Decens Recenzens / Hétköznapi sérüléseink háttere
F. Várkonyi Zsuzsa: Sors és sérülés
Stefiková Veronika *
A közismert pszichológus szerző ebben a kötetben az elmúlt években megjelent tanulmányait foglalta össze. Ebből következően könyve több különálló, eltérő tematikájú fejezetből tevődik össze, ugyanakkor a tranzakcióanalízis elmélete minden fejezetben említésre kerül. A szöveg értelmezését éppen ezért nagyban segíti, ha tisztában vagyunk Eric Berne tranzakcióanalízis fogalmával.
A művet az élet fonala szimbólumaként jellemezném, hisz kitér arra, hogy honnan származunk, a felmenőink által keletkezett és még sok esetben megoldatlan csomókra, a betegségekre és azok homeopatikus kezelésére, a szülésre – születésre akkor és most, a szülőségre, a pedagógus szerepre. Megemlíti a tudomány és a technika fejlődését, valamint a társadalomra gyakorolt pozitív és negatív hatásait. Minden fejezet nagyon részletesen kidolgozott, megfogalmazása azonban olykor terjengős, kevésbé lényegre törő. Tudományos nyelvhasználata miatt pedig több összpontosítást igényel az olvasótól, hogy megértse és átgondolja a szerző szavait. Ugyanakkor, a szaknyelv értelmezését megkönnyítendő, F. Várkonyi Zsuzsa lábjegyzetben magyarázza meg a szakkifejezések jelentését az adott kontextusban, így azok is megérthetik az olvasottakat, akik nem mélyültek el a pszichológiai tudomány világában. A könyv egyik pozitívuma, hogy minden fejezetben további könyveket, szerzőket ajánl azoknak, akik az adott témában még mélyrehatóbb ismeretekre szeretnének szert tenni.
A cím (Sors és sérülés) alapján egyébként egyből beugorhat Eric Berne és a tranzakcióanalízis, valamint a sorskönyv. Berne azt állítja, hogy
nagyon korán kialakítottunk magunknak egyfajta recepttárat az életünkhöz, amely tudat alatt tör magának utat.
A tranzakcióanalízis három fő én-állapotot (ezen a gondolkodás, az érzés és a viselkedés ismétlődő mintázatát értve) különít el: szülőit, felnőttet és gyermekit. A sorskönyvvel a szerző kliensei életén keresztül ismerkedünk meg, hogy hogyan követjük ugyanazokat a mintázatokat, mint pl. a szüleink. Majd ezt a szálat egy kissé háttérbe szorítja és az élet elakadásaként a betegségeket állítja fókuszba, és a – mára többek által elismert, mások által szkepticizmussal kezelt – homeopátiára tér át.
Korunk önpusztító programja címe alatt azt fejtegeti, hogy a jelenlegi társadalomban az ego vagyis az én győzedelmeskedik, hisz a korlátok nélkül áradó információ, a karrier és az előre törekvés korát éljük, ahol a határ a csillagos ég, mert mindig lehet valami szebb, jobb, nagyobb és az, ami már van nem jó, nem elég jó. A fejezetben az is megfogalmazódik, hogy mekkora szerepe van a krónikus betegségek kialakulásában a kontroll megtartásának és elengedésének, illetve a pszichológiailag vett megküzdések hiányának (pl.: a daganatos betegségek kialakulásában), vagyis hogy mennyire tudjuk a saját életünket irányítani, illetve, hogy alárendelődünk-e. Fontos azonban megjegyezni, hogy az onkológiai betegekkel foglalkozó szakemberek napjainkban a fejezetben tárgyalt kontroll megtartásán túl már komplexebben szemlélik a megbetegedések ezen ágát.
A következő nagy fejezet az élet kezdete, melynek a szerző a Normális szülés ma címet adta. A téma érzékenységét bizonyítja, hogy a könyv ezen része kapta a világhálón a legtöbb visszhangot, visszajelzést, saját élményt. Több olyan állítás, interjú és idézet hangzik el a fejezetben, amely vitaindító lehet. A mindennapi munkám során nagyon sok édesanyát hallgatok meg és az ő szülésélményét. Milyennek gondolta, milyen lett volna számára az ideális, és hogyan alakult a valóságban. Milyen volt megélni azt az állapot, amikor van, hogy elvesztődik a kontroll valami miatt a szülés során és ideiglenesen létrejön egy kiszolgáltatott állapot az életünk felett. A kontrollkérdés az, amit a szerző a fejezet elején el kezd tárgyalni, hogy ennek tükrében mi is az a normál szülés, mit tekinthetünk annak. És hogy „a 20. században valószínűleg
ugyanaz történt a szüléssel, mint ami a haldoklással, a komoly fogyatékossággal, a zavart elmével vagy a súlyos betegséggel történik. A család kilöki magából ezeket az élményeket,
mert nem tud megbirkózni az ezzel kapcsolatos irracionális szorongással”, és átadja a kontroll a fejlődő tudománynak és az intézményesítésnek. Az én olvasatomban a szerző felhívja arra a figyelmet, hogy a család, mint elsődleges erőforrás napjainkban kezd háttérbe szorulni. F. Várkonyi Zsuzsa kitér arra, hogyan tud egy leendő apa jelenléte biztonságot sugározni, és hogyan tud pozitívan hatni ez a közös élmény a párkapcsolatra.
A szülésre kitérve a szerző, bár nem az otthonszülés mellett teszi le a voksát, ugyanakkor a szülés során az orvosi beavatkozásokat (pl. oxitocin adása), mintha megkérdőjelezné az indított szülések számát, fontosságát. A bába omnipotenciáját mellőzve, természetes segítőként írja le. Ugyanakkor az orvost kizárólag mint szakembert említi, de az emberi tulajdonságait, elhivatottságát kevésbé hangsúlyozza. A fejezet olvasása közben az jutott eszembe, hogy az egyetemi éveim alatt szó esett arról, honnan ismerszik meg a jó szakember. Az egyik tanárom erre azt a választ adta, hogy képzeljünk el egy Gauss-görbét, amelynek az egyik (lapos) végén vannak a nagyon jó szakemberek, a másikon a nem túl sikeresek. A közepén pedig az a sokaság, akik nem kiemelkedők ugyan, de becsületesen végzik a munkájukat. Arra kell hát számítanunk, hogy a szülés során választott szakember, legyen az bárki, aki ott segédkezik, ugyanígy egy Gauss-görbe alapján fog kiválasztódni.
Ezen fejezetben a szerző több szakirodalomra hivatkozik, amelyek hivatkozásainak pontos feltüntetései olykor hiányosak, az elhangzott idézetek többsége pedig még a múlt században született. Pszichológusként összefoglalva a fejezetből mégis azt emelném ki, hogy az a fontos, hogy az édesanya érzelmi és fizikai biztonságban hozza világra gyermekét úgy, hogy a kiszolgáltatottsága ellenére felnőttként kezeljék.
A harmadik fejezet, a Démon szülők, sérült szülők címében szintén a Berne által használt szakkifejezésre utal, vagyis amikor a szülő a gyakran agresszív színezetű érzelmeit nehezebben tudja kontrollálni. A szerző ebben esetleírások tükrében szemlélteti a szülői én-állapotok eltérő működését. Ugyanakkor jobban kitér az anyák szerepére, holott az apák szerepe sem elhanyagolható abban, hogy egy családi rendszerben milyen egyensúlyi állapot jön létre. E gondolatkör kapcsán az olvasónak hiányérzete támadhat. (A hasonló témát feszegető Mérgező szülők című könyvről itt olvashatja recenziónkat.)
A pedagógusok sorskönyve fejezetben úgy véli, hogy a pedagógus „kínálatot nyújt át a gyerekeknek, és olyan körülményeket teremt a tanuláshoz, melyeknek beválását, működését folyamatosan teszteli. Sikerének legalább ennyire fontos eleme, hogy bízik a diákok munkaéhes felnőtt-énjében, kreatív gyerek-énjében és egészséges alkalmazkodó gyerek-én szeletében. A partneri viszonyt erősíti, hogy természetesként várja el a diákoktól a maguk felelősségének vállalását, hogy a gyereket mint olyat, nem tekinti tökéletlen konstrukciónak.” Nagyon szép leírása a pedagógus munkájának, azonban, hogy ez megvalósuljon, a szerző azt feltételezi, hogy a tanítót a gondoskodó, szülői-énje viszi a pályára. A szerző kitér azon helyzetekre is, amikor a tanár olyan én-állapotban van jelen, amely negatív hatással lehet a kisgyermekre, amikor a tanár szavai bevésődnek a diákba talán egy életre. Tanárnak lenni ezért talán ugyanolyan felelősségteljes, mint szülőnek. A pedagógus további én-állapotait is részletesen ismerteti a könyv.
A www. tényleg nyertünk-e időt fejezet az egyik kedvencem. Mindennapi életemben és a munkám során is tapasztalom, hogy az okostelefonok és különböző elektronikai eszközökön keresztül rengetek információ árad be az életünkbe, kúszik be a szabadidőnkbe gátat képezve ezzel a mindennapi emberi kapcsolatainkban. A könyv Mérei Ferenc ismert pszichológust, aki, amikor a szülő megkérdezte, hogy mi a különbség aközött, hogy a gyermek a Hófehérkét mesében nézi, vagy a szülő által felolvasva hallgatja meg, azt felelte: „a felolvasásnál a gyermeknek módja van csak olyan képeket teremteni magának, amelyeknek a feszültségét még elbírja. A film viszont ráerőlteti a gyerekekre az alkotók képeit, amik elől nincs menekvés. Nem kisebb kár az sem, hogy a film elveszi a gyerektől a képi fantáziálás feladatát és örömeit.”
Pszichológusként teljes mértékben egyetértek ezzel, így azzal is, hogy nagyon veszélyes, amikor a kisgyermek egyedül van hagyva a varázsdoboz előtt, mert attól függően, hogy épp melyik fejlődési szakaszban van, másképp értelmezi az általa látottakat, mindaddig, amíg a szülő el nem magyarázza azokat. A gyermeki én másként szemléli a látottakat, mint egy felnőtt, és olyan feszültség alakulhat ki benne, amit nem tud életkoránál fogva még verbalizálni. Így magányosan marad nem csak a tévé előtt, de sokszor az azt követően keletkezett érzéseivel is.
A könyv ezen fejezete hoz egy vicces példát is, hogy vajon miért csak a számítógéptől válunk függővé, és miért nem például a konyhai robotgéptől vagy más hasonló elektronikai eszköztől? A válasz nagyon egyszerű, mert
minden függőség alapja, hogy az ént kitágítja, a határokat, a korlátokat lebontja, vagyis egy boldogabb állapotot idéz elő
– fejti ki a szerző. Kijátsszuk a realitást és az a látszat keltődik bennünk, hogy most nálunk van a kontroll. Hogy valóban így van-e, arra a szerző részletesebben kitér. „Az instant kávé mellé tehát megérkezett az instant gyerekkor is. Miközben időből és figyelemből keveset invesztálunk gyerekeink nevelésébe, a velük szemben támasztott elvárásainak egyre nőnek.”
* A szerző pszichológus, klinikai szakpszichológus jelölt, család- és párterapeuta jelölt