma beszerzett hardverek, szoftverek, egyéb masinák aztán egy sarokban porosodnak évtizedeken át sok esetben. Ez ellen nagyon nehéz tenni valamit, mert az észérvek felsorakoztatásával szemben azonnal rásütik az érvelőre, hogy maradi, nem tart lépést a kor szellemével és lehetőségeivel. Természetes, pláne ma már, hogy egy jó számítógépes nyelvi program vagy játék hozzájárulhat a nyelvtanulási folyamat sikeréhez. Ez egy otthoni, kiegészítő hasznos tevékenység lehet. A tanár személyét azonban nem pótolja, érzik ezt a diákok is, és jobban szeretik a hagyományos órákat, mármint azok, akikben van némi ambíció ebben az irányban. Ha nem így van, akkor tényleg el kell bocsátani a tanárokat, nemcsak a nyelvtanárokat, de valamennyit, rengeteget spórol az ország, csak egy számítógépre van szükség odahaza.

Két évvel később két hónapra kikerültem Moszkvába továbbképzésre. Ennek azért is örültem, mert ez idő alatt nem kellett járnom a marxista egyetemre, de a távollétet igazoltnak tekintették, Moszkváról lévén szó. Hazajövetelemkor tudtam meg, hogy rövidesen engem bíznak meg a nyelvtanári kollektíva vezetésével, ekkor értettem meg, miért szorgalmazták a marxista tanulmányokat, már odajövetelemkor potenciális utódnak tartottak. Valószínű, hogy ez önmagában még kevés lett volna, volt azonban egy másik dolog is, ez nyomhatott többet a latban. Az intézménybe gyakran érkeztek külföldi kollégák, idelátogató szakmabeliek, delegációk. Ilyenkor engem kértek fel tolmácsolásra, a vendégek kísérgetésére, fordítgattam írásos anyagokat is, így aztán hamarosan ismertté váltam.

Úgy érzem, tanítani sem tanítottam rosszul, de azt tudni kell, hogy a kiváló pedagógus a legritkább esetben kap elismerést, ér el előmenetelt, pusztán oktatói tevékenysége által. A legtöbb esetben valami egyéb az, ami számít. Nálam ez a valami a protokolláris – tolmácsolási, fordítási tevékenység volt, másoknál gyakran pártideológiai aktivitáshoz kapcsolódott, manapság ilyen lehet a pályázati tevékenység, függetlenül attól, hogy az elnyert anyagi támogatás által vett pénzen szükségtelen eszközök beszerzésére kerül sor sok esetben.

A helyzet érzékeléséhez tudni kell, hogy egy nyelvtanár helyzete nem könnyű egy olyan oktatási intézményben, ahol a szakmai tudás elsőrendű céljai között nem a nyelvtudás fogalmazódik meg. Igaz, már régóta benne van valamennyi intézmény célkitűzéseinek deklarálásában a nyelvismeret fontossága, de egy műszaki intézményben, mégiscsak értelemszerűen a műszaki tárgyak élveznek prioritást.

Az idegen nyelv elsajátítása sok energiát és időt igényel, így e terén baj van az intézmények oktatóival is, nemcsak a diákjaival. Mivel az oktatás nem tud hatékony lenni, ezért ennek a területnek alacsony a megbecsültsége. Időnként engem is nyomasztott az egyetem vezetői által kifejezésre juttatott elégedetlenség a nyelvoktatás nem kellően hatékony volta miatt, bár bevezetésre kerültek vezetői beosztásom alatt intenzívebb oktatási formák, arra speciálisan kiválogatott hallgatók számára. Ennek ellenére elég jó kapcsolatot tudtam kiépíteni a legtöbb kollégával más tanszékekről, az intézmény vezetőin túlmenően. Ez viszont nemtetszését váltotta ki saját kollégáimnak, konformistának tartottak, és sokan alám vágtak, ahol csak lehetett. Többségük szerint valamilyen önálló szigetként kellett volna léteznünk, felháborítónak találták a tolmácsolást, vagy egyéb nem közvetlen oktatási tevékenység végzését.

A hangulatomra némi árnyékot vetett az intézmény átlagosnál erőteljesebb, korábbi, első munkahelyemen dolgozó főnököm szóhasználatával élve, „eszmei, politikai arculata”. Szűkebb berkekben az intézményt „vörös egyetemnek” hívták. Aktív volt a KISZ élet is, nemcsak a diákok, de még a fiatalabb oktatók között is. A KISZ-t, amit idáig gyakorlatilag megúsztam, most rendszeres gyűlések váltották fel, csak akkor tudtam szabadulni, amikor vezető lettem. Egyik kari szintű főnök ugyanis megjegyezte, hogy nekem már nem a KISZ-ben volna a helyem, hanem máshol. Én csak a mondat első felét hallottam meg. Jöttek azonban később megkeresések, kínos beszélgetések, hol azzal a céllal, hogy a pártba, hol azzal, hogy a munkásőrségbe lépjek be. Volt, aki két legyet akart ütni egy csapásra, előadta, hogyha belépnék az őrségbe, egy évet bizonyítanék, akkor szerinte minden akadály nélkül megnyílna utam a párt soraiba is. Valahogy mindig kisiklottam, mint kígyó a kosárból. Két munkásőr szakaszt is sikerült felállítani az egyetemen az oktatógárdából. Az egységvezetők – körülbelül harminc fő – közül csak három-négy nem volt párttag.

A tárgyilagosság kedvéért azért azt tudni kell a munkásőrségről, hogy bár 1956 után félkatonai, fegyveres erőszak szervezetként hozták létre, később azonban, mivel az emberek megfélemlítése miatt fellépniük fegyveresen soha sem kellett, elláttak olyan feladatokat, ami az ország hasznára vált. Árvizeknél, egyéb természeti katasztrófáknál segédkeztek.

A párttagokat magamban több csoportra osztottam. Voltak köztük alacsonyabb társadalmi rétegből származó oktatók, de becsületes, igyekvő, sokszor kevéssé kiművelt emberek, akik tényleg hittek a fennálló rend igazságosságában. Voltak a törtetők, akik párttagságuk révén vélték az előrejutás lehetőségét megteremteni. Mindkét csoportban a többség ekkor már nem nagyon élt vissza helyzetével. Voltak aztán a fröcsögők, akik lépten-nyomon a párt védőszárnyai alá bújva nyomták az ideológiát. A hallgatókat ugyebár „hallgatóknak” volt szokás titulálni akkor is, volt azonban például egy komoly vezetői tisztséget betöltő oktató, aki csak a „hallgató elvtársak” szókapcsolatot ismerte felszólalásaiban. Egyszer a kezembe akadt egy újságcikk Kínával kapcsolatban, ahol a vezetés nyitott a piacgazdaság felé, de a kommunista párt továbbra is megőrizte kizárólagos szerepét. Nos, a televízió bemondói egyszer csak áttértek a „kedves elvtársak” megszólításról a „kedves nézőink” szóhasználatra. Valaki fent túlzottnak találta ezt az átmenetet, és így a „néző elvtársak” megszólítás jött divatba, kompromisszumként. Számomra olyan ez, mint a „hallgató elvtársak”.

Egyik beosztottamat, aki állandóan a helyemre tört, és egyébként szakmailag jó felkészültségű, de a munkafegyelmet csíráiban sem ismerő oktató volt, mulasztásaiért a legcsekélyebb mértékben sem lehetett felelősségre vonni, elsősorban párttagsága miatt. A helyzet egyébként is olyan volt, hogy a munkahelyi demokrácia jelszava alatt nem volt könnyű rendet tartani. Ha próbálkoztam is valakit egy kicsit rendre bírni, akkor ad hoc bizottságok vizsgálták ki az ügyet, nekem valamilyen szinten igazat adva, de erőteljesen hangsúlyozva, hogy a másik fél is kitűnő munkaerő, és a legjobb megoldás a megbékélés. Ez a tény nyilván tovább nehezítette helyzetemet, kezdték többen nem komolyan venni a munkát, mondván, ha egy valakinek lehet, akkor nekik is.

Visszatérve a mozgalmi élethez, egy dolgot nem tudtam elkerülni. A párton, munkásőrségen, szakszervezeten kívül, ami ebben az időben ugyebár teljes szinkronban tevékenykedett a párt elvárásaival, létezett még egy társadalmi, kevésbé komolyan vett szervezet. Ez pedig a Magyar Szovjet Baráti Társaság szervezete volt. Élére, ügyvezető elnöknek a kevésbé fontos személyek közül neveztek ki valakit, titkon komolytalannak tartották az egészet. Gyárakban, üzemekben is, inkább csak papíron léteztek ezek a sejtek, vagy nem is tudom, minek nevezzem őket. Az orosz tudás sem kellett egyébként a barátság ápolásához feltétlenül. Nos, nálunk az a kis főnök volt egyben az ügyvezető elnök is, akinek a posztját megörököltem.

Lemondása után, ő a beosztottam lett, ebből azonban soha nem származott konfliktus, nyugdíjas korában is néha felkerestem egy kis nosztalgiázásra, egészen haláláig. Vezetői tisztjéről való lemondása után, nyugdíjba meneteléig ő maradt az ügyvezető elnök, bár át akarta adni e nemes, nem sok munkát igénylő feladatot is. Nyugdíjazása után egyszer csak hívattak a pártirodába, ahol a párttitkár közölte velem, hogy eddigi példás tevékenységem alapján, egyetemünk állami, párt és szakszervezeti vezetésének véleményével összhangban, engem bíznak meg az ügyvezető elnöki teendőkkel. Kérdés, hogy vállalom-e, nem hangzott el, kineveztek, és punktum. A feladat abból állt körülbelül, hogy minden hónapban ki kellett tennem a Szovjet Kultúra és Tudomány Házának programját jól látható helyre, és évente egyszer a kerületi pártbizottságon tájékoztatón részt vennem.

Volt azonban évente kétszer egy meglehetősen szégyenteljes feladat is. Meghívtak két ideiglenesen itt állomásozót, egy Pest közeli laktanyából az április 4-i és november 7-i ünnepségekre. Kocsi ment értük sofőrrel és jómagammal, majd vissza is vittük őket az ünnepség után. A díszteremben elnökségi asztal az intézmény vezetőivel, a két szovjet tiszt elvtárssal, közöttük a tolmács, ez a feladat majdnem mindig rám hárult, egyikük ugyanis egy néhány perces felszólalásban mindig biztosította a hallgatóságot, hogy ők minket, a béke és a szocializmus ügyét megvédik, ebben biztosak lehetünk. A hivatalos részt eszem-iszom fogadás követte, most már csak szűkebb körben, az elnökség tagjait valamelyest kiegészítve néhány oktatóval, gazdasági vezetővel és arra érdemes, harcos szellemű diákkal. Egy ilyen ünnepség alkalmával adódott egy számomra igen mulatságos eset. Mivel én voltam a tolmács, ott kellett a meghívottak körül sündörögnöm állandóan a fogadás alatt is. Miután a nagyfőnökség az elengedhetetlen baráti nyelvcsapásokon túlvolt, rám maradt a szórakoztatásuk. Az egyikük egyszer csak, olyan sunyi, kópé stílusban, kacsintott, és bizalmasan odasúgta, hogy sejti ő, milyen intézmény vagyunk. Tágra nyílhatott a szemem, mert fogalmam sem volt először, mire céloz. Értetlenségemre reagálva mondta, hogy rendben, nem kell, hogy beszéljek róla, ő megérti. Mit ért meg, még mindig nem fogtam fel. Náluk is vannak ilyen intézmények, melyeknek egészen más a nevük, mint amilyen tevékenységet folytatnak – mondta. Ez a jóember meg volt győződve róla, hogy mi valamiféle elhárító, hírszerző vagy ilyesmi intézmény vagyunk. Hiába tiltakoztam, csak huncutul nevetve legyintett egyet, jól van, nem kell mondanom semmit, érti ő, hogy erről nem beszélhetek. Ezen tevékenységem viszont talán ellensúlyozta valamelyest párttagságom hiányát.

A TÖRTÉNET ELSŐ RÉSZE ITT ÉRHETŐ EL.

A HARMADIK RÉSZ MEGTEKINTÉSÉHEZ KATTINTSON IDE.

Ad Librum Kft. Minden jog fenntartva. A könyv nyomtatott változata megvásárolható a kiadó könyvesboltjában.