Krisz ötletei / A novellapályázat második győztese – írástechnikai elemzéssel

Könyv Guru novellapályázatának második nyertese Papp Csilla lett Piros masnis című (itt olvasható) írásával.

A matrac a villamosmegállótól nem messze, a járdán éktelenkedik. A koszos csövesek hordták ezt is ide, mondja a megállóban várakozó anyuka és arrébb húzza a kisfiát, aki a kóláskupakot próbálja bottal kipiszkálni a matrac alól. A kisfiú arrébb áll és duzzogva köröket rajzol a bottal a földre. Egyszer csak megmoccan a matrac. A rajta üldögélő csapzott, zsemleszínű kutya nyújtózik egy nagyot és leugrik a járdára. Megrázza magát, várakozva hátranéz.

– Anyja, ez a kutya itt lakik a matracon, nézd, ott a párnája – mondja a duzzogó kisfiú. Az anya egy feszült pillantást vet szakadt matrac végébe hányt foltos játéknyuszira. Az egyik füle hiányzik, a másik helyén piszkos vattapamacs nőtt. A megállóban feltorlódik a tömeg. A kutya a kuka mellett szaglászik egy darabig, a joghurtos doboz belsejét nyalogatja. A doboz piros papírborítása rátekeredik mellső lábaira. Kalimpál párat a levegőbe, de a papírfecni nem mozdul. A következő pillanatban már sínek között masírozik a piros masnis lábaival bőszen, mint Garibaldi vörösinges katonája a csatába menet.

Három megállóval arrébb, a villamoson egy öreg nő utazik. Szőrmés bundája díszes, aszott arca csupa ránc, haja szalmasárgára festett. Mint egy orosz dáma, egyenes háttal, kimért tekintettel mered ki a villamos maszatos ablakán. Száján piros rúzs, szemöldöke girbegurba. Remegő kéz húzhatta a vonalakat. A villamoson szokatlanul sokan utaznak. Az öreg nővel szemben egy punk, éjfeketében öltözött lány. Üvölt a zene a füléből, ütemesen dobol fekete bakancsával a padlón, arcát ellepi a sűrű fekete zuhatag, a telefonjára mered, és görgeti ütemesen a képernyőn az ujját. Mellette egy nő csukott szemmel, felfelé fordított tenyérrel mantrázik, nagyokat sóhajt, arcán szétterül valami nem evilági mosoly. Az öreg nő mellett egy suttogva telefonáló szemüveges nő, hol a telefonjába búg, hol a szemben mantrázó nőre emeli értetlenül cikázó, rosszalló tekintetét. Nem tud túllendülni a látványon, akaratlanul is fel-felpillant, fintorogva nézi az átszellemült testet. Az öreg nő másik oldalán egy dagadt férfi, füle bedugva, kezében egy „stephenking”, bőszen rójja a sorokat, néha felpillant és szórakozottan bámulja a szemüveges nőt, ahogy az undorral szemléli a szemben ülő nő csukott szemű testét.

Az öreg nő egyszer csak köhécselni kezd. Nem szimplán tüsszögni vagy prüszkölni, rohamszerű köhögés fogja el. Feje vörösbe borul, szemeiből kicsordul a könny is úgy rázza a roham. Előredől, hogy enyhítse a rátörő fuldoklást.. A villamos hirtelen befékez. A köhögés csak hosszú percek múlva enyhül. Lassacskán felemeli szalmasárga haját, az arcán elkenődött piros rúzst nézi a sminktükrében, megtörölgeti a szemét, majd körülnéz, de tekintete egyik utassal sem találkozik. Minden szem a síneken sétáló zsemleszínű kutyára szegeződik. Egy hajszálon múlt, hogy nem került a kerekek alá. A hülye dögje, jaj szegényke,üvöltik, suttogják, felváltva, kánonba. Még a punk lány is elnémítja a fülében zakatoló zajt, a mantrázó nő egyszeriben felébred és az ablaküvegre tapasztja az arcát. A villamos vezetője anyázások közepette lelassít, a villamos felveszi a piros masnis kutya tempóját. Az öreg nőt közben ismét egy roham kerülgeti, megnyomja a leszállásjelzőt.

– Mama, nem látja, hogy csigatempóban haladunk a büdös kutya miatt, hiába nyomogatja a gombot!- kurjant hátra a zsíros hajú vezető. Vagy tudod mit, kinyitom és tessék menni, nekem ne nyomogasd itt a gombot, sziszegi a rohadó fogai közül a zsíros hajú.

Nyílik az ajtó az öreg nő szédelegve leszáll. Hallja a vezetőt, de nincs ereje visszavágni. A köhögés nem akar alábbhagyni. Megindul a közeli megálló felé, közben párszor megpihen és előrehajol, úgy öklendezik tovább. A szőrmés, valamikor díszes bundája már merő nyál és vér, piros rúzstól maszatos az arca. A megálló iszonyú messze van. Addig nem bírja ki. Meglátja a járda a szélén az elnyűtt matracot. Addig talán elvonszolja magát. A villamos a kutya mögött araszolva elhagyja a megállót, a kocsik mögötte feltorlódnak az úton, a kutya egyre csak tipeg előre a síneken. Vakuk villannak, a piros masnis kutyalábakat fényképezi a megállóban várakozó duzzogó kisfiú is. Az öreg nő kifulladva elterül a matracon, krákog még egy nagyot és egy véres köpet pirosra színezi a játéknyuszi fülének vattapamacsát.

A tömeg lassan szállingózni kezd. A kutyát megmenti egy járókelő, helyreáll a közlekedési rend. A duzzogó kisfiút az anyja kézen fogva húzza maga után. Inkább buszra szállnak. Elmennek a vérrel pöttyözött matrac mellett, ahol a szőrmébe burkolt test pihen és csorog a nyál a piros rúzstól maszatos nyitott szájból. Na, a koszos csöves hazatért, sziszegi az anyuka, majd ránt egyet a kisfia kezén és megszaporázza lépteit.

---

Értékelés

A novella rögtön a kezdetével felkelti a figyelmet. A kisgyerekek és a hajléktalanok viszonya ugyanis kényes téma. A gyermekek sokkal elfogadóbbak minden iránt, a felnőttek számára furcsa dolgok, események sem zavarják őket, ezért aztán nehéz nekik elmagyarázni, hogy vannak nénik, bácsik, akiknek nincs lakása, munkája, és mindez mivel jár, miért alakult így.

Ami a legjobban tetszik az írásban, az a hurok. A történet pontosan ugyanoda érkezik vissza, ahonnan elindult. Mégcsak nem is a motívum ismétlődik. A matractól indulunk, megyünk a kutyával a villamosig, a villamoson körbenézünk, az idős nővel haladunk tovább, és visszaérünk a matrachoz. Zseniális. És az a legjobb, hogy kiszámíthatatlan. Az olvasó csak várja, várja, mi lesz ebből – és reménykedik, hogy tényleg kap egy lezárást, egy csattanót. Aztán kap. Egy erős véget kap, ami visszautal a felnőttek ítélkezésére, nem csupán a matrac miatt, hanem a novellában szereplő édesanya szavai miatt is.

Az ív mellett külön dicséretet érdemel a nyelvezet. Csilla munkáján látszik, hogy aprólékosan kidolgozott, véleményezett, módosított szöveget olvasunk: mindent javított rajta, amit csak lehet, és pontosan annyira, amennyire kell. Nem lett mesterkélt, nem lett művészies.

Ami javítanivalót javaslok, az egyrészt az, amit a szerző is érzett és megjegyzésben rá is mutatott: „a közepe talán túl van írva, a sok utas leírással”. Valóban, amikor a villamosra szállunk fel, túl sok utast mutat be a szerző, mégpedig túl részletesen (a részletek unalomig történő leírását hívjuk túlírásnak). Fontos, hogy amikor az általunk leírt résszel kapcsolatban bizonytalanok vagyunk, hallgassunk a megérzésünkre! Ha úgy érezzük, az a pár mondat nem az igazi, ez a párbeszéd lapos, ez a nézőpont nem működik – akkor mindez az esetek nagy részében pontosan így van.

Rögtön a novella elején látunk egy mondatot, ami párbeszéd, de narrációként szerepel; megzavarhatja az olvasót:

Központozást tekintve ez így lenne helyes:

Van még néhány apróság, amin lehet javítani. Például a párbeszéd jele nagykötőjel, azaz gondolatjel legyen, ne kiskötőjel. A kisfiú által mondottak inkább „kíváncsi”, mint „duzzogó” hangulatúak:

A plüssnyúl füle tekintetében meglepő ige a „nőtt”, hiszen eddig a tárgyak tárgyszerűen viselkedtek, nem láttunk megszemélyesítést:

A piros masni kifejezést én a kisfiú szájába adnám, úgy stílusosabb lenne, illetve a hasonlat kicsit sántít:

Például így írnám:

A névelőkkel is néha gondban van a szerző. Például ide kell névelő: „már sínek között masírozik” (helyes: már a sínek között masírozik), ide pedig nem kell: „arrébb húzza a kisfiát” (helyes: arrébb húzza kisfiát).

Érdemes erősebben összekötni a megállóbéli jelenetet a közeledő villamoson történtekkel. Ezt egyrészt úgy lehet elérni, ha az előző szakaszban a szerző még megemlíti a villamost. (A sínekről esett szó, de szerepelhetne utalás a közeledő szerelvényre.) Másrészt a következő rész első mondatában az író egyértelműen, pontosan magyarázza meg, hogy a villamos, amire a kisfiú és édesanyja vár, három megállóval távolabb van, és közeledik. Így az olvasó azonnal látja maga előtt a jeleneteket és az összefüggést.

Az utasok leírásánál az öreg hölgy leírása is túl részletes, a többieket érdemes legfeljebb egy-két erős szóval bemutatni. Az alábbi mondat pedig megtöri a hangulatot:

A novella vége felé csodálkoztam azon, hogy a kisfiú is fényképezi a kutyát. A viselkedése és megszólalása alapján óvodásnak tippeltem, így ha fényképez, akkor illene ezt megmagyarázni, például azzal, hogy elkérte édesanyja telefonját.

Csilla kérdezte még, hogy kellően áthallásos-e a novella, elgondolkodtató-e a befejezés. Az áthallás fogalmát nem tudom értelmezni, mert nem látok párhuzamos történetet, azt viszont megerősítem, hogy a lezárás sikerült, a novellának van mondanivalója.

Csilla írásában efféle egyszerűen javítható apróságokat találtam. Érdemes megfigyelni a stílusát, tehát hogy milyen szavakat, kifejezéseket választott, illetve tanulmányozni a novella ívét!

Mint látjuk, Guru pályázatán egyik nyertes novella sem lett hibátlan, de fontos, hogy ez senkit se tántorítson vissza az írástól és a fejlődéstől! 100%-os írás nem létezik, már csak azért sem, mert minden olvasónak más és más az igénye. Nem ismerek olyan írót, akinek az írásán egy jó szerkesztő ne tudna tovább csiszolni. A szerkesztő elfogulatlan a művel szemben: a szöveg folyamatosságát, logikáját, ívét, stílusát, helyesírását figyeli, és a megbicsakló szavaknál felhívja az író figyelmét, hogyan javasolja ezeket átírni.

Csillának gratulálok, így tovább!

Nádasi Krisz