„Az idő nemcsak ellenség, hanem barát is, hiszen arra ösztönöz, hogy alkossunk”

„A hallgatás, a látás, az olvasás mindig része az alkotási folyamatnak” – hangsúlyozza Bárdosi Attila, akinek immár nyolcadik verseskötete jelenik meg hamarosan. A Németországban élő, patológusként dolgozó költő a beszélgetésben mesél arról, hogy miként segíti a munkája az alkotásban, mi a kapcsolat a zene és a költészet között, miért különlegesen alkalmas a magyar nyelv a verselésre és mi köze a médiában zajló vitáknak a lírai művek iránti érdeklődéshez.

Egy mondatban úgy foglalta össze, hogy mi mindenről ír: „Nem arról, ami nem zavar”. Több mint fél tucat verseskötettel a háta mögött össze tudná foglalni, hogy mik azok a legfontosabb témák, amelyek foglalkoztatják a verseiben?

Témaválasztásom a legtöbb esetben igyekszik a jelenhez, a mához kapcsolódni, és bevallom, legtöbbször nem a pozitív dolgokat veszem célpontnak. Ez még egy olyan ciklikus műre is vonatkozik, mint például a Pathétique kötetem, ahol ugyan a központi hangulati apropó egy zenei ciklus volt – Beethoven 32 zongoraszonátája –, de az egyes verseken belül szinte kivétel nélkül a mai kor, a mai ember szólal meg, kimondottan intim hangon. Egyik legjobb példája ennek a témaválasztási stratégiának a „Véres út – a diktatúra” címmel nyáron megjelenő, új esszé- és verseskötet, amelyben egy igencsak aktuális témát dolgozunk fel négy költő különböző szemszögéből nézve.

Aki felületesen olvassa a költeményeimet, hajlik arra, hogy depressziósnak ítélje meg őket. Én nem depressziósnak, hanem kimondottan realistának tartom őket, bár sok esetben a mai korra jellemző és az egyén számára sokszor kilátástalan, megterhelő helyzetek nem ritkán depresszió forrásai lehetnek, de a versekben nem erről van szó. Azt azonban mindig az olvasó egyénisége, múltja és aktuális érzelmi állapota, hozzáállása dönti el, hogy milyennek ítéli meg az adott pillanatban az éppen olvasott verset. És ez az izgalmas a költészetben – hasonlóan a komolyzenéhez –, hogy egy mű szubjektív értékelése és az olvasás közben kiváltott érzelmek mindig az egyéntől és a pillanattól függnek, és sohasem megismételhetőek. Ebben az értelemben minden olvasás „újraköltés” is. Egy vers elsősorban az érzelmeken keresztül fejti ki hatását. Hogy a mondanivalómat komolyan gondolom, és nem viccnek szánom, bizonyítja az is, hogy minden kötetemben szerepel egy esszé is, ami a témát prózában előre felvázolja; hogy ez aztán a líra eszközeit alkalmazva milyen hajtásokat – néha vadhajtásokat – növeszt, az attól is függ, hogy akkor éppen milyen hangulatban vagyok vagy mi történik az adott pillanatban körülöttem. Ez még az olyan „csak félig tréfás” versekre is vonatkozik, mint amelyek az Állati tükörképekben szerepelnek.

Hétköznapi orvosi munkája látszólag távol áll a költészettől, bár maga is írja, hogy számtalan híres költő, író foglalkozott orvostudománnyal, vagy maga is orvos volt. Ön hogyan és mikor kezdett verseket írni? Mi volt a célja ezzel?

Nem csak egyszerűen orvos vagyok, hanem ráadásul még patológus is, ami a helyzetet még összetettebbé, egy kívülálló számára még bizarrabbá teszi, de egyidejűleg ezzel ellentétben a módszertanomat leegyszerűsíti. Egy patológus munkájának jellege a köztudatban sajnálatos módon még mindig tévesen jelenik meg. A boncolás manapság már csak egy minimális része a munkánknak, sok esetben nem is kerül rá sor. A patológus nem csak egy diagnózist mond egy aktuális betegség kapcsán, hanem meghatározza a kezelés jellegét, megmondja a klinikusnak, hogy a továbbiakban mit kell tennie, milyen gyógyszert érdemes használni, hogy hatása is legyen, a beteg milyen kimenetelre számíthat, helyes volt-e az addigi kezelés, tehát ott áll a beteg ágya mellett, legtöbbször övé az utolsó szó. Ez természetesen nagyon sokrétű tevékenység és nagy felelősséggel jár. Mindezek tudatában naponta konfrontálódok olyan dolgokkal, amelyek mások számára sorsdöntőek, sokszor tragikusak lehetnek. Ez sok esetben nem csak szakmailag, de érzelmileg sem egyszerű feladat. Így érthető, hogy szükségem volt és van valamilyen „szelepre”, valami olyan tevékenységre, amelynek nincs szakmai jellege és vonzata, és biztosítja az érzelmi egyensúlyomat.
Egész életemben foglalkoztam zenével, irodalommal, képzőművészettel. De a költészetben találtam meg azt a lehetőséget, hogy mindhármat egyszerre művelhetem, hiszen a vers ritmus és dallam nélkül elképzelhetetlen, egy szavakkal megfestett kép, ami mondanivalót hordoz és amivel gondolatokat lehet közvetlenül továbbítani úgy, hogy rögtön hatni tudnak, de minden konkrétuma ellenére nem „erőszakolja meg” az olvasó saját egyéniségét, sőt abból él, az olvasó individualitását saját szerves részévé teszi.

A napi munkám, a mikroszkópizálás révén kialakult egy különleges látásmódom, ami az apró dolgokra koncentrálódik. Azt az apró részletet, amit más nem vesz észre, én automatikusan meglátom akkor is, ha nem keresem.

Ezt a látásmódot a privát életben sem tudom kikapcsolni, ez egy tudatalatti folyamat, így látásomban a részletek és az analízis dominálnak. A nyelvhasználatom, a szóképek, a hasonlatok is sokszor a naturalizmus hatása alatt állnak, ami szintén a munkámnak tudható be; a szavaknak nem ritkán „szaguk, testük” van. Hát így jön össze a szakma és a versírás. Ezen a helyen szabad legyen Sumonyi Zoltán költő-barátomat megemlíteni, aki ebben nagyon nagy segítséget és sok tanácsot adott; gondolom, őt nem kell külön bemutatnom, az irodalomszerető közönség ismeri.

Párjával, az anatómus Reglődi Dórával közös kötetet is publikáltak Válaszok a válaszokra címmel. Hogyan készül egy közös verseskötet: korábban megírt verseket rendeztek össze, vagy az alkalomra dolgoztak együtt? Milyen szerkesztési szempontokat érvényesítettek? És mennyire volt nehéz a közös alkotási folyamat (egyikük Németországban, másikuk Magyarországon él)?

Már a párosítás is különleges és nem mindennapi: egy anatómus és egy patológus, ennél jobbat még egy regényben sem lehetne kitalálni; gondolom, most néhányan megborzonganak. A szakmai tevékenységünket így szoktam megfogalmazni: mindketten egy dolog két oldalát vizsgáljuk: az anatómus választ keres arra a kérdésre, hogy miért élünk, a patológus meg arra, hogy miért halunk meg. Bár ha a kérdések mögé tekintünk, akkor mindkettő ugyanazt kutatja, hiszen a kettő nem létezhet egymás nélkül.

Hogy mindketten hivatásunk mellett művészetekkel is foglalkozunk, annak van a személyes igényen kívül egy egyszerű szakmai magyarázata is: az emberi test mikroszkopikus felépítése talán az egyik legesztétikusabb, legszebb, leglogikusabb és egyben a legmegdöbbentőbb természeti jelenség, ami szinte minden nap csodálkozásra késztet (ez sajnos az emberek többségében még nem tudatosult, hiszen akkor sokkal több figyelmet fordítanának egészségük ápolására). Így akaratlanul is keressük a szépet, keressük a hasonlatokat. Több művész ösztönszerűen már rájött erre, ezért ha figyelmesen megtekintünk egy festményt (pl. Pollock, Miró), gyakran felfedezhetünk olyan apró motívumokat, amelyek tudatosan vagy önkéntelen az emberi szövetekre emlékeztetnek. Reglődi Dóra, aki a Pécsi Anatómiai Intézet igazgatónője és mellesleg a feleségem (persze nem mellesleg, remélem érti majd a tréfát), ebből a hasonlóságból csinált egy nagy sikerű kiállítást. Ezeket és az általam átdolgozott patológiás szövettani képeket használtuk fel több könyvünk illusztrálására és több közös kiállításunk anyagaként is. A legközelebbi kiállítás ezzel az anyaggal egy szeptemberben Pécsett megrendezésre kerülő nemzetközi idegtudományi konferencián kerül bemutatásra. A közeljövőben megjelenő Véres út – a diktatúra verseskötet is hasonló képekkel lesz illusztrálva.

A közös alkotómunka témája általában spontán adódik.

Ilyenkor mindketten saját elképzelésünk szerint cselekszünk. Legtöbbször két-három hetente, hétvégeken találkozunk, vagy Pécsett vagy Trierben, ahol jelenleg lakom, vagy éppen egy másik országban, városban. Így kimarad a hétköznap a kapcsolatunkból, ami a mai világban sokszor előnynek tekinthető; vannak közös dolgaink, de mindketten külön is életképesek vagyunk, külön is létezünk. Az eddigi két közös kötetünkben – Válaszok a válaszokra és Avas zsír – a spontaneitás határozta meg az összhangot. Ezek nem korábban megírt versek gyűjteményei, hanem nagyon rövid idő alatt keletkezett hangulatok, érzelmek lenyomatai.

Pathétique című kötetének versei Ludwig van Beethoven zongoraszonátáira készült „lírai asszociációk”. Hogyan jött az ötlet, hogy zenére írjon verset? Mi az, amit a költészet hozzáadhat a zenéhez?

Beethoven a zenetörténet egyik legszuggesztívebb zeneszerzője. Ezt különösen a 32 zongoraszonáta hallgatása kapcsán lehet érzékelni. Minden szonáta egy külön érzelmi világot tár fel előttünk. Itt nem szükségszerűen Beethovennek a szonáták keletkezésének pillanatában megjelent érzelmeire gondolok, hanem a hallgatóban előidézett érzelmekre, képekre. Ezek igazi festmények, amelyek minden hallgatáskor a képzeletben újrafestődnek, attól függően, hogy ki az előadó és ki a hallgató, hol és mikor zendülnek fel. Tehát itt a verseket nem a zenét illusztráló parnasszista szonettekként kell fölfogni. Ezek a zene által a hallgatás pillanatában kiváltott személyes érzelmekről, képekről szólnak, amelyek csak arra a pillanatra érvényesek és nem általánosíthatóak; ezek Beethoven személyétől függetlenek, ezeket csak én tudtam „megfesteni”, de másnap minden valószínűség szerint már egy másik vers született volna meg ugyanannak a szonátának a hatása alatt (ezért az alcím „lírai asszociációk”). Ha más meghallgatja, akkor benne bizonyára más képet generál majd, csak tudatosan kell hallgatni. A hallgatás, a látás, az olvasás mindig része az alkotási folyamatnak. Hogy a költészet ad-e valamit a zenéhez vagy fordítva? A kettőt én nem tudom elkülöníteni egymástól; szerintem nem is lehet, hiszen minden zenemű tudatosan vagy ösztönszerűen mesél valamiről, közöl velünk valamit, és minden költemény nem csak beszél, hanem zenél, dalol is. A kettő együtt mindig több mint külön-külön a kettő összege.

A zenén kívül még mi inspirálja az írásra?

Minden, ami megérint, ami megfog, minden, ami ösztönszerűen zavar, néha csak egy hír, csak egy elhangzott mondat vagy hirtelen az utcán meglátott esemény, egy emlék, egy illat, ami bennem valamit felidéz és minden, ami mást is érinthet. Egyszóval minden, amit mással meg lehet és úgy érzem meg kell osztanom. Nincsenek határok, nincsenek kivételek, sem tabuk. Talán ezért is megy viszonylag könnyen és gyorsan a versírás, a „kézműves” részét pedig meg kell tanulni! Hiszen egy vers csak akkor maradandó, figyelemre méltó és éri el maradéktalanul a célját, ha a forma és a tartalom összhangban van. Ezen a téren elég konzervatív vagyok, nem osztom azt a véleményt, amikor a tartalmat a forma elé helyezi valaki, mondván, az a lényeg, amit mondok és nem, ahogy mondom. Sumonyi Zoltán költő barátom tárta fel előttem a versfaragás mindent eldöntő, igen egyszerű és logikus titkát, és ezt a német megfelelőjéből vezette le. Németül a költemény „Dichtung”, a költő „Dichter”, ami lefordítva annyit jelent, „tömörítés” illetve „tömörítő”, tehát összepréselni a lehető legkisebb helyen, formában a mondanivalót, mert ezzel az csak erősödik, a súlya növekszik.

Mindenben, amit „összenyomunk, összepréselünk”, kialakul egy feszültség, ami néha robbanásig nőhet. És pontosan ez a belső erő tesz egy verset jó verssé,

amikor néhány szóval egy egész regényt mondunk el, és ha ez még dalol is és ritmusa van, akkor mindent helyesen csináltunk.

Németországban él, de magyarul írja verseit? Mennyire nehéz egy másik nyelvi közegben magyarul írni? Próbált már németül is verset írni?

Nem csak azért írok többnyire magyarul, mert ez az anyanyelvem, hanem azért is, mert a magyar nyelv kimondottan verselésre „teremtődött”, az egyik legköltőibb nyelv. Összehasonlítva a némettel, például sokkal árnyaltabb és sokszínűbb a szinonima világa. Egy nem magyar anyanyelvűnek szinte lehetetlen megérteni és megtanulni a különbséget például az „álmodozik – mereng – bambul – bámul – bámészkodik – ábrándozik – rámered – álmélkodik” szavak között. Ezt sokszor csak érezni lehet, amire viszont csak akkor leszünk képesek, ha ezekkel a szavakkal nőttünk fel, a köztük lévő különbséget magunk is személyesen már gyermekként az anyanyelv tanulása során „megéltük”, megtapasztaltuk. A sok rokonértelmű szavunk közötti halvány különbséget megtanulni egy külföldi számára szinte lehetetlen.

Egyet azonban nem szabad elfelejtenünk: egy nyelvről csak az tudja megítélni, hogy hangzása, dallama milyen, aki azt nem anyanyelvként sajátította el vagy nem anyanyelvi szinten használja. Érdekes módon

a magyarról egy magyar sosem tudja megítélni, hogy milyen a hangzása, hogy szépen cseng-e vagy durván, erre csak egy külföldi képes,

akinél a szavak értelmi tartalma még nem nyomta el a dallamra, a ritmusra irányított esztétikai figyelmet. Ezt magamnál is megfigyeltem a német nyelvvel kapcsolatban. Harmincöt évvel ezelőtt borzalmasan hangzott számomra. Ma már ezt nem tudom megítélni, egyszerűen nem érzem. Azt hiszem ez azzal is összefügg, hogy a hozzászokás, a megszokás kioltja, elnyomja a megszokottra vonatkozó esztétikai ítélőképességünket. Az újdonság-jelleg hiánya tompítja az érdeklődést, az érzékszerveink „belefáradtak”, már megszokták, hogy ott van, látóterünk perifériájára került. Tehát meghatározóan fontos, hogy milyen környezetben nőttünk fel, és milyen környezetben élünk.

Ennek ellenére írok németül is; közölték is azokat, vagyis úgy tűnik, nem voltak csapnivalóak, de ezt talán egy német anyanyelvűtől kellene megkérdezni, hiszen saját nyelvét ő teljesen másként hallja, sok esetben másként is értelmezheti, mint én.

Kik a költői példaképei, kik hatottak leginkább a verseire? És kiknek a verseit olvassa szívesen?

Példaképeim nincsenek, és ezt nem önteltségből mondom. Igyekszem megtalálni a saját stílusomat, saját hangomat (néhányan már azt mondják, hogy van. Ki tudja?). Szerintem ez majd száz év múlva dől el, ha egyáltalán akkor még valaki kezébe vesz véletlenül egy kötetet tőlem (nem lenne rossz!). Sok verset olvasok, klasszikusokat és mai költők verseit is. Minden ismert költőnek lehetnek és vannak halhatatlan, jó és kevésbé jó művei, ez alól még olyan óriások mint Ady, József Attila, Kosztolányi sem kivételek. A minősítést sokszor az idő, az aktuális korszak, nem ritkán a politikai hangulat, irány és nem a költemény tényleges minősége, a költő szakmai tudása dönti el. Szerencsére ma még mindig vannak, akik tollat ragadnak a mai idővel szélmalomharcot folytatva. A versírás sokkal szubjektívebb, sokkal intimebb kommunikációs forma, mint például a regényírás, hiszen a versekben nagyon konkrétan és őszintén kell fogalmazni, nincs hely a mellébeszélésre.

Csak akkor születik meg egy műalkotás, ha van közönség, amelyik befogadja (megnézi, elolvassa, élvezi) – mondta korábban. Ön mit tud az olvasóiról? Van kapcsolata velük, kap visszajelzéseket a verseire?

Egy vers, egy kompozíció, egy festmény csak akkor létezik, ha valaki elolvassa, illetve valaki meghallgatja és látja azt. Ez egy megváltozhatatlan tény. Ha valami hangjegyek formájában csak a kottában, ha betűként egy könyvben lapul, az még nem létezik. Megfogható, érzékelhető „testet” csak akkor kap, ha a szerzőn kívül valaki más is tudomást szerez róla. Hogy ez megtörténik, az sokszor a véletlen műve.

Én megpróbálom ezt a véletlent forszírozni azzal, hogy rendszeresen szerzői esteket szervezek Dórával együtt, és meghívott profi színészekkel előadatjuk a verseinket.

Eddig a visszhang nagyon jó volt. Így nem kis büszkeséggel mondhatjuk el, hogy kialakulóban van egy „kemény mag”, aki mindig eljön ezekre az estékre. Hiszen mindenki, aki valamit megalkotott, titokban azt reméli, hogy másnak is fog tetszeni – még ha ezt nem is nagyon akarja bevallani a nyilvánosság előtt, de biztosíthatlak, ez alól nincs kivétel.

Úgy tűnik, mintha manapság a költészet kevésbé ragadná meg az olvasókat, különösen a fiatalokat, mint a próza? Egyetért ezzel? És ha igen, mi lehet az oka a költészet népszerűségvesztésének?

Ez valóban így van, a fiatalság egyre kevesebb érdeklődést mutat, nemcsak a költészet, a komolyzene, hanem általában a szépirodalom iránt is, és itt a szépen van a hangsúly. A probléma sokrétű, szerepet játszik a technológia irdatlan sebességű fejlődése mellett a felgyorsult életritmus, a megváltozott értékrendszer, az anyagias gondolkodás maximális térhódítása a „sok nem elég” mottó szellemében, a média öncélú, manipuláló hatása, a különböző anyagi érdekrendszerek csoportosulása, a tömegek kontrollálhatóságának igénye, az egyén csillapíthatatlan uralkodási vágya, a digitális világ térhódítása és az ezzel kapcsolatos, már most kimutatható agyszerkezeti változások, hogy csak néhányat soroljak fel az okok közül.

A kilátások egyre rosszabbak. Valószínű, hogy mi képviseljük az utolsó generációt, aki még intenzívebb kapcsolatot ápol ezekkel a területekkel, hiszen nálunk még meg van az igény rá, így neveltek bennünket, bár úgy hiszem, ma már ez csak egy szűk társadalmi rétegre vonatkozik. Jó volna, ha tévednék! Megjegyzem, sok múlik a szülői hozzáálláson, ami sajnálatos módon az utóbbi évtizedekben negatív irányba változott. A társadalmi életben aktívan résztvevő fiatalabb generáció (ide tartoznak a mai negyvenesek, ötvenesek is) szépirodalmi képzettségének tragikus hiánya az egymáshoz való viszonyulásban, a másik véleményének tiszteletben tartásán alapuló vitakultúra teljes elvesztésében is megnyilvánul.

Hadd utaljak a magyar médiában zajló közéleti vitákra, talk show-kra, ahol nem a logikus érvelés, hanem a másik személy nyilvános becsmérlése, sértegetése, megszégyenítés és lealacsonyítása van napirenden. Mindez az alapvető etikai és erkölcsi érzés, valamint a műveltség teljes hiányára vezethető vissza, ami sajnos Magyarországon ma már egy társadalmi jelenség, hiszen ezeket a műsorokat százezrek nézik. Ha nem lenne igény rá, nem léteznének; ez a szabad verseny egyik alaptörvénye. Egy ilyen jellegű stílust a német TV-ben nem, vagy csak szatirikus műsorban láthatunk. Ha valahogy egy mégis átcsúszna a szitán, akkor a fölháborodás országos méretű és a következmények sem maradnak el. Éppen ezért egy költőnek szerintem ilyen témákhoz is hozzá kell nyúlnia, hiszen ez előbb-utóbb maga a költészet tisztaságát is veszélyeztetheti.

„Egy alkotási folyamat nem más, mint az idővel való állandó küzdelmünk” – olvasható első kötete, a 2011-ben megjelent Valami szúr ajánlójában. Ön hogyan küzd az idővel az alkotási folyamat során? Mikor tud időt szakítani munkája mellett az írásra?

Aki alkot, annak az a célja, hogy a műveiben túlélje magát, túlélje azt az időt, ami kiszabatott neki. Ez csak nagyon kevésnek sikerül, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy alkoss, hiszen ez mozgat mindent, ez tartja életben a fantáziát, ez visz előre, ez javítja ki a hibákat, ez gyűjt tapasztalatokat, hogy kevesebbet tévedjen a következő generáció. Így az idő nemcsak ellenség, hanem barát is, hiszen az a tudat, hogy számunkra elkerülhetetlenül véges, arra ösztönöz, hogy alkossunk. Mellesleg az alkotás egy folyamatos agytréninget is jelent, ami sokat segít a demencia kialakulásának megelőzésében – hogy szakmai oldalról is megvilágítsam ezt a kérdést.

Mit gondol, egy költőnek könnyebb megküzdeni az írói válsággal (mert neki nincs olyan „termelési” kényszere, mint egy regényírónak)? Önnek milyen nehézségekkel kell leginkább megküzdenie az alkotás során és hogyan lendül túl a nehéz helyzeteken?

A versírás nem egy folyamatos tevékenység. Amikor jön a belső kényszer (ilyenkor a türelmetlenség egyfajta fura érzése uralkodik el rajtam), akkor írnom kell. Ez lehet hajnalban, éjszaka, hétvégén vagy két szövettani lelet között. Kikényszeríteni egy verset magamból lehetetlen, akkor „izzadságszaga” lesz.

Olyat, mint az „írásblokád”, nem ismerek. Az eddigi tapasztalatom megtanított, hogy türelmes legyek. A legváratlanabb pillanatban történhet valami, ami megindíthatja a folyamatot, és meglódít.

– Na gyerünk, ülj le a komputerhez, vagy vegyél már a kezedbe egy tollat! Az igazsághoz tartozik, hogy nem a verseimből kell megélnem; ha ez így lenne, sok minden másképpen alakult volna körülöttem. Ez óriási, felbecsülhetetlen luxus, amiben csak kevesen részesülhetnek. Mit mondjak? Szerencsém van!

Lényegében évente jelennek meg kötetei. Ennyi vers jön össze, vagy meghatározott terv szerint dolgozik?

Hát így születnek a versek, így állnak össze a verseskötetek. Ha van egy téma, egy ötlet, mint például a diktatúra, akkor azt addig bontogatja az ember, amíg teljesen ki nincs csomagolva, és mindenki láthatja, mi van a csomagban. Nincs tudatos terv, nincs kényszer, csak egy homályos körvonalú cél, ami idővel formát kap és felismerhető lesz, remélhetően sok olvasó számára.

Bárdosi Attila kötetei: Valami szúr, Ólommadár, Állati tükörképek, Pathétique, Válaszok a válaszokra (Reglődi Dórával), Avas zsír (Reglődi Dórával), Morbus, Véres út – a diktatúra (hamarosan). (Az Ad Librumnál megjelent kötetekről itt található több információ.)