Versényi Anna: Elejtett példányok

„Volt ősöm, rokonom, akit lefejeztek Kolozsvár piacterén, volt drámaíró, aki a Pesti Hírlap szerkesztőségében főbe lőtte magát. Orvostanhallgató, aki eltűnt Bécsben, volt alkimista, szabadkőműves, vallásalapító, költő (ebből több is), Petőfi barátja (ketten), Brassai Sámuel tanítványa. Voltak mániások, ország-mentők, idealisták, volt, aki Thököly Imrével bujdosott, volt erdélyi alispán, erdélyi püspök, írók, festők, hősi és egyéb halottak. Orgyilkosok áldozata, tehetségesek, neurotikusok, voltak, akiket bolondokházába zártak, egy konstantinápolyi gyógyszerész, egy pénzhamisító, egy férjgyilkos (de ez nem bizonyíttatott be), gróf, aki lemondott a címéről, báró, aki felszabadította a jobbágyokat és behozta az angol-vécét Angliából. Volt, akit Széchenyi titkára rejtegetett. Volt, aki megőrült az ötvenes években, volt, aki eleve őrültnek született. Volt, aki megírta az első magyar thrillert, volt, aki ódákat írt, volt, akiről verset írt Arany János. Volt vízbe fúlt, kardélre hányt. Voltak, akikről semmit sem tudunk és néhány kivétel, akivel nem történt semmi különös.” Róluk és rólam szól ez az írás, mindenesetre megemlékezik egy családról, az én családomról, akik most egy könyvben gyűltek össze. Történetüket hetvenhét kép idézi fel szokatlan formába öntött családregényként.

A kreativitás nehéz élethelyzeteken segít át

“A fontos ügyek mellett a személyiségünk kiteljesítése is feladatunk, akkor is, ha különc művésznek, megszállottnak tartanak” – említ az ősök életéből leszűrhető tapasztalatot Versényi Anna, akinek most jelent meg Elejtett példányok című családtörténeti novelláskötete. A Könyv Guru kiadónál kiadott kötet szerzője az interjúban arról is mesél, milyen személyes és családi előzményei voltak a munkájának, illetve, hogy a munkája és egyéb alkotói tevékenysége mellett hogyan teremt időt a könyvíráshoz.

Részlet

Kolozsváron, nagyapámék előszobájában kitömött róka állt peckesen, ezüsttálcát tartott. Arra kellett tenni a névjegyeket. Gyakran írtak is rá néhány üdvözlő sort, üzenetet. A névjegyek megvannak, a róka messze jár.

Nagyapám fegyvergyűjteménye persze nincs meg, a háborúban azonnal elvitték az oroszok (ahogy később nagyapát is), pedig már elindult velük Bécs felé. Ugyanazon szekérre fért még a “Wesselényi-ezüst” címmel illetett holmi, de azt sem hagyták nála. Jól átkutatták azt a szekeret.

Használni úgysem lehetett nagy részüket, értékes régi vadászfegyverek voltak. Az egyik ezüsttel kiverve. Akkoriban, amikor elindult a szekérrel, a farkasok és medvék jelentették a legkisebb gondot az országnak. Mondhatni, visszasírták őket.

A farkasok télen lejöttek a hegyekből és a falvakba is betörtek. Meg ott voltak a medvék. Az Állatvédők pedig még nem voltak feltalálva. Az indián múzeumban déja vu érzésem volt. Ezüstpuska, s még egy kitömött medve is illusztrációképp… igaz, grizzly.