„Első pillanattól láttam a visszaemlékezés kiemelkedő történelmi értékét”

Az 1956-os forradalomban fontos szerepet vállalt, majd emigrált Csap Jánossal személyesen sosem találkozott Zsuppán Klaudia, de a véletlen úgy hozta, hogy ő szerkeszthette az egykori szabadságharcos ritkaságszámba menő visszaemlékezéseinek első, magyar kiadását. Az Egyszer különbet álmodtunk című, a Személyes Történelem kiadó gondozásában megjelent kötet szerzője még a megjelenés előtt elhunyt, ezért rendhagyó módon a szerkesztővel beszélgettünk egyebek mellett a kötet történelmi értékeiről, Csap János színes, a nőkre különleges hatást gyakorló személyiségéről, a kimaradt sztorikról és arról, milyen szempontból lehet példakép a forradalmár a fiatalabb generációk számára.

A kötet szerzője már elhunyt a kiadás időpontjára, ám Önnek fontos szerepe volt az Egyszer különbet álmodtunk kiadásában. Hogyan került kapcsolatba Csap Jánossal, és miként segítette élettörténetének magyar kiadását?

2017 januárjában találkoztam Csap János unokájával, Rachel Davies-szel egy piemonti kolostorban, ahol mindketten lelkigyakorlaton, illetve zarándoklaton voltunk – én az egyik itáliai vándorutam közben voltam. Amint Rachel megtudta, hogy magyar vagyok, azonnal különleges figyelemmel kezdett körülvenni, mintha valami titkot őrizne, vagy mintha valahogy mélyen kötődne a magyarokhoz (egyébként ő János bácsinak nem vér szerinti unokája). Rachel teológus, Amerikában nőtt fel, és jelenleg Ausztráliában él, a melbourne-i egyetemen kutató. Gyorsan összebarátkoztunk, és amikor megtudta, hogy filológus vagyok (magyar szakon végeztem), a segítségemet kérte kalandos életű nagyapja írógéppel magyarul írt, szerkesztetlen visszamlékezésének rendezésében, digitalizálásában és kiadó találásában. Azt mondta, hogy a mű különösen becses a nagyapjának, azt élete legnagyobb művének tartja.
A kéziratot Magyarországon őrizte az egyik Csap-testvér, később én gépeltem be csaknem az egészet (550 oldalt), majd szakértőkhöz juttattam el az anyagot és kiadót kerestem.

A könyv, Csap János visszaemlékezése az 1970-es években véget ér, holott a szerző tavaly, 93. születésnapja előtt pár nappal hunyt el. Mit lehet tudni a szöveg keletkezéséről? Mikor kezdte írni, és miért hagyta abba Csap János a történetet ennyivel a halála előtt?

Igen, valóban nagyrészt véget ér az 1970-es években, csak rövid részleteket toldott hozzá 2000 környékén. Ez azért lehet, mert Csap János egyértelműen gyermekkorát, fiatalságát és emigrációja első felét akarta megörökíteni az utókor számára. Ezek voltak a legizgalmasabb életszakaszai, de arról se feledkezzünk meg, hogy ez az időszak volt az, amit maga mögött kellett tudnia, gazdag gyermekkorát hátra hagynia, sorozatos fiatalkori traumáit (kényszermunkatábor, 2 kisgyermekének elhagyása és menekülés) pedig fel kellett dolgoznia ahhoz, hogy továbbléphessen. Ehhez a lelki folyamathoz az írás nagyszerű eszközül szolgálhatott.

Mi lett aztán a szöveg sorsa? Hogyan és mikor került Magyarországra, és kiknek a közreműködésével lett végül könyv belőle?

Ennek részletei éppen csak körvonalazottak számomra, nem látom át pontosan a kézirat útját. Csap János magával vihette emigrációjába a napló egy részét, másik részét itthon hagyhatta, később Kanadában is tovább folytatta az írást, aztán az egészet az öccsére bízta (Csap Lajosra, aki szintén ’56-os hős volt és ő is disszidált, a Dél-Afrikai Köztársaságba). A mű szerzője a brit-kolumbiai Nanaimo városban élte élete utolsó évtizedeit, ahol a helyi magyar közösség oszlopos tagja volt. Én 2017-ben már egy összegyűjtött, sorrendbe állított visszaemlékezést vehettem kézbe Budapesten, amelyet addig a fent említett Lajos őrzött Nagykanizsán. Hosszas utánajárás után, több szakértőt és intézetet felkeresve, végül Dr. Tóth Eszter Zsófia történész vezetett el a Személyes Történelem Kiadóhoz.

Milyen történeti értékei vannak az Egyszer különbet álmodtunk kötetnek?

Az első pillanattól láttam a visszaemlékezés kiemelkedő történelmi értékét, amit aztán a Terror Háza munkatársai, a Magyar Napló szerkesztősége és a Veritas Kutatóintézetből Tóth Eszter Zsófia is megerősítettek. Olyan ritkaságok szerepelnek benne többek között, mint az ’56-os orvos-forradalmár-mártír Tóth Ilonáról egy több oldalas visszaemlékezés-részlet a forradalom napjaiból, Nickelsburg Lászlóról értékes adalékok, a „Keleti Pályaudvar környéki vagányoknak” nevezett csoport tagjainak bensőséges leírása, vagy a II. világháború napjainak elmesélése ifjú katonaként. Szerintem különösen értékesek a Horthy-korszak budapesti kispolgári miliőjéről írt részletek, illetve az, ahogyan árnyalataiban elénk tárja, milyen volt gyereknek lenni a gangos házak világában, a 30-as években, a mai Dózsa György út környékén. Csap János visszaemlékezése által bepillantást nyerhetünk a kényszermunkatáborok világába is, hiszen hosszú időn keresztül szenvedett a lábatlani és az oroszlányi táborokban, ahonnan egyébként – de ezen már nem is csodálkozunk – kalandos módon szabadult: lázadást szított, aztán saját kezét megsebesítve, a kórházból szökött el.

Csap János elképesztő életútjához hozzátartozik a nőkkel való szinte villódzóan intenzív viszonya, ami rátermettségének és sziporkázó személyiségének a következménye: odavoltak érte a nők. Kedvenc történetem, amikor a kényszermunkatáborban saját fogvatartóját, egy tisztnőt vett le a lábáról, és akit többször meg is látogatott a tiszti szobában intellektuális munka egyébként valós ürügyén (a hadnagynő adminisztrációs feladatokat adott neki).

Ami igazán elképesztővé teszi számomra az írást az az, hogy az emberi életnek a történelem végtelen szőttesében integráns részt vállaló, de soha fel nem fejthető fonalát mutatja. Mire gondolok? A mai napig tulajdonképpen befejezhetetlen a könyvnek a szerkesztése, hisz állandóan találok újabb adalékokat Csap János életéhez, ami újabb és újabb mozaikkocka az ő magyar történelemhez való viszonyához. Ilyen volt, amikor a híres ’56-os De Biasi-féle képanyagban rátaláltam Csap Jánosra mint főszereplőre, vagy Csap Lajos ’56-os naplójában annak a momentumnak a leírására, amikor bátyja felugrik a teherkocsira és a híres olasz fényképész lefotózza. Pár napja bukkantam rá egy tanulmányra a Thököly úti csoportról, amiben Csap Jánost is megemlítik mint az 56-os forradalom tolmácsát, és konkrétan nevén nevezi a szerző azokat, akiket Csap János mindvégig barátaiként, becenevükön tart számon a műben. Róluk (Vörös Pali Manci, Wágner Frici, Cigány, Bütyök stb.) korábban nem is gondoltam, hogy megtalálhatom polgári nevű tulajdonosaikat, és így a megjelent kötetben még nincsenek is beazonosítva.

Van tudomása esetleg olyan részletekről, amelyek kimaradtak a kötetből?

Kedvenc hajmeresztő történetem nem került bele a visszaemlékezésbe: Rachel vérszerinti nagyanyját, leendő feleségét Csapá János, New Yorkban egy szállodában ismerte meg, ahová éppen egy bűnbanda kísérelt meg betörni. Ő – akárcsak a filmekben – megmentette a véletlenül odakeveredett, ártatlan nőt.

Érdekes életútjában kiemelkedő mozzanat, hogy az 1938-as budapesti Eucharisztikus Világkongresszuson – 12 évesen, kétéves olaszországi ösztöndíjából hazatérve – Pacelli bíboros (aki később XII. Piusz néven lett pápa) és helyettese, Montini titkár (a későbbi Szent VI. Pál pápa) tolmácsa lett. Ezt az élményét halála napjáig emlegette János bácsi, és a NEK 2020 (Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus 2020) iroda felhívására (amikor keresték a még életben lévő 1938-as szereplőket) fel is vettem a kapcsolatot az illetékesekkel egy vele való interjúhoz, de sajnos János bácsi közben meghalt.

Volt-e olyasmi, amit ki kellett hagyni a történetből? Esetleg más olyan nehézség, amivel a szerkesztés során szembesült?

A kötet meglehetősen szerkesztetlen formában került hozzám, úgy is mondhatom, olyan volt, mintha egy mű „piszkozatát” kaptam volna meg. Csap János nagyon jól ír, ebben is lecsapódott széleskörű látásmódja és fantáziájának gazdagsága, de egyben nagyvonalúsága is: a kötetet alaposan le kellett tisztázni, egységesíteni a központozást, stilisztikailag is csiszolni, irodalmivá tenni a művet.

A szerkesztő, Zsuppán Klaudia

Az epilógusból némi keserűség érezhető ki, mintha – dacára az átélt izgalmaknak – a szerző elégedetlen lenne sorsával. Ön tudja, hogy minek szólt ez a kiábrándultság?

Szerintem nem volt kiábrándult. Úgy látom, hogy ez a szomorúság a hazáját szerető és elvesztő ember – az emigráló ember – általános melankóliája. Csap János szerette új hazáját, Kanadát, otthonra is lelt benne, de olyan mélyen gyökerezett Magyarországba (ne felejtsük el, hogy a Horthy-korszakban nevelkedett, kimondottan nemzeti érzelmű családban), hogy a halála napjáig sírva fakadt, ha a régi, magyarországi emlékeire gondolt. A veszteséget mélyen megélhette, de elégedett volt az életével.

A szöveget jól ismerő szerkesztőként milyen tanulságot tud levonni Csap János életéből? Mi az, ami miatt az abban a korszakban nem élt, fiatalabb generációk számára is érdekes lehet a kötet?

Számomra megragadó volt Csap János kiapadhatatlan tudásszomja, állandó önfejlesztése, közösségi hálójának tudatos építése, miközben tele volt szeretettel és odaadással családja, barátai és hazája iránt. Személyében nagyszerűen ötvöződött veleszületett adottság és önképzés, tettvágy és kitartás, fizikai állóképesség és szellemi energiák. Természetesen bőven lehettek hibái János bácsinak, de a felsorolt pozitívumok bizony végigkísérték az életét. Azt hiszem, a fiatalabb generációknak épp azért lehet ő példa, mert a mai világban annyira középpontba helyezett sikeresség vagy élelmesség nála egy kicsit sem nélkülözte a melegszívűséget és az önzetlenséget – ennek előtérbe helyezését pedig nem tanítják manapság sok helyen.

Számomra is maradandó ajándék János bácsival való kapcsolatom: a szerkesztés idején néha Skype-on hívtuk egymást, kicsit olyan volt, mint a távoli nagyapám: örült, hogy magyarul beszélhetett, mesélhetett a régi időkről és nagyon szeretett énekelni. Kitűnő memóriája volt, aminek köszönhetően idős korában is jól tudta kedvenceit, a Villon-verseket.

Hogyan kerestek kiadót ennek a történelmi vonatkozású visszaemlékezésnek? Hasonló tematikájú kötetek szerzőinek milyen tanulságokat tud ebből leszűrni?

Először a 20. századi magyar történelemmel foglalkozó történészeket, illetve különböző történettudományi intézeteket kerestem meg, hogy véleményt mondjanak a műről. Szinte mindenki kiemelkedőnek találta az írás történeti értékét. A Magyar Napló részletet is közölt belőle tavaly októberben. Dr. Tóth Eszter Zsófia történész (aki jelenleg a Clio intézet munkatársa) volt az, aki elvezetett a Személyes Történelem Kiadóhoz, és onnantól már nyert ügyünk volt.

Fontos, hogy ne adjuk fel a keresést, hanem kérjünk tanácsot minél több szakértőtől és vegyük fel a kapcsolatot minden intézménnyel, egészen addig, amíg megtaláljuk a megfelelő lehetőséget.

A borítóképen Csap János huszonévesen, illetve idős korában látható.