Történelemszemlélő / A politikai korrektségről és más démonokról
Agnieszka Kolakowska: Kultúrák háborúi és más harcok
Nagy Zsolt PhD
Valljuk be, a szerzőről nem sokat hallhattunk ennek a gyűjteményes kötetnek a hazai a megjelenése előtt, az internet is elég „szűkszavú” Kolakowska személyét illetően. A könyv rövid fülszövege szerint annyit mindenképpen érdemes tudnunk róla, hogy Leszek Kolakowski világhírű lengyel filozófus lánya (neki több könyve is megjelent magyarul), Angliában és az Egyesült Államokban végzett bölcsészeti tanulmányokat, illetve, hogy foglalkozására nézve újságíró, és jelenleg Párizsban él. A képet tovább árnyalja a kötet utószava, de erről egy kicsit később.
Az ízléses és jól forgatható kötet (tervező: Kun Dávid) a Nyugat-Eurázsiai Idő könyvsorozatban látott napvilágot, ha jól számoltam annak negyedik opusaként. A borítón Hollós Ádám Legio című, érdekes hangulatú festménye látható, ám hosszas töprengés után sem sikerült összefüggést találnom a kép és a könyv tartalma között. A sorozatszerkesztők (Pálfalvi Lajos, Németh Orsolya, Makranczi Zsolt) nem indokolják elő-vagy utószóban a lengyelül eredetileg 2010-ben napvilágot látott, nagyjából a század első évtizedében született, tehát helyenként akár tíz-tizenöt éves, olykor érezhetően napi publicisztikaként íródott szövegek hazai megjelentetését, beérik a szerzőnek a mostani kiadáshoz írt előszavával.
Egy szabad ember gondolatai
Mindezt azért tartom lényegesnek, mert gyorsan avuló műfajjal van dolgunk, így a szerző meglátásait, állításait, következtetéseit a napi politikai és társadalmi folyamatok könnyen megcáfolhatják, elavulttá vagy egyenesen kínossá tehetik.
Az olvasó számára örvendetes és izgalmas, Európa jövőjére nézve viszont szomorú és kétségbe ejtő, hogy végigolvasva az írásokat nagyjából a fenti lehetséges veszélyek ellenkezőjét tapasztalhatjuk: Kolakowska szövegei – a könyvismertetések kedvelt fordulatával élve – „mit sem veszítettek aktualitásukból”.
Ez utóbbi mondat egyébként szerepel Hörcher Ferenc elsőrangú utószavában is, aminek hasznos útbaigazításai segítenek elhelyezni a szerző személyét és művét a politológiai-filozófiai gondolkodás spektrumában. Ez utóbbi azért sem könnyű feladat, mert Kolakowska gondolkodásában – Hörcher szerint – „a zsidó identitás explicit módon meghatározó”, nézőpontja pedig a „libertariánus felhangokkal kísért liberális-konzervatív pozíció”. A mindehhez társuló racionalista szkepszis bázisáról támadja vehemensen a nyugati főáramú diskurzus kulcsfogalmait. Idegenkedik az ideológiai kalodáktól, szemben áll a 68-as mentalitással, és fittyet hány a posztmodern véleményterrorra. Ritka tünemény: szabad ember – tenném hozzá.
A többnyire a napi zsurnalizmus és az időtállónak szánt szakcikk közti izgalmas senki földjét bejáró írásokban a tudományhoz üdítően kevés a szakapparátus, az újságírásban megszokottnál viszont jóval mélyebb gondolatok fogalmazódnak meg. Gyűjteményes jellegéből adódóan a kötetben viszonylag sok az átfedés, gyakoriak az (ön)ismétlések, ám ezek mégsem válnak zavaróvá, inkább Kolakowska gondolati szigorát és erkölcsi következetességét húzzák alá.
Megkérdőjelezett alapmítoszok
A szerteágazó tematikájú szövegekben a szerző – az írások tartalmától részben függetlenül – nem kevesebbre tesz kísérletet, mint az európai jövő szempontjából kulcsfontosságú problémák elbeszéléséhez szükséges, ám az elmúlt évtizedekben a politikai korrektség ideológiája által gúzsba kötött közbeszéd birtokba vételére a józan ész nevében. Teszi mindezt úgy, hogy közben folyamatosan megkérdőjelezi a posztmodern liberális demokráciák konszenzuális alapmítoszait (az egyéni szabadság korlátlan kiterjesztése, egalitáriánizmus, univerzalizmus, anti-elitizmus, parttalan tolerancia, multikulturalizmus, politikai korrektség, értékrelativizmus, utópizmus, a szexuális és más kisebbségek pozitív diszkriminációja, stb.) Ebben a törekvésében Kolakowska egyébként olyan, a fősodratú gondolkodásból jórészt kiszorított, „nemkívánatos” szerzők társaságában találhatja magát, mint Roger Scruton, Alain Benoist, Jean Sevillia, Tomislav Sunic, Oriana Fallacci, Gabrielle Kuby, Udo Ulfkotte, Thilo Sarrazzin, vagy éppen Molnár Tamás, Pokol Béla, Bogár László, akik – sok egyéb mellett – az absztrakt eszmék józan ésszel szembeni előnyben részesítése, a politikai korrektség és/vagy a multikulturalizmus ellen hadakoznak.
Mindjárt az első, „Imagine – A politikai korrektség szellemi forrásai” című írás megadja az alaphangot a kötethez. A John Lennon dalában felvázolt utópista víziót megvalósítani próbáló 68-as nemzedék legfőbb fegyvere, a politikai korrektség Kolakowska szerint egyszerűen „elvont és értelmetlen”. „Nincsenek buták, csak másképp bölcsek” – írja nem kevés iróniával a szerző, majd így folytatja: „mindenkinek joga van a felsőfokú tanulmányokhoz, különösen akkor, ha írástudatlan és szellemileg elmaradott. Ha pedig még ráadásul fekete leszbikus nő, akkor katedrát érdemel.” (…) „Minden gyereknek tisztelet jár az iskolában (de a tanárnak nem)”. (…) „Minden illegális bevándorlónak azonnal adni kell iratokat, állampolgárságot, meg kell adni nekik a szót, megilleti őket a jog, hogy a nyilvánosság előtt fejezzék ki az őket befogadó ország iránt érzett gyűlöletüket.” (…) „Mindenkit egy bizonyos szexuális, társadalmi, vallási, etnikai csoporthoz való tartozása határoz meg, minden ilyen csoportnak joga van kiváltságokat követelni az államtól, ha kisebbségi”.
Már ezek önmagukban kemény, súlyos, tabusértő és szellemi verőlegényeket mozgósító szavak, ám Kolakowska nem éri be ennyivel.
Nyíltan kimondja, hogy a király meztelen, a tolerancia csak a „helyesen gondolkodókat” illeti meg, a multikulturalizmus csak a nyugatellenes kultúrákat szolgálja, a miénket viszont meg kell bélyegeznie,
hogy sok szó esik az egyéni jogokról, de soha nincs szó a kötelességekről, és hogy a liberális gondolkodás történelmietlen és absztrakt felfogást vall az emberi természetről. Finoman utal a francia liberálisok azon képmutatására, hogy miközben nagy hangon tiltakoznak az elitizmus ellen, suttyomban – látván mi történik a politikailag korrekt közoktatásban – magániskolákba járatják gyerekeiket. (16-21.p.)
Kolakowska megsemmisítő definíciója szerint „a politikai korrektség baloldali, egalitárius és antielitista ideológia, amely ellenségesen tekint a nyugati kultúrára és szabadságra, dogmatikus és intoleráns, bár toleranciát hirdet, totalitárius – alá akarja rendelni követelményeinek a gondolkodást az élet minden területén, absztrakt elveken alapul, amelyek a józan ész fölé kerekednek.” (29-30.p.) Képviselői „végül minden mértéket elvesztettek, és mindent felölelő ideológiákat kreáltak az ideáljaikból, és nyitás helyett egye inkább bezárkóznak, nem tágul, hanem szűkül a világuk, nem lehetőségeket teremtenek, hanem tiltanak és kizárnak. Bezárkózva a szélsőséges dogmatizmusukba a nyitás, a pluralizmus és a sokféleség nevében ugyanúgy verik szét az oktatást és a bölcsészetet, mint a társadalmat.”
A politikai korrektség ipara
Kolakowska úgy látja, hogy „a politikai korrektség ipara sokak számára – különösen az egyetemi életben – egyszerűen megélhetési forrás: biztosít számukra kiváltságokat, presztízst és egyetemi katedrát minden tudás és kvalifikáció nélkül, vagy diplomát anélkül, hogy bármiféle szellemi erőfeszítésre kényszerülnének. (…) „a pozíciók megtartására, és új állások megszerzésére megy ki a játék”. (38. és 35.p.) Az oktatás „nem tanít semmiféle tényeket és nem olt bele a diákokba semmiféle értékeket”, (…) nincsenek és nem is lehetnek közös kultúrák, értékek és hagyományok, melyekre építve fejlődhetne a társadalom.
Csak gyűlölet és üresség van.”
(36-37.p.) A kötet ötödik és hatodik írása (79-100.p.) további részletes kritikákat fogalmaz meg a politikai korrektség ideológiai zsákutcájával kapcsolatban.
Azért idéztem ilyen, egy recenzió keretében talán szokatlan hosszúságban a könyvből, hogy érzékeltessem a leendő olvasóval, bátor szókimondásával és markáns, megalkuvásmentes megfogalmazásaival mennyire elüt ez a hang a ma közkézen forgó és a véleménykórust vezénylő szerzők és szövegek túlnyomó többségétől.
Kolakowska további erénye, hogy nem ismer kikezdhetetlen és bírálhatatlan tekintélyeket, afféle „szent teheneket”, így aztán Noam Chomsky, Adam Michnik, Zygmunt Bauman vagy Edward Said – mindannyian a jelenkor „mainstream” gondolkodásának emblematikus figurái – komoly, alapos, szenvedélyes, olykor egyenesen megsemmisítő bírálatban részesülnek nála.
A dolgokon való átlátás tudománya
A további írások is számos, az uralkodó közbeszéd számára kínos kérdést vetnek fel. A gondoskodó baloldal mítoszát leleplező cikk például a kirekesztettek felelősségét saját kirekesztettségükben (65.p.), a Párizs környéki zavargásokról szóló szöveg a karhatalmi szervek elbizonytalanítását és a – stigmatizálást elkerülni kívánó közbeszéd okán – az arabokról, barbárságról, bűnözőkről, köztörvényes cselekedetekről szóló beszéd tilalmának problémáját feszegeti (74.p.) Kolakowska 2005-ben nyíltan leírja, hogy „tudható volt, egyszer majd fizetni kell a közönnyel, izolációval, és átgondolatlan bevándorlási politikával együtt járó engedékenység évtizedeiért.” (75.p.) És ezzel mintegy meg is érkeztünk a jelenbe….
A kötet középső részének írásai (133-195 p.) a mindinkább béna kacsaként vergődő Európai Unió nehézségeit, így például a multikulturalizmus és a bevándorlás kérdésében „az akarat és az erkölcsi erő hiányának” (170.p.) logikus és tragikus következményeit mutatják be Európa jövőjére nézve. A kötet következő három, elméleti jellegű cikke – köztük az egész könyv egyik legbravúrosabb szövege, a „Lehetséges-e posztmodern vallás?” című –
olyan „idejétmúlt” fogalmak körüljárására vállalkozik, mint a hűség, a tisztesség vagy a becsület.
Ezt egy lengyelországi tömegkultúra-magaskultúra vitához fűzött ütős állásfoglalás, illetve a szekularizáció fogalmát és mibenlétét újszerűen és frappánsan értelmező és azt egyben kitágító írás követi, ez utóbbi zárja a válogatást. A kötet utószavában Hörcher Ferenc a szerző kapcsán „a dolgok átlátásáról, és a dolgokon való átlátás tudományáról” beszél, és ennek a frappáns megfogalmazásnak a szerző itteni teljesítménye alapján tökéletesen megfelel.
Kolakowska könyve – annak hazai megjelentetése – az egyre nyilvánvalóbban önmaga paródiájába fordult, az egyre abszurdabb „jogokat” vizionáló, PC-dogmatizmussá merevedett liberalizmussal szemben a valóban szabad gondolkodás létező alternatívájáról szóló örvendetes híradás.