Történelemszemlélő / Egy lehetőségről a lehetetlen határán
Antal Attila (szerk.): A civilek hatalma, A politikai tér visszafoglalása
Ferenczi Borbála*
Amikor 2016. novemberében megjelent A civilek hatalma kötet, túl voltunk már jó néhány tüntetésen, civil megmozduláson, azok elhalásán és ellehetetlenítésén. Remek kiadói időzítés, tálcán kínált lehetőség arra, hogy a könyv kapcsán minél többen megpróbálkozzanak értelmesen hangot adni véleményüknek a civil szerepvállalás hazai lehetőségeiről vagy ürügyül használva azt, bebetonozzák állásaikat abban a politikai vallásháborúban, ami baloldali és jobboldali emberek között zajlik. Ez utóbbi viselkedésnek legalább akkora hagyománya és bejáratot rutinja lett, mint amekkora hiány mutatkozik az elsőből!
Én a magam 35 évével azért vettem kezembe a könyvet, mert kíváncsi voltam, hogy a téma kapcsán milyen kérdéseket tesznek fel a velem egykorúak vagy fiatalabbak. A kötet 14 szerzője közül ugyanis 9-en fiatalok vagy legalábbis fiatalabbak (70-es, 80-as, 90-es születésűek), mint a 80-as évek rendszerváltó nemzedéke. Örültem neki: idős mesterek, vén rókák mellett és helyett végre mások (is)!
A fiatalok viszonylag magas aránya a szerzők között tudatos döntés eredménye. A kötet összeállítói nem kívántak vakon elmenni amellett, hogy az elmúlt években színre lépett egy olyan, főként fiatalokból álló tömeg, akik nem kijavítani és folytatni akarják a 2010 előtti rendszert, hanem újrakezdeni és újraépíteni a demokratizálást. Így a rendelkezésükre álló keretek között – viták és szerzői közösség szervezése – párbeszéd-kísérlettel próbálkoztak a belépő új nemzedék és a korábbi politizáló nemzedékek között. Ugyan a kötet szerkesztését a harmincas évei derekán járó Antal Attila jegyzi, mégis jól érezhető a könyvön Ágh Attila hatása, aki a megjelenés óta már több fórumon is beszélt a „rendszerváltás politikai árváiról”. Ágh szerint
nyilvánvaló a generációs szakadék az idősebb, rendszerváltó nemzedék és a 35 év alattiak között.
Az előbbiek kénytelenek szembesülni azzal, hogy az általuk mindenhatónak gondolt liberalizmusból bűnbak lett – hiszen nem tudott hatékonyan mit kezdeni a nacionalizmussal, az antiszemitizmussal, majd a rendszerváltásban rejlő lehetőségekkel –, hogy az „ellenzéki lét” gyakorlata nem vezetett élhető össztársadalmi berendezkedéshez, mégis képtelenek az önkritikára, siratják magukat és a képviseleti demokráciát.
Közben a fiataloknak szembe kell nézniük a 30-40%-os európai munkanélküliséggel, a globális válság következményeivel, nem csoda hát, ha egyre kevésbé akaródzik nekik belépni a felnőtt társadalomba. Lehet őket „digitális bennszülötteknek” vagy éppen prekariátusoknak nevezni, egy biztos, jól érezhetően jelen vannak a tüntetéseken, a civil megmozdulásokon, és jól érezhetően változást akarnak. A közelmúlt történései közül elég, ha a CEU melletti demonstrációkra vagy a Momentum fellépésre gondolunk. Felfelé törekszenek, és vannak köztük olyanok, akik politizálni akarnak, akik számára nem tűnik erkölcsi fertőnek civilként belépni a politikai térbe! Ebből a generációból, ebből a „tömegből” került ki a szerzők kétharmada, ami kétségkívül erénye a kötetnek.
A kiadását támogató Progress Alapítványnak a Vaclav Haveltől idézett Civilek hatalma projekttel a fiatal és idősebb generációk közötti hídépítés mellett célja volt még, hogy „komplex látleletet” adjon a politikai tér újradefiniálására és visszaszerzésére tett civil kísérletek jelenlegi helyzetéről, elsősorban a hazai helyzetre fókuszálva. Ehhez interdiszciplináris kereteket, ahogy a szerkesztők írják, „tarka módszertant” választottak, ami nemcsak kézenfekvő a téma vizsgálatához, de mind szemléletmódjában, mind elnevezésében kapcsolódást feltételez a 2013-ban megjelent Tarka ellenállás, Kézikönyv rebelliseknek és békéseknek című könyvhöz.
Ahogy ez a közelmúlt társadalmi mozgalmait vizsgáló köteteknél általában lenni szokott,
az írások egy része gyakran már a kiadás pillanatában „idejemúlt”, hiszen a folyamatos változások, a valóság felülírja azokat.
Ez igaz A civilek hatalmára is. Ami biztos és érvényes állítása a kötetnek, az maga a „látlelet”. Ennek alapján pedig krónikus betegségektől szenvedő magyar társadalomról beszélhetünk. A társadalmi és közpolitikai válság kétségkívül elszomorító képe azonban csak tünete a liberalizmus válságának, ami – fogalmazott Csepeli György A liberális újratervezés című idei cikkében a Mozgó Világban – „(…) utolérte a liberális elvek szerint berendezett demokráciákat, amelyek a globális problémák okozta lokális problémáikkal láthatóan nem tudnak mit kezdeni.”
A kötet a látlelet közreadása és a diagnózis felállítása mellett ugyan megpróbálkozik egyfajta „gyógyulási” alternatíva felkínálásával – „(…) versenyképes kreatív civil társadalommal, életképes- erőteljes mozgalmi szektorral és a társadalom követeléseire érzékeny kormányzati politikával, erőteljes mobilitással-mozgással a civil társadalom, a társadalmi közép és a nagypolitikai szintjei között” (38.o.) – de kérdés, hogy ez mit jelent és jelentenek-e egyáltalán valamit a protestálók számára?
Az így megfogalmazott és ehhez hasonló állítások vajon nem többek-e mantrázásnál, közhelyeknél, amiket lassan magunk mögött kéne hagynunk? Meg kell jegyeznem, hogy fenti idézet ugyanattól az Ágh Attilától származik, aki pontosan tudja, de legalábbis nyilatkozataiban egyértelműen megfogalmazza, hogy az efféle, „nesze semmi, fogd meg jól megállításokkal” már aligha lehet megfogni a frusztrált többséget és a politikai térbe újonnan belépőket.
Ha a kötetbe válogatott szerzők témaválasztásait vesszük górcső alá, látjuk, hogy az átfogóbb megközelítésű, a könyv szerkezetében keret szerepet betöltő írásokat a „nagy öregek” adják (pl: a már sokat emlegetett Ágh Attila vitaindító irata, Bíró Endre jogi szabályozások változását bemutató írása, vagy Kuti Éva trendvizsgálata a civil szektor fejlődéséről), míg egyes részjelenségek bemutatásával a fiatalabbak próbálkoztak. Bennem ez utóbbi írások némelyikét olvasva felmerült a kérdés: biztos, hogy minden közzétett szöveg megérett a publikálásra? Valóban olyan fajsúlyú probléma az önkényes lakásfoglalók helyzete, hogy azt a hétköznapi ellenállás egy formájaként bemutatva (ezzel a megközelítéssel próbálkozott Tóth Fruzsina) ebben a kötetben kell megjelentetni? Vagy a Kerényi Szabina által bemutatott mozgalmi ciklusok – az írás és következtetései is sokban emlékeztetnek Gerő Márton 2013-as El kéne foglalni valamit című írására – tárgyalásán esetleg nem lehetett volna húzni kicsit?
Kissé kidolgozatlannak, de így is értékesnek és igen hasznosnak tartom Lehotai Orsolya írását, aki a genderellenes hazai diskurzusokat vizsgálva olyan példákat hoz a populista gyakorlat és kommunikáció illusztrálására, ami ismerős lehet mindenkinek az önkényuralmi, diktatórikus rendszerek repertoárjából:
„A menekülthullámmal kialakult kormányzati kommunikáció egyfajta új „természeti állapotot” vázol fel, amiben a menekültek ösztöneiket kontrollálni nem képes „barbárokként” vannak leírva,
így az európaiság eszménye a kultúra hordozója, az ösztöneit kordában tartó, a nőket megvédő férfi képében jelenik meg. (…) belépett az Európa „kapujaként” védőőr szerepet felvevő Kelet- Közép Európa, ami „megvédi” a hanyatló Nyugatot. Ennek fontos pillére a szexualitással kapcsolatos gyakorlatok megjelenése, ugyanis e diskurzusok szerint a nemzet megmaradásának záloga a szaporodás, aminek rendezett etnoszexuális keretek között kell normatív módon megtörténnie.” (230).
Az értékes tanulmányok közé tartozik a szerkesztő, Antal Attila írása, ami akár hitvallásként is olvasható a civilek társadalomban betöltendő szerepéről és a közjóról. A patetikusnak tűnő témaválasztás ellenére egy cseppet sem érzelgős vagy terjengős szövegről van szó! A szerzőt dicséri, a gondos szövegépítkezés, amibe jól belesimul az elméleti háttér. Azok pedig, akik nyomon követik Antal Attila honlapját – érdemes! – és működését, ebben az írásban megtalálhatják már az átmeneti állapot fenntartásában érdekeltek szerepét és működését vizsgáló írásának csíráit is.
A civilek hatalmának elvitathatatlan erénye, hogy egyértelművé teszi: civil szerepvállalás és a politikai részvétel nem egymást kizáró fogalmak! Az írásokat olvasva le kell számolnunk azzal az éthosszal, hogy a civilek szerepe „tiszta”, politikamentes, hogy a politika úri huncutság. „A társadalmi mozgalmak változást akarnak, ezért eleve egy politikai térbe lépnek be és abban tevékenykednek. (…) A társadalmi mozgalmak tehát úgy civilek, hogy már elindultak a politika felé, mivel a civil társadalom felháborodását kifejezve és annak tömeges támogatására számítva szerepet keresnek a politikában. Ezért aztán, mint „dinamikus” aktorok jogosan különböztethetőek meg az intézményesült civil társadalom „statikus” formáitól.” (35.)
Fontos ez a megállapítás és különbségtétel, hiszen civil szervezet és társadalmi mozgalom szerepe és funkciója összemosódott a közvéleményben. A politikában és a demokráciában is csalódott, kellően frusztrált magyar fejekben teljes a káosz, ha civil szerepvállalásról és civil szervezetekről van szó. Ezt nyilván nem volt nehéz elérni álcivilekről, ügynökökről szóló hírekkel, a Brüsszel és Sorossal szembeni nemzetvédő küzdelem kimerevített háttérképével, valamint az olyan újságírói bravúrokkal, mint bércivil, házicivil stb. Ezt a működést hívjuk populizmusnak, amiről szintén sokszor esik szó az írásokban.
Aki ezt a kötetet megveszi, kap egy kis segítséget a tisztá(bba)nlátáshoz. Felvázolnak neki egy lehetőséget a lehetetlen határán, de
a hogyan csináljuk, mi mellett köteleződjünk el kérdésére csak részleges válaszokat kap.
Pedig a protestáló polgártársaknak és nekünk, fiataloknak nemcsak azzal kéne számot vetnünk, hogy mi ellen, hanem azzal is, hogy mi mellett tudunk elköteleződni! Legyen szó bármilyen szervezeti formáról, ha annak alapja csupán az ellenállás, a permanens akciózás, az nem tud tartósan meggyökerezni és képtelen lesz új demokratikus formák felépítésére. A tanulmányok olvasása és a körülöttünk zajló események értelmezése kapcsán kérdés, hogy azok, akik 2010 óta és jelenleg is részt vesznek a társadalmi mozgalmakban, tüntetéseken, vajon képesek lesznek-e politikussá válni, valami mellett elköteleződni, vagy csak jól odamondogattak, buliztak egyet a szónoklatok után, „hogy aztán az energiájuk szanaszét folyjon el”.
* A szerző szociológus