Krisz ötletei/ Nem írok, mert félek, hogy nem tudok
Szeretnék az önbizalomról írni. Kívülről ugyanis úgy tűnik, az írás amolyan befelé forduló, introvertált tevékenység, tehát a kívülállóktól függetlenül történik. Márpedig amit magunkban csinálunk, az olyan, mint a fogmosás: mindegy, mennyi ideig és hányszor és hogyan foglalkozunk vele. Amíg senki nem látja a végeredményt, mert nem látja a mosolyunkat vagy a kéziratunkat, addig tényleg mindegy.
De az írás mégsem olyan, mint a fogmosás.
Hiába vagyok közben egyedül, hiába nem kell megfelelnem senkinek, mégis akarok.
Mégis görcsölök, mert azon őrölök, ha ezt valaki meglátja, mit fog szólni?
Vannak, akik azt mondják, ők saját maguknak (a fióknak) írnak. Szeretnek ezzel foglalkozni, és sosem akarják megmutatni senkinek. Nekem az a meggyőződésem, hogy bennük is ugyanaz a kétség bujkál, mint mindenki másban: félek megmutatni másoknak, félek a véleménytől – ezért inkább elnyomom magamban azt a kívánságot, hogy mások megdicsérjenek, és elhitetem magammal, hogy nincs is erre szükségem.
Kezdjük tehát azzal, hogy minden írás esetében jólesik az írónak, ha valaki azt mondja rá, ez aztán jó volt. Lehet, hogy nem ez a célunk, lehet, hogy csak egyszerűen szeretünk írni, vagy eszünkbe jutott egy történet és viszket az ujjunk, hogy leírjuk. Ettől függetlenül igenis igényünk, hogy pozitív visszacsatolást, bátorítást kapjunk.
És mivel ez az igény bennünk van, ebből következik, hogy elbizonytalanodunk néha.
Mindannyian. A legnagyobbak is. Ha nem is feltétlenül ülnek üveges szemmel a klaviatúra fölött, azon merengve, tudnak-e írni, tehetségesek-e, azon igenis gondolkodnak, elég érdekes-e a téma, elég izgalmas-e a cselekmény, vagy hiteles-e a lelki folyamatok bemutatása, jó-e a forma.
Ezért fontos, hogy megnyugtassuk magunkat: teljesen normális, ha önbizalomhiányunk van, ha kétségeink vannak. Aki azt latolgatja, tud-e írni, valójában a legjobb úton van. Mert ez azt jelenti, hogy foglalkozik a témával. Innentől már csak az a kérdés, mekkora mértékű az önbizalomhiányunk?
Egy kicsi kell – de ha napok óta nem ültünk le folytatni a kéziratot, mert attól rettegünk, hogyha valaki elolvassa, elröhögi magát azon, mennyire rossz vagy fájdalmában a fogát szívja, akkor bizonyosra mondható, hogy túlzásba vittük. Ez a félelem könnyen harapózhat el, ha túl sok külső kontrollt engedünk az írási folyamatba. Ugyan egészséges dolog írástechnikai cikkeket meg könyveket olvasni, de nem egészséges azért nem belekezdeni egy novellába, mert úgy érezzük, még nem tanultunk eleget. Ugyan egészséges dolog megbeszélni a párunkkal, egy haverunkkal egy regény témáját, de nem egészséges nem belekezdeni, mondván ez az egy ember azt mondta, szerinte nem érdekes. Ugyan egészséges dolog véleményt kérni az interneten megismert más kezdő szerzőktől, de nem egészséges minden véleményt egy az egyben beépíteni – főleg, ha ezek ellentmondanak egymásnak (lásd a kereskedő és a szamár meséjét).
Mindig támaszkodjunk elsősorban saját magunkra.
Tekintsük úgy, hogy az ötletünk, a fogalmazásunk a fának a törzse – amit pedig az írástechnikai tippek, az ismerősök és a többi író (főleg, ha kezdő író) hozzá tud tenni, azok pedig csak az ágacskák, nem a lényegről szólnak, hanem a formáról, a lombkorona végleges alakjáról. Amikor véleményeket kapunk, mindegyikről döntsük el, valóban kell-e. Ha például ugyanaz a véleménye több próbaolvasónak is mondjuk egy szereplő jellemével kapcsolatban, akkor valószínűbb, hogy igazuk van, mintha csak egy olvasónak ez a véleménye, és van egy másik személy, aki éppen az ellenkezőjét mondja.
Ha csak egy olvasó mond egy bizonyos dolgot a kéziratunkkal kapcsolatban, akkor gondolkodjunk el rajta. Úgy érezzük, igaza lehet, vagy inkább valami olyasmit jelez vissza, aminek a javításával kapcsolatban kényelmetlenül érezzük magukat?
Ha egy ötlet kapcsán azt érezzük, hű, ez szuper, ez feldobja a regényt, akkor ne habozzunk beépíteni. Ha viszont kétségeink támadnak, akkor a legjobb, ha visszakérdezünk: miért gondolod így? Kérjük meg ezt az illetőt, fejtse ki, mire gondol, miért ez a véleménye. (Ne akarjuk meggyőzni, hogy nincs igaza, inkább arra koncentráljunk, hogy pontosan megértsük őt és az igényeit.) Lehet, hogy aki nem szívesen olvassa a háborús regényünket, és azt mondta, szerinte nem jó a téma, azért gondolja így, mert akárhányszor a nagymamájával találkozik, az öreg hölgy könnyes szemmel mesél a férje elvesztéséről a háborúban, és talán ez az olvasó nem is tudatosítja magában, hogy neki személyes ellenérzése van ezekkel a történetekkel kapcsolatban.
Fontos, hogy ne ragaszkodjunk körömszakadtáig az ötleteinkhez, mondatainkhoz.
Képesnek kell lennünk hátrébblépni és döntést hozni az egyes véleményekről. Ne kötődjünk túlságosan se a véleményekhez, se a saját alkotásunkhoz, építsük be, ami jó, és felejtsük el, ami értelmetlen, vagy éppen hogy rontaná a szövegünket.
Az interneten ma már könnyű próbaolvasókat találni, de azt is tartsuk szem előtt, hogy nem feltétlenül kapunk tőlük jó tanácsokat.
Sokan gondolják, hogy nagyon jó előolvasók, és olyan ideákhoz ragaszkodnak, amelyek nem igazak, vagy nem minden szövegnek állnak jól. Sokszor előfordul, hogy hallottak egy tippet, félreértelmezték, és most ezt nyomják le más kezdő írók torkán. Legyünk inkább szkeptikusak, és semmiképp se engedjük meg magunknak azt a luxust, hogy hagyjuk a próbaolvasókat elkanászodni, miközben a saját önbizalmunk a béka feneke alá kerül.
Inkább pihenjünk kicsit és írjunk egy új novellát, amivel kapcsolatban senkinek nem kérjük ki előre a véleményét, és utólag is jól megválogatjuk, ki olvashatja el, mielőtt mondjuk irodalmi folyóiratnak küldjük!