Ízelítő / Miután meghaltatok nélkülem

Egy könyv mindig jó választás a karácsonyfa alá, már csak azt kell kitalálni, hogy kinek melyiket válasszuk. Most egy New Adult kategóriába tartozó könyv részletét hoztuk, hogy segítsünk a választásban. Mogyorósi Vivien regénye, a Miután meghaltatok nélkülem, erős témákat feszeget.

---

Tizenhetedik fejezet

– Egyszer, amikor még hajlandó voltam tudomást venni és szembeszállni a depressziómmal, olvastam egy… egy önsegítő könyvet, vagy, hogy is hívják ezeket. Fogalmam sincs, mi okból, valószínűleg nem akadt épp jobb dolgom. Az egész zagyvaságnak tűnt, de egy rész megmaradt belőle – mondtam, majd haraptam egy óriásit a pizzámból. – Azt írta, ahhoz, hogy elérjünk valamit, el kell hinni, hogy már megkaptuk. Vagy valami ilyesmi – legyintettem teli szájjal. – Szóval úgy döntöttem, eljátszom az új életemet, hátha így megszabadulok a múltamtól. Jobb ötletem már nincs – fejeztem be, a papírdobozra szegezve pillantásomat.

Lara megrázta a fejét.

– Ne megszabadulni akarj tőle, hanem elfogadni.

– Próbálkoztam vele, de az idő az én sebeimet valahogy elfelejtette begyógyítani.

Lara félrebiccentette a fejét.

– Szerintem rosszul álltál hozzá – kezdte, miközben kivette a kezemből a vodka-sprite-ot, és belekortyolt. Vágott egy grimaszt, mielőtt visszaadva folytatta a mondókáját. – Az idő nem a megoldás, hanem eszköz. Fel kell használnod a gyógyuláshoz, de ha csak ülsz és vársz, az idő nem veled együtt halad, csak melletted. Ha magadhoz ragadod – markolt bele a levegőbe –, akkor új élményeket, tapasztalatokat nyerhetsz. És ezek fogják begyógyítani a sebeidet. A fejedben kell eldöntened, kivé akarsz válni, hogy igazán tovább akarsz-e lépni, vagy továbbra is kapaszkodsz valami olyanba, ami nincs? Élj úgy együtt az emlékükkel, hogy mellette boldog lehess. Ez rajtad áll, Lena! Az élet tele van lehetőségekkel és szabadsággal, csak tudni kell őket használni. Magadat börtönözted be.

Beharaptam a számat. Okosabb és bölcsebb volt nálam. Már vártam a feltörni vágyó dührohamot, amiért kioktat, amiért megmondja, mit kellene csinálnom, és kiemeli a hibáimat. Mégsem éreztem, hogy rám akarna telepedni az utálatosság, csak valami meleg bizsergést a mellkasomban. Büszke voltam rá, hogy Lara a testvérem.

– Ez úgy hangzott, mint egy béna önsegítő cikk – csipkelődtem mosolyogva, mire a húgom tettetett sértődöttséget erőltetett az arcára, azután felnevetett.

Tizennyolcadik fejezet

Erik elgondolkodva ráncolta a szemöldökét, miközben megérkezett a teánk, és mellé egy tálnyi aprósütemény. Óvatosan a kezembe vettem a kerámia csészét, annak forró érintése bizsergette hideg kezeimet.

– Mint mondtam, ez a dánoktól indult. Tudtad, hogy többszörösen is megszerezték a legboldogabb ország címet?

– Nem – feleltem, ahogy lassan belekortyoltam a teámba. Az illata a karamellára emlékeztetett, de az íze durvább volt a krémes beütés ellenére is.

– A hyggével magyarázzák. Legalábbis általánosan. A dánok égetik a legtöbb gyertyát, ők eszik a legtöbb édességet, és az ő öltözködési stílusukon látszik a leginkább, mit nevezünk valamit hyggelignek. Ha például itt körbe nézel, minden olyan…

– Meghitt – vágtam rá.

– Úgy van. A fény, a kényelem, a fa illata, a tűz melege, a forró tea. Tudod, mitől éreznéd még inkább hyggelignek ezt a pillanatot?

– Például attól, ha ezelőtt órákat töltöttem volna a kinti fagyban – rögtönöztem. Erik vigyora elárulta, hogy sikerült megértenem, miről is szól ez az életérzés.

– És a legjobb az egészben, hogy annak ellenére, hogy nyár van, kint pedig még a nap sem ment le igazán, eltudod hinni idebent, hogy a legjobb helyen bújtál el a zord időjárás elől.

Vagy a kísérteteimtől. Ha nem lettem volna ilyen elcseszettül büszke és rideg, most könnyekig meghatódva hálálkodtam volna Eriknek. Mert neki köszönhettem, hogy hosszú idők óta először kényelmesen, igazán kényelmesen éreztem magam a környezetemben, és a társaság ellenére is el tudtam lazulni.

– Ez tényleg nagyon hyggelig! – mosolyodtam el, belekortyolva a teámba.

– Fontosak a hyggepillanatok – jegyezte meg Erik. – Én igyekszem minél több ilyet csempészni az életembe. Jót tesz a léleknek. Én mondom, ez kigyógyít mindenből! – csóválta a fejét vigyorogva.

– Érzem – feleltem őszintén. – Sokat használod ezt a kifejezést? A hyggét – pontosítottam.

– Igen – válaszolta. – Szinte állandóan. Otthon, a munkámban…

– A munkádban? – csodálkoztam. – Hogy lehet a munka hyggelig?

Erik felvonta a szemöldökét.

– Azt hittem, szereted a munkád.

– Igen, de az akkor is csak munka – tártam szét karjaimat.

Erik elgondolkodva piszkálta a csészéjét.

– Meg kell teremtened magadnak a hangulatot. Függetlenül attól, hogy dolgozol-e, vagy sem. – Erik látta az arcomon, hogy felfoghatatlan számomra az, amiről beszél, ezért letette a csészéjét, és a kezeit is bevetve magyarázni kezdett. – A hygge nem csak otthon és a hyggekávézókban lelhető fel. Attól lesz valami meghitt, hogy természetes. A fa – mutatott a padlóra –, a tűz – biccentett a gyertya lángja felé –, a bőr – simította végig a kezét a ládán elhelyezett szarvasbőrön. – És még sorolhatnám. Az erdő közepén rakott tábortűz, amin szalonnát sütsz a családoddal, vagy a barátaiddal. Biztos tudod, mire gondolok…

– Nekem nincsenek barátaim. – Igyekeztem nem venni tudomást a barátok említésére görcsbe ránduló gyomromról, a gondolataimat pedig szigorúan a jelenre szorítani, de ez a megjegyzés egyszerűen kicsúszott a számon. Erik fesztelenül nevetett fel, amivel elárulta, hogy poénra vette szánalmas kijelentésemet. A bökkenő csak az volt, hogy én teljesen komolyan is gondoltam, és amikor erre Erik is rájött, ráfagyott a mosoly az arcára, majd elgondolkodva letette a bögréjét az asztalra.

– Azt hittem, csak ugratsz – mondta döbbent pillantással, talán kissé szánakozva. Gyűlöltem ezt a tekintetet, így elkapva fejemet, pillantásomat a kabin egyik sarkában álló zöldellő növényre szegeztem.

Huszonhatodik fejezet

– Mit művelsz, Norra? – fordultam felé, ahogy izgalomtól túlfűtötten beugrott a volán mögé. Gyorsan emelkedő és süllyedő mellkasa magára vonta a figyelmemet, de miután megláttam lihegéstől elnyílt ajkait, képtelen voltam másra figyelni. Olyan hosszasan bámultam, hogy egészen hihető volt, hogy saját ajkamba harapva az övét ízlelgetem.

– Lehet, hogy holnaptól gyűlölni fogsz azért, amiért ma éjjel még imádsz – jegyezte meg bizonytalanul, tekintetét megállás nélkül az ajkaimon pihentetve.

– Miért?

– Akarod tudni? Jól gondold át, mert már nem fogjuk tudni visszacsinálni. Te döntesz.

– Miért nekem kell döntenem? – hajoltam előre kissé kétségbeesve.

Matt arcán olyan mosoly terült el, ami egyszerre volt gúnyos, szerethető, mocskos és piszkosul gyönyörű.

– Babám, tudod, hogy én nem szeretek felelősséget vállalni!

– Érzem a szavaidat – suttogtam magam elé hunyorogva. – Úgy értem, a bőröm alatt. Mindnek az értelme ott bizsereg, ahol otthon érzi magát.

Matt mosolyogva nyúlt a kezemért.

– Hová bújtak a szavaim?

– Valahol itt keringenek a szívem körül – szorítottam az öklöm a mellkasomhoz.

– Miért nem benne?

– Nem tudom – ráztam a fejem. – Azt hiszem, nem találják az ajtót.

– Ez logikus magyarázat – bólintott Matt, majd visszahúzódott a helyére, és ráadta a gyújtást a motorra. – Nekem nincs is ajtóm – suttogta, kocsikulcson pihenő kezén tartva szemeit. – Csak valami rozsdás csapóajtó. Nem tudom, mi van alatta, mert akárhányszor megpróbálom felnyitni, megrémülök a lefelé vezető sötét mélységtől. Félek, hogy leesek a csúszós lépcsőn, és képtelen leszek többé a felszínre mászni. Te mit gondolsz? – fordult felém.

– Azt, hogy gyere át hozzám.

Matt megkönnyebbülten biccentett, majd minden további nélkül beindította az autót, és gázt adott.

…

Erre muszáj volt felnevetnem. Abban reménykedtem, hogy Matt majd csatlakozik, és elfelejthetjük azt, ami az utóbbi percekben elhagyta a száját, de nem történt semmi. Matt komor maradt, és én végre megértettem, hogy miről beszél.

– Te hiszel a pokolban, igaz? – kérdeztem alig hallhatóan.

Matt nem válaszolt azonnal. Lesütötte tekintetét, majd a betont szuggerálva kezdett beszélni.

– Valamiben muszáj hinnem, babám.

– Miért nem hiszel bennünk? – vágtam a fejéhez ingerülten. – Nem is gondoltál rá, hogy létezik más alternatíva?

– Nem. A függőség maga az alternatíva. Gyors kielégülést, kényelmet és alaptalan magabiztosságot ad.

– Nézz rám! – üvöltöttem rá végső elkeseredettségemben. Éreztem, hogy növekszik a torkomban a gombóc. Matt sötéten csillogó szemei rabul ejtették tekintetemet. – Ennek nem lenne szabad így végződnie…

– Minden élet tragédiával végződik, Sev. A különbség annyi, hogy én megválasztottam a módját.

– Tragédia? – ízlelgettem a szívemet facsaró szót. – És most hol…

– Már hallom a hangokat, amik arra kérnek, hogy maradjak.

– Az én vagyok, Matt! – hajoltam közelebb hozzá könnyektől fátyolos szemekkel és erőtlen mosollyal arcomon. – Miért nem hallgatsz rám?

– Mert sosem a halál volt a kérdés, csak az idő.

Huszonnyolcadik fejezet

Éreztem Matt fejét az ölemben, szavait, ahogy gyengéden kisimítják zavaros gondolataimat. Hallottam, ahogy nem messze tőlem Félix dúdolja a November Raint, miközben a tűzben lévő száraz fa pattogva okádja magából a parázsfelhőket. A meleg gondoskodóan vonta körbe a társaságot, mi pedig csak élveztük a pillanatot, a szabadságot és egymást. Valentin légzését figyeltem, ahogy aludt, szuszogása megnyugtatott. Megpróbáltam vele együtt lélegezni.

Felszabadultan nevettem bele a nyári éjszakába. Arra a néhány percre gondoltam, ami elválaszt tőlük. Forró könnyeim végigfolytak arcomon, továbbhaladtak a nyakamra, majd onnan egészen a mellkasomig kitartottak. A szívem dübörgött, én pedig próbáltam megjegyezni a ritmusát, hogy magammal vihessem a túlvilágra. Igyekeztem kiélvezni még ezt a néhány, szánalmasan rövid dobbanást. Aztán, miután már eggyé váltam az ütemmel, miután már éreztem, ahogy a testemben hálózó artériák egyszerre pulzálnak, egyszerre készen álltam.

– Hallod, hogy kacag, Félix? Nem is a dallam volt – ingattam fejem, majd vidáman magamra mutattam. – Én vagyok az! Talán egykor sírtam volna, ahogy azon az estén mondtam. Most viszont már csak nevetek! Hallod ezt, Félix? Neked volt igazad! Végig neked volt igazad…

Kiszórtam a tömérdek tablettát a markomba, és azzal a lendülettel az összeset a számba öntöttem. A keserű íz grimaszba torzította arcomat, de nem foglalkoztam vele. Még jóízűen meg is rágtam őket, míg porrá nem zúzódtak, mintha csak életem legfinomabb vacsoráját fogyasztanám. Valószínűleg igazam is volt. Soha, semelyik vacsora után nem lehettem annyira elégedett, mint amilyen ezután leszek.

Negyvenedik fejezet

–  Figyelj már, haver! – térdelt le elénk Félix, megpaskolva Niko térdét.

– Mi van?

– Az ecc, pecc, kimehetsz, az zöld?

– Mi a fasz bajod van? – hajolt előre Niko, de én már fetrengtem a röhögéstől.

– Hát, ahogy kimondod – magyarázta Félix, erősen gesztikulálva a kezeivel. – Milyen színe van?

– Ember, én még józan vagyok, ne fárassz a hülyeségeiddel! – hanyatlott hátra Niko, kezeit a hátamon felejtve. Olyan érzésem volt, mintha éreztetni akarná velem és mindenki mással, hogy egyedül ő birtokol. Kirázott a hideg.

– Mi a téma? – dobta le magát Valentin is Félix mellé. Niko unott sóhajt hallatott. – Ne vágd a pofákat, Nikolett, mert beleépítelek a falba! – szólt rá erélyesen Nikóra. Vibráló barna szemeiből csak úgy sütött a gyűlölet.

– Próbáld meg! – lendült előre Niko. Épphogy vissza hátrahúztam, még mielőtt Valentin bemosott volna neki egyet.

– Mi a fene van veled? – sziszegtem oda Nikónak halkan.

– Semmi – rázta le magáról a kezemet. Megvontam a vállam, majd visszafordultam Félixékhez.

– Szerintem barna – válaszoltam meg Félix kérdését. Félix homlokráncolva kapargatta a sörösüvegének címkéjét.

– Barna – ízlelgette. – Nem, az a csip-csip csóka – rázta a fejét.

– Ti mi a halálról beszéltek? – fintorgott Valentin.

– Félix szerint az ecc, pecc, kimehetsz, zöld. Tudod, ahogy kimondod. Szerintem viszont barna.

– Ugye vágjátok, hogy a hangnak nincs színe? – hajolt előre Valentin komolyan.

– Hát, ha beszedsz abból, amiből én, akkor lesz! – nevetett fel Félix. – Ehhez képest egy kalap szar a kokainod! Nekem ez az elméletem – bólogatott tudálékosan.

– Félix, neked mindig, mindenről van egy elméleted! – vetette oda hangosan Val.

– Még jó! Képzeld el a világot elméletek nélkül! Arról is van egy elméletem – emelte fel az ujját figyelmeztetőleg, mire egyszerre mind a hármunkból felszakadt egy fáradt sóhaj.

– Inkább térjünk vissza a mondókákra – javasoltam, mire Valentin egyetértőn bólintott.

– Igen. Esetleg elmondhatnád, te mitől látsz színes hangokat! – vigyorgott rám.

– Én csak elképzeltem. Fantázia is létezik a világon, haver – kacsintottam rá, majd meghúztam a frissen felbontott sörömet.

– Jól van, haver!