Heti Novella / Lomtalanítás

A héten jelenik meg Mester Györgyi A hatodik című kötete. Ebből származik az alábbi történet.

Miközben kezében a slusszkulcsot lóbálva a szolgálati kocsi felé igyekezett, félhangosan morfondírozott magában. Vajon mivel érdemelte ki, hogy ő legyen a balek, akinek a tavaszi  akció során nyomon kell követnie a lomtalanító autók útját, kvázi ellenőrizni a szállítókat, hogy mindent kocsira raknak, illetve, hogy rendet és tisztaságot hagynak-e maguk után. Más hadra fogható ember is akadt volna erre a célra az önkormányzatnál. Ő mégiscsak mérnök, akinek komoly feladatai, határidős munkái vannak, most is a titkárnője talpraesettségére számíthat csupán, hogy a nő elszórakoztatja, szóval tartja a megbeszélésre becitált feleket, amíg ő vissza nem ér az irodába.

Annyira belefeledkezett a mérgébe, hogy észre se vette, rossz felé indult, és olyan úton halad, ahol láthatóan még nem jártak a kollégái. Mindkét oldalon ott tornyosultak a kidobált, ócska cuccok, megannyi kacat, törött bútorok, foszlott-koszlott ruhaneműk, papírhulladék, néhol tégladarabok, cementes zsákok, ami ténylegesen sitt, és nem is az ő hatáskörük elszállítani. Hasonlóképpen nem az ő reszortjuk az elromlott TV-k, rossz számítógép monitorok elvitele sem, ezek ugyanis elektronikus berendezések, ezért „veszélyes” eszköznek számítanak, épp úgy, mint az elem. Szerencsére, a működésképtelen hűtők, mosógépek utcára dobálásáról már leszoktak az emberek. Ezeket ugyanis az újonnan vásárolt termék árába többnyire beszámítják az üzletekben, így inkább mindenki oda adja, és nem vesződik azzal, hogy év közben, suttyomban, az éj leple alatt az utcára csempéssze.

Lassan gurult a kocsival, amikor hirtelen valami megfogta a szemét. Megállt és visszanézett. Az ő oldalán, közvetlenül az úttest melletti füves részen, törött ágydeszkák, és ki tudja, eddig hol őrzött lyukas bádoglavór meg rozsdás vájling társaságában, egy kopott fotelban furcsamód összegyűrt nagyobb ruhahalmot pillantott meg. Nem szokványos rongycsomó volt, azt az eredeti tulajdonosok általában nejlon szatyrokba rakják, nehogy elfújja a szél, és betakarja az egész járdát.

Nem hagyta nyugodni a látvány, a végére akart járni, mi lehet a fotelban. Nem mintha valaha is érdekelték volna mások megunt, kidobott cuccai, azért mérnök létére odáig nem süllyedt. Bár, így jobban belegondolva, a mai világban, amikor egyik napról a másikra bárki munkanélkülivé válhat, az adott helyzet ki tudja, mire vinné rá az embert.

Idáig jutott el gondolatban, miközben testi valójában már ott állt az ócska fotel előtt. Most, hogy közelről látta, egy pillanatra meghökkent. Hogy is tekinthette rongycsomónak az öregembert, aki összekuporodva, ruhák tömkelegébe bugyoláltan ült a fotelban?! A szeme le volt hunyva, ettől ő nyomban megijedt, hogy talán megfagyott, vagy meg is halt, hiszen hűvösek még ezek a kora tavaszi hajnalok.

– Segíthetek? Rosszul van a bácsi? – kérdezte a hangjából kiérződő, őszinte aggodalommal.

Mivel semmi választ nem kapott, muszáj volt megérintenie. Az öregember kézfeje száraz volt és hideg, de nem annyira, mint egy halotté. És akkor váratlanul a szeme is felnyílt, bár csak olyan keskeny résnyire, hogy alig volt hihető, ki is lát rajta.

– Köszönöm, jól vagyok – hangzott az erőtlen, halk válasz.

– Bácsikám, elfáradt guberálás közben? – kérdezgette tovább, mert úgy érezte, mindenképpen végére kell járnia a dolognak.

Mit keres itt hajnalok-hajnalán az utcán egy öregember?! Guberálás közben leült pihenni? Vagy az ő karosszéke került az utcára, és nehéz volt az elválás a megszokott, kedves emlékeket őrző bútordarabtól? Ki tudja? De ő tudni szerette volna.

– Lomtalanítottak – mondta az öreg.

Kurta, semmitmondó volt a válasz. Hát persze, ezt mindenki tudja, most folyik a nagy, tavaszi lomtalanítás. De ő nem ezt akarta hallani, ezért tovább kérdezősködött.

– Bácsikám, maga a közelben lakik?

– Nem – jött a válasz.

– Itt guberált?

– Nem, lomtalanítottak. – Engem lomtalanítottak.

Az egyszerű szavak súlyos kövekként gördültek az aszott, fogatlan ajkakról.

– A fiam meghalt, náluk éltem. Jó apja voltam a fiamnak, mint ahogy jó nagyapja voltam az ő fiainak is. Az özvegye azonban már nem tud, és nem is akar gondoskodni rólam.

A szavak most már folyamatosan hullottak alá, mint amikor megindul egy zuhatag, és nincs gát, ami útját állná.

– A menyemék el is költöztek. Az új lakásban nincs számomra hely, hát utcára kerültem. Utcára a többi értéktelen lommal, a senkinek nem kellő, hasznavehetetlen holmikkal együtt.

És ekkor ő, aki elvből elvetette a guberálásnak még a gondolatát is, felnyalábolta az öregembert. Betette a kocsi hátsó ülésére, és hazament vele.

Hazavitte, mert a gyerekei mindig panaszkodtak, hogy milyen kár, hogy nekik nincs se nagymamájuk, se nagypapájuk, mivel mindegyik meghalt még az ő születésük előtt.

Hát most lesz egy nagyapjuk. Mégiscsak igaz a mondás: lomtalanításkor néha igazi kincsre lel az ember…


Írt egy könyvet? Olvassa el, hogyan adhatja ki!