Két baj az önbizalommal

Íróként egészen elképesztő mennyiségű hibát vagyunk képesek elkövetni. És itt nem a mondatszerkezetre vagy a klisékre gondolok. Hanem emberi hibákra, amelyek olyan tulajdonságokat érintenek, amelyekre egyébként szülőként vagy munkavállalóként, vállalkozóként is szükségünk van.


Mint mondjuk az önbizalom


Nem gondolunk bele, de igenis fontos: mennyi önbizalmunk van, ha írásról van szó? Gondoljunk például az autóvezetésre: amikor először ülünk a volán mögé, amikor először indítjuk be a motort, amikor megvan végre a jogosítvány – milyen bátortalanok vagyunk! Fogalmunk sincs, mivel találjuk szemben magunkat, mindenre figyelünk, de legalábbis megpróbáljuk, és rengeteg múlik a természetes, ösztönös képességeinken, mennyire vezetünk ügyesen. Ez eddig az írásra is igaz, ugye?


Amikor úgy gondoljuk, ezt a szöveget most azért írjuk, mert történetet vagy verset írunk, hirtelen súlya lesz annak, amit csinálunk. Aggódunk, jól megy-e, vagy épp elámulunk egy sebtiben odavetett mondaton, milyen remekül hangzik.


Aztán egyre többet vezetünk, és ahogy megtanuljunk a technikát – nem kell ránézni a sebességváltóra, automatikusan kapcsoljuk az indexet és így tovább –, egyre magabiztosabbak vagyunk, egyre kevesebb apróságra kell figyelnünk, megnyugszunk, magabiztosabbak vagyunk. Az írással is éppen ez történik. Ahogy gyakoroljuk, ahogy kipróbálunk írói gyakorlatokat, tippeket, ahogy visszajelzést kapunk, egyre inkább ráérzünk, hogyan is írjunk, milyenek vagyunk íróként. Könnyen lehet, hogy az a pont is eljön, amikor akármit írunk, lehozzák a folyóiratok, kiadja a kiadó.


Az a kérdés: ilyenkor elbízzuk magunkat?


Az autóvezetésben igen. Statisztikák bizonyítják, hogy aki aktívan vezet, az bizonyos, kormány mögött töltött évmennyiség után balesetet okoz. Mert nem figyel. Mert azt hiszi, hogy mindent tud, hogy tökéletesen vezet. Összetörik a kocsi – jó esetben. Rossz esetben ennél nagyobb tragédia is bekövetkezhet…
De szerencsére az írás nem halálos.
Vagy mégis? Mi van akkor, ha az író nem a fenti önbizalom fejlődési utat járja be?


Az eset, amikor a túlzott önbizalom karriergyilkossá válik


Ha a szárnyát próbálgató írónak nagyobb az önbizalma, mint az íráskészsége, tehetsége, gyakorlata, abból baj lehet. Gondoljunk bele: ott van az író, és azt hiszi, fantasztikusat alkotott, de az ismerősei, netán az irodalmár barátai, a kiadója is azt mondja: figyelj, ez most nem sikerült.

De írónk nem hiszi: nagyobb az önbizalma, ő bízik magában, ő csodásnak látja az alkotását. Ráerőlteti magát a többiekre, miközben acsarog a barátaira. Ismerős a jelenség, akár a közösségi médiából? Valaki megoszt egy irományt, negatív kritikát kap rá, mire törli a posztot és kilép a csoportból?


Ne töröljük ki azt a posztot, amire negatív kritikát kaptunk, keressük, hogyan tanulhatunk mindebből, és fogadjuk el a lehetőséget, hogy esetleg egyáltalán nem volt jó – sem az ötlet, sem a megfogalmazás. Ilyen is van.
Nehéz elfogadnunk a negatív kritikát, hiába jogos – erről írtam már korábban. Soha ne hagyjuk, hogy az önmagunkba vetett hit több legyen, mint az egészséges. Ez ugyanis megakadályoz minket a fejlődésben, becsukja a fülünket a barátaink tanácsára, az írástechnikai, dramaturgiai és egyéb tippekre.

Higgyük el, hogy az írásról és önmagunk stílusáról, íróságáról mindig tanulunk. Az írás örökké tart – a tanulás is. Tartsuk meg az egyensúlyt! Tartsunk önvizsgálatot: mennyi energiát fektetek a fejlődésembe?
Mennyi energiát fektetek abba, hogy másoknak elmondjam, nincs igazuk, ami az írást illeti?
Áteshetünk a ló másik oldalára is.

Amikor önbizalmunk a szükségesnél sokkal kevesebb

Megrekedhetünk az első fázisban: akármennyit is vezetünk, egyszerűen nem érezzük az autót. Fogalmunk sincs, sávot válthatunk-e, vagy elég nagy-e a parkolóhely a művelődési ház előtt, bénázunk, sírunk, meg is húzzuk az autót.


Én a kocsim méretét úgy tanultam meg annak idején, hogy rendre kiszálltam az autóból és megnéztem, mennyi hely van körülötte, aztán visszaültem az autóba és belülről is megnéztem ugyanezt. Hamar kitanultam, hogy mit jelent az, amit belülről látok. Olyan is volt, hogy képtelen voltam leparkolni egy trükkös helyen és megkérdeztem egy férfi autóst, merre kell tekernem a kormányt, hogy jó helyre érkezzen a kocsi. Se gyakorlatom nem volt, se önbizalmam – ezt úgy kezeltem, hogy tudatosan tanultam és pótoltam.


Az írásban mi a megoldás?
Természetesen ugyanez.
Tilos feladni.


Ne fogadjuk el, hogy mi ennyire vagyunk képesek! Apró lépésekben haladjunk, gyakoroljunk be olyasmit, ami nem megy, olvassunk jó és rossz szövegeket, akár másoljunk is le kézzel egy jó jelenetet, írjunk naplót, írjunk mesét, írjuk le a nagymama visszaemlékezését. Kérjük olyan emberek véleményét, akik számunkra hitelesek és aztán tegyük is meg, amit mondanak. Addig folytassuk, amíg végre a barátok, az irodalmár ismerősök, a kiadó azt nem mondja, na ez már megy valahová. Fogadjuk el, ha hibázunk és keressük a lehetőséget a tanulásra, fejlődésre, higgyünk a pozitív visszacsatolásnak!


És most vegyünk egy tiszta lapot és írjunk! Menni fog!

Nádasi Krisz író, szerkesztő