Diagnózis: Tudatelégtelenség – Sajter Gizella írása

„Az úti cél sosem egy hely, hanem egy új látásmód, ahogyan a dolgokra nézünk.” Henry Miller

Utaztam előre, visszafelé, ijesztő magasságokba és sötét mélységekbe, gyalog, repülőn, álmok szárnyán, gondolattengereken át. Kerestem a választ arra, amit sosem kérdeztem, reméltem azt, amit elfelejtettem kérni. Kúsztam, lebegtem, botladoztam, rohantam a cél felé… melyet sosem láttam tisztán. Minden bizonytalan léptem egy világot teremtett, mely börtönömmé vált. Minden fel nem tett kérdés sötét árnyat vetett hitemre, mely megcsalva gyökerét a körülmények martalékává vált. Mert nem tudtam, hogy hibáimért nem kell örökké vezekelnem, nem tudtam, hogy bárhol, bármikor otthonra találhatok, nem tudtam, hogy ahol árnyék van, ott fénynek is lennie kell.

Van egyáltalán olyan hely, ahol nem otthon vagyunk? Mindenhol önmagunkkal találkozunk, és ha elég gyakran összefutnak útjaink, talán összeismerkedünk, talán megkedveljük, majd megszeretjük egymást, talán együtt folytatjuk utunkat… egyként. Önmagunkként. Mintha mindig is tudtuk volna, kik vagyunk és merre kell mennünk.

Verseimet ennek az útnak egy szakasza és a vele járó millió kérdés írta, és, bár korántsem ért véget, nagyon hálás vagyok minden olyan érzésért, eseményért, amelyet nem tudásommal és nem tudatosságommal teremtettem, okoztam, hisz nélkülük sem kérdések, sem ezek a versek nem lennének. És mindez, úgy gondolom, azért fontos, mert ezen a világon minden közös, kérdéseim sok más ember kérdései is, ahogyan az ő örömük vagy éppen szenvedésük is része az én életemnek. És hálás vagyok mindazoknak, akik megmozdítottak bennem valamit, akik emlékeztettek… valamire, mindenre, önmagamra.

Köszönet nekik és köszönet mindenkinek, aki a verseimet olvassa.