3+1 tipp, hogy miként kezdjük a memoárunkat
Az első nehéz döntést akkor hozzuk meg, amikor elhatározzuk, hogy megírjuk a visszaemlékezésünket. Az előkészületek elvégzése (egyebek mellett a memoárunk idővonalának összeállítása, valamint a vázlat és a „cselekmény” összerendezése) után aztán jön az újabb kihívás: mivel indítsuk a történetünket? Vajon a sokféle lehetőség közül melyiket válasszuk, melyik ragadja majd meg jobban az olvasót? Könyv Guru ezúttal a memoárunk elkezdéséhez ad ötleteket, megfontolandó szempontokat.
1. Kezdjük a drámai fordulóponttal!
Vagy az életünknek egy izgalmas, tragikus, netán humoros, de mindenképpen fontos pillanatával. Ez lehet egy váratlanul kiderülő súlyos betegség, egy kényszerű pályaválasztás, egy súlyos szerelmi csalódás, egy lelki megvilágosodás, netán egy utazás, amit az életközepi válságunk idején határoztunk el.
Miért? Mert a memoárra is igaz, ami egy regényre, hogy tudniillik érdemes rögtön „torkon ragadni” az olvasót. Utóbbiak ugyanis gyorsan türelmetlenné válhatnak, főleg, ha, mondjuk a gyerekkorunk boldog, ámde talán kevéssé különleges részleteivel traktáljuk őket hosszú oldalakon keresztül. Márpedig, mivel nem klasszikus életrajzot írunk, amely kronologikusan tárgyalja életünk eseményeit, nem árt egyből arra a legfontosabb eseménysorra irányítani a figyelmet, ami a fő témánkkal kapcsolatos. Természetesen, amennyiben a visszaemlékezésünk gerincét például a bátyánkkal való kapcsolatunk története adja, abban az esetben elkerülhetetlen, hogy az olvasó megtudja, hogyan alakult ez a kapcsolat a gyerekkorunkban. Arra viszont már nincs szüksége, hogy elmeséljük azokat az utazásainkat is, amelyeket a testvérünk nélkül tettünk meg, vagy a barátságainkat, amelyekhez neki semmi köze sem volt.
Ne aggódjunk amiatt, hogy ez a „fordulat”, ez a drámai pillanat akár az életünk felénél vagy még később történt kronológiailag! Bőven lesz időnk arra, hogy elmeséljük az „utat” odáig. Ha elég jól sikerül megtalálnunk az induló-sztorit, az felkelti annyira az olvasó kíváncsiságát, hogy végigrágja magát mindazon, ami érthetővé teszi számára a reakcióinkat, az érzelmeinket, az első oldalakon történt kardinális eseményeket. Végső soron pedig azért sem baj, ha minél későbbi a bevezetőként elmesélt sztori, mert úgyis az a célunk, hogy az olvasót berántsuk az életünk „sűrűjébe”, márpedig ezt viszonylag nehéz az óvodáskori emlékek révén elérni.
2. Alapozzuk meg a kapcsolatot az olvasóval!
Egy könyv elején mindig ügyelni kell az olvasóval való kapcsolatra. Egy memoár szerzője és közönsége között személyesebb, mi több, intimebb a kapcsolat, mint más könyvek esetében. De még ebben a regiszterben is viszonylag tág a mozgásterünk. Kicsit képzeljük el, mihez hasonlít a történetmesélésünk! Ahhoz, amikor egy nappali szobában pár barátunk üli körbe a kanapénkat, és nekik meséljük az életünket, vagy inkább egy olyan, önmagunkkal folytatott belső párbeszédhez, amit mások is hallhatnak?
Akárhogyan is: legyen olyan az indulás, amihez tud az olvasó viszonyulni, át tudja érezni, amibe bele tud helyezkedni. Minél inkább olyan történetet találunk, ami megérinti őt is érzelmileg, annál biztosabbak lehetünk abban, hogy ki fog tartani a könyv végéig.
3. Óvatosan a tényekkel!
Bármennyire is furcsán hangozzon, de érdemes azon is elgondolkodni, hogyan adagoljuk a tényeket, részleteket. A memoár ugyanis – bármennyire is bebizonyosodott, hogy ez nem feltétlenül van így, de mégis – az „igazság”, a „valóság”, az „emlékezet” szinonimája, és azt sugallja az olvasóinak, hogy semmi fikció sincs benne. Éppen ezért kell ügyelni arra, hogy a döntő fontosságú nyitójelenetben se túl kevés, se túl sok tényt adjunk a nyitótörténethez. Ha túl kevés, akkor túlságosan általánosnak, meseszerűnek tűnhet, ha pedig túl sok, akkor azon kezdhet morfondírozni a nyájas olvasó, hogy „vajon hogyan emlékezhet olyan részletekre, apróságokra a szerző ennyi idő távlatából, amire én képtelen vagyok hasonlóan nagy súlyú szituációk felidézésekor?”.
Ha nincs is szabály arra, hogyan idézzünk fel egy-egy fontos eseményt, annyi azért kijelenthető, hogy a lényeg, az igazán fontos körülmények mellett sokszor megmaradhat egy-egy lényegtelennek tűnő, de a résztvevőt hitelesítő apróság. Ilyen lehet a helyszín valamely berendezési tárgya, a beszélgetőpartner fura szóhasználata, egy kellemes vagy kellemetlen illat, egy barátságtalan gesztus vagy bántó hangsúly, egy jellegzetes ruhadarab. Valószerűbbnek hat a történet, ha néhány ilyet fel tudunk idézni a nyitóképsorokban, de megriaszthatja az olvasót, ha hosszú például párbeszédeket idézünk szó szerint évtizedek távlatából. Mindez természetesen nem csupán a kezdő jelenetre vagy történetre igaz, hanem az egész memoárunkra is, de ha már a legelején elveszítjük az olvasó bizalmát, nagyon nehéz azt visszaszerezni.
Örökítse meg az élete és családja történetét 10 óra alatt!
+ 1. Nem az a lényeg, hogy mivel kezdjük, hanem, hogy végre elkezdjük írni!
Mivel nem is olyan könnyű eltalálni, melyik történet lesz az igazán ütős kezdés a visszaemlékezésünkhöz, ezért azt szokták tanácsolni a hozzáértők, hogy ne várjuk az ihletet, hanem kezdjük el minél hamarabb az írást. Ha már megvan a memoárunk fő témája, akkor nem tesz jót a munkakedvünknek a halogatás. Ilyenkor ne kezdjünk el bíbelődni a nevek, dátumok ellenőrzésével, ne fordítsunk kiemelt figyelmet a helyesírásra, ezeket később mind-mind kijavíthatjuk, helyesbíthetjük! A lényeg, hogy haladjunk az alkotással.
A szöveg írása közben pedig jó eséllyel rá fogunk majd érezni, melyik lélektani pillanat annyira erős és jellemző, hogy érdemes kiugratni az egész könyv elejére. Vagy ha írás közben sem tisztázódik ez, akkor az egész mű elkészülte után, egy újraolvasást követően találhatunk rá a megfelelő kezdésre.
Mindenesetre ne csüggedjünk, ha nincs meg azonnal a megfelelő kezdő fordulat! Mások is sokat dolgoznak ezen, nem egyszer több kezdést is kipróbálnak, majd elvetnek, mire ráéreznek a megfelelőre.
* * *
Bár könnyen gondolhatnánk, hogy az efféle szempontokat csak azoknak a memoáríróknak kell figyelembe venniük, akik nagyobb nyilvánosságnak szánják a művüket, netán valamit keresni is szeretnének a visszaemlékezésük kiadásán, ez nem feltétlenül igaz. Sokkal több időt és munkát fektet be egy szerző az élettörténetének megírásába ugyanis, minthogy ilyen könnyedén vehetné az alapvető írástechnikai szempontokat. Legyünk annyira igényesek önmagunkkal szemben is, hogy a saját életünkhöz kiválasztjuk a lélektanilag megfelelő felütést. Annyi időt biztosan nem vesz igénybe, hogy ne érje meg a tudat, hogy izgalmassá tettem a könyvemet, másrészt pedig ez a kis gyakorlat nemcsak a könyvet teszi érdekesebbé, hanem további segít az életünk feldolgozásában, a „rálátás” csiszolásában.
Ha Önt érdeklik a memoárok, szeretné elkészíteni a saját visszaemlékezését, akkor olvassa el a témában írott további tanácsadó cikkeinket is:
10 ok, amiért mindenkinek meg kellene írnia a memoárját
Kit érdekel az életem, avagy miért írjunk mégis memoárt?
Krisz ötletei / Memoár 1.: Tényleg megírjam az élettörténetem?
Hányféle témája lehet a visszaemlékezésünknek?
10 szabály, amit minden memoárírónak be kéne tartani
6 szempont, amiért a memoár nem tévesztendő össze a naplóval
Krisz ötletei / Memoár 2.: Hogyan kezdjek neki az élettörténetemnek?
Hogyan készítsük el a memoárunk idővonalát?
Krisz ötletei / Memoár 3.: Mitől lesz kapós az élettörténetem?
Egyes szám hányadik személyben írjak magamról?
7 ötlet, hogy lebilincselő útirajzot készíthessünk
Múlt vagy jelen? 5 ötlet memoárszerzőknek az igeidők használatához
Videón a teljes könyvheti kerekasztal-beszélgetés a memoárról