Történelemszemlélő / A felkelő nap országa Magyarországról nézve

Tóth Gergely: Japán és a Monarchiabeli Magyarország kapcsolattörténete 1869-től 1913-ig, korabeli források és a legújabb kutatások alapján

* Koósz István

A japán kultúrában kétségkívül van valami, ami az átlagos egzotikumigény kielégítésén túl is fogva tartja azokat, akik találkoztak vele és megismerték. A japán-magyar kapcsolattörténet felderítésének már eddig is születtek résztanulmányai és forráskiadásai: például az a nagyszabású mű, amely a Japánról szóló korai források bő válogatását adta: Messziről felmerülő vonzó szigetek. 1 – 3. köt. (Bp., Ráció K., 2010 – 2014). A szerzőnek már 2010-ben megjelent e témában könyve: Birodalmak asztalánál. (Bp., Ad Librum, 2010.) Jelen munkája a források által megismerhető kapcsolattörténetbe nyújt betekintés (a kötet szövege itt olvasható).

Elismerésre méltó az a hatalmas feltárt és feldolgozott forrásanyag, ami a könyv olvasása során elénk kerül.  A szerző már az előszóban tisztázza, hogy kutatásai mennyiben járhatnak általános tanulságokkal, hogy az “első látásra kuriózumok iránti bogarászás” mennyi kapcsolódási pontra lelhet a diplomáciatörténettől kezdve a mentalitástörténeten át akár a japonizmus művészettörténeti kutatásáig. Nagy erénye még a műnek, hogy először lehet részletesen olvasni az eddig szinte teljesen feltáratlan japán forrásokról, arról, hogy a korban Japánban milyen volt az Osztrák-Magyar Monarchia és benne Magyarország recepciója. A két kultúra viszonyának objektív feltárását és értékelését igen megnehezíti, már a tárgyalt korban is, hogy

a néhány felületes hasonlóság alapján megjelenő romantikus színezetű nyelv- és egyéb rokonítási kísérletek mindenáron valamiféle atavisztikus vonzódást és rokonságot feltételeznek a két kultúra között.

A későbbi évtizedekben erre még rárakódik egy erőteljes politikai attitűd, nevezetesen a japán – magyar kapcsolatok a két világháború között szinte egyet jelentettek a turáni eszme térhódításával és a magyar revíziós politika propagálásával, annak pátoszos nyelvi kifejeződésével együtt.

A kétes értékű és üres szólamok helyett a szerző az elsődleges források feltárására és elemzésére hívja fel a figyelmet. A források feltárásának munkája során sok akadállyal kell megküzdenie annak, aki a japán-magyar kapcsolatok kutatását választja hivatásul. Nem is csak arra gondolok, hogy a japán források felderítése mennyi utánkeresést igényel, még most az internet korában is. De a magyar források sem könnyítik meg a dolgot. A japán nyelv és ennek megjelenése a különböző közleményekben gyakran jelent többletmunkát. Sokszor még az is nehézséget jelent, hogy például egy Budapestre érkező japán látogató valódi neve kihámozható legyen a korabeli sajtó rontott ortográfiájú írásából. Még digitalizált folyóirat-közlemények is elsikkadhatnak csak azért, mert a japán neveket nem egységesen írják. Hogy egy példát mondjak: a szerző által is említett Kavakami Szadajakko (1871 – 1946) japán színésznő nevét budapesti vendégszereplése alkalmával bibliográfiai gyűjtésem szerint a budapesti sajtó 12 féleképpen írta le cikkeiben.

Nincs tér arra, hogy a kötetben megjelenő összes területet részletesen bemutassam, csak néhány problémára és a kutatás további lehetőségeire szeretnék kitérni. A szerző 7 fejezetben mutatja be a korszak kapcsolatait.

Az első fejezetben Tóth Gergely bemutatja a két főszereplőt: az Osztrák-Magyar Monarchiát és a sógunátus évszázadai után a modern fejlődés útjára lépő Meiji-kori Japánt. A 2. és 3. fejezet a Japánban járt expedíciók és az egyéb utazók története. Kik tudnak Japánba utazni? A kézenfekvő válasz banális: akinek pénze van. Így a korai expedíciók hátterét az uralkodó család és arisztokraták biztosítják. A gyenge és késői polgári fejlődés miatt viszonylag későn jelenik meg a nagypolgár, japán vonatkozásban jól ismert példa Hopp Ferenc (1833 – 1919). Ugyan e miatt – legalábbis Japán felé irányuló kutatásban – teljesen hiányzanak az egyetemek, akadémiák, tudományos társaságok által indított expedíciók.

Hopp Ferenc
Hopp Ferenc az egykori villájának, ma a róla elnevezett múzeum kertjében található “kínai kapu” előtt. (forrás: wikipédia)

Eljutnak Japánba olyanok, akiknél az anyagi vonatkozások mellékesek, mert munkájukból adódóan jutnak távoli tájakra. Mivel a hadi- és kereskedelmi hajózás a Monarchia számára is egyre fontosabbá válik, megjelennek a Japánról tudósítók között a tengerészek. Gáspár Ferenc (1961 – 1923) és Bozóky Dezső (1871 – 1957) hajóorvosok nemcsak a sajtóban, de élvezetes könyvekben is beszámoltak utazásaikról. (Nem végeztem kutatást, mert nem tartozik szorosan a témához, de mintha a különböző tengerészeti hadi és kereskedelmi flottákban felülreprezentáltak lettek volna a magyar származású hajóorvosok. Hogy még két példát említsek: Kepes Gyula (1847 – 1924) az osztrák-magyar északi sarki expedíció orvosa volt a Thegetoffon, míg a Titanic túlélőit mentő Carpathia hajóorvosa is magyar származású volt Lengyel Árpád (1886 – 1940).) De munkájukkal kapcsolatosan utazhatnak misszionáriusok, katonák is.

A szerző kutatásai szerint jelenleg a korban mintegy 60 Japánban járt magyart és mintegy 70 Magyarországon járt japánt lehetett felderíteni. A két viszonylag kicsi szám (ez időintervallumban több mint 40 év), azt is jelenti, hogy hiába a rokonszenv, a távolságot nehéz legyőzni. Míg magyar részről ennek anyagi okai lehettek jórészt, japán részről be kell vallani, hogy a Magyarország iránti érdeklődés perifériális maradt (főleg ha összehasonlítjuk az Egyesült Államokba, Nyugat-Európába áramló japánok számával), ráadásul ezeknek a japán látogatásoknak mintegy 80 %-a 2 – 3 nap, maximum 1 – 2 hét, vagyis, hogy a látogatások szinte csak mintegy a monarchia társországának fővárosában tett udvariassági látogatások voltak. Ez a későbbi korokban is így lehetett, ezért lehetett a két világháború közötti Magyarországnak japán kérdésekben egyedüli szakértője a helyzeti előnyét (szinte egyedüliként élt huzamosabb ideig Magyarországon) remekül kihasználó, háryjánoskodó, minden lében kanál Imaoka Dzsúicsiró (1888 – 1973).

A további kutatás feladata az utazók hátterének teljesebb felderítése, amiben a szociológiai szempontokat jobban érvényesíteni kellene: kapunk ugyan most is bizonyos táblázatot az utazók foglalkozás szerinti megoszlásáról, de a kategóriákat elnagyoltnak látom, és azt sem tisztázza a szerző, hogy az egyes kategóriákat milyen kritériumok alapján határozta meg (miért egy kategória: arisztokraták, nemesek, orvosok (!), írók (!), újságírók (!)?) Jelenleg egyre több korabeli folyóirat, napilap jelenik meg digitalizált változatban, ezekben bizonyára lehet még a későbbiekben új, Magyarországon megfordult látogatókat felderíteni.

A polgári fejlődéssel együtt járt a média, jelen esetben a sajtó fejlődése is.

Megjelenik a munka miatt utazó egy speciális fajtája: az újságíró. Az ő fontosságukat nem lehet eléggé hangsúlyozni, mert az ő tevékenységük nyomán a Japánról való ismeretek kilépnek széles közönség elé. A nagy expedíciók tudományos eredményei eddig a kevesek által olvasott tudományos könyvekben, díszművekben (mint amilyen volt Kreitner Gusztáv: Gróf Széchenyi Béla keleti utazása India, Japan, China Tibet és Birma országokban (Bp., Révai Testvérek, 1882.), és ami ma is könyvárverések értékelt ritkasága) vagy tudományos folyóiratok (pl. Budapesti Szemle) hasábjain kevéssé alakították a közember képét Japánról. De a politikai napilapok (nemcsak a budapestiekre gondolok, a kor a vidéki sajtó magyarországi aranykora, ezek közül is egyre több elérhető digitalizált változatban) vagy olyan népszerű hetilapok, mint a Vasárnapi Újság eljutnak vidéki, vagy akár falusi olvasó körökbe, ahol az olvasó személyesen megtapasztalt, az újságíró személyén átszűrt, de mégis hitelesebb képet kaphat Japánról. Az is, aki eddig Japánnal talán csak akkor találkozott, amikor a városba érkező vándor társulat előadta a Gésákat. Olyan személyekre gondolhatunk, mint Pásztor Árpád (1877 – 1940) vagy a méltatlanul elfeledett Szemere Attila (1859 – 1905), akivel kapcsolatban azt a körülményt is érdemes megemlíteni, hogy a kultúraközvetítésnek mennyire modernül gondolkodó személye volt, aki már 1904-ben a háromfelvonásos revüszerű művében a kor legfrissebb médiumát, a mozgóképet is felhasználta arra, hogy Japánról ismereteket közöljön.

A 4. fejezetben a diplomáciai és külkereskedelmi kapcsolatok bemutatását olvashatjuk. A diplomáciai kapcsolatok felderítése azért is nehéz, mert Magyarország a duális berendezkedés eredményeként nem tudott önálló külpolitikát végezni. A szerző érdeme, hogy mégis fel tudja villantani a sajátosan magyar szempontokat. Itt mutatom be a 6. fejezetet is, mert logikailag ide jobban illik: az eszmetörténeti fejezetben megismerkedhetünk a turanizmus és japán-magyar japán rokonság kezdeti időszakát. Mindenképpen itt kell említenem, hogy a további kutatás feladata tisztázni olyan problémákat, mint hogy a Japánnal, egyáltalán a Kelettel való foglalkozás eszmei és intézményi szinten – akár birodalmi, vagy akár speciálisan magyar vonatkozásban mennyire hordozott olyan elemeket, amelyet Edward Said (1935 – 2003) összefoglalóan “orientalizmusnak” nevezett, vagy az olyan problémás kérdést, mint az autenticitás. Nemcsak azt, hogy egy kultúra mennyire autentikusan jelenik meg egy másik kultúrában, de azt is, hogy mennyire érzi, jelen esetben a japán, hogy a saját kultúrája torzításmentesen jelenik-e meg máshol. Gondoljunk az itt is érintett “sárga veszedelem” példájára.

Az 5. fejezet a művészeti, kulturális kapcsolatokról szól. A téma sokrétűsége (művészet, színház, irodalom stb.) miatt ez a fejezet kissé széteső, ami talán nem meglepő, hiszen mindegyik témáról külön fejezetet lehetne írni. Az itt feldolgozott anyag ismét nagyszabású, mégis szeretnék még néhány, a további kutatás által részletesen feltárandó szempontot felvetni. Elemezni kell a japonizmus hatását a mindennapokban.

Csak sejteni véljük, hogy mennyire része volt a Mikádó és a Gésák című operettek által bemutatott japánosnak vélt stíl a mindennapokban.

A Gésák az egyik leggyakrabban bemutatott operett volt, szinte nem volt vidéki város, ahol be ne mutatták volna. Jellemző, hogy Kosztolányi Dezső Pacsirta című regényében Pacsirta elutazása folytán levegőhöz jutó Vajkayék a színházban éppen a Gésák előadását nézik meg. Korabeli lapok báli beszámolói hányszor írnak arról, hogy a bál résztvevői japánosan öltöztek, hány korabeli fényképet ismerek magam is fiatal leányokról, akik japán stílusú ruhában fényképezkedtek.

Kavakami Szadajakko (forrás: wikipedia)
Kavakami Szadajakko (forrás: wikipedia)

Fel kell deríteni az irodalmi művek, színdarabok vagy, hogy extrém példát mondjak: táncjátékok (Guerra Miklós – Hüvös Iván: A csodaváza. Bemutató: 1908. Operaház) japán vonatkozásait. Nem maradhat el a Magyarországon járt színházi társulatok kritikai visszhangjának részletes elemzése. Nemcsak az említett Szadajakko, de Hanako (Óta Hisza)(1868 – 1945) vendégjátékainak sem. Annál is inkább, mert ő nemcsak Budapesten lépett fel 1908-ban és 1913-ban, de az 1910/11-es évadban nagy vidéki körutat is tartott Pozsonyban, Pécsett, Nagykárolyban, Szegeden, Nyíregyházán. Hogy a japán kapcsolatok felderítése milyen, akár a magyar színháztörténet számára is fontos adalékkal szolgálhat, jól példázza a Szadajakko vendégszereplése körül fellángolt Beöthy-botrány. (Ennek során azzal támadták a Nemzeti Színház igazgatóját, hogy etikailag kifogásolható, ha saját anyagi haszonszerzése céljából a japán társulat, vagyis egy magánszínházi produkció mellett impresszárióként lép fel, konkurenciát teremtve ezzel a Nemzeti Színháznak. Ez szerepet játszott Beöthy későbbi bukásában.)

Vagy, hogy már az irodalomtörténeti vonatkozásokat említsek: a szerző is említi a Japánban jártak között Kozmutza Kornélné Márkus Ottíliát (1873 – 1951). Ő irodalomtörténeti név (ezt a róla szóló szócikkben a könyv végén mindenképpen meg kell említeni), második férje után Bölöni Györgyné, a híres Itóka, akit Ady nevezett el így mondván: “Te úgyis jártál Japánban.” Valóban: találkozott Mucuhito (Meidzsi) császárral (1852 – 1912), kétszer is közzé tette lelkendező írását a híres színészről, Kavakami Otodzsiróról, elképzelhetetlen, hogy a számára annyira elbűvölő Japánról ne beszélt volna Ady előtt is áradozva: így a különben is mindenkit nagy kedvvel elnevező Ady örömmel kapott a japános hangzású néven.

Ugyancsak a további kutatás feladata feltárni, hogy a japán-orosz háború hogyan befolyásolta a publicisztikai irodalmat, ne felejtsük el, hogy a dualizmus közbeszédét alapvetően határozta meg a szabadságharchoz való viszony, márpedig a háborúban egy gyengébbnek tartott fél állt szemben azzal a nagyhatalommal, amely egykor a magyar szabadságharc vesztét is okozta. Talán nem véletlen, hogy éppen a szabadságharc idején játszódó regényeivel (pl. Korhadt fakeresztek, Hős fiúk és persze humoros írásaival) népszerű Rákosi Viktor írt a japán-orosz háborúban játszódó ifjúsági regényt A császárok sírjai (Bp., Lampel, 1906.) címmel. Fel kell tárni a korabeli, akár a vidéki sajtóban megjelent japán irodalmi műveket és egyéb közleményeket, ehhez elengedhetetlen teljességre törekvő bibliográfia elkészítése.

A könyv végén kitekintést kapunk röviden egyéb kelet-európai országok Japánnal való kapcsolatáról, a bibliográfia kiegészül a Japánban járt személyek életrajzával, a diplomáciai képviselet listájával és kronológiával, legvégül pedig még magyar-japán anekdotákat is olvashatunk, bár úgy érzem ez a függelék túlságosan is függelék, valahogy nem illik egy tudományos műhöz.

Igaza van a szerzőnek: “két ország kapcsolattörténetének teljes körű, mindenre kiterjedő feldolgozása […] lehetetlen vállalkozás”, ráadásul úgy hogy a bemutatás módszerét is a mű írása közben kellett megteremteni, de az első nagy lépést megtette. A későbbi kutatók és kutatások feladata megtenni a következőket.

* A szerző a Kőrösi Csoma Sándor Kollégium könyvtárosa