Decens Recenzens / Tesztoszteron meghajtású tahók és pornószüzek
Philip Zimbardo – Nikita D. Coulombe: Nincs kapcsolat – Hová lettek a férfiak?
Nagy Zsolt*
„Ja, most így nincs csajom, nem érdekel az ilyesmi, de ne gondolja, hogy buzi vagyok, inkább a haverokkal lógok, együtt vagyunk, sörözgetünk, lökött videókat nézünk, és röhögünk, néha elpattan egy spangli, ennyi. Hogy öt év múlva? Ember, még a jövő hétre se tervezek!” – mondja tizenhat éves kliensem, akit most tanácsoltak el az iskolából, rendszeresen használ alkoholt, pszichoaktív anyagokat és gyógyszereket, emellett napokig X-Boxozik egy lesötétített szobában.
„… és b***meg, így semmi igénye nincs, k****a jó az ágyban, és b***meg még gyereket sem akar. Hát nem g**i jó?” – hallom az elegáns étteremben a szomszédos asztalnál hangos röhögések között beszélgető, jólöltözött huszonévesek szavait.
„Adtok havi százötvenezret, és akkor minden o.k., nem lesz balhé, nem jön ide senki, és csak reggel fogok hazajárni, nem zavarlak benneteket” – idézik a döbbent szülők huszonegynéhány éves droghasználó gyermekük feléjük megfogalmazott „üzleti ajánlatát” a családi konzultáción.
Sok más mellett ezek a közelmúltbeli személyes élményeim is megerősítették azt a meggyőződésemet, hogy a méltán nagynevű szociálpszichológus szerző itthon dicséretes gyorsasággal megjelentetett könyve az utóbbi évek egyik legfontosabb társadalomtudományi munkája. (Régen kellett ilyen mennyiségű színes öntapadó jelzést könyv margóján, a fontos részeknél elhelyeznem!) Zimbardo – és szerzőtársa, Nikita D. Coulombe – nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy megfejtsék:
mi történt az elmúlt évtizedekben a nyugati kultúrában a férfiakkal és a férfiszereppel.
Hogyan roppant meg és tűnt el szinte teljesen a férfiasság, miként lett a férfiból „pasi”, miért ténferegnek elektronikus pórázzal a nyakukon a virtuális világokban és saját életükben azon felnőni nem akaró vagy tudó hímnemű egyedek, akiket régebbi korokban még férfinak neveztek. Saját és hivatkozott kutatási eredményeik, illetve ebből származó következtetéseik több mint fájdalmasak, lesújtók, és megítélésem szerint sajnálatosan helytállók.
A Libri kiadó valószínűleg nem lehetett túl büszke az általa megjelentetett kötet magyar címváltozatára, mert az eredeti címet úgy eldugta, hogy nem is sikerült megtalálnom a kötet impresszumában. Talán nem véletlenül történt így, hiszen a – kétségkívül nehezen lefordítható – „Men (Dis)connected” sokkal gazdagabb jelentésárnyalatokkal bír, mint a túl általános és semmitmondó „Nincs kapcsolat”. A ”Hová lettek a férfiak?” magyar alcímnek pedig végképp semmi köze a – kétségkívül kissé terjengős – eredetihez, ami így szól: „How technology has sabotaged what it means to be male”. Hevenyészett fordításban: „Hogyan szabotálja a technológia a férfiasság jelentését/hogy mit jelent férfinak lenni?”. További furcsa érdekesség, hogy az eredeti kiadás borítójának elkerekedett szemű kiskamasza a grafikailag egyébként kétségkívül igényesebb és ötletesebb magyar változaton borostás nagykamasszá, sőt pelyhedző szakállú fiatal férfivá serdült.
A két szerző a lehető legegyszerűbb módszert választja tárgya feldolgozásához: könyvük első részében a tüneteket, a másodikban azok általuk azonosított okait, a harmadikban pedig az általuk javasolt, működőképesnek gondolt megoldásokat mutatják be. A jegyzetek nélkül is több mint négyszáz oldalnyi szöveg szinte letehetetlen olvasmány, az elvétve előforduló önismétlések ellenére folyamatosan fenntartja az érdeklődést. A nem kevesebb, mint hatszáztíz hivatkozás – köztük olyan fontos szerzőkre, mint Maslow, Erikson, Vaillant, vagy éppen a közelmúltban magyarul is megjelent Nicholas Carr – ellenére nem tudományos művel van dolgunk, hanem magas színvonalú ismeretterjesztéssel, személyes kiszólásokkal tarkított monumentális segélykiáltással, időnként egyenesen rekviemmel a férfiakért. (Az elmúlt időszakban a férfiasság és a férfilét súlyos válságára az angolszász világban számos szerző felfigyelt már, és magyarul is elérhető, kiváló könyvek születtek ebben a témában. Ilyen többek között Richard Rohr A férfi útja, Robert Bly Vasjankó, vagy Sam Keen Belső tűz című munkája.)
A szerzőpáros már a rövid bevezetőben felfedi a lapjait, és szinte minden későbbi lényeges állítását felsorolja, mintegy megelőlegezi. Elemzésükben három szintet különítenek el, szándékuk szerint megvizsgálják az egyén, a helyzet (kontextus) és a rendszer működését is (13. p), hogy átfogó és helytálló képet adhassanak a férfiasság megroppanásának tüneteiről és okairól, illetve a kivezető utakról, megoldásokról. Az immár több nemzedéket, elsősorban az úgynevezett Y és Z generációt érintő válság tüneteit a szerzők néhány kemény kijelentésben foglalják össze. Meglátásuk szerint
a mai hímnemű egyedek többnyire nem rendelkeznek a legalapvetőbb társalgási készségekkel és nem ismerik a személyközi kommunikáció társas etikettjét.
E nemzedékek tagjait – írják – sokszor félénkség, impulzivitás, érzelmi éretlenség, a lelkiismeretesség, a kötelességtudat és az önfegyelem hiánya, apátlanság, arousalfüggőség, a személyes kapcsolatok elsorvadása, szociális esetlenség, az elmélyülésre és a figyelem összpontosítására való képesség hiánya, az értelemmel és jelentéssel bíró társas és szerelmi kapcsolatok elutasítása, a bármiféle elköteleződéstől való rettegés, az önreflexió és az elmélyült gondolkodás nehézsége jellemzi. A szerzők a tünetek közé sorolják az iskolai teljesítmények folyamatos romlását, az „okos telefonok – ostoba emberek” jelenséget, a munkaerőpiacra történő belépéstől való vonakodást és az ottani alkalmatlanságot, a valódi férfiasság kialakulásának útjában álló, túlzásba vitt „macsóizmust”, a pornó- és videojáték függőséget, az elhízást, valamint a tudatmódosító kémiai szerek (gyógyszerek, alkohol, illegális drogok) egyre elterjedtebb használatát.
A kötet legnagyobb terjedelmi egységét alkotó második részben ezeknek a jelenségeknek az okait veszik sorra, részletesen megvizsgálva, mik állhatnak az egyes tünetek mögött. Előkerülnek itt a folyamatosan zsugorodó családok, a távollévő vagy nem létező apák, szó esik a beavatási rítusok hiányáról, a más emberek és a társadalmi intézmények iránt érzett bizalmatlanságról, a személyes szabadság és függetlenség, mint érték kizárólagosságáról és abszolutizálásáról. A vádlottak padjára kerül az erkölcsi relativizmust propagáló bárgyú média, figyelmet kap az egy dologra koncentrálás képessége helyett a felszínességet és a rövid távú memóriát erősítő „multitasking” üzemmód elterjedése, vagy éppen az a tény, hogy a pornográfián szocializálódott férfiak szexualitása a valódi nemi kapcsolataiktól függetlenül alakul ki.
Zimbardóék szerint a belépő nemzedékek virtuális világokban otthonosan mozgó, a folyamatos online kommunikáció extázisában élő, a valódi élettel csak kényszeredetten kapcsolatba kerülő tagjai egyre gyakrabban csődöt mondanak ott, ahol többszintű, verbális és nem verbális érintkezésre lenne szükség.
A magukat gyakran felsőbbrendűnek tartó virtuális „faszagyerekek” kapcsolódási és társas készségei sokszor éretlenek maradnak, így az online téren kívüli valós helyzetekben gyakran képtelenek boldogulni,
egyre nagyobb szakadék tátong az online személyiség és a való életben történő elismertség között.
A pornográfia veszélyeit elsősorban abban látják, hogy normává tesznek olyan extrém teljesítményeket és szexuális viselkedésmódokat, amikkel a valódi életben ritkán találkozunk, vagy a partner részéről többnyire elutasításra kerülnek. Ezek az irreális elvárások szociálisan megnyomorítanak, frusztrációt és teljesítményszorongást keltenek a túlzott mértékben – és többnyire magányosan – pornót fogyasztó férfiakban. (Zimbardóék, meglepő fordulattal, „női pornónak” nevezik a szintén hamis és irreális várakozásokat keltő romantikus vígjátékokat és erotikus regényeket).
Zimbardo abban az életkorban és szakmai pozícióban, különleges beszédhelyzetben van, hogy Irvin Yalomhoz hasonlóan (utóbbi szerző egyik kötetéről készített recenziónkat itt olvashatja) immár úgy tűnik, fel van mentve a politikai korrektség cenzúrája alól: bármit kimondhat, és ő bátran él is ezzel a szabadsággal. Ez a kendőzetlen szókimondás komoly hozzáadott értéket jelent a kötet amúgy is sokkoló mondanivalójához. Zimbardóék könyvének
nyelvezete és szóhasználata üdítően eretnek és közérthető a posztmodern korszak társadalomtudományi madárnyelvén edződött olvasója számára.
Kevés benne a gender, a másság, az emberi jog, vagy a tolerancia, viszont olyan, a társadalomtudományi közbeszédből jó ideje hiányzó fogalmakkal operál, mint a tekintély, a lelkiismeretesség, a kötelességtudat, vagy éppen a felelősségvállalás. Emellett olyan, a polkorrektség világában főbenjáró bűnnek tekintett állításokat kockáztat meg, mint hogy a házasságban élő szülők képesek leginkább érzelmi biztonságot nyújtani gyermekeiknek (99. p.), vagy, hogy a fiúknak szükségük van, apára, mert – horribile dictu – „ez a természet rendje” (108. p.).
Zimbardo kimondja, hogy a virtuális álközösségek nem pótolják a valódi személyes jelenlét nyújtotta bizalmi kapcsolatokat (109. p.), és hogy „csakis a férfiak képesek rávenni a fiúkat arra, hogy tartsák magukat a bevett társas és erkölcsi normákhoz (110. p.) Van bátorsága megnézni az érem másik oldalát, például rákérdezni arra, hogyan is állunk a férfiakat érintő szexizmussal (288. p.), a nőmozgalmak túlzásaival és tévedéseivel (268. és 297. p.), a férfiakat hátrányosan érintő kettős mércék működésével. A szerzők kimondják például, hogy ma sok nő is hátat fordít az ellenkező nemmel történő szocializációnak, kapcsolatkialakításnak és intimitásnak, és ehelyett „négylábú bébijük” kiszámítható ragaszkodását választják. (254-5. p.) Végül megkockáztatják azt az állítást is, hogy sokszor a valóságot hatályon kívül helyező diszkrét nyelvezet, vagy éppen maga a politikai korrektség áll a társadalmunk jövője szempontjából kulcsfontosságú kérdések megfogalmazásának útjába. (230. és 264. p.).
A könyv egyik legrövidebb, a „Savanyú a szőlő” címet viselő 12. fejezete megítélésem szerint az egész témakör talán legfontosabb kérdését, a „nekünk jár” átkát vizsgálja, sajnálatosan szerény terjedelemben. Tizennyolc éves koromban, a hódmezővásárhelyi laktanyában a századparancsnokunk világította meg számunkra a maga keresetlen módján a „jár” és az „adható” közötti alapvető különbséget, vagyis azt, hogy a katonának mi jár alanyi jogon, és mi az, ami felettesei jóvoltából adható. Úgy látom, hogy a mai generációk ezzel a különbségtétellel vannak talán a legnagyobb gondban, vagy, ahogy a szerzők írják: „mintha ezek a férfiak teljesen leszoktak volna arról, hogy úgy érezzék: bármiért is meg kell dolgozniuk” (41. p.). Ugyanebben a részben olvasható egy izgalmas tartalomelemzés rövid ismertetése is, ami
az „én” és a „mi” személyes névmások előfordulási gyakoriságán keresztül mutatja be a társadalmi értékrend átalakulását, ami ma már szinte kizárólag az „én” körül forog.
Zimbardóék könyve abban az értelemben is kivételes munka, hogy a diagnózis felállítása után a könyv utolsó részében megfogalmazza a maga konkrét – sokszor formabontó és unortodox – javaslatait a kilábalásra a kormányzat, az iskolák, a szülők, a férfiak, a nők és a média számára. Ezek olyan eredeti és szellemes, radikális és bátor javaslatok, amelyek közül kár lenne találomra párat kiemelni, érdemes alaposan átolvasni, átgondolni – és lehetőség szerint alkalmazni is őket.
A kötetet egy rövid, a szerzők következtetéseit összefoglaló fejezet zárja, ezt követi a TED-kérdőív eredményeit ismertető első, illetve a szociális intenzitás szindrómát bemutató második függelék, majd a javasolt irodalom, illetve a több, mint nyolcvan oldalnyi hivatkozás.
Farkas Nóra fordítása többnyire tisztes színvonalon adja vissza az eredeti szöveget, az olyan szólelemények, mint a „tesztoszteron meghajtású tahó”, a „pornószűz” vagy a „jelenhedonista” okán még a sokszor teljesen indokolatlan „amelyezést” is képes voltam elnézni neki.
Zimbardóék könyve társadalomkutatóknak kötelező olvasmány, huszon- és harmincéves egyetemi hallgatónőimnek pedig azért szoktam ajánlani, hogy megtudják belőle, miért nem találnak égen-földön egyetlen „normális pasit” se.
* A szerző addiktológiai konzultáns.
Kiadási program önsegítő, lelki tanácsadó és pszichológiai kéziratoknak