Hogyan lettem író? – egy interjú margójára

“Egyáltalán nem könnyű elfogadni, hogy valaki íróvá válik. Már ha nem úgy eszmél, hogy ő csak ezzel a »mesterséggel« akar foglalkozni, hanem a történetek csak úgy jönnek. Elindulnak, és áradnak. Nem hagyják nyugodni az embert, és sürgető kényszert érez, hogy kiírja magából. Eleinte én is titkoltam. Sőt! Szégyelltem. Amikor kiderült, még meg is aláztak. Elfogadni csak nagy sokára tudták… És igen, tényleg életet is menthet. A szó legszorosabb értelmében…”

Krencz Nórával készült interjúnk ihlette ezt a néhány soros Facebook-hozzászólást, ami felkeltette Könyv Guru érdeklődését, és azt kértük szerzőjétől, Dórától, hogy ossza meg olvasóinkkal is azt a fájdalmas és tanulságos utat, aminek során íróvá vált, ahogyan el tudta fogadni önmagát, és a családja, a környezete is elfogadta őt.

***

Mondhatnám, hogy „már egész pici korom óta szeretek olvasni”. Mesélhetném, hogy a nagypapám verselgetett, füzeteket írt tele a saját gondolataival. Emlékezhetnék arra, hogy az iskolában az irodalom volt a kedvenc tárgyam, és különösen a fogalmazás órákat kedveltem. Ettől azonban még nem válik valaki íróvá.

Számomra nagyon sokáig a nagy és híres történetmesélők voltak az ÍRÓ-k. Így, csupa nagybetűvel. Tanultuk ugyan az élettörténetüket, mégis különlegesnek és kicsit mindenkinél másabbnak éreztem őket. Úgy gondoltam, írónak lenni gyönyörű dolog, felelősség, megtiszteltetés. Amihez elkötelezettség, szenvedély és kitartás, hit és bátorság kell.

Amikor először nekem mondta valaki, hogy író vagy, szégyelltem magam. Miért? Nem tudom. Túlságosan megtisztelő volt a cím.

Én? Író? Nem akartam elhinni. Hiszen amikor elkezdtem egy spirálfüzetbe leírni a gondolataimat, még titokban tettem. Senki még csak nem is sejtette, mivel foglalkozom. A füzetek szépen gyűltek elrejtve a szekrény aljában.

Alig vártam, hogy mindenki elmenjen otthonról, és újra belevethessem magam a történetbe.

Hol csak szemlélője voltam az eseményeknek, de előfordult, hogy magam is, mintha szereplővé váltam volna. Elvarázsolt, „beszippantott” a történet.

Kis füzetkével a táskámban kezdtem járni. Ha eszembe jutott akár csak egy mondat is, rögtön leírtam, hátha jó lesz valamire. Ezzel, mintha egy gátat szakítottam volna át. Jöttek és jöttek az újabbnál újabb részletek, jelenetek, ötletek. Nem sorban, össze-vissza. De tudtam, teljesen biztos voltam benne, hogy egy történetté fog összeállni.

Közben egy véletlen folytán kiderült, mi a titkom. Nem mondanám, hogy kellemes volt a fogadtatás. Akkor még nem tudtam feldolgozni, nem tudtam, hogyan kell a kritikát fogadni. Hihetetlenül megalázva éreztem magam a gúnyos megjegyzések közepette. Mára megtanultam, mindenkinek joga van véleményt nyilvánítani akár még a saját stílusában is. Az én dolgom megfelelően fogadni, és kezelni.

A fájdalmas tapasztalás, egy csodával kezdődött. Egy napon új családtag költözött a nappaliba. Egy számítógép! Igen ám, de a számítógépnek van egy hatalmas veszélye! Rendszergazda kell hozzá, mert ugye, a kissé tudatlan felhasználó nem érthet mindenhez. Csakhogy ezek a fránya rendszergazdák néha eltűnnek, és másiknak kell a helyére lépni, mert a gépeket karban kell tartani. És ha a szegény, tudatlan felhasználónak fogalma sincs, hogy mi az, hogy „megosztott meghajtó” hát bizony könnyen úgy járhat, mint én, és egy pillanat alatt törlődhet az összes addig felvitt munkája.

Még szerencse, hogy a történet nagy része megvolt a spirálfüzetben. Ami abban a percben természetesen nem jutott eszembe. Ezért kétségbe estem, és két napig egyfolytában sírtam. Amit senki nem értett, hiszen „semmi fontos nem volt a gépen”. A harmadik napon már nem bírtam a nyaggatást, és közöltem, hogy de igenis, volt fontos dolog, mert a könyvemet írtam. Szánalommal vegyes röhögő görcs kapta el kedves környezetemet… “Te? Könyvet..?!? Mi? És milyen könyvet?” – kérdezték. És ahogy az lenni szokott, amikor egy lavina elindul, nincs megállás. Hisztis gyerekként, könnyekkel az arcomon, fájdalmam minden kínjával suttogtam: „szerelmes regényt”. A hatás leírhatatlan volt. Kikerekedett szemekkel néztek, a képükön kaján vigyorral, épp csak a térdüket nem csapkodták.

„Nyáltenger, mi? A deli herceg fehér paripán…”

Ezt a megaláztatást már nem bírva tovább, elmenekültem, és csak a konyhaasztal hideg keménységére emlékszem. Ott tomboltam, bőgtem ki magam. “Hiszen nem is olvasta! Miből gondolja, hogy »nyáltenger«?”

A mai napig fülemben csengenek a gúnyos szavak…

Újra és újra elolvastam, alaposan átrágva minden mondatot, minden jelenetet. Nem! Ez nem nyáltenger! Mert lehet úgy is elmesélni egy történetet, hogy nem csöpög róla a rózsaszín cukormáz! De ettől kezdve egyre kevesebbet írtam, egyre nagyobb szünetekkel.

Az élet azonban úgy akarta, hogy újra megérezzem a történetmesélés ízét. Újra gép elé üljek, és új világot teremtsek. Titokban és gondosabban. Több helyre elmentve, nehogy a rendszergazda, vagy a gép ismételten megtréfáljon.

Képek, álmok, mondatok jöttek, és nem hagytak nyugodni, míg valamilyen írott formát nem öltöttek. Egyre jobban élveztem, ahogy megszületik egy jelenet, egy új fejezet. De még nem kívánták a nyilvánosságot. Én sem. Írtam, töröltem, újraolvastam. “Nyáltenger…” Védekeztem.

Nagyon sokára már meg is akartam mutatni valakinek. Akkor még csak a kiadónak. Ismerősöknek, családnak még véletlen sem. Amikor a kiadó alkalmasnak találta a megjelenésre, már nagyobb bátorsággal mertem beszélni a szenvedélyemről. Persze nem hittem, hogy bárki el is fogja olvasni.

Mégis megtörtént. Olvasták, és tetszett. Majd megkérdezte valaki, miért írok.

Azért, hogy örömet szerezzek. Arra gondolok, hogy amikor valaki olvassa a történeteimet, abban a pici időben megfeledkezik a saját gondjáról, és talán jól érzi magát. Minden írásomhoz az ajánlásom:

„Okozzon legalább akkora örömet az olvasása, mint nekem okozott a megírása.”

Az első történet papírra vetése óta már több mint 15 év telt el. Megjelent 3 könyvem, és jó pár történet van még talonban. De az, hogy „író vagyok” most kezd csak valóssá, elfogadhatóvá lenni a számomra.

Előfordul, hogy napokig, esetleg egy-két hétig sem jön semmilyen említésre méltó gondolat. Máskor meg az éjszaka közepén kell felkelni, és írni, mert addig nem hagy békén. Kikívánkozik, sürget, egyértelműen jelzi, hogy meg akar születni. Írott formát akar ölteni, és van, hogy mihamarabb mindenki számára olvashatóvá akar válni. Teljesen mindegy, hogy a park közepén vagyok-e és sietek valahova, vagy aludni készülök az ágyamban, uram bocsá’ szülői értekezleten próbálok ébren maradni, írnom kell. Hogy megnyugodjak, hogy a gondolat valódi életre keljen. Azt is megmutatja, hogy mikor érett meg arra, hogy többen olvashassák, és mikor kell még dolgozni rajta. Formálni, dédelgetni, alakítgatni. És néha segítséget, kritikát kérni. Azt is elfogadni, vagy újragondolni.

Lassan, fokozatosan, alázattal íróvá válni.

Csapó Dóra

Arról, hogy az írásnak milyen gyógyító, terápiás ereje lehet, ebben a posztunkban olvashat.

(Ha szintén nehézségekbe ütközött, hogy íróvá váljon, ossza meg velünk tapasztalatait facebook-oldalunkon!)

Borítókép: Doug Robichaud / Unsplash.com