Heti novella / Egyedül a dzsungelben

Ezen a héten Könyv Guru Puskás Dezső kötetének címadó novelláját közli az Ad Librum Kiadó jóvoltából.

Új nap virradt, új reményekkel és új kilátásokkal. A várost borító kékes homályon át derengő sugarak ahogy áttörték ablakom falait, félénk mosolyra csalták a számat.

Furcsa érzés volt, nem ébredtem mindig mosollyal (néha ijedten, verejtékben úszva tértem magamhoz valamilyen lidérces álomból). Puha matracomon fekve eltűnődtem az elmúlt hónapokban folyt életem viszontagságain.

Mikor megérkeztem, a zsebem legmélyén csak némi apró csörgött, ami arra volt elég, hogy egy darabig éhen ne haljak. Kilátástalannak tűnt a helyzetem, egy nincstelen, aki túladott minden vagyonán (egy karóra, egy zsebkés és egy ezüstözött zippo öngyújtó), amiből kihúzhatta még egy darabig, dacolva a saját teste kannibalizmusával. Aztán elfogyott az a kis pénzem is, és szó szerint éheztem, kis túlzással, a rágcsálókkal viaskodtam egy-egy kidobott még ehető falaton a kukák mélyén. De a nincstelenségnek is megvannak az előnyei: nem vagy kiszolgáltatva más kénye-kedvének, és nem ül a nyakadban senki egy gyeplővel. (Úgy gondolom, ha az ember szabad akar lenni és meg akarja tudni, mire képes, le kell ráznia magáról minden anyagiasságot.)

Én vagyok csak egyedül, és egy nagy, büdös város. Kicsit olyan az egész, mint egy groteszk tündérmese. De legalább nem a szabad ég alatt kellett aludnom. A lakás, ahol lakom immár fél éve, egy ismerősömé volt, aki nem használta. A kereskedelmi flottánál volt tengerész, és épp kihajózott, úgyhogy minimum egy évig nem lesz a városban. Persze nem ingyen laktam itt, úgy egyeztünk meg, hogy nem kell fizetnem neki, viszont egy alapos festés ráférne a lakásra, ami egyébként egy ötemeletes betonház harmadik emeletén volt. Elutazása előtt megvett minden eszközt, ami csak kell egy ilyen munkához. Aztán odaadta a kulcsot, elbúcsúztunk, és lelépett. Mindenesetre rendes dolog volt tőle…

Túl sok holmi nincs a lakásban… egy viszonylag nagy szoba, ahol alszom, egy matracon, amit úgy túrtam egy kuka mellől, és épp ezért alaposan kitisztítottam, és mondhatom, remek lett. Van még egy állólámpa meg egy kopott íróasztal egy székkel a szobában, amit szintén én szereztem be, hasonlóan a matrachoz. (Az emberek bele sem gondolnak, milyen jó cuccokat dobálnak ki). Van még egy konyha meg egy fürdő. És nagyjából ennyi. De ez bőven elég is…

A napjaim többnyire kóborlással, munkakereséssel teltek. A hatalmas betonházaktól szegélyezett járdán leszegett fejjel jártam, hogy félig szítt cigarettákat szedjek össze a földről, és megtömjem a pipámat. Szégyent soha nem éreztem mások előtt, mert miért is kéne szégyenkeznem? Hiszen az utcán szembejövő emberek átnéznek rajtad, mint egy ablakon… és nem kérdezik meg: ki vagy? És mit akarsz itt? És hova tartasz? Mit csinálsz? Vagy miért nem csinálsz? Pláne magam előtt nem éreztem szégyent, hiszen én választottam ezt, és tudtam, hogy a valódi élet nem habos torta csokiöntettel és cseresznyével a tetején. Sétáim közben mindenféle dolgon agyaltam, amit papírra vethetek… Mert annak idején elhatároztam, hogy írásból fogok élni. És hogy miért? Erre talán az a válasz, amit azt hiszem, Gorkij mondott egyszer: az irodalom célja, hogy az emberek megismerjék, megértsék önmagukat, és az önmagukba való hitüket megerősítse. Fejlessze igazságérzetüket, és az alantas dolgaik ellen küzdjön. Felfedezze, ami szép és jó. Felébressze az emberek lelkében a szégyent, a haragot, a bátorságot, és mindent elkövessen azért, hogy nemesen erősek legyenek.

És agyaltam és agyaltam a legkülönbözőbb dolgokon, ami csak eszembe jutott. Például, hogy: az emberek többnyire a könnyebbik utat választják. Várják, hogy segítsen valaki megoldani a dolgaikat, vagy talán könnyebb, ha megmondják, mit csináljanak és hogyan, mert így kényelmes nekik. Vagy talán nincsen erejük kilépni az úgynevezett mókuskerékből, mert így meg tudnak venni minden csillogó-villogó holmit, amire tán szükségük sincs. De én mondom, egyszer ebbe a szirupos rózsaszín nyáltengerbe úgyis belefullad majd a világ. De mire nem jó a líra:

különös évek jönnek-mennek
a föld sírján táncol,
és szirmot bont a kényes élet
a világ hátához bújt az értelem
s csak apró-cseprő bizsu, mi
csillog nékünk fénytelen
s míg a pénz-dolog hajtja a napot
mert a napból nem elég soha
én inkább szegény maradok…

Vagy majd ha már a föld torkáig ér a szenny, kiokádja, s akkor visszakapunk mindent, mit elrejtettünk. És minden nyálkás csont és hulladék lesz. Kerestem az igazságot, és az agyam legmélyére vezető utat, hogy megtudjam, ki vagy mi vagyok. És ez nem egyszerű… Tehetetlennek éreztem magam, és talán a tehetetlenség érzése az, ami az elme talán összes idegbetegségének az alapja. Vajon Nietzsche is ezért omlott össze? Vagy annyian a világban? Néha úgy éreztem, be fogok csavarodni, azt hiszem, becsavarodom… vagy legalábbis be fogok. A sok nyavalygás, nyafogás, hogy ki vagy, mi vagy, néha már nem bírtam magam elviselni… Tombolt bennem valamifajta feszültség, amit nem tudok megfogalmazni, és kiabálni, törni, zúzni lett volna kedvem. Az őrület határán táncolsz a depresszió és a melankólia érzésével. És megpróbálod magad meggyógyítani, néha-néha berúgsz a hozzád hasonló földönfutókkal, de rájössz, hosszú távon az alkohol nem segít.

És hogy vajon érez így más is? Mert akkor mindannyian megőrülünk… vagy nem vagyunk-e már azok? Lehet, hogy az emberek többsége még ifjúkorába átesik ezeken a kérdéseken, de nekem most jött el az ideje így harmincon túl, bár az arcom még mindig őrzi a kamaszkor ártatlan lágyságát. Azt hiszem, későn érő típus vagyok, vagy talán nem…

Szóval ilyeneken agyaltam, miközben a várost jártam, valamiféle munka után, mert mint mondtam már, írói ambícióimból sajnos nem sikerült bevételt szereznem. Hiába jártam a kiadókat, az újságokat, hogy pár novellámat megjelentessem és ezáltal némi pénzhez jussak, de szóba sem álltak velem. Néhol jóformán még köszönni sem engedtek, megláttak és közölték, hogy köszönjük, nincs felvétel. Pedig csak egy őszinte nemet vagy igent vártam volna, de hát arra várhattam, mert mindig valamiféle kifogással küldtek el. De vajon miért nem mondják a szemembe az igazat? Az emberek elvárják az őszinteséget, bár, ha meg őszinte vagy, megsértődnek. Rájöttem, az emberek többsége nem ismeri önmagát. Vagy ismeri, csak nem akarja magának beismerni a hibáit… emiatt megpróbálja másnak a vétkeit felnagyítani, hogy a magáét elfedje. Ezért titkon az embereknek szükségük van a hazugságra. És csak nevében vágynak őszinteségre. Erről Byron sorai jutnak eszembe:

A titkos ellenség, sok sanda szem,
Mely megfigyel és ítél szüntelen
Az ostoba meg az irigy kaján
Ez ám a had! Örömmel lopja meg
Dicsőséget ki sírjáig követ
S minden hibán örül, mit megtalál
Hős Géniusznak büszke homlokán
A jót takarva hazugságot ont
És Rágalomból piramist emel…

Aztán egyik ilyen hajnali kóborlásom közben valami piacféléhez értem. Árultak halat, pékárukat, volt újságos, meg mindenféle csecsebecsét árusító bódé. Na meg a zöldségárus, aki megkérdezte, hogy volna e kedvem segíteni, kipakolni a zöldséget és gyümölcsöt az üzlete előtti asztalokra. Persze pénzért. Nyilván látta az arcomra kiült marásokat, amit gyomrom feneketlen üressége okozott. Igent mondtam. Aztán miután végeztem a pakolással, kifizetett (persze rögtön a pékségbe rohantam, ahonnan a kiáradó, kínzóan ínycsiklandozó illatok marták az orrom), és még annyit mondott, ha netán holnap is erre jönnék, megint lenne tennivaló. Csak legyek itt időben, mert ha nem vagyok, talál mást. Itt leszek, mondtam…

S ezen a szép reggelen, vagy inkább hajnalon, mi megvirradt új reménnyel és kilátással, és ami mosolyra csalta számat, mert ma szép az élet, és ki tudja? Talán ma írói törekvésemnek utat engedve, sikerül végre kieszközölnöm, hogy leközöljék egy írásom valamely lapnál…


Írt egy könyvet? Olvassa el, hogyan adhatja ki!