Látomásnovellák

*Lódi Gabriella

„Aztán megnyílt az ég gyászfekete kárpitja, s az eső úgy szakadt le,
mintha hatalmas, végtelenített dézsából folyamatosan öntenék.
Hamarosan megteltek az árkok, az utakon hömpölygött a víz.
A csatornák eldugultak, nem tudták elnyelni a hatalmas mennyiséget.
Éjszakára kicsit szelídült ugyan a vihar, de az eső, az nem állt el.”
(Mester Györgyi: Vízió)

Mester Györgyi novelláival gyakran találkozhatunk rovatunk hasábjain. A Művészvilág oldalain a budapesti írónő a következőképpen vall önmagáról: „Mindig szerettem olvasni, humán beállítottságú vagyok, több idegen nyelvet beszélek, ennek ellenére, vagy tán éppen ezért, külkereskedelmi főiskolát végeztem. Dolgoztam is a szakmában, azonban pár év után férjhez mentem, két gyermekem született, és ezt követően szakmát váltottam. A közigazgatásban dolgoztam, két évtizedig. Szeretem a krimiket, és ebből mindenki találja ki a későbbi foglalkozásomat. Szívesen csináltam, amit csináltam. Aktív éveim vége felé munkám abból állt, hogy különféle illusztris személyiségeknek levelet fogalmaztam, ami szakmai pontosságon kívül sokszor megkívánta, hogy a lélekhez is szóljon. A precizitás, a stílus nagyon fontos volt. Az élet úgy hozta, hogy korán nyugdíjba vonulhattam, és ekkor úgy éreztem, most talán végre azzal is foglalkozhatok, amivel mindig is szerettem volna. Írok. Működik a fantáziám, különös történeteket agyalok ki, és tetszik. Nagyon tetszik. Bízom abban, hogy talán másoknak is…”

A kötet címadó elbeszélése, a Vízió tíz évig tartó esőzést idéz meg. Az ószövetségi csapásként is értelmezhető, de márquezi szálakat is behozó, látomásszerű novella, melynek kezdetén „először csak permetszerű ködként szitált, szemerkélt az eső”, nem várt utópisztikus fordulatot vesz: „Egy év elteltével a vízhatlan ruha már megszokott viselet volt.” Majd „két év múltán már alig emlékeztek a kezdetekre, vagyis hogy milyen volt régen, amikor még nem esett az eső. Mert az eső továbbra sem állt el, feltartóztathatatlanul esett, zuhogott…” és mivel az özönvíz tíz év után sem csillapodik, a média már nem is tudósít a szokványos, mindennapos dolgokról…

Mester Györgyi írásai meglepő fordulattal, váratlanul lekerekített csattanóval lepik meg olvasóikat. Hatása stílusának keresetlen egyszerűségében, de míves és néhol szinte költői nyelvezetével elgondolkodtat, mosolyogtat vagy elszomorít, feltárva előttünk a novella műfajának sokszínűségét, gazdagságát. Az elbeszélés, rövidtörténet kereteibe az írónő hétköznapokat és ünnepnapokat, születést és halált, mesét és igaz történetet, szerelmet és bánatot egyaránt belefoglal, szinte feszegetve annak korlátait. Bravúrosan váltogatja a lírai hangvételt a misztikussal, a humort a romantikával, de kalandos és krimitörténetek is kerekednek tolla alatt. Írásainak nyelvezete egyszerre modern és hagyományhű, krimit, sci-fit, médiaszlenget és oknyomozó riportot is olvashatunk, de a Móricz- és Mándy-novellákat idéző forulatokra is rábukkanunk olvasgatás közben.

Mihályi Katalin szerint „Mester Györgyi leginkább rövid novellákat ír. A szó legnemesebb értelmében vett, életszagú novelláinál a csattanó hol megnevetteti az olvasót, hol legörbül a szája széle, annyi bizonyos, soha nem választ szokványos befejezést.” (In: Valóságmag, fantáziával fűszerezve. Magyar Szó, 2017. július 31.)
A novella, mint egy műfaj neve, szétrobbanthatja a műfaji konvenciókat – írja egy helyütt a magyar novella kapcsán Kulcsár-Szabó Zoltán irodalomtörténész. (Név, konvenció, írás. Alföld, 1998. 2. sz. 85. p.) Mester Györgyi novelláival olvasói elvárásainkat felülmúlva szintén műfaji konvenciókat döntöget. Olyannyira, hogy szívesen olvasnánk tőle még akár egy regényt is…

*Megjelent a Magyar Szó című lapban.