Ízelítő / Elhitelezett Magyarország

Csáky István megkérdőjelezi a reformkor szakrálissá avatott helyét a magyar történelemben. Érvelése szerint a haladás és hagyomány egyenlőtlen versengéséből a haladás került ki győztesen, amelynek azonban óriási, a magyar történeti hagyományban nem tudatosult társadalmi költségei voltak. A hivatalos történetírás – érvel a szerző – “óriási előnyökről beszél, de hallgat a reform(kor)ok társadalmi költségeiről és legfőképp mélyen hallgat a kortársak által felvázolt lehetséges alternatívákról, azt a benyomást keltve, mintha a reformkoroknak nem lett volna alternatívája.” Az alábbiakban az Elhitelezett Magyarország. A magyar nemesek és taksások emlékének bevezetőjét és tartalomjegyzékét közöljük, a teljes kötet megvásárolható a kiadótól.

Írt egy könyvet? Olvassa el, hogyan adhatja ki!

Bevezetés

Ezt a tanulmány a kíváncsiság keltette életre. A magyar történelem elmúlt több mint közel 200 évének eseményeiben eddig senki nem keresett rendszerszerűen visszatérő elemeket. Pl. Kossuth-bankó és Kossuth-díj. A reformkor két évszázada óta a hivatalos történetírás és a közbeszéd kedvence. Egymással ellentétes és ellenséges politikai rendszereken keresztül vörös fonalként vonul a reformkor és a reformkori főszereplők szakrálissá tett ünneplése. A reformkor főszereplői töltik ki a középiskolai tananyagot és az utcanév táblákat. Minden magyar település középpontjában ezek a szereplők adják az utcaneveket. Ezek a főutcák, központi terek. Tevékenységeiket kötelező, feltétlen dicséret illeti, amit a hivatalos történettudomány tibeti imamalomként generációról-generációra forgat.

Jelen kísérlet megpróbálja megvizsgálni léteznek-e rendszerszerűen visszatérő események és főként gondolatok, amelyek több, és látszólag nagyon különböző, történelmi korszakon keresztülnyúlva állandóan visszatérnek és amelyek közösek a reformkor-dualizmus közszereplőinél. Mivel a korszak szereplőit a napi politika visszatérően újrahasznosítja, feltehető, hogy gondolataik ma sem vesztettek aktualitásukból.

[lánc reakciók!]

És ha ez így van, akkor kell lenni valamilyen közös fonalnak (láncnak), ami immár lassan 200 év távlatából a jelent hozzájuk köti vagy láncolja.

Ami igazán érdekes kérdés hogy, létezik-e valamilyen mentális, gondolati-politikai folyamatosság a közgondolkozásban, és ha létezik ilyen folyamatosság, mi az.

[reformár]

A másik fontos kérdés, aminek vizsgálata eddig elmaradt, ha a reformkorral elindult változások kedvezőek és előnyösek voltak, akkor mi volt az ár, amit az ország ezért fizetett. A hivatalos történetírás óriási előnyökről beszél, de hallgat a reform(kor)ok társadalmi költségeiről és legfőképp mélyen hallgat a kortársak által felvázolt lehetséges alternatívákról, azt a benyomást keltve, mintha a reformkoroknak nem lett volna alternatívája.

További izgalmas kérdés, hogy a közgondolkozás értékrendszere milyen stabilitást mutat. A haladás és hagyomány egyenlőtlen versengéséből, mindig a haladás került ki győztesen. A ,,haladás” (modernizálás) jelszavával a hagyományőrzők minden korban az elmaradottság szellemi lepratelepére lettek internálva, legyen szó megyei köznemességről, konzervatívokról, arisztokratákról, szociáldemokratákról vagy faluszociológusokról.

A XIX. század elején indult meg a technológiai forradalom, amit két erő hajtott. Az egyik, hogy az európai népszaporodás és mezőgazdasági termelés növekedése lehetővé tette, hogy a városiasodott emberek egyre nagyobb arányban foglalkozzanak természettudományos kérdésekkel, a másik ok pedig a szekularizáció térhódítása.

[szekularizált teológia]

Ez azért érdemel külön hangsúlyt, mert a természettudományos gondolkozás alapja az a csonka arisztoteleszi gondolatvilág, amit a metafizikától megfosztva a logikára redukáltak. Arisztotelesz őrzője és fenntartója a középkor vége óta a katolikus egyház volt. Aquinoi Szent Tamás az arisztoteleszi logika segitségével fel állított egy logikailag zárt és teológiailag nyitott rendszert. Az arisztoteleszi gondolkozás azonban nemcsak teológiai problémák megoldásában bizonyult hasznos eszköznek, hanem a természettudományos vizsgálatokban is. A gondolkodásmód szekularizációja és elválása a teológiától és bevonulása a természettudományos gondolkozásba létrehozott egy metafizika és ontológia nélküli emberképet.

[homogenizálás]

Mindezek a gondolkozási törekvések, abban hasonlítanak egymásra, hogy az embert funkcionális lényre redukálják: létezése helyett funkciójára helyezik a hangsúlyt, aki logikai modelek tárgya lesz és ezeket a funkciókat megpróbálják homogenizálni, függvényekkel leírni. Ezért nem kell sem jobbágy, sem nemes, sem móc, sem sváb, sem céh, sem faluközösség. Ehhez kell az egyenlőség. Ezt a reformkor óta úgy mondják: a jövő embere győzze le a múlt emberét, mindenki legyen vagy hitelező (ez a védelemre szoruló kisebbség, kisebbségi jogokkal) vagy adós, munkás, ritkábban polgár (a másik munkással, polgárral azonos). A modern társadalmak semmit sem tudnak kezdeni a polgári funkciók nélküli emberrel – aki nem ,,iparkodik”. Az emberkép változás az összes magyar reformkorban nyomon követhető. Mindig új-és-új embertípust hirdetnek. Széchenyi azt akarja, hogy a magyar legyen angol vagy holland, Rákosi azt akarja, hogy legyen sztahanovista, a rendszerváltáskor legyen német vagy osztrák szociáldemokrata vagy angolszász menedzser. Mindig új ember kell. Ez állandóan visszatérő, több-kevesebb erőszakkal kifejezett kívánsága minden reformkornak.

A minták behelyettesíthetősége egy primitív gondolati sémán alapul.

[tudatbeszűkülés]

A létező állapotok teljes tagadása (a létezés tagadásának kivetítése), ideális (utópisztikus) állapotok megvalósíthatóságának feltételezése, részfeladatok vagy részproblémák önkényes általánosítása (tudatbeszűkülés), társadalmi egyensúlyok (hagyományok) megsemmisítése, áldozatok követelése egy későbbi nyereség soha nem definiált határidejű ígéretével (eszetlen beruházások, iparfejlesztés, infrastruktúra-fejlesztés, privatizálás), röviden mindolyan társadalmi változtatások (mai kifejezéssel social engeneering), amelyeket az érintettek soha nem kértek. Nem tudunk arról, hogy magyar jobbágyok valaha követelték volna a jobbágyfelszabadítást vagy magyar nemesek követelték volna az adófizetés bevezetését vagy a magyar király trónfosztását vagy a megyei önigazgatás felszámolását.

A feladat annak vizsgálata, hogy a fenti absztrakt gondolkozási modelek társadalomra erőltetése milyen előnyökkel és károkkal járt együtt és mindez hogyan viszonyult a józan észhez. Nem tételezhetjük fel, hogy minden, ma tabuként szakralizált politikai gondolkozó közönséges politikai bűnöző vagy kalandor lett volna, mint ahogy semmi sem látszik igazolni tevékenységük általánosan és egyoldalúan áldásos jellegét sem.

Ha az elmúlt évszázadok liberálisnak vagy szabadelvűnek nevezett gondolkodási sablonját újravizsgáljuk az egyszerű költség/haszon vagy qui pro des szempontjából, jó okunk van feltételezni, hogy a közgondolkozásba beágyazott és indoktrinált közhelyek alatt furcsa ellentmondásokat és érthetetlen fordulatokat lelünk.

[haladás?]

Ebből a szempontból első és meghökkentő megállapításunk az, hogy a reformkor óta eltelt időben, a haladás volt az a centrális fogalom, ami rabul ejtett majd minden politikai gondolkozót és népjobbítót. Azóta senki nem mer felállni és azt mondani: most ne haladjunk vagy senki nem meri megkérdezni, most hova haladunk. Azóta haladás és a fejlődés elleni érvek egyszerűen nem léteznek, sőt az alternatívák tárgyalása is tiltott. A haladás képviselői mindig a tévedhetetlenség leplében lépnek fel, és a sokszor töklámpással világítják meg az utat.

[infantilizmus]

Ezt megkönnyíti az a helyzet, hogy a ,,haladás” szó arra a gyermeki vágyra alapozza manipulatív hatását, hogy felnőtt szeretne lenni, mert a felnőttek nagyok és erősek.

Aki a haladás szükségességéről kezd beszélni, az automatikusan (a tranzakció-analízis nyelvén) szülői szerepet jelöl ki magának és környezetét, mint most elmaradottat infantilizálja. Tehát amennyiben ezt a haladás kényszer/ítés/t akarjuk vizsgálni, meg kell keresnünk a haladás igényét kiváltó okokat.

Ha ebből a szempontból nézünk a haladás képviselőire akkor erős gyanúnk támad, hogy legtöbbjük adott ,,létállapotával” teljes mértékben elégedetlen volt. Széchenyi utálta az unalmas mágnás életet, Kossuthnak az ügyvédkedés volt terhére, a Bach korszak névadója liberalizmusától menekül. Mindezen szereplők felemelkedést ígértek és ígérnek mindig és mindenkinek mintegy kivetítve saját sorsuk felett érzett elégedetlenség érzetét környezetükre, kortársaikra. Aki fel akarja emelni a népet, azt közli a néppel, hogy az most lent van. A beszélő mindig már ,,felemelkedett”.

Az ilyen, saját helyzetükkel konfliktusba került emberektől azt várhatjuk, a valóság és vágyaik közötti választáskor, soha nem a valóság oldalára állnak. Ezért azután a valós problémákat nem észlelik vagy elutasítják és csak egy általánosított szinten képesek a reális világról képet alkotni. A csökkent realitás érzék, párosulva az egyébként is meglévő, természetes, emberi korlátoltsággal és korlátozottsággal, arra az eredményre vezetett, hogy az ilyen típusú gondolkozók és vezetők nemlétező vagy általuk keltett problémákat kezeltek és ezzel elérték a valós, tényleges feladatok állandóan visszatérő felhalmozódását. Ez feltevésünk szerint arra vezetett, hogy számos, fontos ügy évszázadokig megoldatlan marad!

[a múltat eltörölni]

Tételezzük fel, hogy a maga módján mindegyik politikai közszereplő abban hitt, hogy a világ általa jobb lesz, hogy kiküszöböl számos hibát és az általa alkotott absztrakt gondolkozási rendszer megfelelőbb az ország számára, mint bármely megelőző állapot. (Mindegyik azt feltételezte, hogy a saját absztrakt rendszere a legjobb!) És itt érhető tetten a reformkor óta eltelt idő gondolkozásában egy másik közös vonás. Mindenki a múlttól akar elszakadni, mindenki a múltat tekinti etalonnak, amihez képest saját megoldási javaslata lényeges javulást jelent – ha nem is most, de a jövőben mindenképpen.

Vizsgálatunk szempontjából két dolog érdekes: mi lehetett egy adott korban a megoldásra váró problémahalmaz, milyen változtatásokat vezetnek be, illetve milyen kapcsolat és kölcsönhatás áll fenn a problémahalmaz és a változtatások között. Senki nem gondolja, hogy egy adott korban akár a problémák felismerése és leírása, akár a reájuk adott válaszok száz-százalékosan adekvátak lehetnek. A probléma/válasz halmaznak négy kimenete van:

a.) problémát felismerik/adekvát választ adnak;

b.) problémát felismerik/inadekvát választ adnak;

c.) problémát nem ismerik fel/adekvát választ adnak;

d.) problémát nem ismerik fel/inadekvát választ adnak.

Természetesen ez a felosztás nem tartalmazza az idő-faktort, ami a probléma/megoldás kettős alakulását szintén meghatározza.

Az időfaktort tudatosan és szándékosan kikapcsoljuk a vizsgálatból annak érdekében, hogy azonos morfológiai szerkezetű problémák és megoldások keresésében ne zavarjon. Pl. a közlekedésfejlesztés problémái egészen mások ha időfüggvényben vizsgáljuk vagy ha csak térben behatároltan, de időtől függetlenül. De ugyanez a helyzet a jogegyenlőséggel vagy a földkérdéssel vagy védővámokkal.

Indul a fejlődés!

Az 1830-as évek fiataljai az ujjászületett irodalomból és nemzeti nyelvből kiindulva lelkesedtek az európai polgárosodás nagyszerű, gyors fejleményeiért, hitték hazájuk szebb jövőjét és sürgették a korszerű reformokat és haladást, bár hogy ez valójában mit jelent arról fogalmuk sem volt. Széchenyi a szabadkőművesek 9 kötetes reformmunkálatait (a regnicolaris deputatio-k jelentései) magtalannak nevezi, mert (számára) nincs benne filozófia. Kossuth 1846-ban jelenti ki, hogy jobb lett volna ezekkel a reformmunkálatokkal foglalkozni. Közben eltelt 20 év.

Széchenyi és Kossuth egyetértettek, hogy Magyarország változtatásra szorul és a változtatásnak a nyugat-európai mintát kell követnie.

[fejlődés= fenyegetés]

A fejlődés szóhoz kapcsolódó értelmezési mező meglehetősen tág, de a rendminták alakulását, változását szolták fejlődésnek nevezni. A fejlődés szó pusztító ereje abban van, hogy az idő előrehaladtával egyidejűleg és törvényszerűen bekövetkező változást oly módon állítja be, hogy a megelőző szakaszt feleslegesnek nyilvánítja – túlhaladottnak. Ily módon állandó fenyegetést tartalmaz a jelen számára és lehetetlenné teszi természetes rend minták emberi időléptékre szabályozott stabilizálását. A jelen mindig alárendelődik a jövőnek, a jelen elértéktelenedik és a jövőre irányított aggodalommal szabadon lehet manipulálni. A legtöbb történelmi tévedést azzal mentegetik, hogy ha nem úgy történt volna akkor sokkal rosszabb lett volna. Az ilyen típusú állítások azt az üzenetet hordozzák, hogy ami volt, az rossz volt, csak nem annyira rossz mint amennyire rossz lehetett volna. De ha minden rossz volt – és még rosszabb lehetett volna – akkor most mitől lehetne jobb? Vagy lehet, hogy nem volt teljesen rossz? Lehet, hogy időnként jó volt, időnként rossz? A reformkor képviselői haladást akarnak. De mi lesz a fejlődés eredménye? A híres, gimnáziumi tankönyvi 1825-ös reformországgyűlés eredményét követő Kuthy Lajos 1840-ben így foglalja össze.

[komparatív hátrányok]

,,Az orosz olcsóbbért kapja a honi pálinkát mint mi adhatnók. Törökbeli kereskedésünk nem hoz csak visz, s általában merüllésünkre van. A termesztő osztály minden áruczikkelyek eladása körül kijátszatik… De eddig jóllétünk ki nem fejelhetett. Idegen készítményekkel külföldi vásáron nem versenyezhetünk, mert annyi pénzt nem vehet be az ország, mennyi gyárak, hámorok, műintézetek concurrens felemelésére kivántatik. Belkereskedésben pedig nem eszközölhet áruczikkeinek arányos kelendőséget, mert több pénz kiszivárog, mintsem a hazai czikkek megvételére a népnél elég maradna be. És e szűk pénzforgásnál fogva kénytelen a nép nyers termesztményeit olcsón vesztegetni, hogy napi terheitől bármi áron meneküljön; a gyárnokok, gyártók, kézművesek pedig drágán kényszerülnek középszerű készítményeiket adni, mert kevés eladásból kényszerülnek ellátni magány- s vállalati szükségeiket. Így illendő siker nem ébresztheti, általánosíthatja a nemzeti műszorgalmat, s terjeszkedő készséget. Azon gyárak, huták, hámorok. miket ujabb korunk lelke itt ott létrehozott, hasonlóan panganak régebbi műintézeteinkhez, melylyeknek némellyike megbukott, némellyike lemondaték, vagy ahhoz áll közelebb. Az adózó népnek nincs értéke, hogy ruházat, gazdasági eszközök, épület s más szükség czikkeit pénzen vásárolja: a középosztály vétele csekélyebb, mintsem -ha arra megért volna is- egy dús ország készítményeit jelentő részben felemészthesse; a felső rend pedig ruházatát, asztalát s kéjelmét leginkább idegen czikkekel látja el; s némileg megbocsájthatólag, mert hazánkban a fenntírt kulcs szerint, hasontökélyűt, hasonáron nem kaphat…Nemzetünk elébb pompázik, mint szükségét ellátná, elébb költ, mint gazaságot szerezne. Múzeum már van, de politechnikum nincs! Erkölcs- egészség s élelemügyi policzia feledvék, de színházra adózunk, s abban is a czifra estvéket keressük. Állóhidat építünk, de az útvonalokat – miken hozzájuk lehessen szállítni félszegárú termesztményeinket – nem sürgetnénk harmadrész hévvel. A szederegylet kierőszakoltatik; s takarék magtárak nem terveztetnek. A lóversenyen magasabb díjat osztanak, mint a académiában.

[program program hátán]

Emellett terv tervre kél: de a kivitel nehézségei fel nem vétetnek. A nélkül hogy egyik kellő erőre vagy jó formán létre is jőne: már másik, harmadik nyomban ott éri, s mind csak részvény útján; de a módokkal, hogy érték legyen s növekedjék, a közgond nem oly foglalatos.” 1

Ez lett a reformkor ,,küzdelmeinek” eredménye!

A közvélekedés szerint a reformkor központi gondolatai a közteherviselés, az ősiség eltörlése és a jobbágy ,,felszabadítás”.

Reformkori történelemhamisítás

A reformkor óta a népboldogítók nemcsak fantazmagóriákkal szennyezték a közfelfogást, hanem nagy sikerrel rejtették el ismereteik felületes voltát. Megkockáztatható a feltevés, hogy a hazugságot művészetnek tekintő felfogásuk sikerrel nyomta el a realitást tisztelő emberek véleményét. A reformkori radikalizmus alapeszméi a közadózás és szabad földforgalom. A mai napig sokan hiszik, hogy ebben a két kérdésben hozott ,,fejlődést” a reformkor. Természetesen a tények mást mutatnak.

[már rég nincs adómentesség]

Általánosan elterjedt vélemény szerint a nemesség nem akart közterhet viselni, minden terhet a szegény dolgozó népnek kellett viselnie. Ezzel szemben a tények Balásházy János korabeli leírása szerint.2

Szent István királytól II. Andrásig kiváltságosak és jobbágyaik adózás alatt voltak, az adószedésért az adószedő főispán volt felelős. Kálmán király alatt az adószedő főispánok az adó 1/3-át kapták, de ha időre nem fizették be Esztergomba, akkor kétannyi büntetést kellett fizetniük. II. András az Aranybullában biztosítja az adómentességet, amit a XVII. században II. Leopold eltöröl. De Mátyás alatt a nemesek is adóztak, kivéve azokat, akik országos vagy királyi hivatalt viseltek. Mátyás után az uralkodók majd minden országgyűlésen kaptak segedelmet (subsidiumot=önkéntes adót) a kiváltságosaktól is! A jobbágytelken lakó nemesek a XVI. századtól fogva fizettek adót, a töröktől megkímélt megyékben (Felvidék, Dunántúl)!

Az 1546-iki törvény 5,6,7,8,9 pontjai szerint minden porta után 1 forint adót adnak a parasztok, 20 denár subsidiumot a nemesek, az udvartelkesek (curialisták) és egytelkes nemesek 50 dénárt fizettek.

Az 1569-iki törvény 6. cikke szerint portánként 20 dénár az adó az egytelkes nemesek és ármálisták részére is!

1715-ben megszüntetik a nemesi bandériumot, az adófizetők gyermekeiből állandó katonaságot létesítenek, aminek terheit az adófizetők fizetik. Ekkor mentik fel az ármálistát és az egytelkes nemest az adófizetés alól. Tehát 100 évvel a reformkor előtt. Balásházy szerint nem az adómentességgel volt a legnagyobb gond, hanem: ,,Most nincs semmi tüntetés arra szabva az összeírások és bevallások tételére nézve, mint hajdan, s ezen ellágyult működés felette nagy visszaéléseket létesített.”

[munka adó]

Az adórendszer alapja a föld és az adófizetés pénzben és természetben történik. A földművelés illetve a mezőgazdasági forgótőke (állatállomány) felmérése alapján történik az adókivetés. A kereskedelmi tőke alapján alig lehet adót kivetni. A földbirtokosok közvetett adót fizetnek, munkájukat a vármegyénél illetve az országgyűlésben javadalmazás nélkül végzik; (csak az adminisztrációt végző személyek kapnak fizetést), a földesúr látja el a helyi államigazgatási és elsőfokú bírói tevékenységet.

Az egész adórendszer alapgondja, hogy a vagyoni összeírások megbízhatatlanok, sokszor önkényesek, a korrupciótól sem mentesek és így a vagyoni különbségek nem jelentkeznek az adóalapokban! Ez a vagyoni különbségek igazságtalan és teljesítménytől független szétválására vezet. Ahogy Balásházy írja: ,,Kivakarások, oklevél hamisítások elnézetnek, nem annyira keresztyéni indulatból, mint önzésből, mert egy visszaélő gonoszságának elnézése az adófizetők ezreit méltatlanul sujtja.”

[jövedelemadó? miből?]

Ráadásul a megyék egymással szemben az ún. ,,fogolydilemmával” találkoznak. Ha az én megyém többet vall be, akkor a szomszéd megye – esetleg letagadva jövedelmeit – anyagi előnyhöz jut. Így mindenki az adó-visszatartásban érdekelt – vármegyei földesúr és adózó taksás egyaránt. Ismerve az ország nettó tőkeexport egyenlegét, ez a magatartás az ország szempontjából, ha nem is igazságos, de célszerű! Ha hasonló adózás alá esnének a földdel rendelkező földesurak is, akkor a közvetett és közvetlen adókon keresztül szintén igazságtalan helyzet keletkezne. Az egészen nagy birtokok megadóztatása, ebben a korban, ismerve azok eladósodottságát, azok teljes tönkremenetelét garantálná.

Egy ilyen helyzetben a közteherviselés követelése egy olyan általános szólam, ami a közvetlen adót nem fizető, de fizetésképtelen réteg elleni hangulatkeltésre alkalmas, viszont semmit nem könnyít a közvetlen adót fizető csoport terhein. Az adózás kiterjesztése ebben a formájában csak az ausztriai kormánynak állt érdekében, attól a taksás könnyebbséget, a földesúr kiterjesztett jogot (cserébe feladott és szerzett előjogaiért) nem várhatott. Igazán érdekes, hogy a nemesség ennyire ellenállás nélkül mond le alkotmányosan rögzített jogairól – a közhiedelemmel ellentétben, nem önként – amint később látni fogjuk.

Már az Árpád házi királyok alatt is királyi jövedelem volt a ,,szabadok dénárai”. Ez egyszerűen földbérleti díjat jelentett, amit a szabadon költözködő szabadok és a külföldről szabadon érkező vendégek (hospites) fizettek készpénzben – Kálmán törvényei szerint. A nyolc dénár felét kellett pénzben fizetni, a másik felét személyes szolgálattal is leróhatták. Később a készpénzfizetés a szabadosoknál is egyre elterjedtebb lesz. A változást a szabadosok, vagyis conditionális libertas-ok, vagyis urbéres szabadságok úrbéri szabadság-levelekben rögzített megjelenése idézi elő. Ezek szabják meg az úrbéri terheket: a terményadót természetben vagy készpénzben és ajándékban, másrészt az uraság részére végzendő ingyen munkát.

[úrbér]

A legkisebb szabadság – libertas – az, hogy a rabszolga ura földjén külön kis fa- vagy sövény-borona házacskát épít családja számára s a falu földközösségéből az ő házacskájának is jut fűkötélellel kimért és rovásos nyílvesszők húzásával kisorsolt néhány hold föld, esetleg 1, később 27-30 hold is. Ennek termését nem köteles mind beszolgáltatni a falu urának, hanem csupán termése egy részét, a felét vagy harmadát, mint ezt Szent László kori I. esztergomi zsinat határozatából látjuk. Ez már szabadság, libertas, a szolgára nézve, s ez a szabadság fokozódik a szabadosnál, még inkább a szabadon költözködő szabad magyarnál vagy vendégnél, ki más földjére mint szabad s dénárral fizető bérlő telepedik le. Ez azért a szabadságért, hogy más földjét használhatja, élvezheti, kezdetben Kálmán király korában fizet nyolc dénárt, de ennek a bérösszegnek felét katonai, várőr vagy lovas testőrszolgálattal, illetőleg földmunkával is leszolgálhatja. Ebből alakult ki az úrbéri rendszer. 3

A rendszer több-kevesebb vitával, de évszázadokon keresztül működött, egészen addig, amíg Mária Terézia el nem határozta, hogy szembefordítja egymással a jobbágyot és földesurát. A kiadott úrbéri pátens fokozott jogvédelmet biztosított a jobbágynak a földesúrral folytatott jogvitákban, viszont kiterjedt adófizetési rendszer bevezetését is szolgálta.

Közteherviselés a valóságban

De ahogy a ,,Magyar nemzet története” c. munka feljegyzi 4: ,,A liberálisok rést ütnek a hűbér-állam rozoga épületén – adósságválság, infláció, kiviteli vámok segítségével. A jobbágyföldeket használó nemesek ezen földekre eső közterheket viselni tartoznak: a jobbágyföldek és az úrbéri legelők használata, továbbá tűzi, épületi és kereskedelmi faizásnak és nádlásnak úrbéri haszonvétele után a nemesek is adózni tartoznak, a hadi és házi pénztárak (ez utóbbi a vármegye költségvetése) terheit viselik, sőt az átutazó katonaság ellátásához is hozzájárulnak.” Fontos megjegyezni, hogy a felsorolt ,,privilégiumok” az adófizetésért járnak cserébe, korábban ezt nem élvezték (talán csak gyakorolták a jobbágytelken élő nemesek). Ezeket a privilégiumokat is eltörlik 1848-ban, demokratikusan és mindenkinek!

A teljes kötet megvásárolható a kiadótól.

Lábjegyzetek

  1. Kuthy: Kelet népe
  2. Balásházy János: Nézetek a megyei, királyi városi és szabadalmas kerületi adókezelések javításáról, vagyis a catastrálásuk egyszerű módjáról, mi szerint a porták költséges összeírásai, s az élénkebb pénzforgalom által igényelt telekkönyvek pótolva leendenek, Debreczen, nyomtatta Tóth Endre, 1847
  3. Erdélyi László: Az első adó elméletéhez, Századok, 47:281 (1913)
  4. Szilágyi Sándor (szerk.): A magyar nemzet története, IX.k. p. 394.

Tartalomjegyzék

Bevezetés
Indul a fejlődés!
Reformkori történelemhamisítás
Közteherviselés a valóságban
A jobbágy is kereskedik a földdel
Az egyetlen és valódi nemesi privilégium:
bíráskodás
A reformkor valódi problémái
Széchenyi nem kap hitelt – ezért ír
Ki írta a Hitel gondolatait?
Balásházy és a szabadkőművesek
Ausztria honnan finanszírozza csődjeit?
Metternich a liberális
Széchenyi különös családképe
Dessewffy József próbál védekezni
Privatizáció és eladósodás
Hogyan érvel a nemesség országszerte?
Egyoldalú joglemondás ellen – Nógrád
Helyi adó és községi képviselet – Szepes
Adni, de nem adót – Bars
A földbirtokos szegény – Győr
Egy szerencsés gróf – Vas
Vámot és fejlesztést! – Komárom
Kérünk előbb egy adótervezetet – Szabolcs
A pénz és a föld harca egyenlőtlen – Bihar
Kossuth lebeszéli a nemességet az önkéntes
adózásról
A robot eltörlésének következménye: eladósodás
Habsburg ház: szembeállítani taksást és földesurat
Új szereplő: Batthyány Lajos
Statáriális és demokratikus váltótörvény 1840-ben
A váltótörvény eredménye: teljes csőd
Reform: kamatrabszolgaság
A nemesi birtok valódi helyzete
Földkérdés: Asbóth János szerint
Gróf Mailáth József néhány évtized múlva
Milyen megoldást javasol Mailáth József:
A magyar szövetkezet – gróf Károlyi Sándor
Széchenyi Lajos, Mailáth János, Kállay Ferenc – ésszerű
alternatívák
A magyar iparfejlődés megakasztása
Kossuth Lajos a rejtély
Kossuth és Eötvös Ignác magyarokat akasztanak
Kossuth és Metternich jóviszonya
Kossuth erőszakos megválasztása
Kossuth-Széchenyi paktum
Sajtó: a ma a tegnapban
Újabb reform: Kossuth kihordatja az aranyat
Magyarországból
Kossuth államadósságot akar
47/48-iki törvények: kormánydiktatúra
A megyerendszer megsemmisítése
Kossuth előkészíti a terepet Bach Sándornak
Kossuth bevezeti Bach adórendszerét
Windischgraetz Alfred a magyarok barátja
Bach és Kossuth rendszerének azonossága
1848 mérlege
Metternich-féle paktum
Deák Ferenc
Forintos Györgynek már védekeznie kell
A liberalizmus eredményei a XIX. században
Kiegyezés – Deák? Ugyan!
Nagyboldogasszony Napja
Deák egy évig nem tudja, hogy kész a kiegyezés
Andrássy Gyula: az adósságspirál feltalálója
Andrássy külpolitikai baklövései
Andrássy első dolga: hitelfelvétel
A kifosztott Magyarország
Befejezés
Korabeli idézetek

Írt egy könyvet? Olvassa el, hogyan adhatja ki!