„Az olvasónak semmit nem kell »hazavinnie«. Az irodalom nem közért”

Világmagyarázó kísérlet és irodalmi játék is az Isten űrhajója című fantasztikus regény, amelyet az Ausztráliában élő, magyar származású író, H. P. Bigest jegyez, ám miután ő kerüli a reflektorfényt, a Könyv Guru Kiadónál megjelent kötetről a fordítójával, Horváth Péter író-rendező-forgatókönyvíró-színésszel beszélgettünk. Ő arról is mesél, milyen gyerekkori barátság, fizikai hasonlóság és lelki rokonság fűzi össze a szerzővel, hogy miért szeretik az olvasók az eredettörténeteket, miként áll a hithez, Istenhez a regény és szerzője, illetve, hogy mi a jelentősége a történetben feltűnő nagyszámú irodalmi utalásnak, vendégszövegnek.

Sajátos helyzet, hogy egy könyv fordítójával beszélgetünk a megjelenés kapcsán. Miért alakult így? Miért zárkózott el Hugh Paul Bigest a világtól?

Palival együtt gyerekeskedtem az ötvenes években, Szegeden. Alig múltunk hatévesek, amikor mindkettőnk apját bebörtönözték a forradalomban való aktív részvételük miatt. Ez a csapás mindkettőnket mélyen megviselt. A mi családunk szétesett, mert anyámnak el kellett válnia „ellenforradalmár” apámtól, különben nem kapott volna munkát. Pali az édesanyjával disszidált, s ahogy a leveleiből kiderült, igen nehezen illeszkedett be a folyton változó környezetébe, mert szinte egész Nyugat-Európát bejárták, mire kijutottak Ausztráliába. Édesapja a szabadulás után már nem próbált utánuk menni… Mindketten magányosak, és hogy úgy mondjam, lelkileg igen megviselt gyerekek voltunk. Pali ilyen is maradt. Zárkózott, emberkerülő.

És miért változtatott nevet, ha szegedi születésű, és miért nem magyarul ír?

Meggyűlölte Magyarországot. Abba is nehezen ment bele, hogy néhány munkája idehaza megjelenhessen.

A regény egyszerre eredettörténet és világmagyarázat is – a maga sajátos módján. A világ teremtésétől a bűnbeesésen és Joshua (azaz Jézus Krisztus) életén át a magyarok megjelenéséig a kanonizált szövegekhez képest sokkal nagyobb szabadsággal, sci-fi környezetben meséli el, hogy honnan jöttünk, kik vagyunk. Miért vagyunk mi, olvasók olyan fogékonyak az eredettörténetekre és világmagyarázatokra? És miért szeretjük újra és újra ugyanazokat a sztorikat meghallgatni, elolvasni, megnézni?

Nincs új a nap alatt. Van, persze; persze, hogy van, az emberiség nagyot fejlődött félszázezer év alatt, de még mindig kíváncsi arra, hogy valójában mire teremtett bennünket magából a káosz? Mostanában még égetőbbé válik ez a kérdés, hiszen úgy tűnik, hamarosan élhetetlen hellyé változtatjuk imádott Földünket, miközben egymás irtásával sem hagyunk fel.

Az Isten űrhajója játék is: játék a Bibliával, játék a sci-fi műfajjal, játék a klasszikus irodalmi, tudománytörténeti és popkulturális alkotásokkal, tele utalásokkal stb. – érti, aki érti. Mi a valódi műfaja a regénynek? Művelődéstörténeti paródia? Erre erősít rá az önironikus Fantasztikus! regény alcím is?

„Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet, jó szóval oktasd, játszani is engedd szép, komoly fiadat!” – írja József Attila. Pali regénye világmagyarázó kísérlet, és egyben játék is. Igen. „Fantasztikus!” Fantasztikus abban az értelemben, ahogy kamasz-korunkban fantasztikusnak hívtuk a sci-fi műveket, hiszen űrhajóról, galaktikus csatákról is szó esik a regényben, másrészt abban az értelemben is, hogy Pali a fantáziáját játékosan csapongani küldi a könyv lapjain, hogy ezzel derűssé tegye az olvasás idejét.

A Bibliával, Istennel, Jézus Krisztussal való „játék” sok hívőnek sértő lehet. Mennyire volt belekalkulálva a regény írásába az, hogy érzékenységeket sérthet? Vagy ez kifejezett célja is volt?

Erről nem beszéltünk. A könyv egyébként nem „játszik” Jézussal. Nincs benne semmi dehonesztáló. Egyrészt. Másrészt minden valamirevaló művészeti „termék” megpróbálja kibillenteni élvezőjét a maga biztonságosnak gondolt komfortzónájából, hogy új energiákat ébresszen bennük ezzel a gesztussal.

És ezen túl mi lehet a „végső” célja magának a regénynek? Mi az a tanulság, amit hazavihet belőle az olvasó?

Az olyan fogalmak, mint a „végső cél” és a „tanulság” nem szerepelnek sem az alkotó, sem a fordító szakmai szótárában. Az olvasónak semmit nem kell „hazavinnie”. Az irodalom nem közért.

Olvasás közben nem teljesen világos, hogy maga a szerző vajon hívő vagy sem? És akármelyik válasz is igaz rá: miért ír ilyen típusú paródiát?

Ha jól tudom, Pali nem jár templomba, noha ő hívő a maga módján. Én a régi szóval élve ateistának tartom magamat. A hit sok nagyszerű dolgot adott a világnak, de adott borzalmakat is. Azt pedig fordítóként sem gondolom, hogy az Isten űrhajója paródia volna. A gondolat, miszerint Isten immár halott, nem Pali barátom fejéből pattant ki. Friedrich Nietzsche több mint száz évvel ezelőtti kijelentése egyébként nem fizikai halált jelent, hanem azt a kulturális-történelmi tényt, hogy a nyugati civilizációban az istenhit és az abszolút értékek már nem képezik a társadalom alapját. Ez a modernitás válságát jelzi, ahol az ember magára maradt, felelősséggel saját értékei megteremtéséért. Nietzsche egyébként nyilván nem gondolt Allahra, akinek nevében manapság egyre többen ítélik egymást halálra, és végre is hajtják az ítéletet.

A regény Logosza folyamatosan reménykedik abban, hogy elhamarkodott teremtése egyszer csak megtalálja a maga legkedvezőbb formáját, amelyben az ember háborítatlanul kifejtheti legjobb tulajdonságait.

A „fejlődés” nem látszik bíztatónak. A történet egy pontján Isten űrhajója felrobban, és részecskéi szétszóródnak a mindenségben, hogy örökre ott legyenek, ahol mindig is voltak, már amennyiben volt olyan, hogy „mindig”, és lesz olyan, hogy „örökké”.

A kötet elején bevallja a szerző, hogy több irodalmi alkotásból is kölcsönöz szövegeket. Lehet tudni, hogy végül összesen hány „vendégszöveg” jelenik meg a regényben?

Én nem számoltam, de nyilván sok ilyen van. És nem csupán konkrét idézetek formájában, hiszen a gondolataink nagy része másoktól származik. Időnként tisztában vagyunk a forrásukkal, máskor a sajátunknak véljük őket… De manapság már senki nem szopik semmit az ujjából.

Milyen nehézségekkel szembesült a fordítás során? Hogyan oldotta meg ezeket?

Bevallom őszintén, az én angoltudásom nem túl gazdag. Magyarul viszont elég jól tudok. Ha egy-egy bekezdés értelme nem volt egészen világos előttem, felhívtam Palit a neten, mert elzárkózás ide vagy oda, kengurutelepén azért van műholdas telefonja. Az ilyen tisztázó beszélgetéseink igen mulatságosak voltak, mivel Pali már nem tud jól magyarul, én pedig még nem tudok jól angolul, így aztán gyakran megelégelte reménytelen szóváltásunkat, és azt mondta: „Csináld, ahogy tudod, Piterkam.” És én csináltam.

Az Ön írói és forgatókönyvírói életműve mellett viszonylag szerény terjedelmű a fordítói munkássága. Ha jól látom, másik két Bigest-művet is fordított még, de például Salten Bambiját is átültette magyarra. Mi alapján választ fordításokat?

A Bambiból a Kolibri Színház számára kellett színdarabszöveget írnom. A munkára a Kolibri akkori igazgatója, Novák János barátom kért fel. Palinak csak egy darabját a Foam-ot fordítottam le, de két különböző címen mutattuk be, két különböző színház-ban, az én rendezésemben. Kíváncsi voltam rá, hogy örömet tudok-e szerezni a magyar előadásokkal a barátomnak. Veszprémbe el is jött megnézni az előadást, még interjút is adott a helyi televíziónak, azt mondta: az előadás „meglehetős” volt. A veszprémi nézők közül sokan állították, hogy a képernyőn meglehetősen hasonlítottunk egymásra. A szegedi előadásra aztán már nem jött el, csak levelet írt: „Ne haragudj, Piterkam, hogy nem tolom oda a képemet, egyikünknek se esne jól, ha néhányan megint összetévesztenének bennünket egymással. Én vagyok én, te vagy te, ki a hülyébb, én vagy te?” – idézte gyerekkori mondókánkat. Sülve-főve együtt voltunk, hordtuk egymás ruháit, utánoztuk a másik pofavágásait. Terveztük, hogy egy nap, kísérletképpen, majd egymás szüleihez megyünk haza, vajon észreveszik-e a cserét? De jött a forradalom, és közös játékainknak hosszú időre vége szakadt. A művei fordításával próbáljuk folytatni hajdani játékunkat…