Ízelítő / Fanyűvők

Egy település. Egy rém. Egy újságíró. Egy szerelem. Egy szál­lo­dat­u­la­j­donos. Egy hun­garo­hor­ror. A kedves látogatók borzongatására Könyv Guru Villax Richárd Fanyűvők című regényéből közöl most egy részletet. A regény megvásárolható a kiadó könyvesboltjában.

A szerzőről többet tudhat meg a vele folytatott interjúból és a honlapjáról.

A telefont lekapcsolta, és tovább elmélkedett, noha ennek a tevékenységnek sem látta különösebb értelmét. A kinti szél közben feltámadt, a függöny egyre vadabbul táncolt. A férfi úgy bámulta a szövetdarabot, mintha az hipnotizőr ingája volna.

Egyszercsak a függöny kiszakadt, és berepült a szoba közepére, ahol tovább járta vonagló táncát. „Mindjárt összezuhan” – gondolta Edvárd, de úgy látszott, a kelme nem értett egyet e gondolattal, mert egyre vadabb pózokban kezdett vonaglani, mintha egy láthatatlan hastáncosnő tekerte volna maga köré.

A jelenség szemlélője pedig úgy vélte, később majd ráér elemezni e különös történést, most azonban valami nagy disznóság van készülőben, el kéne hagynia a szobát. Viszont félelemmel töltötte el az eleven függöny, csak mozdulatlanul bámulta, elosonni nem mert mellette. Szerencséjére az élővé vált csipkés ruhaanyag közelíteni kezdett az ágy ablak felőli oldalához, így Edvárd a másik oldalról felrugaszkodott, és a folyosóra rohant.

Ahogy minden hotelvendég, így ő is a „mindenható” recepcióstól várt megoldást, ezért a bejárat felé lépcsőzött – úgy, ahogy volt: alsógatyában, mezítláb.

– Kérem, valami van a szobámban – mutatott a recepciós pult előtt toporogva a lépcsőház felé.
Ekkor a szálloda alkalmazottja odafordult, így jól láthatóvá vált a „Pokol” feliratú kapitánysapka alatti csupasz koponya. Szemének fénye helyett egy-egy gyertya lángja vetült a kérdezőre.

A vendég halkan nyögött egyet, és nekiesett az első útjába akadó szárnyas ajtónak.

Az kinyílt, ezáltal széles bálteremet mutatott meg. Oxigén helyett kábító csatornabűz alkotta a csarnok atmoszféráját.

A behatoló tekintete legelőször a mindenféle beazonosíthatatlan, zölden rothadó húsfélékkel megrakott asztalra tévedt, majd a terem közepén zene híján is táncoló, hasonló színű, csontjaikról fürtökben málló húsú, ember formájú szörnyetegekre.

Egy ilyenféle, rothadó orcájú libériás inas állt Edvárd mellett, és odasúgta neki:
– Uram! A vízi hullák bálja!

A megszólított ettől persze nem érezte magát kellemesebben, szerencséjére – vagy szerencsétlenségére – újabb ajtót pillantott meg.

Ez színes szőttesekkel beborított trónterembe vezetett, ahol vörös szőnyeg vezetett magához a trónhoz. Az ülőalkalmatosságot valamiféle főördög foglalta el – feje élénkpiros volt, szeme szénként izzott, szarvai között pazar korona volt látható. Füstöt okádott, és úgy kacagott, akár némely amerikai rajzfilm fura figurája.

Edvárd úgy vélte, egyetlen esély kínálkozik a menekülésre, ha megpróbálkozik a fallal. Csodálatos módon kiindulási sebessége alig csökkent a falnak nekiütközvén, így szinte akadálytalanul hatolhatott át egy másik szobába.

Félelme itt alapszintre zuhant, inkább az iszonyodás töltötte el lelkét. Egy nagyrészt csontváz férfi hágott egy előtte afféle grillcsirke pózban fekvő, szintén majdnem hústalan rémasszonyt.
A nemeket nem csak a póz alapján lehetett megkülönböztetni: a nő alsótestét áttetsző hártyaféle – vékony bőr – határolta, így jól látszott a benne lüktető, sötétzöld, foszladozó hímvessző, majd följebb egy romlottmájkrém-színű emberi magzat kuporgott.

Az undorító szerelmespár szerencsére kellően elfoglalt volt ahhoz, hogy a látogatóról tudomást se vegyenek, aki – ezúttal egy hatalmas tölgyfaajtón keresztül – továbblépett egy következő terembe.
Itt egy vámpírnő emelte rá átható tekintetét. Arca fehér volt, a szája körül vérrel szennyezett. Öltözékét éjfekete, csipkés anyag alkotta. Ijesztő volt a jelenés, mégis valahogy gyönyörű.
Edvárd mindenesetre megkönnyebbült, amint a démoni szépség visszafordult áldozatához, egy falhoz láncolt csontvázhoz, akit korbáccsal ütlegelt. A megkínzott alak minden egyes ütésnél fájdalmasan, hangtalanul megvonaglott.

A következő ajtó a folyosóra nyílt. A történések egyetlen emberként nevezhető lénye kissé megnyugodott. Néhány másodperc múltán azonban észlelte: szempár mered rá. A tekintet nagyon is emberi volt ugyan, de sajnos ismét egy szokatlan alakhoz, valami majomféléhez tartozott.

A folyosó végéről kémlelődő alak leginkább az általános iskolai ötödikes történelemkönyv ősember-ábrázolásaira emlékeztetett. Az illúziót tovább erősítette a kezében szorongatott bot, amely valami lándzsaféleként szolgálhatott.

Na, akkor most jött el a pillanat, hogy visszatérjünk szobánkba – adta ki az izmoknak az ukázt a férfi felajzott idegrendszere. Megbánta bizony a rémhotel vendége, hogy otthagyta az ártalmatlanul táncoló függönyt!

A lépcsőfordulóból visszatekintve újabb, nagy termetű majomféle lényt látott – nem értette, hogy haladhatott el mellette az imént. „Na jó, mindjárt bezárkózom a szobámba, nem érdekel, kik vagytok, csak hagyjatok végre nyugalmat!” – mormolta maga elé.

A második emelet folyosóján ugyan még egy lándzsás óriásmajom strázsált, de szerencsére nem akadályozta meg a bejutásban. A függöny a helyére került már, így odaléphetett az éjjeli szekrényhez, foghatta a kulcsot, és bezárkózhatott, majd ledobta magát az ágyra.

Pár másodperc múlva rángatni kezdték az ajtót, majd könnyedén fel is tépték. Négy, embertekintetű óriásmajom lépett be a szobába, felsorakoztak a helyiség közepén. A középen álló két példány feltehetőleg anya és gyermeke volt – utóbbi primitív, szőrös küllemével ellentétben állt babaszerű arca és világos, szőkésbarna hajzata.

A „majomasszonyt” – illendő módon – tetőtől talpig állatbőr fedte, míg a férfiaknak csak az ágyékukra jutott takarás. Nem volt ugyan bizalmat ébresztő, hogy mindannyian szokásos lándzsaféléjüket szorították markukban, de legalább nem mozdultak.

Edvárd a takaró alá bújt, mintegy megszüntetni akarván környezetét, ahogy gyermekkorában is tette szülei elfajzott vitái hallatán. Egyszer csak nedvességet észlelt maga körül. Először úgy hitte, félelmében bevizelt, majd rájött, hogy a hőség ilyenkor éjszaka sem ismer kegyelmet, és csupán izzadságában fekszik.

Viszolyogva ült fel az ágyon. A történelem előtti ősmajmok már nem álltak szőnyegén, és a függöny is lomhán lengedezve csüngött alá a nyitott ablakból.

Cigarettára gyújtott, visszaaludni nem volt kedve. A telefont pillanatra bekapcsolva megállapította, hogy éjjel három óra van.

Úgy döntött: négy óra után nekiindul. Akkor már van valamifajta tömegközlekedés.