Ízelítő / Elejtett példányok

Karácsony előtti könyvajánló rovattal jelentkezünk. Versényi Anna Elejtett példányok című műve egy családtörténetet mutat be pszichológiai játékkal. Igazán izgalmas novellagyűjtemény. Tökéletes ajándék a fa alá.


ELEJTETT PÉLDÁNYOK

(trófeák üvegszemmel)

„Ápolj jó kapcsolatokat, ismerd meg az embereket, szerezz elismerést, hogy legyen, aki ír rólad, ha meghalsz.”

(Ohran Pamuk: Fekete könyv)

Kolozsváron, nagyapámék előszobájában kitömött róka állt peckesen, ezüsttálcát tartott. Arra kellett tenni a névjegyeket. Gyakran írtak is rá néhány üdvözlő sort, üzenetet. A névjegyek megvannak, a róka messze jár.

Nagyapám fegyvergyűjteménye persze nincs meg, a háborúban azonnal elvitték az oroszok (ahogy később nagyapát is), pedig már elindult velük Bécs felé. Ugyanazon szekérre fért még a “Wesselényi-ezüst” címmel illetett holmi, de azt sem hagyták nála. Jól átkutatták azt a szekeret.

Használni úgysem lehetett nagy részüket, értékes régi vadászfegyverek voltak. Az egyik ezüsttel kiverve. Akkoriban, amikor elindult a szekérrel, a farkasok és medvék jelentették a legkisebb gondot az országnak. Mondhatni, visszasírták őket.

A farkasok télen lejöttek a hegyekből és a falvakba is betörtek. Meg ott voltak a medvék. Az Állatvédők pedig még nem voltak feltalálva. Az indián múzeumban déja vu érzésem volt. Ezüstpuska, s még egy kitömött medve is illusztrációképp… igaz, grizzly.

Távcsöves puskát nem használt. Azt mondta, úriemberhez méltatlan. Esélyt kell adni a vadnak is.

Az elejtett példányokat pedig kiterítették a hóra.

Az ezüsttálca eltűnt persze, ám a névjegyek… csoda, de megtaláltam egy részüket. A háború után a többi tárggyal együtt megőrizték őket gondos kezek.

 

Akkoriban a császár már nem uralkodott Vertumnus gyümölcsisten képében, sem ő, sem leszármazottai. Erjedni kezdett a gyümölcs, barackarcába kukacok költöztek., hajában a kalászok kiperegtek, lefittyedt a cseresznyeszáj. Sütőtökszívében elszáradt magok zörögtek, a gránátalmát elhasználták a háborúkban, zavaros lé csordogált a trón lábánál.

A róka ezüsttálcáján vörös sipkás szakállas emberke kesztyűt hagyott, benne egy arannyal.

 

Nagyapám igazi társasági ember volt, a nyomában ólálkodó törpékkel, fekete árnyakkal nem törődve viccelt, szórakozott és szórakoztatott. Jóképű és elegáns volt, szellemében egy örök kamasz Tyl Ulenspiegelre hasonlított. A bohóckodás védőszereppel is bírhatott, a bolondokat nagyrészt békén hagyják.

Nők Kedvence volt, mindenhol, még az orosz fogságban is, ami pedig az önfeledt szórakozástól távolt állt, sőt áll, mert így-úgy mindig foglyul esünk. Sokat adott a megjelenésére, fehérarany gyűrűjének a világoskék köve egyezett a szemszínével (dédi erdélyi szász volt, eredetileg Gregár). Áttetsző akvamarin. Ritkaság.

Legendás gyűrűjét többször ellopták tőle, csakhogy ő visszalopta, ami csak növelte értékét.

A legsötétebb ötvenes években, a törpék egyik országlásának elején is elegáns öltönyökben járt, monoklival, ami akkoriban akár veszélyes is lehetett, hiszen az én hazámban akkoriban kevesebbért is megöltek embereket. Bármikor ugyanezt tennék, csak megfelelő ürügyet és abból adódó felmentést kell a szájukba rágni. A többi majd megy magától.

Nagyapa kezet csókolt a nőknek, mutatták be bármily trampli elvtársnőnek. Azok zavartan vihogtak, elkapták a kezüket. „Csókolom a… kisztihandját” –hunyorított, úgysem értették.

 

Nagyapa fiatal katonatisztként (szép fotókon pózol fehér lovon, de örülne a selfinek, imádott pózolni,,amit örököltem) bálon járt híres rokonunknál, Béldyéknél. Nagyapa a jó borok nagy rajongója volt (én is), s bár alkoholista nem volt, ilyenkor élt az adott lehetőséggel. Annyira, hogy úgy ítélték meg, diszkréten el kellene távolítani, amíg úgymond „kipiheni magát”. A grófnő kedvesen belekarolva el akarta vezetni az emeletre, így szólt:

– Jöjjön Pistám, feküdjünk le. – Nagyapa durcás volt, és ezt találta válaszolni:

– Nem fekszem le magával…

A rokon grófnő nem sértődött meg, ám Nagyapa másnap mindjárt díszmagyart húzott és azon fejfájósan sietett bocsánatot kérni.

Nagyapának a nők révén még az orosz fogságban is szerencséje lett, ha a vadászpuskáinak (emellett Kolozsvári életének, báloknak és egyebeknek) búcsút is mondhatott. Egy tatár családhoz keveredett lányuk révén, akik aztán nem nagyon akartak megválni tőle, mert jól értett a lovakhoz. Szöknie kellett a különös házasság elől. Később pedig az orosz orvosnő… nagyapa csupa kellemes élményt mesélt bazsalyogva, a többit eltemette.

Üzlettel is próbálkozott, de ez a mi családunkban (ld. Szent Ember & átok) eleve kudarcra volt ítélve. Gombokat gyártottak hadifogolyként szurokból, amit aztán az oroszoknak adtak el. Ám nyáron a szurok megolvadt, s dühös emberek jöttek puskával, kártalanításért. Nagyapa azonban szépen elmagyarázta, daragij vásárlóinak, hogy van ugye téli gomb. Párhuzamosan nyári gomb. Amit ők vettek, az kétségtelenül téli gomb, így semmiképp sem használható melegben.

Aztán jöttek az ötvenes évek, amikor nem nagyon kedveltek minket, s aki még maradt a családból, újra csak a határ felé szekerezett ezúttal ezüstpuskák nélkül. A Szökéshullámok miatt sokan elköltöztek, s olyan is volt, hogy a határok költöztek, ezért kellett menniük. Nagyapának pedig megmaradtak a nők és a bor.

Anyai dédapám sajnos tévedett, amikor azt mondta: Ez a „komonizmus” olyan marhaság, hogy biztos nem lesz abból semmi.

Nagyapa visszatért, maradt, ki nem telepítették a Hortobágyra, de megfigyelt gyanús „osztályellenség” lett. Már nem volt mit elvenni tőle, amije volt, azt pedig nem elvehető. Lila öltönyt vett magának, és így szavalt „Vörös frakkomban temessetek el, melyben a rókát kergettem én…” (utolérte, kitömettetett).

„A nép ereje mindenható, de fortélyos hálózat van közibe vetve.”

(nyárádszentimrei Medgyes Lajos 1848.)

Bátyja zeneművész és tanár volt, ő és leszármazottai a „Györgyök számozva”. Vetélkedtek és heccelték egymást, nőkért versengtek. Nagyapám boszszúsan jegyezte meg, hogy tisztességtelen előnyt jelent a nők becserkészésében Gyuri hegedűjátéka, mert attól persze „mind elolvadnak”. Őt a könnyűzene világa vonzotta, operett, revük, görlök. Az orosz fogságban kórust alapított, még az oroszokat is beszervezte. Elképzelni is nagyszabású egy csoport fázó, sovány hadifoglyot, egy csoport oroszt, amint népdalokat énekelnek. Nagyapám vezényel, komoly arccal bólogat. Helyrehozott valamit, ő, egyedül. Nem mindennapi látvány lehetett!

„Feleségem kártyaadósságaiért semmilyen anyagi felelősséget nem vállalok.”

(Versényi István apróhirdetése
Kolozsvári napilapban 1930-as évek)

Nagyapám macskáját Titkos Gyökérnek hívták, illett rá biztosan. Idős volt már, mire a macskatartás nyugalma eljött neki. Negyven fölött jelent meg nálam is az első macska az első állandó otthonnal.

Nagyapa látszólag könnyedén vette a Kelet-Európai rendszeres apokalipsziseket.

Töprengett azon, miféle foglalkozással is illeszkedhetne be ebbe az új rendbe. Remekül jódlizott, páratlan eleganciával öltözködött, lovon is jól mutatott, de a munkásőrség vagy hasonlók nemigen vonzották. Katonatiszt (ami volt) már nem lehetett, viszont egy temetésen ragyogó ötlete támadt.

Mivel akkoriban az ateizmus volt divatban, sok temetésen meglehetős űr jelentkezett a szertartásban. Ha kivesszük Istent és az örök életet, nem sok téma marad, amivel a sírnál állókat vigasztalni lehetne. Ekkor találták ki a polgári temetést, ahol méltatták az elhunytat, majd egy kórus mindenféle szomorú dalt zengett az elmúlásról. Nagyapának pedig szép hangja volt.

Elhatározta hát, hogy „Dögönbőgő” lesz, ami igen találó saját elnevezése volt erre az állásra. Gyakorolt is, főleg némi bor hatására, torkaszakadtából ordította, amit egy temetésen hallott: „szívünket szorítja néééééma fááájdalom…”

Próbált ő mást is, ahová csak befogadták. Monoklit és Esterházy kockás öltönyt hordott rendületlenül, és próbálkozott. A klinikán, laboratóriumban lett asszisztens. Úgy gondolták, patkányokra és tengerimalacokra nem jelenthet veszélyt, ideológiailag, a patkányok egyébként is tudnak nevetni. Ekkor foglalkozásként boldogan írta be ezt a rövidítést: seglabasz (segéd labor aszszisztens). Rájött, hogy tud tengerimalacokat idomítani, és ismét pompás ötlete támadt. Volt az épületben egy labor, ahol akkor tengerimalacokat tartottak kísérleti állatként. Az egyik munkatársat nem szerette, beidomította a tengerimalacokat, hogy egységesen és rettenetesen kezdjenek el visítani, amint az illető belép. Nem tudom, hogyan érte ezt el. Találékony volt gúnynevek kitalálásában is, ha egyszer valakire ráragasztotta, az illetőt még halála után is így emlegették.

„Mi a héjókát kétarcú, mindent visszájára fordító, a feje tetejére állító bolondnak nevezzük, de a héjóká-nak mind a két arca becsületes. Nyíltan forgatja ki a dolgokat.”

(Lamme Deer)

Ha vendégségbe hívták, azt utólag kétféle minősítéssel illette: „Volt bor, minden.” akkor is, ha nem kapott mást. Ám ha húszfogásos vacsora volt hatféle tortával, de nem kapott bort, akkor az összegzés: „Se bor, semmi!”.

 

Borból a termelőszövetkezetek már nem hozták azt a minőséget, amit érdemes lenne francia sajtok mellé tölteni (Áfész bor, sohasem felejthető trauma), de azért talált elfogadhatót. A nők pedig a szocialista ipar rettenetes ruházati és stílusválságában is tudtak szépek lenni. Nagyanyám, Pethő Mária, a város egyik szőke szépe viszont iszogatott rendesen. A város másik szépe vörös hajú nővére, Róza volt, aki egy ízben késsel kergette őt temperamentumosan, mert elkártyázott egy őrizetére bízott komplett antik szobaberendezést. Mária anyját Munkácsy Máriának hívták, apja építőmester volt. Elváltak a háború után, de különösképp nagyapám sohasem mondott rosszat Máriára. „Szerencsétlen” volt az egyetlen jelzője, s talált nagyon.

Abban az időben, amikor második feleségével élt, már beteg és idős volt, ám nőket mindig talált, mert vonzó személyisége volt. Mindenkit meg tudott nevettetni. Így második asszony állandóan szemmel tartotta, féltékenykedett. Erre volt is alapja, mert nagyapa egyszer az alsógatyáját ottfelejtette valakinél, így rendesen lebukott.

– Erzsi. Öreg vagyok. Beteg vagyok. Időm sincsen, pénzem sincsen – tagadott logikus érvekkel.

– Fogsz te magadnak úgy is! – mondta Erzsi tapasztalatból, úgy is volt.

„New Yorkban, az amerikai indián múzeumban van két üvegtárló. Az egyik régi, hátultöltöltős fegyver melletti táblácska szerint a puska a híres Chief Lamme Deeré, Sánta Őz főnöké volt. Az a puska az enyém. Ma már én vagyok az egyetlen Sánta Őz.”

(Lamme Deer)

A fonnyadó császár kísérete megcsappant, furcsa udvari törpéi tartottak csak ki mellette. Gyűjti az evilágon túlra mutató, vagy rejtélyes tartalommal bíró tárgyakat. Hisznek sokan a mondabeli, pillantásával gyilkoló teremtményben, a baziliscusban, készítettek hát egyet neki, csontból, fosszíliákból, denevérszárnyból. Bizonyíték létezésére. Őrzik a Wunderkammer bejáratát, ahol a császár csillagokból jósoltat. Erdélyből követeket jelentenek. Ládákban ékszerek, régi puskák. Kepler homályos számításokat mond, a felső polcon ülő kitömött róka üvegszemét forgatja, nagyot sóhajt.