Regényújság / A Csontváry-kód ÷ 11. fejezet

A Csontváry-kód, avagy nem esik messze a macska a fájától előző fejezetében botcsinálta magánnyomozónk hipnotizőri képességeit bevetve próbált előrébb jutni a nyomozásban.

Nácsa János szatirikus krimijének most következő részében főhősünk a Csontváry festményeiről készült képek megszerzése érdekében illetéktelen behatolásra kényszerül.

---

11. fejezet

‒ Mi van veled? Altatót kevertél a kávédba? – kérdezte Szabi. – Elég csak rád néznem, és azonnal álomba szenderülök. Mindjárt kilenc óra, és még mindig hatalmasakat ásítozol, meg bambulsz magad elé. Sokáig tartott a péntek esti buli, vagy valami igazán dögös csávót sikerült ágyba csábítanod tegnap? Rebekám, kedves! Ébresztő!

‒ Nem vagyok a Rebekád, és a magánéletem csak rám tartozik – felelte sértetten a műsorvezető nő.

‒ No, nekünk itt reggeli műsort kell csinálnunk, aminek az a jellegzetessége, hogy szórakoztatja a kedves hallgatót – magyarázta indiszkrécióját Szabi. – Drága rajongóinkat pedig kifejezetten érdekli, hogy mivel töltik a sztárok azt az időt, amikor nem a mikrofon előtt ülnek. Vagyis a mi életünknek nyitott könyvnek kell lennie, amibe bárki beleolvashat.

‒ Azt meghiszem, hogy te szívesen lapozgatnál az én könyvemben, de erre esélyed sincs – önérzeteskedett Rebeka. – Különben is, mióta tartod magad sztárnak? Nem hinném, hogy él olyan normális ember ezen a bolygón, aki kíváncsi lenne a hálószobatitkaidra. Igencsak perverz lénynek kell lennie valakinek ahhoz, hogy a te intim részleteid hozzák lázba az illetőt.

‒ Nyugi, én szoktam szerelmes leveleket kapni, és becsülettel válaszolok is mindegyikre, még a randevúkra is elmegyek – dicsekedett Szabi.

‒ Azt meséld el inkább, ha már ennyire kitárulkozó vagy ma, hogy mivel bírod rá a nőket, hogy ne meneküljenek el sikítva, amikor meglátnak az első és egyetlen légyottotokon! – gonoszkodott Rebeka.

‒ Vicceket mesélek – felelte vigyorogva Szabi.

‒ Gondolhattam volna – zuhant ismét magába a nő.

‒ Tényleg! Tegnap hallottam egy remek rendőrviccet – kapott az alkalmon Szabi. – Elmondjam?

‒ Tartogasd inkább valamelyik áldozatodnak! – próbált menekülni az élmény elől Rebeka.

‒ A rendőr vizsgára készül, de nagyon ideges, mert nem tanult semmit – kezdett mégis bele a mesélésbe Szabi. – Gyűrögeti a sapkáját, harapdálja a szája szélét, és izzad, mint állat. Végül szólítják, és bemehet a vizsgabizottság elé, ahol megilletődötten toporog. Az elnök felnéz a papírjaiból, és rámutat a szemben lévő székre, hogy oda üljön le a szerencsétlenkedő fakabát. „Vezetékneve?” – kérdezi pattogósan. A rendőr sem akar sokáig adós maradni a válasszal, és félszegen rávágja, hogy: „Kábel?”

‒ Juj! – fogta a fejét Rebeka. – Már értem, hogy miért vagy te még mindig szűz.

‒ Akkor most felolvasok néhány bűnügyi hírt, már csak a stílusosság kedvéért is – engedte el a füle mellett a megjegyzést Szabi. – A rendőrség sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudta, hogy a csütörtökön Pécsett, a belvárosban szétszórt csontok Csontváry maradványai lettek volna. Mi is beszámoltunk róla, hogy néhány napja ismeretlenek a Kerepesi temetőben feldúlták a festő sírját, s ellopták a csontjait. Mivel szemtanúk szerint Pécsett Csontváry Kosztka Tivadar ledöntött szobra alól kerültek elő a később az elkövető által eldobált csontok, ezért feltételezhető, hogy ezek megegyeznek a fővárosból eltűnt maradványokkal.

‒ Furcsa ügy – szólt közbe merengve Rebeka.

‒ Itt egy másik, ez sem semmi – emelt fel egy újabb papírt Szabi. – Technikai okok miatt két hétre bezár a Csontváry Múzeum. Ezt a múzeum igazgatója tudatta rádiónkkal, aki viszont arra nem tért ki, hogy konkrétan milyen problémák merültek fel az intézményben. Információink szerint néhány hamis képre bukkantak a tárlaton, így szakértőknek kell megállapítaniuk, hogy melyik kép származik a mestertől, és melyik csak utánzat a népszerű kiállítás anyagai közül. Ehhez kapcsolódó hír, hogy eltűnt a múzeum takarítónője, akit már napok óta senki sem látott. Értesüléseinket a rendőrség sem megerősíteni, sem cáfolni nem kívánta.

‒ Rájár a rúd szegény Csontváryra – állapította meg Rebeka.

‒ Nem is ez a lényeg, hanem a hivatalos szervek hallgatása. Vajon a rendőrség mit tudhat, amit nem akar velünk megosztani? Vagy az is lehet, hogy semmit sem tud, és ezt akarja a némaságával takargatni – bölcselkedett semmitől sem zavartatva Szabi. – Egyébként is, kinek van annyi esze, hogy manapság rendőrnek jelentkezzen?

‒ Én ismerek nagyon okos, intelligens rendőröket, akik hivatástudatból vállalták ezt a munkát – céloz az általánosítás helytelen voltára Rebeka.

‒ Róluk jut eszembe a következő vicc – indított ismét támadást a humor ellen Szabi.

‒ Adjunk be inkább valami zenét! – könyörgött Rebeka, és mélyen a székébe süppedt, felhúzta a lábát, a karját összefonta maga előtt, valamint lehajtotta a fejét. Tudta, hogy nincs kegyelem, és felkészült, hogy elviselje az újabb kegyetlen poént.

‒ A rendőr hazamegy, és köszönés nélkül, egyenest a fürdőszoba felé veszi az irányt – vág bele a történetbe szívtelenül Szabi. – Az édesanyja érdeklődve követi, és látja, hogy a fia beáll a zuhany alá, de nem vizet enged magára, hanem egy nagy zacskóból kormot szór a fejére. „Mit csinálsz, édes magzatom?” – kérdezi szörnyülködve. „Te mondtad anyám, hogy csak nagykoromban jön meg az eszem.”

* * *

‒ Na, gyorsan kapcsold ezt ki! – utasította a párját Tamás, de maga zárta el az autórádiót.

‒ Miért? Én nagyon szeretem ezt a mukit – nyafogott Angéla. – Jó a szövege, és nagyokat szoktunk röhögni rajta a lányokkal a szalonban. Teljesen kiidegeli azt a beképzelt pics…, izé, nőt.

‒ Remélem, szerelmes levelet azért nem írtok neki – fanyalgott Tamás. – Itt állj meg! Mielőtt bemész, beszéljük meg, hogy mit is tegyünk pontosan!

Szombat reggel lévén a Zalai házaspár Taylor asszonyhoz igyekezett. Hajnalban keltek, a gyerekeket lepasszolták a nagyszülőknek, és most az amerikai hölgy hegyoldalban álló, bérelt házától nem messze parkoltak a tűzpiros kisautójukkal. A tájba belesimulni az adottságai miatt képtelen járgány volánjánál Angéla azon merengett, hogy miképp lophatnák el az eddig ismeretlen Csontváry-képekről készült fotókat, Tamás pedig az anyósülésben feszengve igyekezett kitalálni, hogy hogyan maradjon ki az egészből.

‒ Én a nő hajával bíbelődök majd, ezért nem hiszem, hogy lenne alkalmam körülnézni a házban – gondolkodott hangosan Angéla. – Ez a te feladatod lesz, ezért is mondtam, hogy gyere velem. Én legfeljebb a figyelmét tudom elterelni, hogy nyugodtan kutathass.

‒ Hogyan jutok be? Egész masszív kerítése van – ismertette a tényeket Tamás, miközben lassan görcsbe szorult a gyomra, diszkréten kocogni kezdett a foga és az a bizonyos zabszem sem fért volna már be azon a bizonyos lyukon.

‒ Nézz körül! Nem jár erre senki, a hatalmas kert és a sok fa miatt a szomszéd házak még csak nem is látszanak. Egyszerűen átmászol a kerítésen, és kész – vázolta a teendőket Angéla. – Tegnap, amikor a munkából hazafelé a Mátéért mentem, erre fordultam, hogy felmérjem a terepet. Háromszor is elhajtottam a villa előtt, és megfigyeltem, hogy a szuterén ablakai nyitva voltak, pedig még rácsok sincsenek rajtuk. Igaz, elég kicsik, de szerintem át tudod rajtuk tuszkolni magad.

‒ Nem mintha gyáva lennék, de mi van akkor, ha a nő nincs egyedül – vetette fel Tamás el-el csukló hangon.

‒ Nyugi, én egyszerre több ember figyelmét is el tudom terelni – állította ezúttal a színtiszta igazat Angéla. – Máskülönben pedig nem hiszem, hogy sok ismerőse lenne a nőnek, hiszen csak nemrég érkezett Amerikából, a kopasz sofőr meg talán nincs vele annyira jóban, hogy szombat reggel nála vendégeskedjen.

‒ Az ujjlenyomatokkal mi lesz? – tett még egy kísérletet az ellenállásra Tamás.

‒ Itt a jól bevált mosogatókesztyű – dobta a férje ölébe a rózsaszín förmedvényt Angéla. – Már Juliska néninél is ezt használtam, kipróbált darab. Ronda, de a célnak tökéletesen megfelel.

‒ Figyeld! Bukjunk le! – nézett Tamás a villa épp kinyíló kertkapuja felé.

Mindketten lehúzódtak az ülésekben, de csak annyira, hogy láthassák, ki távozik a házból. A kapun egy magas, sovány férfi lépett ki, akiben Tamás azonnal felismerte a soproni gyógyszerészt. Szabó Mihály visszafordult, és valakivel, aki kikísérte, de takarásban állt, még beszélt néhány szót. Az eszmecsere nem tartott sokáig, a Csontváry leszármazott kézfogással búcsúzott, és elindult éppen arrafelé, ahol Zalaiék kocsija állt.

‒ Erre jön. Mit csináljunk? Felismer – ijedezett Tamás.

‒ Bújjunk össze! – indítványozta Angéla.

‒ Hogyan? – értetlenkedett Tamás.

‒ Ahogyan a szerelmesek szoktak. Csókolózzunk! Különben sincs sok lehetőségünk rá mostanában, folyton csak a munka és a gyerekek. Legalább összekötjük a kellemeset a hasznossal – bazsalygott Angéla, és magához vonta az urát.

Szabó úr szemérmessége szerencsére még csak azt sem engedte meg, hogy az út mentén álló autóban összefonódó párra vesse a tekintetét, így nem is ismerhette fel Tamást. Még ő gyorsította fel a lépteit, és kínosan ügyelt rá, hogy hangtalanul haladjon el az erkölcstelenkedők mellett. Kifejezetten károsnak találta az ilyen jeleneteket, főleg az olyan emberek számára, akik már átestek egy infarktuson, mint ő. „Micsoda fertő!” – gondolta, s mindjárt utána eszébe jutott, hogy ma végre abban a vegetáriánus étteremben fog ebédelni, amire a tegnapi sétája során talált rá, és este megnézi a szállodai szobájában lévő televízión azt a dokumentumfilmet, ami az ősi barlangrajzokról szól. Szabó urat nehéz lett volna azzal vádolni, hogy mindig csak a szex jár a fejében.

‒ Többet kellene kettesben kocsikáznunk – jegyezte meg Angéla, miután kibontakoztak az ölelésből.

‒ Erre a témára majd este visszatérünk – kétértelműsködött Tamás.

‒ Rendben, a szavadon foglak – fenyegetőzött kacéran a nő.

‒ Szerinted nem vett észre minket? – kérdezte Tamás Szabó úr távolodó alakja után nézve.

‒ Észrevett, de nem ismert fel. Olyan gyorsan elporzott, ahogyan csak tudott. Valószínűleg nincs hozzászokva az ilyen látványhoz – vigyorgott az asszony.

‒ Mit kereshetett itt? – bámult még mindig a patikus után Tamás.

‒ Fogalmam sincs, de azt tudom, hogy nekünk mit kell keresnünk. Kalandra fel! – lelkesedett Angéla, és már nyitotta is volna az autó ajtaját.

‒ Várj! Ne felejts el mintát hozni a nő hajából! – fogta meg felesége karját Tamás.

‒ Jól van, tudom, a DNS miatt – ismételte el a leckét Angéla, majd egy puszit nyomott a férje orrára. – Itt találkozunk. Ügyes légy, és vigyázz magadra!

‒ Te is! – engedte útjára Tamás a párját, és ahogy figyelte, amint a villa felé tart egy nagy, fonott oldaltáskával, amiben a fodrászkellékeit cipelte, megállapította, hogy még mindig kellemesen karcsú a dereka.

* * *

„Lassan profi betörő válik belőlem, pedig nyomozó szerettem volna lenni” – konstatálta Tamás, amint fától fáig szaladt a villa kertjében. Miután Angéla belépett a kertkapun, Tamás várt még öt percet, és átmászott a kerítésen. Szerencsére az utca tényleg csendes volt, így zavartalanul ügyetlenkedhetett, ennek köszönhetően nem nyársalta fel magát a kovácsoltvas szuronyokon, amik a kerítés szerves részét alkották. Amint földet ért a túlsó oldalon, feküdt pár percet a fűben, és csak akkor volt hajlandó továbbindulni, miután meggyőződött róla, mégsem fog hányni a félelemtől. A kommandós filmekben látott technikával haladt előre, mindig gondosan ügyelve rá, hogy a megközelíteni kívánt házból senki se vegye észre. A megcélzott épület kétszintes volt, kissé kopott, szürke, de tekintélyes. Tamás egy bokor mögött kuporogva kinézett magának egy nyitva lévő alagsori ablakot, amit bonyolult kúszó, szökellő, guruló mozdulatsor bemutatásával ért el. A fal mellett guggolva felhúzta a rózsaszínű betörőmunkaruha kiegészítőt, és épp arra készült, hogy bekémleljen az ablakon, amikor beszédfoszlányokra lett figyelmes. A feje felett volt egy kőkorláttal övezett, nagy terasz, onnan jöttek a hangok.

‒ Hogyan halad a férje a tanulmányával? – érdeklődött Mrs Taylor.

‒ Lassan – jött a felelet Angélától. – Mindig elhúzza az időt, és amikor már késésben van, akkor meg kapkod. Pedig jó lenne sietnie, mert nem szöszmötölhet sokat.

„Értem a célzást. Én is szeretném minél hamarabb elhúzni innen a csíkot” – jelentette ki Tamás, persze csak magában.

‒ Van egy kis szél. Nem zavarja a munkájában? – aggodalmaskodott az amerikai hölgy.

‒ Egyáltalán nem, sőt, a szabadban szeretek a legjobban dolgozni – nyugtatta meg Angéla, bár ez bődületes nagy hazugság volt. – Kapóra jön, hogy a teraszon áll ez a nagy, tükrös szekrény, és egyébként sincs igazán sok tennivaló az ön hajával, tényleg csak egy kis fazonigazítás lesz, azt pedig itt is el tudom végezni.

„Ügyes kislány! Kicsalta a nőt a teraszra, hogy egyedül lehessek bent” – dicsérte meg a párját, természetesen ismét csak magában Tamás, és felötlött benne, hogy Angélának mindezeken túl még a hátsója is egész formás. „Mégiscsak jól nősültem” – volt gondolatban büszke magára. Tamásnak, Szabó úrral ellentétben, néha szexista volt az észjárása.

‒ Mintha azt mondta volna, hogy ma elutazik Pécsről. Látom, már a sofőrje is itt van. Mikor kell indulniuk, mennyire siessek? – kíváncsiskodott ezúttal Angéla.

‒ Nem rohanunk. Úgy tervezem, hogy dél körül még itthon megebédelek, és aztán vágunk csak neki az útnak. Botond egyébként itt lakik az alagsorban, ő nem csak sofőr, hanem kertész, takarító, és szakács is egy személyben. Önt is szívesen vendégül látom ebédre, Botond mindig bőséges adagokat gyárt. Persze tudom én, hogy azért, mert a maradékot ő falja fel – kacarászott idegesítően az amerikai hölgy.

‒ Köszönöm, de sajnos nem maradhatok, vár otthon a család – hárította el a meghívást Angéla, és észrevétlenül egy maroknyi hajvéget dugott a köpenye zsebébe.

Tamás dermedten bámult maga elé, és lelki szemeivel már látta, ahogy Botond egy nagy doronggal agyba-főbe veri. Valahogy semmi kedve sem volt a mellette lévő ablakon átpréselnie magát, s egy távoli helyre vágyott, amit nem tudott, hogy hol van, de biztosan nem ott, ahol épp ő tartózkodott. Ekkor mozgást vett észre azon a kis ösvényen, amelyik a kert hegy felőli végéből a házig vezetett. Hősünk nem gondolkodott tovább a szomorú végről, hanem azonnal hasra vágta magát, és először a lábait átdugva a nyíláson betolatott az ablakon, majd lehuppant a padlóra.

Egy kis, szegényes berendezésű szobában találta magát. Ha fél méterrel arrébb van az ablak, akkor Tamás épp a bevetetlen ágyra esett volna. Állt még a helyiségben egy ócska szekrény, valamint egy asztal a hozzá tartozó székkel. Mindenhol férfiruhák voltak szétdobálva, az asztalon pedig egy sofőrsapka hevert felfordítva. A szekrény oldalát magazinokból kivágott, ruhátlan hölgyek fotója díszítette, a földön két súlyzó és egy szakácskönyv pihent. „Ez a kopasz Botond lakosztálya” – állapította meg Tamás, és rendkívül bízott benne, hogy a fickó nem félti a vagyonát a ház úrnőjétől, mert akkor kelepcébe került. Az ajtóhoz lépett, és óvatosan lenyomta a kilincset. Szerencséje volt, a mindenes nem zárkózott típus, így hősünk kikémlelhetett a folyosóra. Odakint, ablakok hiányában, kifejezetten sötét volt, csak a távolban derengett egy kis világosság. Tamás elindult a fény felé. Egyik kezével a falat tapogatta, hogy el ne veszítse az irányt, s szinte tyúklépésben haladt, nehogy belerúgjon valamibe. Félúton megállt, mert valami különös dübörgésre lett figyelmes. Pár percig mozdulatlanságba dermedt, fülelt, végül sikerült rájönnie, hogy a saját szívdobogásától rémült meg. Vett egy nagy levegőt, és folytatta az araszolást. Végül egy matt üvegajtóhoz érkezett, amit végtelenül lassan, milliméterről milliméterre haladva nyitott ki. Itt egy szűk lépcsőház várta, hogy a bátor lovag rajta felkapaszkodva megküzdjön a rá váró ismeretlen veszélyekkel.

Tamás felóvatoskodott a lépcsőfordulóig, majd pár perces hallgatózás után tovább, a magasföldszintre. Mivel semmi mozgást nem észlelt, a ház főbejáratáig lopakodott, amitől jobbra és balra is látott egy-egy ajtót, de mindkettő be volt csukva. Kalandorunkat megszállta a gyötrő érzés, hogy választania kellene közöttük. Gyűlölte az ilyen döntési helyzeteket, ezért inkább a bejárattal szemközt folytatódó lépcsőhöz sietett, és elindult az első emeletre. „A kettő közül a harmadikat. Így játszanak a profik is” – indokolta a tettét önmagának Tamás.

Ez a lépcső barátságosabbnak tűnt, mint az előző, hiszen tágas volt, fából készült, és mélybarna, díszesen kidolgozott korláttal dicsekedhetett. Közepén egy vörös szőnyeg futott a magasba, mely szinte hívogatta az erre tévedőket, mintha odafönn kényelmes, baldachinos ágyak kínálnák magukat, s valamennyihez járna egy-egy hercegkisasszony is. A kishölgyek a selyempárnák és dunyhák között szenderegve csak arra várnak, hogy a vakmerő királyfi egyiküket a csókjával életre keltse. Talán még az sem derülne ki, ha a hódító mindegyik szobában tiszteletét tenné, hiszen vastagok a falak, és diszkrétek az úrhölgyek.

Amint Tamás az első lépcsőfokra lépett, az egy „Gyeeree!” nyikordulással biztatta haladásra, majd a második hozzátette, hogy „Gyeeree máár!” A szótlan házban a régi lépcső hangja kifejezetten fülsértő volt, hiába próbálta a futószőnyeg csitítani, az összeszáradt fa nem hagyta megjegyzés nélkül, ha valaki rálépett. A harmadik lépcsőre Tamás már csak fokozatosan helyezte át a testsúlyát, így az hosszabban fejtette ki a kívánságát, a „Gyeeree máár föl iidee!” felszólítással. Ekkor hősünk a korlátba kapaszkodott, hogy talán annak segítségével némaságra kényszerítheti a feljárót, de az meg a rövid, de harsány „Foogj meeg!” utasítást adta neki. Rég meglazultak ugyanis már a rögzítő csavarjai, így, ha valaki megragadta, kimozdult oldalirányba, és nyögött is hozzá egyet. Tamás felnézett a célja felé, és kétségbeesetten állapította meg, hogy odáig még legalább húsz nyafogó, akaratos, parancsolgató lépcsőfokot kellene megtennie. Az a hangzavar viszont egyenlő lenne a biztos lebukással. Nem volt ideje azonban sokat morfondírozni a dolgon, mert valahol a távolban ajtónyitódást és -csukódást hallott, megfűszerezve egy kis dudorászással. Felfelé túlságosan zajos lett volna menekülnie, ezért lefelé vette az irányt. A főbejárat melletti, hozzá közelebb eső ajtót nézte ki magának. Az eddig megtett három lépcsőfok mintha a „Tűűnj”, „Eel”, „Inneen” szavakkal sürgette volna gyors távozásra.

Amint becsukta maga mögött az ajtót, látta, hogy egy rövid folyosóra került, melyet porcelánedényeket tartó, díszes szekrények szűkítenek össze, sőt egy tálalókocsi is akadályozta a szabad mozgást. Mivel a dudorászás egyre közelebbről hallatszott, Tamás továbbsietett, habozás nélkül benyitva a folyosó túlsó végében lévő ajtón. A konyhába érkezett, ami meglepően hatalmas volt, akár száz személyre is lehetett volna itt főzni. A villa legelső tulajdonosa bizonyára imádott estélyeket adni.

Mivel várható volt, hogy hamarosan megérkezik a dudorászó rém, Tamásnak rögtönöznie kellett, ami teljesen lebénította. Kínjában egy nagy konyhaszekrényhez lépett, és kinyitotta az alsó két, legnagyobb ajtaját. Egy hatalmas lábas otthonába tört be ezúttal, s az edényt egyszerűen kilakoltatva bekuporodott a megüresedett helyre. Rövidesen nyílt a konyhaajtó, és már egészen közelről hallatszott a „Már minálunk babám” kezdetű nóta különös értelmezésben előadott változata. Mintha a techno stílusjegyei keveredtek volna a lakodalmas rock jellegzetességeivel, bár a kocsmai óbégatás őszinte tisztasága is kihallatszott belőle. A tálalókocsit maga előtt toló Botond volt az előadó, ezt Tamás látatlanban is biztosra vette.

Hősünk olyan kicsire összehúzta magát, amennyire csak tudta, s levegőt is végtelenül lassan, halkan igyekezett venni. A szekrényen kívülről pakolászás hangja hallatszott, vízcsobogás és edénycsörömpölés festette alá a népdal botondosított változatát. Hirtelen abbamaradt az önfeledt koncert, és a Tamás által hontalanná tett óriási fazék kongása remegtette meg a betolakodó egyébként is érzékeny idegszálait.

Botond felvette a főzőalkalmatosságot, és hümmögve forgatta. Úgy emlékezett, visszatette a legutóbb a helyére, de az is lehet, hogy csak akarta. Valójában ő is tudta magáról, hogy nem a precizitás és a rendszeretet a rá legjellemzőbb tulajdonság, ezért nem sokáig töprengett a dolgon. Nem is figyelve a mozdulatára, egyik kezével kinyitotta a szekrényt, de aztán meggondolta magát, a lábast bámulva felegyenesedett, és a lábával becsapta a konyhabútor ajtaját.

‒ Kellene egy mosogatógép, amibe ez is belefér – jegyezte meg félhangosan, és a csap alá tartotta az edényt. – Mindig marad rajta valami szutyok, bármeddig áztatom. Ez a dáma meg azonnal kiszúrja, ha valami nem tökéletes. Mintha az amcsik mindent abszolút jól csinálnának – dohogott csak úgy, magának, de aztán rövidesen visszatért a bárgyú jókedve, és a „Lerázza a meggyet, makkot, / Te meg babám szedjed, kapkodd” sorokat adta elő rappelve, körülbelül hússzor, gyorsuló iramban.

Tamás a lélegzetét visszatartva kucorgott a sötétben, csak akkor szánta rá magát egy kevéske oxigén felhasználására, amikor már lilulni kezdett a feje. Próbálta kitalálni a zajokból, hogy mivel foglalatoskodhat a tar fejű konyhatündér. Csak a klopfolás hangját ítélte annyira erősnek, hogy megkockáztasson egy kikukucskálást. Az ujjhegyével nyomta kissé kijjebb az ajtót, és a résen fél szemmel kinézve igyekezett felmérni a terepet. Botond neki háttal állt az étel-előkészítő asztalnál, és teljes erővel püfölt egy nagydarab húst. A suhintásba az egész testsúlyát beleadta. Ha nem lett volna már eleve halott a karaj eredeti tulajdonosa, az ütések hatására biztosan kileheli a lelkét.

Hősünk elérkezettnek látta az időt a menekülésre, mert úgy érezte, nem létezhet még egy olyan konyhai tevékenység, amit Botond ekkora átéléssel tudna végezni. „Egy életem, egy halálom, most én innen kimászom” – gondolta Tamás, és felötlött neki, hogy Csontváry is szerette az ilyen rímes zagyvaságokat. „Talán a nagy igyekezetében, hogy laposra verje az ebéd főfogását, ez az őrült szakács nem veszi észre, ha a háttérben kislisszolok az ajtón” – magyarázta meg magának a reményeit Tamás. Úgy kászálódott ki a szekrényből, hogy végig a brutális szakács tarkóján tartotta a szemét. Négykézláb, hangtalanul lopakodott a konyhaajtó felé, még Szultán is megirigyelhette volna a puha, megfontolt lépteiért. Épp a tálalókocsi jótékony takarásában járt, amikor Botond elég vékonynak minősítette az iménti áldozatát, és egy tálcára dobta. Ekkor egy pillanatra Tamás felé fordult, de szerencsére el volt foglalva a következő elegyengetésre váró hús kiválasztásával, így nem tűnt fel neki a földközeli testtartásban remegő alak. Tamás viszont tisztán látta a kis köténykében szorgoskodó Botond arckifejezését, ami minden volt, csak nem megnyugtató. Tulajdonképp nem az a gyilkos elszántság rémítette meg egyszeri nyomozónkat, ami a klopfolót élvezettel használó férfi szeméből áradt, hanem ami a szeme alatt volt.

Jókora kékeszöld véraláfutást, azaz monoklit viselt ugyanis a muzikális mindenes.

Tamásnak nem volt energiája következtetéseket levonni a felfedezéséből, mert minden életerejét a menekülés végrehajtása kötötte le. Amikor Botond újra munkába lendült, nyomozónk folytatta útját. Az ajtóhoz érve térdre állt, résnyire kinyitotta azt, majd szinte átfolyt a nyíláson, utána óvatosan behúzta maga mögött.

* * *

Tamás megkönnyebbült, amikor ismét a bejáratnál állt, de eszébe jutott, hogy eddig még nem sikerült elintéznie, amiért tulajdonképp jött. Az emeletre való feljutást a lépcsők miatt továbbra is halogatta, így a konyhába vezető kis folyosóval szemben nyíló ajtón surrant be.

A ház tágas nappalijába jutott. Először az eklektikus szó ötlött az eszébe, amikor meglátta a kopottas perzsaszőnyeget, az apró virágokkal díszített, kissé megfakult, bordó tapétát, a világosbarna kárpittal behúzott fotelokat és kanapét, valamint a tölgyfa asztalt és a nyitott könyvesszekrényt, melynek alsó polcán egy plazma TV terpeszkedett. A nyomasztó hatást tovább erősítette egy éjfekete zongora, ami az egyik sarokban árválkodott. Lecsukott tetején csipketerítő volt, amin egy váza állt, műgerberákkal. Tamás nem értett a lakberendezéshez, de ezen a helyen megérezte, hogy miért lenne fontos szakemberekkel dolgoztatni. Legalább azoknak, akiknek van erre pénze.

Ebből a helyiségből nyílt a terasz, ahol Angéla már az utolsó simításokat végezte Taylor asszony frizuráján. Szerencsére a függöny megakadályozta, hogy kívülről észrevegyék a bent tevékenykedőt, de Tamás szemmel tarthatta, hogy mi zajlik odakinn. Hősünkön újra a pánik lett úrrá, amikor azt látta, hogy párja már csak alibiből csattogtatja az ollóját, úgy téve, mintha a tökéletes hajkoronából önhatalmúlag kiálló hajszálakat szeretné móresre tanítani.

Vészesen fogyott tehát az idő, amit keresgélésre lehetett fordítani. Tamás megemberelte magát, lendületet vett, és először a szekrény polcain kezdett el kotorászni. Nem volt sok dolga, mert az ott lévő kis üveg- és porcelángiccsekhez hozzá sem kellett nyúlnia, csak a néhány könyv mögé nézett be, és az egymásra rakott színes magazinokat túrta fel. Ugyanezt tette az asztalon heverő papírokkal is, amit kissé nehezített, hogy a rózsaszín mosogatókesztyűvel nehezen lehetett megfogni a vékony lapokat. Tovább bonyolította a helyzetet, hogy a levegőzés nélküli gumikesztyűben már iszonyúan viszkettek a ráncosra izzadt ujjai.

A falon három festményreprodukció jelezte, hogy a jelenlegi lakók csak bérlik az épületet. Tamás megállapította, hogy egyik sem Csontváry-alkotás, és abban is biztos volt, ha Taylor asszony villája lenne ez a hely, akkor biztosan teleaggatná a házat pár millió dollárnyi mázolmánnyal. Most azonban egy virágcsendélet, egy mediterrán városka kikötője, és néhány játszadozó kisgyermek rontotta tovább a szoba egyébként sem ízléses arculatát. Hősünkben felötlött, hogy hátha valamelyik mögött egy széf is rejtőzik, ezért a csorba agyagvázában feszítő napraforgókat ábrázoló képhez lépett, és leakasztotta a helyéről. Sajnos csak a tapéta eredeti árnyalatát találta meg alatta, ami a képnek köszönhetően őrizte meg régi önmagát. Tamás ezt rusnyábbnak ítélte, mint amilyen a nap által tompított volt, így gyorsan visszatette a csendéletet a falra, és a kikötőhöz lépett. Itt sem járt azonban sikerrel, csak egy hosszúlábú pókot zavart fel, aki a kép cirádás keretén üldögélt.

„Ejnye Botond!” – korholta magában Tamás a mindenest. „Nem végzed egészen hatékonyan a munkádat, ha még pókok is meglapulhatnak a nappaliban. Talán betörés helyett inkább a portalanítást kellene gyakorolnod. Bár, lehet, az előbbi kifizetődőbb.”

„Ejnye Botond!” – korholta magában a pók a mindenest. „Annyira agyalágyult vagy, hogy tőled még a szemedet is kilophatnák a betörők. Nem vagy képes észrevenni egy besurranó tolvajt, aki fényes nappal feltúrja a házat. Meg persze a pihenőhelyemet. Ha én lennék a gazdád, egy fillért sem kapnál, különben is, már rég kirúgtalak volna.”

A fehér pöttyös, piros labdát egymásnak dobáló lánykák voltak már csak soron, s mögöttük tényleg ott lapult a keresett trezor. Tamás izgalomba jött, és vadul csavargatni kezdte a kombinációs zárat. Először Csontváry születési dátumával próbálkozott, de nem volt még egyszer olyan szerencséje, mint Juliska néni lakásában. A festő halálának az időpontja sem bizonyult nyerő kódnak, ráadásul itt el is fogyott nyomozónk minden ötlete. Még elgondolkodott azon, vajon Taylor asszony mikor születhetett, de nem tartotta valószínűnek, hogy ezt záros határidőn belül ki tudja találni, túl sok variációt kellett volna végigpörgetnie. Bosszúsan, ököllel rácsapott a széfre, ami erre kinyílt. Tamás meglepődött, de derűs arccal tárta ki a trezor ajtaját, majd újra elfancsalodott. A rejtekhelyen nem volt semmi, csak újabb pókok, akik azt fontolgatták, valahogyan ráveszik a villa tulajdonosait, hogy riasztóberendezést szereltessenek be, vagy építessenek magasabb kerítést, esetleg tartsanak vérebeket az udvaron. Azt még nem tudták, hogy a követeléseiket hogyan jutassák el az érintetteknek, de nyomban szakszervezeti bizalmit választottak, és napi öt muslicában, vagy két szúnyogban, esetleg egy légyben állapították meg a bérét.

A beépített páncélszekrényből egyébként már évek óta hiányzott a zárszerkezet jelentős része, amit néhány lyuk is mutatott a beszorult ajtón, mellesleg ezen jártak ki és be a nyolclábú hálószövők. A hiányt Tamás is megállapította, amikor jobban megnézte a széfet. Úgy tűnt neki, hogy egyszer valakik már megfúrták a mackót, amit nem javítottak meg, csak a sorsára hagytak. Nem tanulmányozhatta azonban a sikeresebb elődei munkáját, mert a teraszon mozgolódás kezdődött. Angéla már Taylor asszony ruháját tisztogatta egy kis kefével a rászóródott hajszálaktól.

Tamás becsukta a póklak ajtaját, és igyekezett a képet a helyére akasztani. Sokáig vacakolt vele, pedig odakint véget ért a szépítkezés, Taylor asszony a tükörben csodálta önmagát. Már úgy tűnt, végre a helyén van a festményutánzat, amikor az azt tartó kis szög kiugrott a helyéből, és a parketta felé vette az irányt. Tamásnak még sikerült elkapni a képet, de a szögecske a kanapé alá gurult. Taylor asszony elindult a teraszajtó felé, a keze a kilincset fogta, de visszafordult, és valamit beszélt Angélával. Tamás hasra feküdt, és az egyik kezével kihalászta a rakoncátlan szöget a kanapé alól, újabb pókokat kergetve ezzel az őrületbe. A rózsaszín mosogatókesztyű látványa több ízeltlábúnál okozott stresszt, egyeseknél átmeneti amnézia lépett fel, mások agresszívvé váltak, és összeverekedtek. Tamás mindebből semmit sem észlelt, hüvelykujjával benyomta a szöget a falba, feltette rá a képet és a kanapé mögé ugrott.

Ebben a pillanatban nyílt a terasz ajtaja, és Taylor asszony lépett be.

‒ Azt hiszem, valamilyen élénk színű ruhát veszek ma fel az útra, az illene a frizurámhoz. A sárga fiatalít rajtam pár évet – fejtette ki az öltözködéssel kapcsolatos nézeteit félhangosan, hogy a teraszon pakolászó Angéla is hallja.

‒ Ön így is irigylésre méltón fiatalos – bókolt Angéla, mialatt a fonott táskájába rakosgatta a munkaeszközeit.

Taylor asszony visszanézett a teraszra, és amikor látta, hogy Angéla nem figyel, a zongorához lépett. A művirágot tartó vázát, és a terítőt a földre tette, nekiveselkedett, az egyik kezével felemelte a hangszer tetejét, a másikkal egy borítékot halászott elő belőle. Tamás a rejtekhelyéről figyelte a történéseket, és meglepetten látta, hogy a borítékban egy köteg húszezer forintos bankó lapult. Taylor asszony kivett belőlük egyet, a többit visszatette a zongorába, majd a giccses díszítés is a helyére került. Az amerikai hölgy a teraszajtóból szólt ismét Angélának.

‒ Húszezresem van, vissza tud belőle adni?

„Milyen smucig!” – gondolta Tamás. – „Képes a visszajárót elkérni, pedig abban a zongorában több pénz lehet, mint a mi teljes vagyonunk.”

‒ Ajjaj! Sajnos nem. Nem hoztam magammal pénzt – mentegetőzött Angéla.

‒ Akkor, amíg összepakol, én felszaladok a hálószobámba, ott van a táskám. Sietek – jelentette ki Taylor asszony, és elviharzott.

Amikor becsukódott a nappali ajtaja, Angéla bejött a teraszról.

‒ Pszt! Itt vagy? – kérdezte az üresnek tűnő helyiségtől.

‒ Igen – dugta ki a fejét Tamás a kanapé mögül.

‒ Találtál valamit? – érdeklődött fojtott hangon Angéla.

‒ Csak idegbeteg pókokat – válaszolta Tamás.

„A jó édes nénikédet, meg az ő körösztanyját!” – gondolta egy pók, amelyik a kanapétól a fotel alá menekült, és furcsán rángatózott a bal hármas és négyes lába.

‒ Nincs itt egy széf valahol? – mutatott körbe Angéla, jelezve azt is, hogy hasonló srófra jár az agya a férjével.

‒ Van, de üres – hűtötte le a reményeit Tamás.

„A te fejed üres, az!” – replikázott magában az előbbi állat, közben igyekezett lefogni tikkelő lábait a többi végtagjával.

‒ Nem láttad, honnan vette elő a húszezrest? – utalt Angéla a háziasszonyukra.

‒ A zongorából – mutatott Tamás a fekete hangszerre.

‒ No, hadd lássuk! – pakolta le a gerberákat Angéla a földre, de a zongora tetejét nem tudta felemelni.

‒ Majd én! – gyürkőzött neki Tamás, és kínkeservesen, két kézzel résnyire nyitotta a hangszert.

‒ Nehogy rám ejtsd! – figyelmezette a férjét Angéla, miközben a zongora belsejében próbált ráakadni valami érdekesre.

‒ Iszonyat nehéz. Az a gazdag tyúk fél kézzel nyitotta fel. Az ember nem is hinné, hogy milyen jó erőben van – állapította meg Tamás, és hirtelen sajogni kezdett a tarkója.

‒ Ezt nézd meg! – lelkendezett Angéla, és előhúzta a sárga mappát a zongorából. Gyorsan kiválogatta a fotók közül az őket érdeklő képeket, és Tamás zsebébe csúsztatta azokat. Az irattartót visszatette a helyére, és előkapta a pénzes borítékot.

‒ Azt tedd vissza! – mordult rá Tamás a párjára.

‒ Miért? Senki sem venné észre, ha néhány húszezres hiányozna belőle – próbált élni az alkalom adta lehetőséggel Angéla.

‒ Ne legyünk pitiánerek! Amiért jöttünk, az megvan, talán abból többet is kasszírozhatunk, mint pár húszezres – próbált a felesége önérzetére hatni Tamás, mivel tudta, ha pénzről van szó, a józan eszére nem lehet.

‒ Na, jó – egyezett bele Angéla, és a borítékot visszadugta a húrok közé. – Leengedheted.

‒ Végre! – gyűrögette a kesztyűs ujjait Tamás. – Még egy perc, és elejtem.

‒ Most pedig tűnés, mindjárt visszaér a nő! – utasította a párját Angéla, miközben a csipketerítőt igazgatta el a váza alatt. – Valahol lennie kell egy hátsó bejáratnak, azon kiosonhatsz. Az autóban várlak. Vigyázz a képekre!

‒ Rendben – ütött a zsebére Tamás, és az ajtóhoz lépett. Óvatosan kisandított rajta, s mivel nem látta sem Botondot, sem a ház úrnőjét, útnak indult. A hátsó ajtó a folyosószerű előtér végében nyílt, a ház hegyre néző oldalán. Mielőtt kilépett volna rajta, a háta mögül meghallotta a lépcső nyikorgását, mintha a lépcsőfokok korábbi komiszságuk miatt figyelmeztetni szerették volna a közelgő veszélyre.

„Jöön.” „Máára.” „Baanya.”

Tamás az alagsorba vezető lejáróban elbújva megvárta, amíg Taylor asszony becsukta maga mögött a nappali ajtaját, és csak ezután lépett ki az épületből. Innen már könnyűszerrel elérte a kertet, és hamarosan a felesége mellett ült az autójukban. Angéla majd kiugrott a bőréből örömében, s szinte kéjesen sikongatott, ahogy még ott, a helyszínen áttanulmányozta a fényképeket. Tamás eközben a zombiszerűvé aszalódott ujjait nézegette, és megfogadta, hogy otthon megsemmisíti a gusztustalan gumikesztyűt.

‒ Menjünk végre haza, és soha többé ne jöjjünk ide vissza! – fejezte ki kívánságát Tamás, és úgy érezte, hogy minden erő elszállt belőle, mihamarabb le kellene feküdnie.

‒ Oké, Bébi! – pislogott csábosan Angéla, a képeket a kormány mögé, a szélvédőhöz dobta, majd gázt adott.

Tamásban ekkor tudatosult, hogy az asszonykája fejében is a lefekvés gondolata virágzott ki, de nem a pihenéssel összefüggésben.

A piros kisautó jókora porfelhőt maga mögött hagyva lőtt ki a város felé.

A villában élő pókok megkönnyebbülve sóhajtottak fel.

 

A regény 10. fejezete ITT olvasható.