Ízelítő / Magamon kívül
Pauer Emánuel Magamon kívül című kisregénye a napokban jelenik meg az Ad Librum Kiadó gondozásában. Az elsőkönyves szerzőt ez alkalomból Könyv Guru is felkereste, hogy interjút készítsen vele.
„Ha valaki négy napig saturészegen fetreng Budapest utcáin, az önmagában csak önsorsrontás. De valami kiváltotta ezt a kísérletet. Valami belső kényszer odáig juttatta ezt a szerencsétlent, hogy ezt művelje magával. Lehet ez szabadságvágy, halálvágy, vágyakozás egy másik életre, valami »teljességre«. Nevezhetjük Istennek is. Hogy mennyi esélyünk van elérni, fogalmam sincs. A könyvnek azt hiszem, két tanulsága van: magunkon kívül kell keresnünk a lényeget, de nem így. A démonokkal meg kell barátkozni, de közben nem kellene nekünk is démonná változni. A barátkozás talán nem is jó kifejezés, valójában semlegesíteni kéne őket, de a férfi ezt a szót használja.”
A teljes interjú itt olvasható.
Közben elindult a szerző honlapja is, ahol bejegyzéseiből hétre hétre egyre jobban megismerhetjük őt.
És most következzen egy részlet a könyvből.
1.
„But I’m still here, and small. So small…
How could this struggle seem so big? So big…”
(Pearl Jam)
A függönyön átszűrődnek Budapest kora délutánjának fényei, hogy megvilágítsák az apró szoba legjelentéktelenebb pontjait. Sárgászöld, fáradt és fülledt a levegő. Benne ragadt az elmúlt néhány nap vagy hét minden rossz emlékű szaga. Dohányfüst, alkoholgőz, izzadtság. A férfi az ágyon ül szétterpesztett lábakkal. Hirtelen engedi el a fejét, hagyja lecsuklani, állát a mellének ütközni, majd lassan újra felemeli. Üres tekintete irányok nélkül önmagába fordul. Gondolatokat keres. Egy előző napit, egy akármikorit.
Csak azért felkelni, hogy össze ne pisáljam magam… Így, kimondva szánalmas, de legalább nem céltalan. A célom a reggeli pisálás.
Megint lebillent fejét most felemeli, a faliórára néz. A számok és vonalkák láttán kitisztul a kép.
Délutáni pisálás. De értelmes.
Ébredéstől könnyes szeme lassan kiszárad. Kirajzolódik a mozdulatlan tér, az olcsó bútorok, egy színes táj a falon, vékony porréteg minden ritkán érintett tárgyon.
Egész kevés idő kérdése, és sikerül felállnom. A másnaposság a legroszszabb dolog a világon. Nem igaz, de gondolatban jó kimondani.
Észreveszi, hogy megint magában beszél, ráadásul majdnem rímekben, mintha egy rossz verset írna. Mosolyog és közben talpra áll. Izzadni kezd, és fájdalmasan megbillen az egész szoba. Pár lépés a mosdó.
Az ablakot fél éve nem tudom kinyitni. Széthasad a koponyám. Mintha büntetnének valamiért, amit el sem követtem. Bárki megmondhatja, még csak jól sem éreztem magam.
Megcsörren a telefon, miközben hideg csapvízzel dörzsöli tarkóját és arcát. A cseppek végigcsorognak félmeztelen testén. Vézna, alig szőrös. Csukott szemmel, torkától a mellkasáig feszítik a kortyok.
Csörögj csak, majd kikapcsolnak.
Egy hónapja nem fizet számlát, de fél éve nem keres pénzt. Barátoktól kér kölcsön, és ők is tudják, hogy nem adja vissza. „Bárkivel előfordul, magunk közt marad.” Nem számít.
‒ Igen?
‒ Szia.
A lány hangja tiszta, kellemesen halk, álmosító friss levegő.
Nem fogok köszönni.
‒ Felébresztettelek?
‒ Aha… Nem.
Tudtam, hogy hívni fogsz.
A férfi fel-alá járkál, már amennyire a falak engedik. Cigarettát keres, és attól tart, hogy még mindig túl kába. Hogy amit kimond, értelmetlen és zavarba ejtő. Hogy az első szótagnál megbicsaklik a nyelve. Most ébred fel igazán.
‒ Tegnap kicsit kikészültél. Beszélnünk kellett volna.
Tudom.
‒ Miről?
‒ Hát így mindenről… Nem telefonon.
Megtalálja a cigit.
‒ Most leteszem.
Bassza meg…
A hang a telefonban eltorzul, elvékonyodik.
– Mi a franc bajod van neked? Mi van veled?
Szia…
Szó nélkül nyomja ki a lányt. Visszaül az ágyra, újra szétterpeszti a lábait, rágyújt és lecsuklik a feje. Hosszan, mélyeket slukkol. A harmadik után egyre jobban beleszédül. A vér a végtagjaiból fut ki elsőként, elgyengült teste hanyatt dől a kényelmetlen matracon.
Egy darab levegőtlen valami vagyok.
Most már biztos benne, hogy még nem józan, ahogy a cigifüst ellepi kiszáradt testét. Hányinger kerülgeti, és lehamuzza a lepedőt.
Meddig lehet ezt csinálni? Berúgni, hogy kijózanodjam, kijózanodni, hogy berúgjak. Nem is dohányzom, és itt fetrengek egy lehamuzott lepedőn… És…
A telefon újra csöng. Megkeresi és felveszi.
‒ Bocsánat.
Nem a lány az.
‒ Mi van?
Bassza meg…
‒ Semmi. Mi van?
‒ Még mindig be vagy nyomva?
Rekedt férfihang röhög a vonalban.
‒ Annyira nem…
Feltápászkodik és hamutálat keres.
‒ Ráérsz ma este? Lenne egy kis sütögetés, sörözés. Bármi.
A hamutál az ablakban – meglátja a várost. Az utcát, a kocsikat, a járókelőket. Egy túl szürke és egy igénytelenül sárga ház falát.
‒ Itt vagy?
‒ Öhm… Igen… Azt hiszem, ráérek.
‒ Jól van. Akkor olyan hat körül találkozunk a többiekkel, majd még hívlak, hogy pontosan hol.
A szavak összefolynak az ablaküveg mögötti képekkel. A lányra gondol, és szorítani kezd a mellkasa. Mintha többen körülállnák, összenyomnák és elszívnák előle a levegőt.
Vissza kéne hívnom.
‒ Itt vagy?
‒ Igen.
‒ Akkor majd hívlak, csáó. Nem hívom vissza.
…
…
Pár óra, nyomasztó gondolatok és egy kávé után a tükör előtt állva saját sápadt arcába bámul. Nem sokkal tisztább, de a szíve hevesebben ver. Körülötte egy tönkrement vagy tönkretett élet díszletei. Üres üvegek, teli szemétkosár, kifizetetlen számlák a kis asztalon. Koszos poharak, leolvadt hűtő, egy összetört tányér a konyha közepén.
Meddig fogom ezt csinálni?
Valamit érez. Hetek óta tudja, de nincs kinek elmondania. Ki akar szakadni, el akar szabadulni, de nincsenek hozzá szavai.
A falak megfojtanak… El kell innen…
A mellkasa tovább szorít, erősebben és fullasztóbban. A gondolatai egymásba botlanak, önmagában beszél, és hadarni kezd. Lüktetnek az erei, a feje hasogat. Mintha egy út közepén állna, tökéletesen egyedül, az autók sebesen zúgnának el mellette, és ő mozdulna, de nem bírna.
El kell mennem.
Az ajtó visszhanggal csapódik be. A lépcsőház üres és hűvös. A férfin farmer, ing, tárcájában ezer forintok. A kulcs, a mobiltelefon a lakásban. Egy ember maradványai várnak a liftre.
2.
„Levert vagy, megnyerő, Barna vagy szőke nő.
Barna vagy szőke nő, Honnan kerül elő?
Minden pillanatban,
Mindig más alakban,
Mindig azt szeretnéd,
Ha mindig más helyen lehetnél.”
(Balaton)
A lány előszobája bebarnul a lemenő nap egyre hidegebb fényében. Haja összeolvad a szoba színeivel. Parketta recseg meztelen talpa alatt, ahogy idegesen fel-alá járkál. Laza inget és bő nadrágot visel. Túl egyszerű, túl halvány, mégis gyönyörű. Arca fehér, ajkai vékonyak, homlokán apró heg. A férfi most is ezt nézi.
Biztos baleset. Gyerekkori.
Sötét szemeiben az értelem… Öntudatlanul, de mindenki emiatt szeret belé. Vállai keskenyek, mellei laposak vékony testén. A férfi hátát egy halom kabátnak döntve figyeli az előtte mozgó lány vonalait.
– Össze kell szedned magad. Én szeretlek. Vagyis próbállak…
A férfi most nyugodt, kényelmesen zsibbadt. A lány hadar.
‒ Teljesen kifordulsz magadból. Ellöksz magadtól mindenkit.
‒ Nem is ismersz…
‒ Hallgass végig!
A kiáltás beszorul a nyomorultul barna falak közé.
‒ És hazudsz.
‒ Mi van?!
Akkor így lesz vége.
‒ Nem veszed észre? Hazudsz magadnak, hazudni próbálsz nekem is.
A mondat végére a férfi hangja is megemelkedik. Szinte hallja a lányból kitörni készülő szavakat, és üvölteni kezd.
‒ Én vagyok itt az egyetlen őszinte ember, aki belátja, hogy ez egy kikúrt, elbaszott világ, és én nem akarok többé benne élni!
‒ És akkor mi lesz?! Megölöd magad?! Hülyeségeket beszélsz!
‒ Az túl egyszerű lenne!
Gúnyosan egymásra vigyorognak. Két, pillanatokra megőrült ember, akik tudják, hogy egyikük sem nyeri meg a vitát. A lány mély levegővétel után suttogva folytatja.
‒ Te komolyan elhiszed, hogy igazad van? Hogy ez normális?
‒ Soha nem fogsz engem megérteni. Soha…
Soha nem fogsz megérteni.
Egy hosszú percig merednek a semmibe. Kevésbé fölösleges szavakat keresnek, meggyőző érveket, csak egy igazán jó mondatot. Végül a férfi az ajtó felé indul.
‒ Ha most itt hagysz, vége. Nem érdekel, mi lesz. Tőlem fel is kötheted magad.
Fanyar mosollyal sétál ki a lakásból. A folyosó végénél utoléri az éles kiáltás.
‒ Ne várd, hogy sajnáljalak! Az egészet azért csinálod, de én nem fogok sírni!
Ahogy az utcára lép, keserű íz lepi el a száját. Nehéz, füstös, narancsszínű az égbolt.
Bőgni fogsz.
3.
„Hagyom hát hadd, menjen, ne engem szeressen!
Hagyom hát hadd, fusson, hagyom, hogy elbukjon!
Hagyom, hogy elvesszen, csak valahol meglegyen!
Átengedem másnak, mocskos éjszakának!
Sötét rettenetbe, jó szóért lihegve!”
(Csókolom)
…
Nem nevezném tervnek, de ha volt is valami, az valahol itt és ekkor kezdődött. Innentől tisztultak egyre inkább a gondolatok, és innentől lett minden egyre nehezebb.
…
A lány a csöngésre könnyes szemekkel tapasztja fülére a kaputelefon kagylóját. Emeletekkel lejjebb az árnyék nélküli, szarszagú kapualjban a férfi erőtlen hangon szól a mikrofonba. Ez kell, hogy legyen az első és utolsó alkalom, hogy összefoglalja, kimondja mindazt, amit őszintének gondol. Hogy a lánynak csak őrült, beteges indulatnak tűnjön minden szó. Hogy megint úgy legyen igaza, hogy nem tartják igazinak.
– Ez az egész világ, amit ti itt magatoknak kitaláltok, és aminek a felét sem tudjátok megvalósítani, értelmetlen. Fölöslegessé válik benne minden és mindenki. Nézz rám, szánalmas senki vagyok, ahogy te. Ha valakit nagyra tartasz, ő magát attól még senkinek. Itt nincsenek tényezők. Régebben azt hittem, hogy tudok változtatni, volt bennem valami erő. De most… Egy darab húsban valami ócska kis értelem, és az is szabadulni akar. A rémálmaim már ébren is itt vannak. Hetek óta iszom, addig, amíg már csak aludni vagyok képes, hogy aztán felkeljek, és mindent kezdjek elölről. Nincs értelme, hogy magammal cibáljalak ebbe az őrületbe. Hogy egymást cibáljuk bele. Volt néhány hónap, amíg veled voltam, de te soha egy percig sem velem. Nem kerülhetsz közel hozzám. Itthagylak, ahogy mindenki mást is, ahogy az egész életemet itthagyom. Nem számít, valójában mennyit ér, hogy ki mit gondol róla, mert megfulladok, ha maradok. Véget kell vetnem mindennek. Nem újrakezdem, hanem elkezdem. És előtte meg fogom magam ölni. Anélkül, hogy öngyilkos lennék.