Történelemszemlélő / Puliszka hagymával
Miskolczy Ambrus: A Vasgárda (1927-1937) – Antiszemitizmus, mitológia, vallás
Peragovics Ferenc*
Sötét lyuk volt nekem a Vasgárda, nem tudtam róla szinte semmit. Történelemkönyveink esetleg a karizmatikus Kapitányról hozzák az ismert fotót, amint népviseletben pózol valamilyen rendezvényen. Nem volt ősromán, de a fajiságot annyira nem is erőltette; apja bukovinai lengyel, anyja német. Külseje a hollywoodi sztáré. Magas, jóképű – munte de om, azaz „hegyember”, ahogy a román mondja. „Ő volt a legjobb kiállású fasiszta vezér” – szögezi le a szerző. Ez is valami. Kellett is a külcsín, mert a belbecs és az eszme szerénynek mondható. „Puliszka hagymával” – a román parasztság hagyományos eledele jut az ember eszébe a Szent Mihály Arkangyal Légió mozgalmának ideológiai kifinomultságáról, cizelláltságáról. Demagógia a köbön brutális agresszivitással. Nem csak román sajátosság, hogy a vezetők rendkívüli hőfokon átélik a csöpp gondolatiságot,
emberfeletti erővel jelenítik meg a nagy semmit, ami felröpíti az ortodoxiában nevelődött, extatikus élményre mindig nyitott híveket.
Corneliu Zelea Codreanu rossz szónok volt, szentenciákat gyártott, brosúrákat írt, leginkább délceg megjelenésével hatott. A megváltó reinkarnációját látták a latinitás keleti ágának Hallgatagjában (Írhatnék Tacitust is, de az túl hízelgő lenne). Hátborzongató miszticizmus és babonaság az állatias körülmények között vergődő román parasztnak. (Az utolsó nagy, véres európai parasztfelkelés alig több mint 20 évvel a legionárius mozgalom zászlóbontása előtt zajlott Romániában!)
Miért burjánzott a szélsőjobboldaliság ebben az országban? Győztes 1918-ban, senki nem nyert annyit szimplán területi értelemben, mint ők! Vagy éppen túlnyerték magukat? A megtűrt, koszos kis játékos az asztaltól elképesztő nyereménnyel állt fel és nem tudja, mit kezdjen vele! Parvenü állam, amely nem rendelkezik semmi rutinnal az összeharácsolt területek egységesítésében. „Talán egyetlen európai ország sem formált ilyen változatos kultúrmorfológiai képletet.” – írja Miskolczy joggal. A korszellemen kívül a „győzelmi pánik” generálhatta a románista jobboldali mozgalmakat az 1920-as években.
A legfőbb mondanivaló az antiszemitizmus. Sok olvasmányélményem nincs róla, de bizonyára az ortodox zsidóellenesség a nyugati egyházénál is erősebb. A vallási előítéletesség mellett szociális irigység, a román államra veszélyt jelentő orosz kommunizmus azonosítása a zsidósággal és egyebek játszhattak szerepet kialakulásában, a séma mindenütt azonos. A békeszerződésben Románia vállalta a területén élő zsidók emancipációját – amire Codreanu állítólag sírásban tört ki.
Miskolczy Ambrus az antiszemitizmus gyökereiről így ír:
„Nem kétséges, melegágyuk a diáknyomor volt, ami részben a diáklétszám gyors emelkedésével függött össze. 1918 előtt 5 ezer körül mozgott a diákok létszáma, 1935/36-ban 38 ezer fölött. […] Viszont az egyetemek még nem készültek fel a nagy tömegek befogadására, rosszak voltak a diákotthonok, kevés volt a laboratórium, és mindaz, ami az orvostanhallgatók felkészítéséhez kellett. A nyomornak ugyanakkor kontrasztív jellege volt. Kétségtelen, a városi zsidók előnyben voltak a vidéki románokkal szemben, ahogy a városiak a falusiakkal. Az érem másik oldala, az ókirályságban a zsidók nem telepedhettek meg falun. A korábban magyarországi területeken a zsidóság az urbanizáció egyik hordozója volt, anyanyelve pedig magyar, ami még külön irritálta az antiszemitákat, és nem csak őket. Amikor 1923-ban az oktatásügyi miniszter Constantin Angelescu az erdélyi zsidóknak – a divide et impera szellemében – magyar iskolák helyett zsidókat ajánlott, és ekkor a zsidóhitű magyarok Szent István és Szent László országa mellett tettek hitet, Iorga keserűen tette fel a kérdést, hogy az óromániai zsidók miért nem tanúsítanak ilyen odaadást Romániával szemben. Azt persze nem tette hozzá, hogy miért és miként maradt el az emancipáció, és helyette periodikus zsidóüldözésekre került sor. Viszont kétségtelen, a numerus clausus követelését mint középkori babonát ítélte el. Azt is csak undorral vehette tudomásul, ahogy kolozsvári román diákok zsidó hullákat követeltek, ürügyként hozva fel azt, hogy a zsidók csak keresztény tetemeken hajlandók kórbonctani gyakorlatra, és úgy tettek, mintha emiatt törtek volna fel az indulataik, olyannyira, hogy a zavargások miatt az egyetemi évet is törölni kellett. (Egyébként 1922-ben a 136 végzős kolozsvári orvostanhallgatóból 64 volt csak román.)” (27. old.)
Az 1920-as évek eleji diáklázadások teremtik meg azt a hangulatot, ami a Légió alapításához vezet. Az arkangyal nevét egy a văcărești börtöntemplom ikonosztázán található Szent Mihály ikonról vették fel. A Kapitány szerint ettől kezdve szerette a szentek ábrázolásait, addig feléjük se nézett. Összeesküvők és merénylők árasztották el a világháború után nehezen magához térő Európát, Románia sem képezett kivételt. Az áldozatok jobbára zsidók, néha elkövetők, ami tovább pörgeti az antiszemita spirált. Pl. 1920-ban zsidó anarchisták gyilkoltak, ezzel kapcsolatban idézi Miskolczy a moszkvai főrabbit, aki állítólag a „zsidó forradalmiságról” úgy nyilatkozott, hogy „a Trockijok csinálják a forradalmat, és a Bronsteinek isszák meg a levét”. Szellemes.
Aztán a mozgalom kamaszkorába lép: magukra öltik a díszes népviseletet, Codreanu, ha éppen szabadlábon van, a hegyekbe jár találkozni Istennel, szaporodnak az úgynevezett kereszttestvériségek, futószalagon zajlanak a gyilkosságok, amik után a bűnösök nyílt perekben dicsőülnek meg. (A kereszttestériség rituáléja során az életre-halálra szövetkezők karjukba kereszt alakú sebet vágtak és ittak egymás véréből. Az egyház tiltotta, később legalizálódott a pogánykodás. Lásd Hitlerék misztikus „vérzászló” hagyományát, aminek során a Führer a sörpuccsban elesettek vérét felszívó zászló sarkát egybefogta az avatandó új zászlókkal.)
„A legionáriusoknak egyenruhájuk is volt, mint a testőröknek és általában a fasisztáknak. Codreanu a zöld inget választotta, amelyet hamar betiltottak a hatóságok. Viszont a „fészekfőnök könyvecskéjében” előírta, hogy minden legionáriusnak legyen otthon ilyen inge, amelyet egyébként bőrövvel és harántszíjjal kell viselni, természetesen csak ünnepi alkalmakkor, vagy ha vendéget kell megtisztelni. Ez a tavasz szimbóluma – írta, de aztán, mint egyik bizalmasának vallotta: a zöld ing „a véráldozat inge”. A halál inge – mondta az egyik harcos. A szólásnak történeti gyökerei vannak. Amikor 1821-ben Tudor Vladimirescu meghirdette a nemzeti felkelést, akkor kiáltványában azt vallotta, hogy a halál ingébe öltözött. Meg is ölték görög szövetségesei, akik ellen fordult, hogy mentse, ami menthető. De a zöld színnek más magyarázatát is adta Codreanu, amikor arról beszélt, hogy „a zöld ingek a természetet jelképezik, az életet, az ősi földet, amelyet jobban fenyegetnek, mint bármikor”. A zöld szín Dáciát jelképezi, annál is inkább, mert a 19. század második felének nyelvész-irodalmár polihisztora, B. P. Hasdeu szerint a népdalokban oly gyakran felhangzó „zöld levél” is annak bizonyítéka, hogy a – romanizált – dák őslakók a népvándorlás viharai elől visszavonultak a hegyekbe…” (66. old.)
Codreanu karizmája működött: vallásos életmódja hitelesítette, mert böjtölt, imádkozott, dacosan hallgatott, ami a „nagy balkáni fecsegés világában” bölcs ellenerőnek hatott. Párosulva szervezői adottságokkal prosperáló mozgalmat lehetett rá építeni. Kiemelkedni látszott a bürokratikus korrupcióval megvert, Caragiale színműveiből jól ismert politikai mezőnyből, amibe, nem véletlenül, egy Erdélyben szocializálódott politikus nem tudott csak beilleszkedni, Maniu Gyula. „Eltévesztette az országot” – idézi Miskolczy.
Megvalósítható társadalmi-gazdasági eszménye, kidolgozott programja a gárdának nem létezett. Látványos akciókat szerveztek, a vezér alvezéreivel fehér lovon, lenyűgöző díszletek között vonult, menetelt az országban keresztül-kasul a – szerinte – zsidók tulajdonában lévő román havasokon át, vasgárdista erkölcsökre alapozott munkatáborokat állítottak fel, amelyekről olvasva óhatatlanul a Ceausescu-korszak etnicista kommunista morálja jut az ember eszébe. A rettegő politikusokat pedig büntetik. Halállal, mint Duca miniszterelnököt, akinek gyilkosait mártírként ünneplik, hármuk nevének kezdőszótagjaiból új nevet fabrikálnak – Ni-ca-dor. Büntetést érdemelt az áruló Stelescu is, akit tíztagú halálosztag – a decemvirek – gyilkolnak meg bestiális kegyetlenséggel kórházi ágyán. Morbid halálkultusz jegyében ünneplik a spanyol polgárháborúban elesett vasgárdista önkénteseket.
A harmincas évek végén megkerülhetetlen politikai erőként tartják számon Codreanu mozgalmát udvari körökben is. Károly király kompromisszumot ajánl a zöldingeseknek, itt azonban Miskolczy Ambrus elemzése véget ér. A Vasgárda kormányzati tényezővé vált, Codreanut meggyilkolták, kitört a háború és még a megszokottnál is több vér folyt a románizmus patologikus eszméjétől ájult balkáni országban.
* A szerző történész, jelen írás a blogján korábban megjelent szöveg szerkesztett, bővített változata.
Ha máskor is szeretne hasonló értékelést olvasni, iratkozzon fel Könyv Guru hírlevelére!