“Az életben vannak olyan pillanatok, amikor csak magunkra számíthatunk”

“Hatéves korom óta táncolok és nekem is nagyon sokáig az volt az álmom, hogy hivatásos táncos legyek” – meséli Kun Mia, A pillangó útja című frissen kiadott ifjúsági kötet szerzője, mennyi hasonlóság van közte és a története főszereplője között. A Könyv Guru kiadó gondozásában megjelent regény szerzője beszél ezen kívül a pályázatnyertes történet sikerének titkáról, ihlető példaképekről, az olvasók “helyett” elkövetett hibákról és a zsúfolt kávéházban való alkotás szépségeiről.

Ön a Könyv Guru által kiírt ifjúsági irodalmi pályázat egyik győztese. Kész regénnyel jelentkezett a pályázatra, vagy a pályázat adta az ötletet, hogy papírra vesse a történetet?

A Könyv Guru pályázatára már egy kész regénnyel jelentkeztem. Még a Dubrovnikban töltött egyetemi éveim alatt kezdtem el írni, amikor nagyon sok újdonsággal, különböző problémákkal és mindenfajta emberekkel találtam szembe magamat távol az otthonomtól. Igazából az anyukám ajánlotta, hogy napló helyett kezdjem el egy történet formájában megfogalmazni mindazt, amin keresztül mentem és ami történt velem.

Mit gondol, miért érhetett el ilyen sikert A pillangó útja? Mi az, ami megkülönböztetheti a hasonló műfajú regényektől?

Mivel a regényt valós események és problémák ihlették, ezért úgy gondolom, a karakterek maguk és a problémáik is valósághűen vannak ábrázolva, így mindenki találhat benne olyan mozzanatokat, amiben magára ismerhet vagy olyan karaktert, akivel együtt “nőhet fel” a regény olvasása közben. Emellett nagyon sok, szerintem fontos “leckét” tanít az olvasóknak, úgymond helyettük követi el a hibákat az életben.

A történet egy 18 éves, mindig is balettáncosnak készülő (és erős kézzel annak is nevelt) lányról szól, aki mielőtt végleg elköteleződne, szeretne kicsit kipróbálni mást is. Honnan merítette az ihletet a sztorihoz? Mennyi benne az önéletrajzi elem?

A balett nekem is, akárcsak a főhősnek központi szerepet töltött be az életemben, sőt továbbra is nagyon fontos. Hatéves korom óta táncolok és nekem is nagyon sokáig az volt az álmom, hogy hivatásos táncos legyek. Ám míg a regénybeli szereplőmet a szülei is ebbe az irányba terelik, az én szüleim nem voltak ennyire támogatók, így számomra ez csak egy álom maradt. Ennek ellenére továbbra is rendszeresen táncolok és jelenleg a Royal Dance Academybe járok.

A regényben szó esik a hivatás megtalálásáról, a szerelemről és a barátságról/rivalizálásról is. Melyiket tartja a legfontosabbnak? Hogyan fogalmazná meg A pillangó útja legfőbb üzenetét?

Számomra a barátság a legfontosabb, hiszen, ha van egy igaz barátunk már az többet ér, mint ötven hamis. Ezt nagyon sok ember elfelejti, hiszen az igaz barátok a nehéz időkben mutatkoznak meg.
A regény üzenetét úgy tudnám a legjobban megfogalmazni, hogy az életben vannak olyan pillanatok, amikor csak magunkra számíthatunk, és amikor eljön ez a pillanat, tisztában kell lennünk a saját értékeinkkel és vágyainkkal, és nem hagyhatjuk, hogy mások rólunk alkotott véleménye határozzon meg minket.

Milyen szerzőket olvas szívesen, esetleg kiket tart az írói példaképeinek?

Természetesen, mint a generációm legtöbb tagja én is a Harry Potteren nőttem fel, de hála anyukámnak, aki világirodalmat tanít, nagyon sok különböző írótól olvastam, köztük Carlos Ruiy Zafónt is, aki nagy kedvencemmé vált. A kedvenc példaképem, mint sokaknak, J. K.Rowling, de nagyon szeretek olvasni Colleen Hoovertől, Nicholas Sparkstól és Sarah Dessentől is. Mostanában sajnos többet olvasok angolul, mivel külföldön élek, de nagy előszeretettel olvasom a magyar írók műveit is.

Mik voltak a legfőbb nehézségek, amelyekkel szembesült a regényírás során, amire esetleg korábban nem is gondolt? Hogyan lendült át ezeken?

Számomra a legnehezebb volt felvezetni egy-két olyan eseményt vagy hírt, amit a regény későbbi szakaszában szerettem leleplezni. Elrejteni egy-két olyan kisebb dolgot a cselekményen belül, ami később fontos lesz. Ezek az apró részletek voltak azok, amikre az első piszkozat megírásakor nem is gondoltam, hiszen túl elfoglalt voltam a főbb eseményekkel. Ha nehézséget tapasztaltam, akkor általában leültem és olvastam, hogy lássam más írók hogyan oldották meg, ha pedig az sem segített, akkor könyvírással foglalkozó könyvekben kerestem rá választ vagy végső esetben az interneten.

Mikor volt ideje írni? Hogyan teremtett megfelelő körülményeket az alkotáshoz?

Mivel nem határidőre készült a mű, hanem eleinte csak magamnak írtam, emiatt az írás nálam, sajnos vagy nem sajnos, nem egy napszakhoz kötött jelenség volt. Olyankor írtam, amikor ihletem volt, így néha előfordult az is, hogy egy egyetemi előadás közepén álltam neki egy fejezetet írni, de olyan is volt, hogy éjszaka maradtam fenn sokáig. Mivel sokat ingáztam Budapest és Dubrovnik között, ezért a repülőn is és utazás közben is írtam. Hétvégenként viszont előszeretettel jártam egy általam kiválasztott kávézóba és ott írtam. Ez a szokás pedig annyira megtetszett, hogy továbbra is megtartottam. Főként csendben szeretek írni, néha egy kis háttérzenével, de általában, ha nagyon belemerülök, a zene sem szokott számítani. Éppen ezért nem zavar, ha zsúfolt kávézóban vagy repülőn írok.

Adott-e valaki tanácsot a szöveggel kapcsolatban? Kikkel olvastatta el a regényét?

Már kiskorom óta szerettem történeteket kitalálni és írni, de egy-két közeli barátomon kívül nem sokan olvastak tőlem semmit. Ám mivel ez egy személyesebb műnek indult, már a kezdetektől fogva saját magam szerettem volna kitalálni minden mozzanatát, és nem fordultam senkihez tanácsért, és senkivel nem is nagyon beszélgettem erről. Egyedül az anyukám olvasta el, amikor már félkész állapotban volt.

A történet vége szinte “kívánja” a folytatást? Készül már erre, vagy egy teljesen másik regényt írna inkább?

Szívesen írnék folytatást, van is hozzá nagyon sok ötletem, hiszen a karakterek nagyon a szívemhez nőttek és szeretném őket visszahozni, de ez természetesen attól is függ, hogy az olvasók is szívesen találkoznának-e velük. Egyelőre egy másik műbe kezdtem bele teljesen új karakterekkel.