“Minket magára hagy ez a rendszer” – interjú Takács Hajnallal a bántalmazásról

“Bántalmazó abból lesz, aki úgy dönt, hogy bánthat másokat” – fogalmaz Takács Hajnal a Bántalmazottak igazsága című új könyvében, amely a jövő hónapban jelenik meg az Ad Librum Kiadó gondozásában. A témával saját elrettentő tapasztalatai alapján foglalkozó szerzővel a bántalmazók lelkivilágáról, a könyvírás terápiás hatásáról, a szörnyűségek feldolgozásáról és arról beszélgettünk, miért van mégis értelme a hatóságokkal folytatott szélmalomharcnak. (A kötet 20% kedvezménnyel megvásárolható a kiadó webboltjában a bantalmazasellen2017 kuponkód beírásával.)

Egy bántalmazó kapcsolat és az azt követő orvosi, jogi procedúrák megpróbáltatásai során szerzett tapasztalatai alapján írta első könyvét, Az asszony verve címűt. Mostani kötete is a bántalmazó kapcsolatot tárgyalja. Miben lépett előre az első könyv óta?

Az első könyvet lendületből, a trauma kellős közepén írtam. Akkor kezdtem közelebbről megismerkedni a családon belüli és kapcsolati erőszak témakörével. Naplószerűen kezdett íródni, aztán valahogy a végére könyv lett belőle. Elején voltam még minden eljárásnak annak ellenére, hogy a probléma valós közepében voltam, és fogalmam sem volt még, hogy milyen mély a nyúl ürege. Azt viszont pontosan tudtam, hogy Alice érezhette hasonlóan magát ahhoz, ahogy én akkor – vagy Neo a Mátrixban Morpheus-al való találkozásakor. Az volt az előrelépés – maradva a filmes hasonlatnál -, hogy lenyeltem azt a bizonyos piros kapszulát.

Az első könyv óta rengeteg szakirodalmat és más kapcsolódó könyvet olvastam, több száz ügyet ismertem meg, sokakkal vagyok folyamatos kapcsolatban. Amit előre léptem azóta, az a megerősödött hitem és tapasztalatom abban, hogy amiről beszélek, az húsba vágó igazság, a hétköznapjaink mételye, az igazi valóság: maga a mátrix, amiben az ember emberi mivoltában semmit nem ér. Fekete betűk vagyunk a fehér papíron, akták, iratok, sima ceruzaelemek – de nem emberek a rendszer szemében.

Nagyon plasztikusan mutatja be a bántalmazó jellegű kapcsolatok dinamikáját, belső működését. Körülbelül hány ilyen kapcsolat történetét ismerte meg az elmúlt években?

Rengeteget. Több száz bántalmazottal beszéltem, sokak komplett aktáit olvastam végig. Láttam, hogyan árulja el őket a “rend”, a “hatalom” – hogy hogyan árulják el őket a közpénzből fizetett hivatalok és a pénzen vett ügyvédek. A bántalmazó kapcsolatok dinamikája egyébként nagyon egyszerű, egy kaptafa mind – de nem szeretnek beszélni róla, mert “erős téma” és valahol underground ismeretnek minősül, ha valaki erről beszél. A bántalmazók egy kelléktárból dolgoznak, ahonnan ők válogatnak. Ha ismerjük a kelléktárukat, akkor hamar le tudjuk leplezni őket.

Az önzést és öncélúságot említi a bántalmazó személy értékrendjében az egyik fő jellemzőnek. Sok ilyen ember van, mégsem mindegyik bántalmazó. Mitől válik / válhat valaki bántalmazóvá?

Visszakérdeznék: biztos, hogy nem azok, vagy éppen csak nem verekednek? A bántalmazás és a bántás sokkal általánosabb és hétköznapibb, mint ahogy azt kényelmes lenne hinni. Bántalmazóvá mindenki a saját döntése miatt válik, amiért felelősséget soha nem vállalnak. Különbséget kell tenni a fogalmak között: az öncélú önzés, ami csak és kizárólag egy egyénről, az ő érdekeiről szól, akár mások kárára is, az ártó. Az önbecsülés és az egészséges önértékelés viszont nagyon is segítő lehet másoknak. Az én-határok meghúzásával nincs baj, de a kivagyiságon alapuló működéssel már igen.

A bántalmazóknak három alappillére van: jogosultságtudat, hatalom- és birtoklási vágy. Ebből már egy is elegendő a bántalmazó minőséghez. Bántalmazó abból lesz, aki úgy dönt, hogy bánthat másokat. Az önmagunkon gyakorolt hatalom jó. Az autonómiánk meghatározása jó. A jogaink ismerete és az azokkal való élés jó. De ezek ártóvá válhatnak, ha mások ellen fordítjuk.

Ha empátia és kímélet nélkül csak magunkat helyezzük előtérbe, mellőzve a természet törvényei által diktált szimbiózist, akkor az rossz.

Bántalmazóvá azok válhatnak, akik nem tisztelik az életet.

“Az első megírt pár oldal után, ahogy a tét nélkülinek hitt őszinteséggel leírt sorok szaporodtak, elkezdett megnyílni a szívem. Rengeteg fájdalom, szenny, szeretetlenség szakadt fel bennem, amit gyógyító könnyek mostak tisztára” – írja. Ezek szerint a könyve nemcsak szembesítés a bántalmazó kapcsolatokkal és az azokról való gondolkodásunkkal, hanem önmaga számára terápia is volt?

Igen. Az első könyv mindenképpen, a második inkább már adni akar. Valószínűleg ezért is olyan száraz az eleje. De ez elengedhetetlen volt ahhoz, hogy a kötet második felét jól értse az olvasó.

Sok szakterületet (a pszichológiától a jogig) érint a könyvben. Vett igénybe szakmai segítséget a kötet megírásához? 

Se az elsőnél, se a másodiknál nem vettem igénybe közvetlen szakmai segítséget.

És megmutatta valakinek a szöveget, akitől esetleg tanácsot is elfogadott?

Az első könyv végleges verzióját egy neves, érzőszívű és a bántalmazottak iránt elkötelezett ember olvasta át, aki nagyon sok szakmai segítséget adott. Ő embersége okán (és nem szakmaiságból) pár dolgot segített lecsiszolni és árnyalni, de lényegében nem változtattam a könyvön. Ebben a témában nagyon sok árnyalatnyi különbség van, amit nem jól megfogalmazva nagy károkat okozhat. Ő nagyon sokat segített nekem, és lökött tovább az úton, amin elindultam.

Az első könyv több órás konzultációja után ez az illető megkérdezte, hogy ki volt a szupervízorom. Én akkor nem tudtam, hogy ehhez az is kellene, és emiatt úgy voltam vele, mint a dongó, aki testfelépítése miatt a mérnökök szerint képtelen repülni – de ezt a dongó nem tudja, és repül. Én is ilyen dongó voltam akkor.

Aktív Szerző kiadási program sikerkeresőknek

A Bántalmazottak igazságánál sem kértem semmiféle szakmai segítséget, hiszen rengeteg ismeret elérhető az interneten is, de egyébként egyszerűen elég volt beszélni ilyen sok emberrel és elolvasni ennyi ügyiratot. Üvöltött belőlük a végtelen jogsértés és a hanyagság. Láttam, hallottam és ismertem ezeket az embereket. Végigkövettem éveken át a kálváriájukat, és még most is követem.
Erősen hiszem, hogy a bántalmazás megértéséhez egyszerűen csak tiszta emberi szív kell. A pszichológia és a jog erre csak rátelepedett jól jövedelmező iparágként, és az idők során nélkülözhetetlenné tette magát. Ma már ezeket fizetjük a szívünk szava helyett.

Többször is kemény szavakat használ a hatóságokkal kapcsolatban, például: “A felelősségvállalás hiánya a bántalmazók jellemzője, és mivel ez jellemzi a hatóságokat is, így ők is bántalmazók.” Nem fél, hogy ezzel gyengíti önmaga pozícióit a bántalmazók társadalmi felismeréséért folytatott harcban?

Nem, mert ez az igazság. Amíg a hatóságok bármilyen mértékben is igazat adnak a bántalmazásnak, addig ők is bántalmazók, és éltetik a bántás létjogosultságát. A legtöbb határozatukkal áthágják az élet szimbiózisának törvényét: azt, hogy ne árts. Ők a legtöbb esetben ártanak, nincs személyes felelősségük. Ha lenne, akkor vajon önálló személyként vállalnák az emberi életek megrontását? Vállalnák, hogy életeket tesznek tönkre, mert csak “munkának” és nem hivatásnak, jobbító szándékú pozíciónak kezelik foglalkozásukat? Ha leszednék róluk a titulusukat, és csak ők maradnának, mint X. Y., V. Z. és Z. S. – vajon hogyan számolnának el hivatali döntésükkel? Megrendítően kevés manapság az a hivatali ember, aki ezen elgondolkodik.

A hatóságok hozzáállásáról akkor sem fest hízelgő képet, amikor a mellimplantátumával kapcsolatos kálváriáját írja meg a rendszer útvesztőiben. Milyen tapasztalatot adna át annak, aki Önhöz hasonló helyzetbe kerül: mit tegyen, hova forduljon?

Elsősorban önmagukhoz, önmaguk valódi lényegéhez forduljanak. A legnagyobb segítség onnan jön, önmagunktól. A bántalmazottak igazságát a legritkább esetben ismerik el a földi hatóságok. Minket magunkra hagy a rendszer. Mégis azt gondolom, hogy a bántalmazottak egymásra találása felvértez, és erősen hiszem, hogy egymásba és önmagunkba kapaszkodva képesek vagyunk elsöpörni ezt az igaztalan rendszert. Még akkor is, ha nem egy emberöltő alatt.

A bántalmazottaknak azt mondanám, hogy legyenek ők az új szüfrazsettek, hogy leszármazottaik már jobban és méltóbban élhessenek. Merjenek lázadni és keressék sorstársaik közösségét, higgyék el, hogy az ő igazságuk mindenki igazsága!

Beszéljenek és tegyenek! Soha ne csüggedjenek, ha eredménytelennek is érzik harcukat! Az ő küzdelmük gyümölcse nem most érik meg, de szükséges minden kalapácsütés, hogy ez a szikla egyszer darabjaira hulljon! A szüfrazsettek is ezt tették, és miattuk írhatok én, az ő küzdelmük gyümölcse ez a beszélgetés is. Hálás vagyok az előttem járóknak.

Ha pedig hatósági eljárásokba bonyolódnak, azt tudom mondani: ha nincs pénzed, jogod sincs. Ilyen ez a rendszer. De ezt a rendszert hitem szerint meg lehet dönteni.

A bántalmazásból kilépve nagyon sokat segített nekem az Újrakezdés csoport a facebookon. Akkor értettem meg, hogy nem vagyok egyedül, sokan vagyunk. Akik felismerték bántalmazottságukat, forduljanak önsegítő csoportokhoz, saját bajtársaikhoz, akik előrébb járnak a jogi procedúrákban, mint ők. Tőlük sokat fognak tanulni. Forduljanak civil szervezetekhez, akiket még nem evett meg a hatalom. És higgyék el, hogy lesz értelme. Mindettől függetlenül pedig azt mondanám, hogy igenis indítsák el a hatósági eljárásokat, vértezzék fel magukat bizonyítékokkal, járjanak a hatóságok nyakára, és soha, de soha ne engedjék el az igazukat! Legyenek minél többen, hogy ne tudják őket lesöpörni! Hallassák a hangjukat, és hívják fel a hatósági eljárások protokolljának anomáliájára a figyelmet! Ha elég sokan leszünk, akkor már nem tudnak többé megkerülni minket!

Takács Hajnal, a Bántalmazottak igazsága szerzője
Takács Hajnal, a Bántalmazottak igazsága szerzője

Azoknak pedig akik a plasztikai műtétektől várják az önbecsülésüket, azt tudom mondani saját tapasztalatból, hogy azt pénzen nem lehet megvenni. De önmagukban ott van, csak el kell venniük önmaguktól. Minden ember értékesnek születik, csak valahogy ezt az évek során annyira nem szokták elmondani nekünk.

A kötet végén ír a legnehezebb időszakokon átsegítő hitről. Önnek ez miben segített?

Mindenben. Nem láttam még hitetlen embert, aki túl tudott élni. És mindegy volt, miben hitt.

A saját bántalmazó kapcsolatának feldolgozása és alapos végiggondolása után is újabb bántalmazó típusú férfiakkal jött össze – írja. Ha ez ennyire sorsszerű, akkor hogyan lehet mégis küzdeni ellene?

Hát azért olyan sokkal nem, sőt. Párral megismerkedtem ugyan, de már hamar kiszűrtem a viselkedésük alapján őket. Nagyon sok bántalmazó van – és nem csak férfi oldalon.
Sorsszerűségben nem hiszek abban a formában, ahogy a legtöbben értik, de programfuttatásokban igen. Keressük a jó immunválaszt, ezért ismétlődnek helyzetek és események. Ennek megértésében sokat segített F. Galló Béla A Bennünk kódolt jövő című könyve. A sors poénja, hogy a könyv írójának az ismerőse az egyik, akivel összejöttem és így nyílt lehetőségem arra, hogy több órát beszélgessek az íróval. Ha jobban belegondolok, ez volt az egyetlen konkrét konzultációm, ami szükséges volt a könyvem születéséhez, és nyilván ez sem történt véletlenül. Küzdésben sem hiszek, de a megismerésben és a sértésből fakadó értésben igen. A jóért való kiállásban inkább hiszek, mint a küzdelemben, és ezt akkor is tartom, ha a kiállás is küzdelmes tud lenni.

Mennyi idő alatt született meg a könyv?

A Bántalmazottak igazsága 8-9 hónap alatt íródott, az Asszony verve fele ennyi idő alatt.

Mi okozta a legnagyobb nehézséget az írás vagy az anyaggyűjtés során?

Sajnos anyagot nem kellett gyűjteni, mert rengeteg ember mesélte el történetét. Mindegyik megindító volt, és nem tagadom, hogy nagyon sokat sírtam akkoriban, és sokat is dühöngtem a tehetetlenség érzése és a hatóságok hülyesége miatt.

Amit viszont muszáj volt megtennem, az, hogy el kellett távolodnom a megismert életektől, és felülről, messziről, kívülállóként néznem ezekre. Ez nehéz volt.

Tényleg piszkosul nehéz, főleg, hogy a saját életemet is ugyanígy kellett megvizsgálnom. De eltávolodva mégis megláttam azt a rendszert és protokollt, ahogy ez működik, és teljesen egyszerűvé tette az egész mechanizmust. Nem volt többé szükség konkrét esetleírásokra – pedig eredetileg ezt terveztem. És valahogy pont ez az eltávolodás tette még inkább a szívem közepébe a bántalmazottakat.

Milyen rendszerességgel tudott írni?

Minden hétvégén írtam. Pénteken letettem a civil munkámat, áthangoltam magam, és a szombat esti bulizás helyett írtam hajnalig, sokszor reggelig. Vasárnap kialudtam magam, visszahangolódtam a civil életre – és ezt csináltam hónapokig. Hét közben este kilenctől éjfélig-egyig telefonon beszéltem bántalmazottakkal vagy írásban kommunikáltunk. Aztán megálltam két-három hónapra anyaggyűjtés címen, de be kellett vallanom magamnak, hogy valójában elfáradtam. Semmi új nem történt, mindenki ugyanazt mesélte el csak más szereplőkkel és más helyszíneken. Úgy éreztem magam, mint aki leért a nyúl üregnek mélyére, és nem juthat tovább, amíg az addigiakat fel nem dolgozza. És akkor megint bezárkóztam: leveleket olvastam, aktákat, iratokat, szakirodalmat, cikkeket és beszámolókat tanulmányoztam. És írtam. Mindent megszűrve és zanzásítva írtam. És tulajdonképpen nem is nagyon érdekelt más, szóval nem is csodálkozom, hogy páran eltűntek mellőlem.

Volt olyan pillanat, amikor megakadt az írásban? Ha igen, mi segített túllendülni a blokkon?

Igazából a fent említett önkéntes leállásomon kívül nem volt blokk. A bántalmazottakkal való esti beszélgetések kellőképpen inspiráltak ahhoz, hogy ne hagyjam abba. Egyetlen barátom volt, aki teljesen végigasszisztálta a könyv születését, ő nagyon sokat segített már csak a türelmével is, hogy meghallgatott. Persze még néhány barátot időnként őrületbe kergettem a nagy költői kérdéseimmel – de megzabáltam azt a piros kapszulát, és onnantól nem volt és nem is lesz visszaút. Ami ezzel jött, csak az igazság, semmi több. Ez a “rend” elárulja és magára hagyja a bántalmazottakat, magára hagyja az embert. Erről sok ezer oldalnyi akta árulkodik. Jó lenne végre értően, emberi érzéssel olvasni ezeket a hatóságoknak is.

Riportkönyvírási pályázat társadalmi ügyekről, szubkultúrákról

A kötet 20% kedvezménnyel megvásárolható a kiadó webboltjában a bantalmazasellen2017 kuponkód beírásával.