Krisz ötletei / Megírhatom azt, ami valóban történt?
Persze, tulajdonképpen ma már bármit meg lehet írni. A kérdés inkább az, tényleg akarjuk-e, és ez érdekelni fogja-e a közönséget. Ha a válaszunk mindkét kérdésre igen, akkor ezután érdemes gondolkodni a hogyanon.
A valós események megírása sok kérdést vet fel:
- Egy teljes történetről van szó?
- Vagy csupán egy anekdotát ágyaznánk be egy fiktív történetbe?
- Esetleg felhasználnánk szereplő(ke)t a való életből?
Kezdjük az utolsó kérdéssel. Az ugyanis sok író által tapasztalt igazság, hogy ha kitalált történetet írunk, és valódi személyekről mintázzuk meg a karaktereket (egyet vagy többet), bizony nagy bajba kerülhetünk.
Regénybeli szereplőink ugyanis
épp úgy fognak viselkedni majd a papíron, mint ahogy élő megfelelőik a való életben, és nem azt csinálják, amit az író szeretne!
A saját magunkról mintázott főhős folyton beleesik az önbizalom-hiányos merengésbe, ahelyett hogy az a vagány alak lenne, akit tulajdonképpen elképzeltünk. Az édesanya beszól majd a szomszédoknak és nem lesz szerelmes az öregúrba a művelődési házban. A barátnő rögtön az első randin elmond magáról mindent, és sosem kelti fel a pincér srác figyelmét. Ha azt vesszük észre, hogy regényünk egy karaktere mintha hasonlítana valamely ismerősünkre, érdemes tesztelni: mondassunk vele olyasmit, amit az elképzelt karakter megtenne, de a valódi személy nem. Mi történik? Ha a karakterünk nem esik ki a szerepéből, jól formáltuk meg. De ha úgy viselkedik, mint ahogy ezt ismerősünk tenné – akkor bizony ki kell találni helyette egy másik figurát.
Kifejezetten jó ötlet viszont a saját életünkből, ismerőseinktől kölcsönözni személyiségjegyeket vagy ismeretmorzsákat. Sőt. Ha az író kajakozik, a főhős is nyugodtan kereshet egy evezős klubot. Ha az író odavan a veterán Skodákért, akkor a hősnek is lehet ez a hobbija. Ha a legjobb barátnőnk úgy nevet, hogy ez mindenki másra ráragad, legyen ilyen a főhősünk barátnője is.
A szereplőink foglalkozása is fontos: válasszunk nekik olyan munkahelyet, amit ismerünk, amiről tudjuk, hogyan működik, milyen ott a napi rutin. Arra figyeljünk, hogy több személyből gyúrjunk egy új karaktert, egy jellemvonást innen, egy másikat amonnan véve.
A cselekményhez is felhasználhatjuk a való életben szerzett tapasztalatainkat. Nemcsak komplett anekdotákat, cselekményszálakat kölcsönözhetünk a való életből, hanem inspirációt is meríthetünk belőle. Ahol az író dolgozik, ahová hétvégén vagy esténként jár, lehet helyszíne egy gyilkosságnak, leánykérésnek, botránynak. Minden közeg, amit az író ismer, felhasználható a könyvben – de fontos, hogy ne kapjon túlzott szerepet. Ne akarjuk bemutatni, milyen az élet a könyvelőirodában. Csak annyit mutassunk meg belőle, ami a történetünkhöz elengedhetetlenül szükséges!
Ha pedig teljes egészében igaz történetet írunk, el kell dönteni, hogy ebből egy itt-ott fiktív sztori lesz, vagy végig ragaszkodunk az igazsághoz. Ez utóbbit dokumentumregénynek hívják, és jellemző, hogy történelmi témája van. Ha memoárt írunk, ott többé-kevésbé illik ragaszkodni a valós eseményekhez, de nem kötelező (sőt, nem is szabad) minden apró részletet megírni. Csak azt, ami az olvasónak érdekes lesz. (A visszaemlékezések témaválasztásáról itt írtunk bővebben.)
Dokumentumregény és memoár esetében is figyelmet kell fordítani az engedélyekre. A könyvünkben szereplő személyek, ha ma élnek, rossz néven vehetik, hogy szerepelnek egy történetben. Biztonságos megoldás, ha még a könyv megjelenése előtt engedélyt kérünk tőlük, és csak akkor szerepeltetjük őket a könyvben, ha visszajeleznek, hogy hozzájárulnak ehhez (könnyen lehet, hogy elkérik a kézirat rájuk vonatkozó részét). Ha valaki nem adja a beleegyezését, vagy nem érjük el, akkor javaslom, hogy az illető nevét, néhány tulajdonságát, illetve a cselekményt is változtassuk meg annyira, hogy ne legyen egyértelmű, ki is az adott ember. Közéleti személyiségektől – tehát politikusoktól, színészektől, hírolvasóktól, stb., akiknek a munkájával jár a publicitás – természetesen nem kell engedélyt kérni. (A memoárírás etikai problémáiról ebben a posztunkban olvashat.)
Ennél könnyebb dolgunk van, ha a történetünk csupán részben igaz.
Ha jórészt a valóságon alapul, de változtattunk a körülményeken, a helyszínen, a jellemeken és természetesen a neveken, akkor ez a történet már nem számít valósnak,
nem kell attól tartanunk, hogy az ismerőseink megsértődnek, ha egy, az övékhez hasonló jellemmel találkoznak a könyvben.
Azt hiszem, egy író nem is tudja kikerülni, hogy a saját életéből merítsen ihletet, szerezzen inspirációt, akár a cselekményről, akár a szereplőkről vagy a párbeszédekről van szó. Ne álljunk hát ellen – építsünk be világunkat az írásainkba!
(Borítókép: Mauro Mora / unsplash.com)