Regényújság / A Csontváry-kód ÷ 12. fejezet

Nácsa János A Csontváry-kód, avagy nem esik messze a macska a fájától szatirikus krimijének előző fejezetében főhősünk a Csontváry festményeiről készült képek megszerzése érdekében illetéktelen behatolásra kényszerült.

Az e heti részben egy állítólagos Csontváry-leszármazott hajmintáját próbálja megszerezni, miközben újabb veszélyes kalandba keveredik a vásári forgatagban…


12. fejezet

‒ Az Úr szól / És mi megyünk / A sugár / A mi jelünk // A v Napút / Csak ránk vár / Tudásunk / Már erős vár – szavalta az előtte fekvő papírról Tamás.

‒ Festőnek jobb volt, ezért megbocsátjuk neki ezt a szörnyűséget – utalt Angéla a versikére, és Csontváry művészi tevékenységére.

A család a verőfényes vasárnap reggelen a sötét lakótelepi konyhában falatozott. Tamás egyik kezében a tegnap megszerzett fotót, a másikban a képen látható titkosírás megfejtését tartalmazó papírlapot tartotta. Előtte egy jókora szendvics feküdt a tányéron, melyet Angéla készített az macskájának. Tomi tejbe áztatott csokoládés gabonapelyhet evett, és Máténak már a mikrohullámú sütőben melegedett a joghurt. Angéla nem kockáztatta meg, hogy torokgyulladást kapjon valaki a környezetében, ezért mindent mindig megmelegített, ami a hűtőből került ki. Már Szultán tányérjában is ott gőzölgött a tűzforró tejecske, mert Angéla gyakran elhibázta a hőfokot vagy a percbeállítást a masinán. Szultán kifejezetten utálta, ha várnia kellett a reggelire. Az igazsághoz tartozik, hogy ugyanígy volt a tízóraival, az ebéddel, az uzsonnával és a vacsorával is.

‒ Ennek semmi értelme – dünnyögte Tamás, miközben Csontváry mester rímeire meredt.

‒ Pedig biztosan jelent valamit – jegyezte meg lágyan búgó hangon az asszony ‒, különben miért vacakolt volna vele a festő? Kicsit töröd rajta a fejedet, és rájössz, te olyan okos vagy – cirógatta meg Angéla a férje halántékát, majd egy csókot nyomott a feje búbjára.

‒ Nélküled semmire sem mennék – ismerte el a nő ügyességét Tamás, és széles mosolyt villantott cserébe a pusziért.

Angéla vidáman fújkálta a Máténak járó joghurtot, és pajkos pillantást küldött Tamás felé.

‒ Örülök, hogy végre rájöttél. Szeretem az ilyen vasárnap reggeleket – sóhajtotta ‒, de főleg a szombat éjszakákat.

Tamás nem szólt semmit, csak bazsalygott az orra alatt, és Tomi felé kémlelt ellenőrzésképp, hogy a fiú megértett-e valamit az iménti utalásokból. A festőpalánta azonban csak kanalazta a kakaóvá változott tejet, és mintha gondolkodott volna valamin.

‒ Ne becsüljétek le Csontváryt, ő mindig tudta, hogy mit akar, semmit sem tett véletlenül – vette védelmébe a fiú a példaképét. – Tudjátok, a kortársai nem tartották sokra a festményeit, pedig remekműveket alkotott.

Tamás hümmögött egy kicsit, majd az asztalra dobta a fényképet, és nekilátott a sonkás-sajtos kenyerének. Szultán letelepedett a családfő mellé, és átható tekintettel figyelte. Kivárta, amíg Tamás végre észrevette, majd hirtelen a két hátsó lábára állt, mellső mancsait pedig az égnek emelte. Nyivákolt is hozzá halkan, mintha könyörgött volna valamiért.

‒ Mi a helyzet, Szultán? – vigyorgott Tamás, miközben az egyik oldalt a sajt, a másikon a sonka lógott ki a szájából. – Meleg a tejcsi? Én a múltkor kértem egy jéghideg kólát az asszonytól, és kaptam egy forró feketét. Annyira pezsgett a lötty, hogy kifutott a pohárból. Itt van, egyél! – dobott oda a jószívű gazda egy kis darab sajtot a kenyeréről a macskának.

Szultán lezökkent a két első lábára, majd egy mozdulattal lódította be a hűtő és a konyhaszekrény közé a neki szánt falatot. Sértetten vonult az asztal alá.

‒ Ezt most elszúrtad! Lesheted, hogy mikor kapsz még egyszer a reggelimből! – vázolta a következményeket Tamás.

‒ Cicicc! Gyere, Szultánka! Lásd, kivel van dolgod! Kapsz egy kis hideg tejet a tálkádba, így már ehetsz – gügyögte Angéla, és teljesítette az ígéretét.

Szultán kérette egy kicsit magát, majd nagy kegyesen odalépdelt a táljához, és hozzáfogott a lefetyeléshez. Angéla bájos arckifejezéssel nyugtázta a sikert, és úgy tett, mintha meg akarná simogatni a macska fejét, de a kellő pillanatban egy laza mozdulattal belenyomta Szultán orrát a tejbe. A kandúr prüszkölve szaladt vissza az asztal alá, a mancsával tisztogatta az ábrázatát, majd fújt egy hangosat Angéla felé. Az asszony csilingelve nevetett.

‒ Ez a nap igazán jól kezdődik – gonoszkodott tovább.

‒ Te, kis boszorkány! – becézgette Tamás a nejét, és ha nem kötötte volna le mindkét kezét az óriási szendvics, bizonyára megpaskolja Angéla hátsóját.

Tomi elhúzta a száját, és a fejét ingatta, de nem szólt semmit. Gyakran merült fel mostanában benne a gondolat, miszerint csak rossz vicc lehet, hogy pontosan erre a helyre született. Úgy érezte, hozzá túl komolytalanok a szülei. Tuti, hogy csak tévedésből került hozzájuk, valaki valamit odafent elszúrt. Nem is kicsit, nagyon.

‒ Figyelj csak! Most jutott az eszembe, hogy a soproni gyógyszerésztől még nem szereztünk DNS-mintát. Szerinted hozzá nem kellene ellátogatnunk egy kis frizuraalakításra? – kérdezte Tamás kajánul a párját.

‒ Ráférne, az biztos – nyilatkoztatta ki Angéla, miközben Máté és a joghurt között igyekezett baráti viszonyt kialakítani. – Bár, azt hiszem, ő nem az a figura, aki szívesen venné, ha a fején babrálnék. Azt is el tudom képzelni róla, hogy a tükör előtt állva önmaga vágja a haját és a szakállát.

‒ Még a múzeumban ígértem neki, hogy felhívom, és megadom a Kovács professzor számát. Szívesen elkísérném a tanár úrhoz, hátha útközben megtudok róla valami érdekeset, és esetleg néhány hajszálat is le tudnék szedni a kopott kabátjáról – tervezgetett hangosan Tamás.

‒ A hajszálakkal vigyázni kell – figyelmeztette a férjét szakmai hozzáértésének teljes súlyával Angéla. – Csak akkor lehetsz biztos, hogy egy minta az adott illetőé, ha a saját kezeddel metszed le. Gondold csak el, hány helyről kerülhet a ruhádra idegen szőrszál! Ráadásul nem csak emberi, hanem állati is. Nálunk például mindenhol a Szultán nyomait lehet felfedezni. Kíváncsi lennék, mit szólnának a rendőrségi laborban, ha a mi macskánk szőrszálaiból kellene megállapítaniuk, hogy aki viselte, az rokona-e Csontvárynak.

‒ Szóhoz sem tudnának jutni – felelt Tamás, de már egészen máshol járt az esze, így nem is tudatosulhatott benne, hogy érdemes lenne elgondolkodnia a kérdésen. – Megyek, felhívom a professzort, hogy tudna-e fogadni minket ma délelőtt.

‒ Rendben – hagyta jóvá Angéla, és egy nápolyit nyomott az elégedett Máté kezébe. – Legyen neked is kellemes a reggeled! – indokolta meg önmaga előtt az egészségtelen étkezés pártolását az asszony, majd a nagyobbik fiára vetette a tekintetét. – Azt mondta az apád, hogy valami korszakalkotó művön dolgozol. Mit festesz mostanában? – érdeklődött Tomitól, hogy mindenkihez legyen egy kedves szava.

‒ A témám Csontváry, mint a téren és időn átívelő zsenialitás hordozója – felelte a lehető legnagyobb egyszerűséggel a kissrác.

‒ Jól hangzik – játszotta az empatikus anyát Angéla. – Mégis, mit ábrázol ez a szenzációs alkotás?

‒ A helyszín egy laboratórium, ami egyben műterem is – fogott hozzá művének bemutatásához Tomi, s a kanalával a levegőbe festegette, amiről éppen beszélt. – A háttérben sok kép látható állványokon, falakon és a berendezési tárgyakhoz támasztva. Mindegyiket fantasztikus színek töltik ki, vagyis nonfiguratív alkotások, már, ha ez neked mond valamit, anya.

‒ Ja – nyögte Angéla, közben újabb nápolyit adott Máté kezébe, lesöpörte az asztalról a morzsákat a tenyerébe, majd a szemetesbe dobta azokat, aztán a mosogatóba pakolta az evőeszközöket, megnyitotta a vizet, és hozzáfogott mosogatni.

‒ A szoba közepén egy üvegasztal áll, amit alulról világítottak meg – folytatta zavartalanul Tomi. – Ezen az asztalon vannak azok a csontok, amiket apa megmentett, és már valakik elkezdték összerakosgatni a csontvázat. Még nincs mindegyik a helyén, de nagyjából látni lehet a rendszert az elhelyezkedésükben. Mivel alulról világítják meg a csontokat, a plafonon a magányos cédrus jellegzetes vonalait rajzolja ki az árnyékuk. Az üveg persze töri a fényt, így az egész helyiség különös színekben pompázik. Ha egy kicsit távolabb megyünk a képtől, és hunyorítunk, akkor az egyik fal mellett a fénytörés egy olyan alakot formál, mint Csontváry mester, aki az egyik kezével maga elé tart egy földgömböt. Mintha ő lenne a nap, ami éltető energiával sugározza be a bolygót…

‒ Érdekes – nyugtázta Angéla a tányérokkal csörömpölve. – Mondd csak, csendéletet nem szoktál festeni, annak van manapság a fodrászszalont látogatók között divatja.

‒ Télen készítettem egyet, de az nem tetszene a vendégeidnek – felelte lemondóan Tomi. – Egy csokor sült libacombot ábrázol egy átlátszó üvegvázában, ami tejjel van megtöltve. Előtte az asztalon egy sajtból kifaragott egérfogó várja, hogy arra tévedjen az áldozata. A háttérben hatalmas kampókon szalonnák lógnak, némelyikből még a zsír is csöpög. Az a kép címe, hogy: „A bőség zavara”.

Angéla undorodva fintorgott egyet, Szultán viszont elégedett dorombolásba fogott.

‒ Ez tényleg nem aratna osztatlan sikert nálunk, de a lényeg, hogy neked tetszik – hagyta rá a fiára a dolgokat Angéla, és valami kellemesebb dolog felé igyekezett a gondolatait terelni. Amint rátalált a tegnap éjszakára, ismét kisimultak a vonásai, és mosolyogva nézett a kezén lévő rózsaszín mosogatókesztyűre. Szerencsére a gondolatai időben értesítették a szemét, hogy könnyebben tudnak nosztalgiázni, ha nem zavarja őket a háztartási munka látványa, így Angéla pár másodpercre lehunyt pillákkal révedt a közelmúltba.

‒ Megszerveztem a találkozót a soproni gyógyszerésszel – rántotta vissza a jelenbe a párját Tamás, amint visszatért a konyhába.

‒ Ugye, nem ma estére? – kérdezte reménykedve Angéla, mert a szombat éjszakáknál csak a vasárnap estéket szerette jobban.

‒ Nem – bazsalygott Tamás ‒, mindjárt indulok a vásárba. Eszembe jutott ugyanis, hogy Kovács professzor említette, miszerint mindig ott van ebben az időben. Persze, a biztonság kedvéért felhívtam, de nem vette fel senki nála a készüléket, így feltehetően most is a kacatok között kutat a vásártéren. Aztán telefonáltam Szabó Mihálynak, hogy szívesen megmutatnám neki a híres pécsi régiségvásárt, és ott össze is tudna futni a professzor úrral. A fickó örült a lehetőségnek, azt mondta, hogy körülbelül harminc éve járt utoljára ilyen helyen, pedig imádja az ódon dolgokat. Megegyeztünk, hogy egy óra múlva ott leszek nála a szállásánál, aztán együtt megkeressük a tanár urat. Akad azonban egy kis gond.

‒ Mi lenne az? Csak szólj nekem, én megoldom! – nézett szembe bátran a problémákkal Angéla.

‒ Az autó. Tegnap ott ment el mellettünk a fickó, felismerheti – aggodalmaskodott Tamás.

‒ Ez? Soha – jelentette ki Angéla. – De, ha téged megnyugtat, menj taxival!

‒ Nem kerül az túl sokba? – bizonytalankodott a családfő, és félve nézett a nejére.

‒ Ugyan, egyszer egy évben megengedheted magadnak – nyugtatta meg Angéla. – Különben is, mindjárt itt a születésnapod, vedd úgy, hogy ezt kapod ajándékba!

‒ Igazán nagylelkű vagy – húzta el a száját Tamás.

‒ Én tudok egy olcsóbb megoldást – jelezte Tomi.

‒ Mi lenne az? – tudakolta Tamás, mert valamelyik nap kinézte magának az egyik könyvesboltban a „Hogyan tanuljunk meg könnyen, gyorsan nyomozni?” című kézikönyvet, amit mindenképp szeretett volna a torta mellé kikönyörögni.

‒ Ha egyedül utazol a taxiban, a viteldíj akkor is ugyanannyi, mintha én is veled mennék, tehát utóbbi esetben csak a felét költöd magadra. Ha beszáll a gyógyszerész is, akkor pedig csak a harmadát. Ezért megéri engem is magaddal vinned. Jöhetek?

‒ Nehogy még egyszer azt merd állítani, hogy ez a gyerek nem hasonlít rád semmiben! – fordult Tamás Angélához, aki szélesen vigyorogva állt az ablaknál.

‒ Ahogy növekszik, egyre okosodik – magyarázta a helyzetet a nő, és úgy érezte, tényleg remek napja van.

* * *

Szerintem az egyik legjobb hely a városban a vásár – közölte a taxisofőr, aki feltehetően kötelességének érezte, hogy szórakoztassa az utasait. Fontoskodva beszélt, miközben résnyire húzta a szemét, és az orrnyergét masszírozta. Tamás éles eszű nyomozóként rádöbbent, hogy az ürge bizonyára szemüveges, azonban most valami miatt nem viselte az okulárét. Csak remélni tudta, hogy a közelmúltban kontaktlencsére tért át, és csupán megszokásból hunyorít. – Hihetetlen, mennyi mindent lehet kapni, amikor nem dolgozom, én is ott töltöm a vasárnap délelőttöket. Mit szeretnének vásárolni?

‒ Nincs konkrét elképzelésünk, csak körülnézünk – felelte az anyósülésről Szabó úr. – Meg, keresünk is valakit, aki festményszakértő, és állítólag minden vásárra kilátogat.

‒ Nem is érdemes úgy menni oda, hogy valamit mindenképp be akarunk szerezni, mert azt tuti nem kapjuk meg – folytatta a bölcselkedését a sofőr. – Turkálni kell, és néha szenzációs dolgokra akadhatunk. Én a múltkor ezt a bőrkabátot vettem, és azóta ebben dolgozom. Feleannyiért megkaptam, mint a boltban. Szinte teljesen új, azt a kis kopást, ami a könyökénél van, nevezhetjük nyugodtan akár divatosnak is. Igaz? – várt megerősítést a férfi, és felváltva pislogott oldalra, Szabó úrra, és a mögötte ülő Tamásra. Utóbbi esetben egész felsőtestével fordult hátra, és addig mozdulatlan maradt, míg hősünk nem bólintott. Mivel mindezt két sáv között ingadozva tette, Tamás egy idő után, a biztonság kedvéért, folyton helyeselt.

‒ Igen, tényleg divatos – lódított Tamás. Amennyiben a taxis rendelkezett volna egy csöppnyi önkritikával, azonnal kidobja szemtelenkedő utasát a kocsiból, de mivel nem volt neki, elégedetten vigyorgott. Szegénytől kevés dolog állhatott távolabb, mint a divat. Ócska farmernadrágot viselt sportcipővel, a fekete műbőrkabát alatt vékony pulóvert, fehér inget és nyakkendőt hordott. Őszülő haja a szemébe lógott, ami szintén nem töltötte el Tamást túl nagy biztonságérzettel.

‒ Az asszony mindig itt vesz nekem nyakkendőt, tőle kétévente azt kapok karácsonyra. Nagyon olcsón hozzá lehet jutni, egy csomagban van öt darab. Nézzék meg! Ezt is innen szerezte, kifejezetten elegáns darab. Igaz? – várt újabb magasztalást a sofőr, és az egyik kezével kihúzta a pulóvere alól a nyakkendőjét, és először Szabó úr, majd Tamás szeme elé tartotta. Szürke alapon vékony, sárga vonalkák futottak ferdén az említett ruhadarabon, melynek alján egy sárga pálmafácska díszelgett. A ráncigálástól a nyakkendő szorosabbra húzódott a taxis nyakán, aki azonnal vörösödni kezdett.

‒ Csodás! – kiáltott fel Tamás, hogy a sofőr életét megmentse, s egyben a maguk számára is megteremtse az utazás túlélésének lehetőségét.

‒ Nekem elhihetik, a kínai termékek is vannak olyan jók, mint a butikokban kaphatók – hörögte a taxis, majd lazított egy kicsit a nyakbavalóján. – Talán már azokat is ott gyártják, csak nem úgy reklámozzák. Ez a pulóver például már legalább ötéves, pedig szintén piacos. Amikor nem nyakkendőt tesz a karácsonyfa alá nekem az asszony, akkor pulcsit kapok. Már tele van velük a szekrény, mert egyet akár tíz évig is hordok, de a nejem csak cipeli haza őket, mert igazán olcsók.

‒ Takarékos angyalka lehet – vigyorgott halványan Tamás, és a mellette ülő fiára nézett. Tomi egy újságot olvasgatott, talált benne egy cikket az értékes festmények sérülésmentes szállításáról. Nem különösebben figyelt a körülötte zajló beszélgetésre, teljesen beletemetkezett az őt érdeklő témába.

A taxis lendületes mozdulatokkal tekerte a kormányt, és már fent is jártak a vasúti felüljárón. Szabó úr szórakozottan babrálta a szakállát, Tomi lapozgatott az újságban, Tamás pedig nagyon szeretett volna végre kiszállni. Azért, hogy elterelje az útról a figyelmét, azon gondolkodott, miképp is találják meg Kovács professzort a nagy tömegben. Mivel nem jutott jobb ötlet az eszébe, úgy döntött, hogy a szerencsére bízza a dolgot. Oda mennek, ahol festményeket árulnak, és csak rábukkannak valahogyan a tanár úrra. Miközben ezen morfondírozott, rájött, hogy neki van egy másik, fontos feladata is, és az átmeneti kabátja zsebében kezdett kotorászni az otthonról hozott kisolló után. Elcsente ugyanis a gyerekek lekerekített hegyű körömvágó ollóját, hogy annak a segítségével szerezzen DNS-mintát Szabó úrtól. Még a zsebében a hüvelyk- és a mutatóujját a szerszám megfelelő helyére dugta, és lassan emelte fel a kezét, hogy a mozdulat senkinek se tűnjön fel. Kinézett egy jókora tincset a rendezetlen frizurájú Szabó úr tarkóján, és azt vette célba. Már csak pár centi választotta el a nyisszantástól, amikor a taxis megunta a szótlanságot, és ismét magyarázni kezdett.

‒ Még szemüveget is innen szoktam venni – jelentette ki, és ismét az utasaira nézett.

Tamást a szívinfarktus kerülgette, gyorsan elrántotta a kezét Szabó úr nyakától, s bízott benne, hogy a sofőr nem látta meg a „gyilkos” eszközt.

‒ Lehet ott márkás napszemüvegeket is vásárolni? – kérdezte a nyomozónk, hogy ne keltsen gyanút senkiben.

‒ Biztosan, de én nem napszemüvegre gondoltam, hanem olyanra, amit vezetés közben használok – jött a válasz, és úgy tűnt, a taxis nem vette észre az előbbi merénylettervet. – Nem fogok óriási összegeket kifizetni az optikusnak, amikor annak a töredékéért vehetek a vásárban egészen előkelő, aranykeretes szemüveget semmi pénzért. Sajnos a legutóbbit az unokám megtaposta, de nem sajnáltam nagyon, mert hamarosan lejár a műszakom, és visszajövök a vásárba egy másikért. Addig meg csak elevickélek valahogyan a forgalomban, követem az előttem haladót, abból nem lehet baj. Meg különben is, a tenyeremben van a város, vakon is odatalálok bárhová.

Tamást kiverte a víz, és Szabó úr is aggodalmasan bámult maga elé. Egyikőjük sem folytatta a beszélgetést, feltehetően azért szurkoltak, hogy mihamarabb megérkezzenek. A sofőr is csendesebb programra váltott, mert sűrűsödtek körülötte a járművek, s lekötötte minden energiáját, hogy a féklámpák felvillanásai alapján balesetmentesen navigálja tovább a taxiját. Hősünk ismét elérkezettnek látta az időt a DNS-vadászathoz. Most egy kicsit előrébb is hajolt, hogy ne kelljen messzire kinyújtania a kezét. Úgy tett, mintha az első szélvédőn át figyelné a közlekedést, de a jobbjával már Szabó úr fürtjeit veszélyeztette. Egy hirtelen fékezés azonban ismét keresztülhúzta a számítását. Ha nem a gyerekek gyárilag tompított ollóját hozza magával, már meg is szerezhette volna a vágyott mintát, de nem hajszálak, hanem vastag sugárban spriccelő vér formájában.

‒ Nem látsz, Öreg, jövök! – méltatlankodott a sofőr, mert előtte valaki lassítani merészelt. – Nem is értem, miért adnak minden mazsolának jogosítványt! Hihetetlen, hogy mennyi felelőtlen őrült bóklászik az utakon.

‒ Mi itt ki is szállnánk – jelezte Tamás a megmenekülés reményében.

‒ Rendben – hagyta jóvá a taxis, és lehúzódott az út mellé.

Az utasok kipattantak a kocsiból, Tamás fizetett, és mindhárman a vásár főbejárata felé vették az irányt.

‒ Visszafelé busszal megyek, ha nem haragszik – jegyezte meg Szabó úr, miközben a tarkóját masszírozta az egyik kezével. – Kriminálisan vezetett ez a sofőr, kényelmetlen volt az ülés, és még a nyakamat is megszúrta valami, ami a fejtámaszból állt ki.

‒ Azt hiszem, mi is inkább a tömegközlekedést választjuk – jelentette ki Tamás, és összehúzott szemöldökkel intette fegyelmezettségre Tomit, akiből előtörni készült a röhögés.

Mögöttük dudálás és kiabálás jelezte, hogy a taxijuk megfordult a zsúfolt úton, és a város felé vette az irányt. Hőseink szerencsésen átkeltek a zebrán, és elvegyültek a vásározók tömegében.

* * *

A pécsi vásár olyan, mint egy felbolydult méhkas, vagy akár egy hangyaboly eső előtt, esetleg, mint egy tüntetés és egy ellentüntetés egyszerre valamelyik nemzeti ünnepünkön. A nép egyre csak áramlik ki és be a kapukon, odabent a sorok között araszolgatnak, s néha meg-megállnak egy-egy pult előtt. Az emberek, amikor egy turkálóra bukkannak, átváltoznak városi galambokká, és úgy tapossák le egymást, mintha beáztatott kenyérhéjat szórt volna eléjük egy unatkozó nyugdíjas. A nagyobb értékű holmik közelében ritkásabb a tömeg, de ott meg az alkudozás miatt forr a levegő. Mindezek tetejébe a hangosbemondó időről időre újabb kedvező vásárlási lehetőségek emlegetésével hergeli a hallótávolságon belül tolongókat.

‒ Kezdjük a legelején! – kalauzolta vendégét Tamás a labirintus első sora felé, és a kerítés mentén kipakolt árusok irányába terelgette Szabó urat. – A sok limlom között hátha találunk valami kincset is.

A földön takarókra, kartonpapírokra halmozták az árut. A használt ruhák körül asszonyok lökdösődtek, a pornóújságokat suhancok lapozgatták, a plüssállatokat gyerekek tépték ki egymás kezéből. Néhány gyűjtő komoly ábrázattal nézegette a régi képeslapokat, mások az egységesen száz forintba kerülő könyvek között kerestek szellemi táplálékot maguknak. Szabó úr is leguggolt, hogy szemügyre vegye a kínálatot, de rövidesen csalódottan állt fel.

‒ Csupa ponyvaregény, sci-fi, meg krimi. Ki olvas manapság ilyeneket? – tette fel a kérdést értelmiségi gőggel a hangjában Szabó úr.

‒ Az még hagyján, hogy olvassák, de ki tölti az idejét azzal, hogy ezeket megírja? – válaszolt a kérdésre kérdéssel Tamás, mert egyrészt fogalma sem volt, mit mondhatna, másrészt komolyan felháborította, hogy léteznek olyanok, akiknek nincs jobb dolguk a firkálgatásnál.

Szeretné az orránál fogva vezetni az egész világot? Különleges illatokat keres? Látogasson el a Tajga hangulata Bt.-nek az E sorban található standjához, ahol orosz importból származó kölnik, dezodorok, szépségápolási cikkek várják kedves vásárlóinkat! – harsogta az egyik közeli póznára szerelt hangszóró.

A következő sorban csak egyetlen helyen állt meg Szabó úr nézelődni. Egy kis porcelánszobrocskát vett a kezébe, ami különleges fényben csillogott.

‒ Ez Zsolnay? – kérdezte az eladót.

‒ Az, Aranyoskám! Látom, van érzéke a szépséghez, az értékes dolgokhoz – kezdte dicsérni az áruját egy termetes asszonyság. – Mivel szakemberrel van dolgom, elárulom, hogy ezt még maga a gyáralapító, Zsolnay Vilmos tervezte. Harmincezerért adom, de magának megszámítom huszonötbe.

‒ Köszönöm, de nincs benne a gyár jele – tette vissza a pokrócra a remekművet a gyógyszerész.

‒ Isten bizony Zsolnay, maga is látja, hogy eozin! – próbálta menteni a menthetőt a nő. – Ez Pécs jelképe. Ha nagyon tetszik, megegyezhetünk háromezerbe, de ne árulja el senkinek, mert elvesztem a hitelem a szakmában!

‒ Még körülnézek – lépett tovább Szabó úr.

‒ Legyen ezerötszáz, és ne is köszönje meg! Ilyen gondosan kidolgozott TV-tornyot sehol nem talál – kiabált a távozó után kétségbeesetten az eladó. Egy ideig reménykedve várt, majd legyintve visszaült a kis sámlijára, és folytatta a tízóraiját, vagyis egy hatalmas kés hegyére szúrva abált szalonnadarabkákat pakolt a szájába, és egy félbevágott vekniből harapott hozzá kenyeret.

Egy zár nem zár! Ha biztonságban akarja tudni az értékeit, ha kíváncsi, mi zajlik az utcán, miközben ön ki sem mozdul otthonról, ha ugyanott szeretné találni az autóját, ahol korábban hagyta, önnek a D sorban a 209-es pavilont kell felkeresnie. Térfigyelő kamerák, autóriasztók, íriszleolvasós zárak hatalmas választékban!lelkendezett a hangosbemondó.

‒ Javaslom, nézzük meg, milyen festményeket kínálnak eladásra – indítványozta Szabó úr, és úgy tűnt, máris kezd elege lenni ebből a kirándulásból.

A kis csapat átküzdötte magát egy csoportosuláson, akik a tolldíszbe öltözött dél-amerikai zenészek műsorát hallgatták, elhaladtak egy vattacukrot és kis fánkocskákat kínáló látványkonyha mellett, valamint elhárították a felajánlást, miszerint vásároljanak egy hatástalanított második világháborús gépkarabélyt, amit bármelyik hozzáértő mester potom pénzért, semmi perc alatt vissza tud élesíteni. Tamás mindeközben a megfelelő alkalomra várva, jobb kezét a zsebében tartva szorongatta a kisollóját.

A festmények között a soproni vendég ismét felélénkült, de hamar visszanyerte az egykedvűségét. Megnézett néhány tájképet és portrét, de csak az egyik kerete nyerte el a tetszését. Végül talált egy aratási jelenetet, amit sokáig nézegetett, de valami nagyon zavarhatta, mert bosszúsan billegtette a bajszát.

‒ Talán ez az egy képvisel valamekkora értéket, de hihetetlenül rossz állapotban van – ismertette Szabó úr a véleményét az alkotásról, és egyben annak tulajdonosáról is. – Úgy tűnik, mintha egyáltalán nem ügyelnének rá, hogy ne sérüljön meg. Szerintem csak egymásra dobálják ezeket a képeket, amikor eladni viszik. Barbárság.

‒ Minden képet speciális dobozban kellene szállítani, hogy az úton semmi károsodás ne érje – fitogtatta tudását Tomi, aki az imént olvasott egy szakcikket a témáról. – A híresebb műveket olyan tokokban utaztatják, amelyekben még az ideális páratartalom is biztosítható.

‒ Nem hiszem, hogy a vásározóknak ez lenne a legnagyobb gondjuk – simogatta meg a fia fejét Tamás. – Bár, ha szereznének egy Csontváry-képet, azt biztosan nagyobb gonddal kezelnék.

‒ A fiának igaza van – helyeselt Szabó úr. – Minden mű megérdemli, hogy tisztelettel forduljanak felé, még akkor is, ha csak amatőr festő munkájáról van szó. Legfeljebb nem adunk ki érte pénzt, de akkor sem bánunk vele mostohán. Amikor valaki alkot, önmagából tár valamit a nagyvilág elé, az a minimum, hogy ezt respektálják a kereskedők.

‒ Minimum ezt, ha mást nem – bólogatott Tamás, ahogyan a taxiban is tette. A hétköznapi és a szent őrültekkel nem tudott mit kezdeni. – Klimatizált dobozokra azonban nem telik mindenkinek, és különben is, néhány éve még nem is léteztek ilyenek, a festményeket mégis hozták-vitték évszázadokon keresztül – próbált mégis a realitás talaján maradni, példát mutatva ezzel az idealizmusra hajlamos fiának.

‒ Ha nem is volt ilyen fejlett technikájuk, azért az eleink is vigyáztak a műalkotásokra. Csontváryra visszatérve, róla elmondhatjuk, hogy nagyon kényes volt a vásznaira – kezdett kiselőadásba Szabó úr. – Róla tudjuk, hogy el kellett utaznia a helyszínre ahhoz, hogy valamit megfessen. Szüksége volt a személyes inspirációra. Egy rúdra feltekerve szállította a vásznakat, és védte azokat az esőtől, naptól, széltől. Előfordult, hogy kifeszítette a vásznat, és, hogy ne érje semmi károsodás, köré épített a helyben talált anyagokból egy kis kunyhóféleséget. Amikor készen lett, ismét felcsavarta a képet, és így indult haza. Érdekesség, hogy nem mindig volt ideje, és főként pénze kivárni, amíg a festék megszárad, így egyes képeinek a hátoldalán látszik az előoldal lenyomata. Ennek segítségével még azt is kiszámította a festő valamelyik rajongója, hogy milyen vastag volt a szállításhoz használt rúd.

‒ Mire rá nem érnek az emberek! – jegyezte meg Tamás csak azért, hogy mondjon valamit. Valójában arra koncentrált, hogy meglelje végre Kovács professzort, ezért inkább a vásározókat figyelte, s csak fél füllel hallgatta a gyógyszerész sztoriját.

‒ Úgy vélem, én nem veszek ma itt semmit – állapította meg Szabó úr, és letette a megviselt aratókat. – A szállóban azt mondták, hogy van a vásárnak egy olyan részlege is, ahol kisállatokat árulnak. Azt szívesen megnézném.

‒ Igen, két sorral arrébb megtalálja őket – mutatott Tamás abba az irányba, ahonnan kutyaugatás hallatszott. – Amíg ön szétnéz ott, mi megpróbáljuk előkeríteni a professzort. Találkozzunk itt fél óra múlva! Rendben?

‒ Remek! – mosolyodott el Szabó úr, és Tamás úgy vélte, talán életében először szánta rá magát erre a mozdulatra a vendége. – Imádom az állatokat.

Amint a gyógyszerész beleveszett a tömegbe, Tamás tovább kémlelte a környéket. Lassan kezdte elveszíteni a reményt, hogy megtalálja a professzort, és még hajmintát sem szerzett a célszemélytől.

Nem kell messzire utaznia, ha Ázsia változatos színeire kíváncsi. Olcsón megkaphat mindent, amire csak vágyik, ha betér az F, G, H, I és J sorok valamelyikébe. Törpe árak egy hatalmas kontinensről!csalogatta a kínaiak utcáiba az embereket a hangosbemondó.

‒ Ez az! – csapott a homlokára Tamás. – Van egy ötletem. Nem tudod, honnan szól a hangszóró, vagyis hol találjuk azt, aki belebeszél? – kérdezte a fiát.

‒ Talán a főbejárat mellett. Mintha lenne ott egy irodaépület. Valami feliratot olvastam erről rajta, amikor bejöttünk – felelte bizonytalankodva Tomi.

‒ Akkor gyerünk oda! Bemondatjuk, hogy hol várjuk Kovács professzor urat, így nem kell tűt keresnünk a szénakazalban – ismertette a tervét Tamás.

Hőseink gyors léptekkel haladtak a céljuk felé, ügyet sem vetettek a bugyiárusokra, figyelmen kívül hagyták a rikkancsok kiabálását, és nem csábultak el az édességek émelyítő illatától sem. Már félúton jártak, amikor ismét megszólalt a hangosbemondó:

Figyelem! Kovács Lajos nyugalmazott egyetemi tanárnak üzeni egy üzletfele, hogy menjen a büfésor mögötti fabódéhoz. Figyelem! Kovács Lajos menjen a büfé sor mögötti fabódéhoz! – ismételte a hangosbemondó, hogy biztosan meghallja a felhívást a címzett.

‒ Mi a fene! – torpant meg Tamás. – Ellopták az ötletemet. Menjünk, lessük meg, kivel üzletel a tanár úr!

Ifjabb és idősebb Zalai Tamás ismét átverekedte magát a nézelődők masszáján, egészen a vásár legkedveltebb pontjáig. Ott mindenki a hasával volt elfoglalva, lángost, hurkát, hamburgert evett, akinek volt rá pénze, sőt még az is, akinek nem. A környéket járták ugyanis a maradékokra szakosodott koldusok, s ezúttal nem kéregettek, csak azt vizslatták, ki nem tudja legyűrni a jókora adagokat. Az asztalon maradt kenyérvégeket aztán elégedetten mártogatták a mustárba, vagy nagyokat cuppogva eszegették le a csontokon hagyott húst, miután kihalászták azt a szemetesből. Egyik-másik műanyag pohár aljában még söröcske is maradt, szorgalmas összeöntögetés után legalább egy korty kitelt belőlük, amivel le lehetett öblíteni az ebédet. Lüktetett tehát az élet a büfésor mentén.

Hőseink a szélső lacikonyha mellől kukucskáltak ki a büfék mögötti fabódé felé, ami feltehetően nyersanyagraktár lehetett. A környéken nem volt mozgás, csak a kifőzdék hátsó, nyitott ajtaján dőlt ki az olajszag, és hallatszott a bent dolgozók beszélgetése.

‒ Nem jött ide – állapította meg Tamás pár perces várakozás után.

‒ Nézd csak! – mutatott Tomi az egyik közelben terpeszkedő bokor felé. – Ott egy festmény eldobva, meg egy szatyor is.

‒ Valaki mozog a bokor mögött – döbbent rá Tamás. – Te maradj itt, én megnézem, mi van ott! Ha kell, hívj segítséget! – utasította nyomozónk a fiát.

‒ Oké! – egyezett bele habozás nélkül Tomi az akcióba, és figyelőállásba helyezkedett, vagyis szorosan a fal mellé lapult, s csak a fejét dugta ki a büfé mögül.

Tamás jókora kerülőt téve cserkészte be a bokrot. Ahogyan közelebb ért, látta, hogy valaki fekszik a földön, egy másik személy pedig rajta ül, és a nyakát szorongatja. A fojtogató, amint meghallotta, hogy valaki közeledik a háta mögött, odakapta a fejét, de továbbra sem engedte el az áldozata nyakát. Így nézett ismét farkasszemet Tamás az álunokaöcs Herr Schneiderrel, alias Krajcirral, vagyis becenevén Csontváryval, a nemzetközi műkincscsempésszel, a szlovák maffia tényleges, az orosz és ukrán maffia tiszteletbeli tagjával.

Krajcir kifejezetten bosszúsnak tűnt, hogy ismét megzavarták munkájának gyakorlása közben, de nem akart a mackós testalkatú Tamással közelharcba bonyolódni. Elengedte tehát Kovács professzor nyakát – ugyanis az övét szorongatta eddig ‒, majd felpattant róla, és futásnak eredt. Tamásnak megfordult a fejében, hogy utánaszaladjon, de emlékezett a maffiózó néhány nappal ezelőtti teljesítményére, amit a történelmi belvárosban produkált, így inkább hagyta elmenekülni. Az igazság az, hogy feltételezte, Krajcir a pisztolyát is magánál tartja, és nem bízott annyira a szerencséjében, hogy másodszor is megússzon egy lövést. Különben pedig egyszerűen lusta volt a rohangáláshoz, ezért inkább odasétált a professzor úrhoz, aki időközben felült.

‒ Jól van? Hívjak orvost? Mit akart magától ez az alak? – kérdezte Tamás, és leguggolt a nyakát dörzsölgető tanár úrhoz.

‒ Ha levegőt kapok, semmi bajom – felelte némi öniróniával a professzor úr. – Meg akart venni néhány képet tőlem ez a nyikhaj, én meg nem akartam annyiért adni, amennyit ő kínált értük.

‒ Tegyen feljelentést a rendőrségen! – indítványozta a nyomozónk. – Már egyébként is keresik a fickót, így tovább nőhetne a bűnlajstroma.

‒ Á! – legyintett Kovács professzor úr, és feltápászkodott. – Azzal nem kapják el korábban, ha még én is megvádolom. Különben sem akarom nagydobra verni az esetet, tudja, nem kértem számlát azokért a képekért, amikor vettem őket, így engem is megbüntetnének. Nem tudnám igazolni, hogy honnan származnak. Ugye számíthatok a diszkréciójára?

‒ Én nem tudok semmiről – tárta szét a kezét Tamás. – Itt sem voltam.

‒ Tényleg, minek köszönhetem, hogy éppen erre járt, és elzavarta azt a gazembert? – tett fel egy teljesen logikus kérdést a tanár úr, bár gondosan kerülte a „megmentette az életemet” kifejezést. Feltehetően ugyanígy irtózott az „örökké hálás leszek érte” szavaktól is.

‒ Hallottam a hangosbemondón, hogy idehívták, és szerettem volna bemutatni valakinek – felelt Tamás. – Az illető is azt állítja, hogy Csontváry leszármazott. Mellesleg az ön előbbi támadója is ezt híreszteli saját magáról.

‒ Nagyon népszerű lett mostanában az elméletem – hümmögött Kovács professzor úr.

‒ Egyébként lehet, hogy a rendőrség fogja igazolni a tételét. Már vizsgálják a pécsi Csontváry-szobor alatt talált csontokat, és a DNS alapján meg tudják majd mondani, ki rokona a festőnek, és ki csak szélhámos – kotyogott el ismét bizalmas információkat Tamás. – Jöjjön, hamarosan találkozónk van azzal, akit említettem!

‒ Köszönöm, azt hiszem, én inkább most hazamennék – hárította el az invitálást a professzor, és leporolta a nadrágját. – Eléggé megviselt ez a konfliktus, pihennem kellene. Hívjon fel valamikor a jövő héten, akkor megbeszélhetünk egy találkozót!

‒ Nem tudom, meddig marad a városban ez az illető, nem idevalósi ugyanis – próbálkozott Tamás erőtlenül a döntése megváltoztatására bírni a tanár urat.

‒ Most semmiképp sem alkalmas, de mondom, bátran telefonáljon, és meghívom magukat valahová egy italra. Viszontlátásra! – kapta fel a földről a szatyrát, valamint a festményt Kovács úr, és már el is indult a kijárat felé.

‒ Keresni fogom! – kiáltott utána Tamás.

‒ Várom – intett a professzor úr, de nem túl nagy meggyőződés csendült ki a hangjából.

‒ Ez könnyen lerázott – állapította meg Tomi, amikor az apja visszaért mellé.

‒ Tudom, de legalább te ne kritizálj! – dörmögte Tamás, és azon gondolkodott, hogy mit rontott el. – Siessünk, a gyógyszerész már biztosan vár ránk, aztán szálljunk fel egy buszra, és mi is pihengessünk otthon! Végül is vasárnap van.

Apja és fia lógó orral közeledett a találkozási ponthoz. Tamás őszintén meglepődött, amikor meglátva őket, Szabó úr örömmel indult feléjük. A soproni gyógyszerészt mintha kicserélték volna, sugárzott a boldogságtól. Úgy csillogott a szeme, mint amikor valakibe belenyilall a felismerés, hogy az imént ismerte meg élete nagy szerelmét. Jobb későn, mint soha!

‒ El sem tudják képzelni, mi történt – kezdte az élménybeszámolóját a patikus, és egy nagyobbacska kölyökmacskát húzott elő a kigombolt kabátja alól. – Nézegettem az állatokat, amikor odaszaladt hozzám ez a cicus. A gazdája azt mondta, hogy ingyen elvihetem, ő az utolsó az alomból. Ráadásul ő választott engem, és nem én őt.

Szabó úr gyengéden letette a földre a fekete-fehér foltos macskát, leguggolt, és simogatni kezdte. Az állat hálásan dörgölődött hozzá, és hangosan dorombolt. Tomi oldalba bökte az apját, és odasúgta neki:

‒ Kérem az ollót!

Tamás a fia kezébe csúsztatta a szerszámot, majd közelebb lépett Szabó úrhoz, és az új szerzeményéhez.

‒ Helyes jószág – dicsérte Tamás a macsekot, és ő is a gyógyszerész mellé kuporodott, hogy elterelje a fiáról a figyelmet. – Jó húsban van, biztosan egészséges.

‒ Tényleg, mit adjak neki, amikor megéhezik? – kérdezte aggódva Szabó úr.

‒ A mi macskánk elpusztít minden maradékot – felelt Tamás. – Többé-kevésbé – tette hozzá némi gondolkodás után. – Persze, ma már bármelyik boltban kaphat macskaeledelt, sőt, olyanokat is gyártanak, amelyeket kifejezetten növésben lévő állatoknak fejlesztetek ki.

‒ Remek! – nyugtázta az elégedettségét kifejező kedvenc szavával Szabó úr, hogy szép az élet. – Van a közelben olyan üzlet, amelyik nyitva tart vasárnap is? Szereznem kellene még egy üres kartondobozt is, amelyikben alhat. Meg azt is ki kellene találnom, hogy hogyan csempésszem be a szállodai szobámba – vette számba teendőit csapongva a negyven évet fiatalodott patikus.

‒ Mi is elkísérjük vásárolni – ajánlotta fel Tomi, aki csatlakozott a macskasimogatókhoz, közben észrevétlenül az apja kezébe adta a kisollót, és egy jókora fürtöt Szabó úr hajkoronájából.

‒ Nagyon köszönöm! – hálálkodott az újdonsült állattulajdonos. – Már csak nevet kellene adni neki.

‒ Legyen Baalbek! – javasolta Tomi, akinek volt érzéke a címadáshoz, ami tulajdonképp közel áll a névadáshoz.

‒ Jó gondolat – töprengett Szabó úr. – Csak azt nem tudom, hogy illik-e ez a név egy kislány cicához.

‒ A Cédruska talán tényleg jobb lenne – bólogatott komolyan Tomi.

‒ Remek! – kiáltott fel elragadtatva Szabó úr. – Cédruska, gyere, veszünk neked valami finomságot!

Szabó úr már nem volt többé magányos.

 

A regény 11. fejezete ITT olvasható.