Heti Novella / Édes látogató
Saláth Barbara szívmelengető karácsonyi novellája különös nézőpontból.
Apró, mocskos kezek ragadtak meg. Azelőtt csak az öregasszony csontos markát ismertem, bizonytalan szorítása jóleső érzéssel járta át viasztestem. Tudtam, ha Ő elővesz a dobozból, feltárul előttem világának egy szeglete.
Amikor először fogott kézbe, gyufalánggal fejet ültetett kanóc nyakamra, lábam alá talpat varázsolt. A fal magasában elhelyezett táblához emelt, amelyen színes kapcsolók sorakoztak katonás rendben.
‒ Nem itt van a hiba ‒ dünnyögte.
Nyitott szájú üveghengert borított rám, amely középtájt kiöblösödött. Kiléptünk a kertbe. Már megcsodáltam ezt a színes pöttyökkel tarkított zöld oázist, amikor az öregasszony hazahozott a boltból. Az izgalom, hogy ismét láthatom, felizzította kíváncsi lángomat. A ház oldalához tapadt szekrénykéhez sétáltunk. Ő kinyitotta az ajtaját, és megint csak magában dünnyögött:
‒ Áramszünet.
Nem ismertem a szót, de a lényegét értettem: szükség van a magamfajta forrófejű fickókra.
Ő visszaballagott velem a konyhába, letett az asztalra. Én végigvilágítottam a terítékén, amíg kikanalazta a levest csorba szélű tányérjából. Amikor elfogyott az étel, ízlelgettük még picit a fűszerillatú levegőt, aztán aludni tértünk. Ő az ágya mellé állított, én pedig boldogan ragyogtam be a kis zugot, amíg elhelyezkedett.
Reggel frissen ébredt. Vézna ujjai rám zárultak, belesimultam az ölelésébe. Milyen nagyszerű kalandok várnak ma rám! ‒ gondoltam, de csalódnom kellett. Mire észbe kaptam, újra a társaim között hevertem az unásig ismert dobozban. A többi gyertya felébredt a mozgolódásra. Kifaggattak esti élményeimről, a tapasztaltabbak elmerengtek régi emlékeiken, aztán átadtuk magunkat az időtlen semminek. Azt mondják, az embereknél is van ilyen. Ők kómának nevezik.
Később még egyszer sikerült kézre kerülnöm. Nagyjából ugyanez játszódott le, és kisvártatva megint a dobozban hevertem. Szóval ennyi a gyertya élete ‒ tűnődtem. Nem valami sok, de néha közel kerülhetek Hozzá.
Megrémültem az apró kezek érintésétől. Egyik társam kettétörten került vissza a dobozba. Azt mesélte, egy pici emberke bánt el így vele.
‒ Óvatosan, Annus! ‒ hallottam a jól ismert hangot. Az öregasszony közelebb hajolt a kislányhoz, így már láthattam kedves ráncait is.
‒ Már tudom ‒ csiripelte a gyerek. Csengő hangja és biztos ölelése elringatták félelmeimet.
‒ Hozd ide a gyufát is, kérlek! ‒ szólt az öreg.
‒ Meggyújthatom? Már elég nagy vagyok.
Az öregasszony felkacagott.
‒ Igenis nagy vagyok! ‒ bizonygatta a gyerek. ‒ Látod, jól fogom a gyertyát.
‒ Meggyújtjuk ketten ‒ adta be a derekát az öreg.
A gyufa feje megsercent, ahogy végighúzták a doboz oldalán, aztán vidáman vibráló lángocska jelent meg rajta. Kinyújtóztattam kanócomat, bizsergő várakozással figyeltem a felém közelítő lángot. Kanócom felizzott, olvadó testem viaszával ismét talpat varázsoltak a lábam alá.
A búra védelmében kivittek a kertbe a szekrényhez, de Ő most nem motyogott áramszünetről, hanem felkattintott egy kapcsolót, amitől a sötét kert legmagasabb fája fényruhát öltött. Hengeres testén színes fényfüzérek kúsztak a magasba, sugaruk csillogó gömbökön villant meg.
‒ Hűha! ‒ Annus elkerekedett szemmel bámulta a csodát. ‒ Azért csináltad, hogy idetaláljon?
‒ Neki nincs szüksége erre, hogy tudja, hol vagyunk.
‒ Gondolod, hogy eljön?
‒ Biztos vagyok benne.
‒ De nem tudja, hová költöztél.
Ő leguggolt a kislány elé, lazán átfogta a derekát, úgy magyarázott:
‒ Tudod, az élőket láthatatlan ezüstszál köti a halottaikhoz. Amíg emlékszünk rájuk, nem szakad el a szál.
A gyerek fázósan toporgott, Ő visszaterelte a házba.
‒ Gyere! Még bent is sok dolgunk van.
Engem a konyhaasztal közepére állítottak meseszép, selyemfényű abroszra. Nyomát sem láttam a csorba tányérnak. Két terítékre számítottam, ehelyett öt tányér fogadott, öt pohár, evőeszközök, szalvéták; kosár, púposan rakva fehérkenyérrel. A fal melletti tálalón tálcára halmozott sütemények illatoztak.
Az asztalról remekül beláttam a nyitott ajtón át a szobába. A sötétben egy, a kertben világítóhoz hasonló fácska állt, az ő ágain is fényes izzók és tarka díszek ültek.
Annus folyton kirohangált a konyhából, és minden alkalommal újabb gyertyával tért vissza. Fejemhez emelte őket, hogy valamennyi lángra kapjon. A nyelvét is kidugta igyekezetében. Az öregasszony talpakhoz illesztette, és gondosan elrendezte őket az asztalon.
Alighogy végeztek, a bejárati ajtó kinyílt. A hűs fuvallat táncra perdítette lángjainkat, és frissességet hozott magával.
‒ Anya, apa! ‒ kiáltott fel a kislány, ahogy a belépők felé szaladt. ‒ Nézzétek! Én gyújtottam meg mindet ‒ csivitelt. Kézen fogta a szüleit, és az asztalhoz húzta őket.
‒ Az összes gyertyát te gyújtottad meg? ‒ kérdezte az apja. Felkapta a gyereket, magasan a feje fölé tartotta, és megpörgette a levegőben. A kicsi csilingelve kacagott.
‒ Az autóban vannak az ajándékok? ‒ faggatózott.
‒ Milyen ajándékok? ‒ kérdezett vissza a férfi. A fiatalasszony sejtelmesen felnevetett.
Újabb férfi lépett csendben a házba. Nem lehetett idősebb Annus apjánál. Lekapta fejéről a sapkáját, szatyrot tartó kezébe gyűrte. Tétován álldogált, nem akaródzott beljebb jönnie.
‒ Áron, Áron! ‒ ujjongott Annus.
Mindannyian a jövevény köré sereglettek. Az apa elvette a csomagját. Az asszony lesegítette a kabátját, a fogashoz lépett, hogy felakassza. Az öregasszony lábujjhegyre emelkedett, és csókot nyomott hideg arcára. Áron kitárta felszabadult karjait, átölelte az öreget. A társaim még ébredeztek, boldogan fedezték fel a konyha színeit és illatát. Egyedül én láttam az Áron szemében csillogó könnycseppeket.
A kislány az egyik székhez húzta Áront.
‒ Mindenki itt van. Együnk! Aztán kibontjuk az ajándékokat ‒ magyarázta.
Leültek. Az asztalra került levesestál kellemesen melengette az oldalamat. Mindenki szedett már, de még nem nyúltak az ételhez.
‒ Köszönöm, hogy veletek tölthetem az ünnepet! ‒ mondta Áron.
Az öregasszony a fiatalember kezére helyezte a sajátját.
‒ Komolyan mondtam, hogy a családomba fogadtalak, amikor te a szívedbe zártad Elzát.
Az apa egyetértése jeléül megemelte habzó itallal teli poharát.
‒ Boldog karácsonyt! ‒ mondta.
‒ Boldog karácsonyt! ‒ visszhangozták a többiek.
Akkor meghallottam egy ezüstszál pendülését, és megláttam az árnyat, amit nem látott rajtam kívül senki más. A poharak összecsendültek, és én azt kívántam, bárcsak megélhetnék ezzel a családdal még nagyon sok karácsonyt.