Történelemszemlélő / Mozgásban a Posta
Hídvégi János – Négyesi Pál: A triciklivel kezdődött
Frisnyák Zsuzsa*
„A budapesti postaigazgatóság érdekes kísérletet fog tenni: postaszolgálatba fogja a villamos, benzin és egyéb motorokkal ellátott kocsikat, aminőknek láttára még a fővárosi ember is megállott és bámészkodott. A postaigazgatóság már rendelt is ilyen kocsit s néhány nap óta a főváros egyes részeiben ilyen önmozgó kocsival gyűjtik a leveleket” – tudósította olvasóit 1897 áprilisában a Pesti Napló. A kísérleti járművekkel szerzett tapasztalatok alapján, 1900 őszén a levelek összegyűjtésére Budapest belvárosában gépjárműveket állítottak forgalomba. Így kezdődött a Magyar Posta motoros járműveinek máig is tartó sztorija, amelyről a közelmúltban jelent meg Hídvégi János és Négyesi Pál könyve. A kötet szerkesztője a Postamúzeum igazgatója, Kisfaludy Júlia volt.
A triciklivel kezdődött c. munkának két erőssége van: a témaválasztása és a jó szemmel kiválogatott illusztrációi. A 270, túlnyomó többségében a Postamúzeumból származó fénykép már szinte önmagában tudja érzékeltetni a Csonka János triciklijétől a Govecs villamos meghajtású motorkerékpárokig húzódó történet lényegét. A kizárólag a képnézegetés élvezetét választó olvasók azonban lemaradnak a fordulatos sztori apró – időnként humoros – részleteiről. Például arról, hogy az első triciklik induláskor gyakran felágaskodtak, a vezető pedig hátraesett. Vagy például arról a történetről, hogy 1905-ben 26 km/órás átlagsebességgel egy kétezer kilométeres próbaúton bizonyított Csonka János postaautója. A 78 órás menetidővel járó utazás gyötrelmeit ma már alig-alig tudjuk elképzelni. Olvasmányos az első világháború előtti személyszállító postaautóbuszok története. Ki gondolta volna, hogy az első ilyen autóbuszjárat 1910-ben Károlyváros és Plitvice között nyílt meg – vélhetően a természetrajongó turisták nagy örömére. Személyesen is meglepett, hogy az 1930-as években a magánvállalkozók autóbuszjáratai is szállíthattak postát, illetve hogy 1926–1963 között a posta elektromos automobilokat is üzemben tartott. Ez utóbbiak különösen hasznosnak bizonyultak a második világháború éveiben, mert a hadsereg nem tartott rájuk igényt, illetve az üzemanyag-korlátozás sem érintette őket. Az 1950-es évek viszonyait plasztikusan érzékelteti, hogy a posta a Belügyminisztériumtól kapott rabszállító gépkocsikat állít be hírlapszállításra. Tetszett a Központi Járműtelep megtervezésének és kivitelezésének sztorija: az emeletes garázs, és az automatizált kocsimosó a végiggondolt, az apró részletekre is odafigyelő, igényes mérnöki tervezőmunka bizonyítéka.
A négy fejezetből álló könyv szerkezeti tagolása nem kifogástalan. Az első két, a második világháború előtti időszakkal foglalkozó fejezet belső felosztása nem tűnik logikusnak, ugyanazon adatok újból és újból felbukkannak. Úgy vélem, hogy az ismétlődést a járművek funkciója (levélgyűjtő, csomagszállító, postaközvetítő, stb.) szerinti merev tárgyalásmód okozza. Ez eredményezi például azt is, hogy az első világháború következményeit (1914–1938) tárgyaló alfejezet a postabuszok 1910-es évek eleji kibontakozásával folytatódik. A funkcionális, járműtípusról járműtípusig haladó tárgyalásmód már nem jellemzi a könyv harmadik, 1945–1989 közötti fejezetét. A szocialista Magyarország postaszállításairól írt fejezet előzmények nélküli, igazi újdonság a hazai szakirodalomban. A fejezet írója, Négyesi Pál a postai járművek korabeli históriáját igyekszik nagyobb összefüggésekben is bemutatni. Hasonlóképpen egyedi a rendszerváltás utáni évtizedeket összefoglaló negyedik fejezet a villamos hajtás újbóli megjelenéséről, a gázüzemű járművekkel való kísérletekről, és a vasúti postaszállítás százötven éves gyakorlatának eltűnéséről. A kötet értékességét a nehezen hozzáférhető adatokból összeállított statisztikai táblázatok sora növeli.
Aktív Szerző könyvkiadási program az Ad Librumnál
A postai szolgáltatások motorizációjának évszázados története mögött búvópatakként ott lapul egy nagyobb, időről-időre – utalások apró sorozatában – felbukkanó, de meg nem írt sztori. Ez a történet a Magyar Postának a hazai polgárosodásban betöltött szerepéről, a 20. századi modernizáció megkésettségéről és ellentmondásairól, a közúti motorizációt mesterségesen korlátozó közlekedéspolitikáról szól. Egy ilyen távolabbi nézőpontból Csonka János triciklijének korai rendszeresítése bizonyíték a 20. század elejének innovációra fogékony, nyitott társadalmi közéletére. Hasonlóképpen beszédes, hogy az 1960-as évek elején a szállítóeszközök hiányát postások egyedi készítésű járműveivel próbálták enyhíteni, ami mutatja a postai infrastruktúra fejlesztésének elhanyagolását. Az 1950-es években a postai gépjárművezetőket a kíméletes járműhasználatra a represszió növelésével igyekeztek rászorítani, míg ugyanezt egykor, az 1910-es években még növekvő anyagi juttatással ösztönözték.
Mindent egybevetve egy látványosan kivitelezett, adatokban gazdag, értékes alkotással bővült a hazai kultúra.
Maróti Könyvkereskedés és Könyvkiadó Kft.
* A szerző közlekedéstörténész, a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa.