Kertész Imre íróvá válásról, az alkotás gyötrelmeiről

“Az írás mint a hallgatás művészete” – vetette papírra valamikor a kétezres évek elején Kertész Imre, a tegnap hajnalban, 86 éves korában elhunyt Nobel-díjas író. A paradoxon aztán A végső kocsma című, 2014-ben megjelent utolsó művében látott napvilágot. Ebben a rendhagyó kötetben 2001 és 2009 között írt naplófeljegyzések és szépirodalmi vázlatok, töredékek egy megíratlan, s talán meg sem írható regénynek a különös és fájó történetét idézik meg.

Könyv Guru most ebből a kesernyés, öregkori bölcsességtől és pesszimizmustól áthatott műből eleveníti fel, miként gondolkodott Kertész az alkotás öröméről és nehéz pillanatairól, a koncentrációról és az alkotói szenvedélyről, hogyan vélekedett az írói becsvágyról és önzésről. De az idézetekből arra is fény derül milyen munkarendben dolgozott a Nobel-díjas író, hogyan látta az íróvá válás folyamatát és miként küzdött az írói esendőséggel és az elmúlással.

* * *

A végső kocsma német kiadásának címlapja
A végső kocsma német kiadásának címlapja

Eldönteni: szükségszerű-e a regény? Bizonyítja-e szükségszerűségét, hogy már körülbelül tizenegy éve foglalkozom vele? Bizonyítja-e szükségszerűségét, hogy ezt a munkát minden munkám lezárásának, koronájának tekintem? Nem lehetséges-e, hogy el akarok mondani egy történetet, amit nem lehet, vagy nem tudok elmondani? Hogy néz ki ez a történet, és miért akarom elmondani? Nem hiúságból-e, azért csupán, hogy még egy regényt írjak, bármilyen regényt is? A kérdés rossz, mert ez a becsvágy: megírni még egy regényt, nem hamis becsvágy, minden író, minden művész abszolút igazolt becsvágya, aki még nem óhajt nyugdíjba vonulni. (17. oldal)

* * *

Éjszaka. Laptopom mélykék tekintetet vet rám. Hiába: undorodom az írástól, s undorodom a saját írásaimtól. Mélységes üresség lakik bennem. Megpróbáltam elolvasni egy régebbi könyvemet; azt hittem, segít kimásznom a bajból. De csak még mélyebbre süllyedtem; mélységesen hamisnak érzem minden soromat; mintha kiabálnának a mondataim. Undorodom. – Az este A lakomából olvastam fel M.-nak. Bár fáradt volt, arcán felébredt a figyelem, megjelent rajta a mosoly, amit a jó, a nagy művek váltanak ki belőlünk. Szeretnék a nagy gondolatok kertjében lakni, olvasni, mint egykor, s elfelejteni, hogy valaha én is sorokat róttam a néma papírra. (69. oldal)

* * *

 

Az írás vágya gyötör, anélkül hogy előre jutnék.

De csak azért nem jutok előre, mert valami súlyos hiba elrontja a napirendemet. Nem tudok e súlyos hibán változtatni: a koncentrálás körül forog e hiba, e rossz szervezés, ami egyszerűen abból áll, hogy vécékefét vásárolok ahelyett, hogy az íróasztalnál ülnék; vagy az íróasztal előtt ülök, és azon merengek, hogy itt, Berlinben nincs nyomtatóm, s hogy ez milyen kár. Aludni úgyszólván egyáltalán nem tudok, napjaim a tompa fáradtság jegyében zajlanak; s közben ketyeg az óra, telik a kimért életidő. (73-4. oldal)

* * *

Két nap Varsó. […] Varsóban, s máshol, más alkalmakkor is minduntalan az értésemre adják, hogy valójában a Sorstalanság írója vagyok, a többi munkámat úgyszólván fölöslegesnek tekintik. Elfogadjam-e az ítéletet? Nem fogadom el. A Sorstalanság bizonyára egyedülállóan eredeti munka; de a többivel együtt egészül ki teljes világgá, az én világommá. És ha nem? Legalább jól szórakoztam. Hiszen valójában minden fölösleges, az írás is, az élet is. Mindkettő valami metafizikai többletre utal, valami luxusra, erőfölöslegre, gazdagságra, amely nem győz gyönyörködni a saját fölösleges pompájában. (79. oldal)

* * *

Kertész Imre 2003-ban (Gárdi Balázs felvétele, forrás: Flickr.com)
Kertész Imre 2003-ban (Gárdi Balázs felvétele, forrás: Flickr.com)

Sp. azt mondja, hogy az írás kábítószer. Elmondja, hogy egy éjszakán, csontfáradtan hazatérve egy utazásról, azonnal a számítógép elé ült, írt valamit, és azon nyomban felfrissült, egyszersmind valami módon helyreállt a világrendje. (84. oldal)

* * *

Habozások, hogy elutazzunk-e Jeruzsálembe. Utazunk, nem utazunk – mindkét választás rossz, mondja M., s igaza van. Gyáván megfutni, vagy a gyilkos őrület kellős közepébe csöppenni, ahol minden további nélkül felrobbanthatnak. Miközben jól tudom, hogy egyetlen titkos vágy vezérel: maradni, mert akkor megszakítás nélkül folytathatnám a regényírást. Önző szempont? Az. (92.)

* * *

Este a Diekmann teraszán, itt, a Meinekestrasséban. Azt mondják, rendkívül megbecsült szerző vagyok, akit azonban – így vettem ki – senki sem olvas. Egyetlen könyvemet olvasták, a Sorstalanságot. Ennek ötödik német kiadását (mármint az 1999-es Taschenbuch-kiadás ötödszöri újranyomtatását) a napokban kaptam kézhez. A Gályanapló „ein schwieriges Buch”-ként van elkönyvelve, amelyet elolvasni ugyan nem lehet, ám, úgymond, mindenki ismeri erkölcsi rangját. Én vajon olvasnám-e magamat? Azt hiszem, igen. Fontos szerzője lennék önmagamnak. Éppen ezért a legcsekélyebb mértékben sem szegi kedvemet, hogy oly kevesen olvasnak. Valójában így is többet kaptam mindazért, amit létrehoztam, mint más kiváló szerzők, akiket magam is nagyra tartok. Mindenekelőtt megengedhetem magamnak, hogy Berlinben éljek, s ne Magyarországon kelljen vegetálnom. Művészetemet mindig is magányos szórakozásnak tekintettem, amelynek vajmi csekély köze van az úgynevezett és nem létező olvasóhoz. Ha az élet az egzisztenciámmal egyenlő – ami, gondolom, aligha vitatható –, akkor nem éltem hiába. Az adok-veszek, a fogyasztás szempontjából nézve, meglehet, hiába éltem; végül is az etikai kreativitás mint érték valószínűleg teljesen megszűnik, hiszen magányos és arisztokratikus foglalatosság eredménye; egyedül a butaság demokratikus, és az eladási statisztikák. – Nem a regény halt meg, hanem az olvasó. (118-9.)

* * *

Berlinben ülök. Budapestről influenzát hoztam. Reggel fél négy. Nem tudok aludni. Nem tudok beletörődni, hogy készen áll a regény; még próbálok matatni rajta, magamnál tartani, mielőtt elveszik tőlem, s másoké lesz. Valószínűleg ez volt az utolsó; soha többé nem írok regényt. Milyen kár, milyen végtelenül sajnálom! (155.)

* * *

Önarckép, éjszaka három óra. Egy altatóval teleszívott agyvelő, a hátát fájlaló alak különböző mutatványok segítségével fölkel az ágyából, ahol addig tehetetlenül forgolódott, veszedelmes bizonytalansággal végigtántorog a félhomályos lakáson és leroskad a számítógép elé. Pizsamáján rongyos házi öltönyének kabátja, maradék haja gyűrött csomókban tapad kopasz fejére; céltalanul nyitotta fel a számítógépet, de, úgy látszik, vannak pillanatok az életében, amikor az írást annyira nélkülözi már, hogy akár mondanivaló híján is ütögetni kezdi a gépet. Közben alszik… (158-9.)

* * *

Most minden jel arra vall, hogy az ősszel New Yorkba kell utaznom. Mondhatnád, hogy ez éppen nem a legnagyobb tragédia, holott elég nagy: a hírverésemet szolgálja, s e lárma elől nincs többé menekülés. Sehol sem húzhatom meg magamat, hogy gondolkodhassam, esetleg engedjek az írás rám törő szenvedélyének, mint egykor. Ezzel mindig is gondjaim voltak. Ebben mindig is társtalan voltam. Mindig is azt akarták tőlem, amit én nem akartam. Ha elrejtőzve létrehoztam valamit, s az sikeres volt, szerették az eredményt; sosem hitték el azonban, hogy az eredményhez az alkotáson keresztül vezet az út. (279.)

* * *

Hajnalban, az íróasztalnál. A szinte megszokott ritmus: kettőkor fekszem, négykor ébredek, a rigó pontban négy órakor jelenik meg az ablakommal szemközti fémrúdon (valami belső létra legfelsőbb foka). (310.)

* * *

Néhány érdekes figura. A fiatalember, aki megkérdezett:

hogyan lesz az ember író? Azt feleltem, úgy, hogy az ember agyában mondatok kezdenek nyüzsögni, s amikor leírja őket, másképpen festenek, mint ahogy ő elképzelte.

Kijavít egy-két sort, mondatot – vagyis felveszi a küzdelmet a kifejezésért, s akkor már a küzdelem íróvá avatja. (361.)

* * *

Ezzel a kérdéssel ébredtem: hogyan merészeltem én egyáltalán könyvet írni, s hogyan merészeltem publikálni?
Az írás mint a hallgatás művészete. (363.)

* * *

Elolvastam a Végső meglévő oldalait, s örülök, örülök… Micsoda fordulat: itt van hát újra – ha csak látogatóba is – a régi alkotás-hangulat, a régi írás-öröm… Lehet, csak múló pillanat, mégis be kell számolni róla. A regényírás az egyetlen menedékem… (368.)


Írt egy könyvet? Olvassa el, hogyan adhatja ki!